Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-16 / 243. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1981. október 16., péntek „Bent a korán” Autós udvariasság Azt hittem eddig, hogy egyfajta udvariasság van. Pedig nem! Van autós udvariasság is. Pontosabban arról van szó. hogy lehet egy ember általában udvarias, mondjuk hivaJ talban, utcán, de amikor autóba ül, egyszerre — csodák csodája — kedvesen udvariassá válik. Döncivel utazom. Q vezet! Régen ismerem, és sok-sok jó tulajdonsága mellett tudom róla, hogy az udvariasság nem fő erénye. Ezt többször szóvá tette már neki a felesége, de több munkatársa is. Robog az autó. Egyszer csak Dönci fékez és jobbra lehúz. — Mi van? — Defekt je van a Ladának, nem látod? — Na és? r — Megnézem és megkérdezem, meg tudja-e csinálni? Van-e hozzá minden felszerelése? Meghűlt bennem a vér! Ezt a Döncit én eddig félreismertem! Nem is igaz! Ez lenne az én Dönci barátom? És Dönci akcióba lép: — Mi van, kolléga? Pótkerék, emelő, szerszám van? A bajbajutott hálásan tekint iá. — Ó! Nagyon szépen köszönöm. Igazán nagyon rendes, de köszönöm, nincs szükségem segítségre. Magam is elboldogulok. Megyünk is tovább. A csodálatosan szép erdei forrásnál autósok vizet isiznak. Egy nagyobbacska fiú azt mondja az anyjának: — De kár, hogy nekünk nincs bögrénk! Most ihatunk a tenyerünkből... Döncit mintha a darázs csípte volna meg: — Semmi hiba, kisöcsém! Tessék! Itt az' én bögrém, és rúgj be ettől a friss forrásvíztől. A bájos anyukánál jobban csak én csodálkozom. Ez len- net Dönci? Dönci, aki a buszon elvből nem hajlandó átengedni a helyét, és úgy kiszalad a neje előtt a lakásból, hogy mindketten beszorulnak az ajtón,.. Később egy külföldivel találkozunk. Ül és lesi hazánk térképét. — Megmutatjuk neki, apafej! Jó? És máris stoppolunk a vendég mögött. Megérti, hogy segíteni szeretnénk, és „nemzetközi” autósnyelven, magyarul, oroszul, németül folyik a társalgás. — Moment! Csak egy kis momentet kérek! Ahá! Értem már! Putnokot keresi? Az, kérem, itt van egy ugrásra, de maga most nem jól jön. Milyen szerencse, hogy utólértük magát. Most mehetett volna Lillafüredig. Pár perc, és minden rendben. A külföldi férfi biztosan autózik kitűzött úticélja felé. Az én Döncim meg ragyog a boldogságtól. — Mi van? — Miért? — Nem ismerek rád! Udvarias lettél, öreg fiú! És méghozzá lelkesen csinálod. Dönci les., nézeget először, mint a vettmalac a vásárban, aztán megszólal: — Miért? Olyat még nem hallottál, hogy a részeges embernek autót vett a felesége és leszoktatta az ivásról? — De hallottam! Ismerek is ilyet. — Na látod! Milyen egyszerű. Mióta kocsim van — mit tudom én miért — udvarias lettem az autósokhoz. Hogy is modjam? Inkább afféle szolidaritásból. Nem áll jól talán nekem? — Dehogynem! — vágom hátba. — Sőt. boldoggá tennél, ha ezt a kedves udvariasságodat szélesebb körben, reánk is kiterjesztenéd... Szalay István Diákok és brigádok Az újszülötteket reggel 6- kor hozzák először szoptatni. A folyosót ilyenkor éktelen sikítazás, oiidítozás tölti be, amelyet megszeppen - ten hallgatnak a szülőszoba előtt várakozó borostás, ki- alvatlan apajelöltek, s boldog vágyakozással a szóm- « széd folyosóról babanézőibe átsurranó, mindenórás kismamák. Ahogy gurul előre a babahordó kocsi, szinte percek alatt csend lesz. Egy- szer-egyszer ugyan fölcsattan a nővérke hangja: Kocsis Jancsi kié... ? (ezek a frissek), de aztán csak cuppogás, szuszogás, becézés hallatszik. A „csecsemősök” visszafelé menet még bekukkantanak a kórtermekbe, rendben van-e minden. Néhol üres a kismama karja. Ilyenkor résztvevőén kérdezik: — A magáé? Odaát? Az arc szomorú, fáradt: — Igen. Bent van a „korán”. ★ A „korára”, a koraszülött osztályra bejutni nem köny- nyű dolog. Elképzelhető például egy finom, melegen kibélelt steril fémdobozban, így a legegyszerűbb, s a legkényelmesebb. Lehet ügyeskedve kijátszani a nővérek éberségét, s fölLógni a belső folyosóra, de minek. Az érdeklődőket a babáktól két üvegfal választja el, s közte még egy belső folyosó is. A botrányról nem is beszélve. Lehet a kinti folyosóra is menni látogatási idő alatt. Ez arrafelé nemszeretem ügy. A főszereplőt körbeáll- ják a rokonok, s ilyen, változatos mondatok hangzanak el: Milyen aranyos, de drága, kinyitotta a szemét, milyen kicsi, de drága stb. Legrosszabb viszont, kétségkívül, kórházi ingben és pongyolában bejutni, s minden fehér köpenyestől rettenetes aggodalommal megkérdezni: mit tetszik gondolni, életben marad? ★ A válasz persze többféle lehet: Nem lesz semmi baj, életrevaló a baba. Majd meglátjuk, sok minden történhet. Sajnos, föl kell készülni a legrosszabbra. Hogy az utóbbiból mind kevesebb legyen, azért az itt dolgozók rengeteget tesznek. A küzdelem már a szülőszobában megkezdődik, ahol már nemcsak a koraszülötteket, de valamennyi babát is egy alul-fölül melegített asztalon „tesznek rendbe”. Azokban az esetekben, amikor bármiféle komplikáció gyanúja merül föl, már ott áll a gyermek- gyógyász, hogy a Iegszalksze- rűbb ellátással egy pillanatot se késsenek. A néhány méterrel odébb levő koraszülött osztályon pedig csodamasinának tűnő gépek segítik az élet első perceit, óráit. Van köztük kettő, még a hőskorban házilag „barkácsolt”, de van szupermodern is, amely a tüdő. a szív munkáját egyszerre helyettesíti. Ennek a gépnek normál élettartama mindössze három év, hiszen gyakran hét- nyolc napjg kell pillanatnyi megállás nélkül dolgoznia. Ebbe belegondolva csodálkozhat csak igazán a laikus — micsoda fantasztikus konstrukció az ember, amelynek 70—80 évet keli hasonló teljesítménnyel kibírnia. Azaz egy-egy perc szünet még elképzelhető. Legalábbis ezen az osztályon nem megy ritkaságszámba az olyan gyerek, akit húsz- szor-harmánc&zor hoztak vissza az életbe... ★ Orvos kettő jut az osztályra, a nővérek 14-en vannak, takarítónő kettő. A hat apró kórteremben négy vagy öt kiságy, illetve inkubátor áll. A falak mindenütt üvegből, a nővérszobából így akármelyik pillanatban azonnal át lehet tekinteni a helyzetet. A legsúlyosabb esetek természetesen közvetlen az ügyeletes szoba mellett helyezkednek el. A „korás” mamák boldogok, ha azt újságolhatják: már a harmadik szobába vitték a picit. Már a negyedikben van. Már az ötödikben ... De addig végeláthatatlanul sok idő telik el. Körülbelül huszonegy nap. Az első hét a rettegésé. S okkal, hiszen ez az idő a legveszélyesebb. Nagyfokú sárgaság, agyvérzés, a légzés megszűnése, — minden előfordulhat A legkevesebb talán, hogy egy darabig még fogy is a két kilóval, ezernyolcszáz grammal, kilenc- száz grammal született baba. A második hét eltelik az osztály rendjének megszokásával. Azzal, hogy hányra kell menni etetni, hogy hol a benti köpeny, a benti cipő, a száj védő: hogy hogyan kell a kezet fertőtleníteni, kitől lehet, szabad, érdemes érdeklődni. És a harmadik — valljuk be őszintén — a rettenetes és ideges hálátlan türelmetlenségé. Mert nem hízik elég gyorsan. Mert itt úgy etetik, mintha kacsát tömnének. Mert milyen dolog az, hogy csap alatt fürdetik. Szájpenészes. És a szeme begyulladt. A feneke is piros. Mit csinálnak vele? Egyáltalán csinálnak-e vele valamit? Néhány hét múlva persze mély megbánással • gondol vissza az ifjú anyák többsége a félhangosan elmormolt átkokra. Ugyanis közben kiderül, hogy a kicsinek bizony be kell segíteni még a cumit a szájába. A szájpenész kezelése azután lesz igazán sikeres, ha már megerősödött a baba. A szeme csak azért gyulladt, mert szűkek a könnycsatomák. És hízni sem hízik nagyobb ütemben, mint bent a korán. ★ S a bent szolgálatot teljesítők? Hűvösek, pontosak, gyorsak, tárgyilagosak, higgadtak, s talán egy kicsit meghökkentő: legtöbbet az anyákra mosolyognak. Az eleje nyilván egyértelmű. A nagyon nagy fokú figyelem, gondosság elengedhetetlen ott, ahol a beteg panasza egy-egy alig hallható nyekergés mindössze. A hűvösséget is meg lehet érteni. A sav szakadna bele, ha minden egyes pácienst megpróbálnának igazán megszeretni. De az anyákra a gyerek érdekében muszály mosolyogni. Hogy minél többször jöjjenek látogatni, hogy minél inkább igyekezzenek szoptatni. Hogy minél hamarább a szívükhöz nőjön a búra alatti hideg kék fény sugarában tekergő élőlény. Hiszen ma már ismeretterjesztő könyvek banalitása, hogy a szülöttjüktől elszakított asszonyokban sokkal nehezebben alakul ki az anyai érzés. E terápia gyakran eredményes. Rózsit például első nap csak a kíváncsiság vitte át: milyen is a koraszülött .osztály. Második nap már egy melegebb érdeklődés. Vajon mi lehet azzal a nagy hajú feketeséggel, akit neki oly kedvesen bemutattak. Harmadik nap nem kis büszkeséggel átcsempészte a rokonát is. Negyedik nap jelentkezett szoptatni. Igaz, az adatok felvételénél azt morogta: állami gondozás. Ötödik nap begurult, mert rászóltak: A haját, egészségügyi okokból fel kellene tűzni. Hatodik nap frissen mosott fejjel érkezett, hetedik nap azzal állt elő, az anyjával mindent elintéztetett. Az beszélt a helyi védőnővel, tisztességes albérletet szerzett, így ők igenis hazaviszik PÉTERT. Nincs mindig heppiend. A helybéli lakos szőke Kati például, mindössze kétszer szívott el egy-egy cigarettát az üvegablak előtt három hét alatt Amikor az egyik nap mér nem sikerült újraéleszteni magzatját a megrettent „bejárás” kismamákban önkéntelen kelt a sóhajtás. Talán jobb szegénykének. ★ Az osztályra kerülők 77,2 százaléka azonban életben marad. E szám mellé ma- gyarázatkéút le kell írni: a súlyos eseteket azonnal továbbküldi k Miskolcra. A legsúlyosaibbakat azonban — mivel nem szállíthatók — itt kell, talán ideig-óráig gondozásiba venni. Ilyenkor úgy tűnik, fölborul pár percre a szigorú fegyelem. A doktornő lélekszakadva rohan fölfelé: Lányok, riadó, közvetlen életveszély! Az egyik nővér a műszerekhez szalad, a másik a telefonhoz. — Halló, műszak! Azonnal küldjenek a korára valakit, már megint vacakol egy inkubátorom ... ★ Akik innen kikerülnek, még nem .biztos, hogy megússzák. Bár egyre nagyobb az esély. Ma már az agyvérzéses újszülötteknek sem kell bután, mozgásra szinte képtelenül leélniük az életüket. Idejében elkezdett foglalkozásokkal szinte átprogramozzák az agyát, az elhalt részek feladatát más részek veszik át. De sok is lenne sorolni a rehabilitáció valamennyi módját. Utógondozásra azonban éveken át hordani kell minden gyereket. A végső „gyógyult” legföljebb hároméves korban mondható ki. Am még ezután is kiderülhet, hogy például az. iskolában beilleszkedési zavarokkal küszködik a hajdani koraszülött, A statisztika szomorú. A gyerekek kilencven százalékánál visszamarad valami. ★ A koraszülések oka közismert: dohányzás, egészségügyi tájékozatlanság, rossz szociális körülmények, alkoholizmus^ nőgyógyászati betegségek, helytelen életmód, nem kívánt gyerek ... ★ A koraszülöttek száma a megyében minden ( újabb felvilágosítási kampány ellenére négy éve stagnál. Németi Zsuzsa Vendégségbe hívják ezekében a napokban az általuk patronált általános iskolák hetedik-nyolcadik osztályos tanulóit a sárospataki üzemek, vállalatok, több mint másfélszáz szocialista brigád ismerteti meg ilyen módon a pályaválasztás előtt álló fiatalokkal a saját vállalatuk által kínált munka- lehetőségeket. A diákok részt vesznek a brigádösz- szejöveteleken is. Az első randevú Olyan boldog voltam, hogy bevallottam, nem tudtam, miért volt olyan elutasító velem szemben a vizsgabizottság amikor a színpadon álltam. Csak évekkel később, amikor Itáliában találikoz. tam Ali Sjöberggel, aki akkoriban a vizsgabizottság tagja volt, tudtam meg magatartásuk igazi okát. „Abban a pillanatban, amikor a színpadra ugrottál, és1 vonzóan ránk nevettél, egymáshoz fordultunk, és azt mondtuk: — Megcsinálta, ahogyan ott áll, ahogyan a színpadon viselkedik. Ezt a pimaszságot. — Ügy ugrottál a színpadra, mim egy tigris. Egyáltalán nem volt lámpalázad. Legalábbis úgy látszott. Tovább már nem volt rá szükség, hogy rád figyeljünk, és utánad még nagyon sokan várakoztak. Ezért szakítottunk félbe. Ez a fellépés felejthetetlen volt, és talán azóta sem csináltad ilyen meggyőzően.” A szinilskola csodálatos volt. Napról napra szabadabb és könnyebb lettem, mert végre azt tehettem, amiről mindig álmodoztam. Minden olyan egyszerűnek tűnt. Megszabadultam félénkségemtől és bátortalanságomtól. És azonnal megértettem, miért történt így. Ügy éreztem, hogy csak á színházi világhoz tartozom. Akceptáltak! Emlékszem, amint a Királyi Drámai Színház kis színpadi bejáratánál álltam, egyszerűen csak ott álltam, és boldog voltam, hogy odatartozom. Ez volt a hazám, az otthou nőm. És erre nagyon büszke voltam. Röviddel a tizennyolcadik születésnapom után volt az első randevúm. Az unoka- testvéreim meghívtak egy vacsorára negyediknek. Egy jóképű fogorvos, név szerint Petter Lindström jönne velünk. Már nagyon öreg ugyanis elmúlt már huszonöt éves, de nagyon kedves, és saját kocsija van! Eleinte vonakodtam, egyik kimentést a másik után találtam ki, azt mondtam, hogy nincs mit felvennem... Pont a Grand Hotelben... ott még soha nem voltam.. Egy lokálban, ahol este isznak és táncolnak... nem, nem, nem! Vonakodtam. Ugyanakkor kiváncsi is voltam. Így végül is nem kellett nagy rábeszélőkészség, míg kegyesen beleegyeztem. Petter mellém ült. Az első, amit mondott, ez volt: „Tetszik a haja.” Egy idő múlva hozzáfűzte: „És a hangját is szeretem.” Nem rossz, gondoltam. Tetszik a hajam, tetszik a hangom, és már sokkal jobban éreztem magam. Azután táncoltunk, nagyon szép este volt. Később együtt mentünk haza. Pár nappal később Petter mindhármunkat meghívott. Mély benyomást tett rám. Ottó bácsi és Hilda néni természetesen támogatták ezt a kapcsolatot. Szerették Pettert. Komoly volt. tisztese séges foglalkozása volt, melyben már meg is becsülték, ezenkívül nagyon sportos, vidám jelenség volt. Mindenki kedvelte, és én egyre jobban és jobban vonzódtam hozzá. A filmkarrier kezdetei Elkezdtem megfogadni Petter tanácsait, és bár nagyon elfoglalt volt, hétvégeken rendszeresen találkoztunk, elutaztunk vidékre, ahol nagyokat sétáltunk vagy síeltünk. Azt hiszem, Petter soha nem gondolta volna, hogy egy színésznőbe fog beleszeretni. Nagyon érdekelte a színház — a barátai között sok színész volt —, együtt mentünk színházba és moziba. De azt hiszem, nem tudtá, mi vár rá, ha színésznőt vesz feleségül. Eljött a nyár. Az iskolát három hónapra bezárták. Az volt az elképzelésem, hogy statisztaként fogok dolgozni a filmnél. Ismertem egy filmszínésznőt, aki kieszközölt nekem egy próbafelvételt Gustaf Molandernél, egy ismert svéd filmrendezőnél. Amikor megláttam az eredményt, nagyon csalódott voltam. Ügyetlennek, gyűlöletesnek találtam magam, és biztos voltam benne, hogy senki nem kíváncsi rám a filmvásznon. De Gustaf Molander más véleményen volt: „A próbafelvételed nagyon jó. Ragyogóan nézel ki, van személyiséged, kisugárzásod, tehát a legjobb feltételek ahhoz, hogy filmkarriert csinálj.” „Éppen most kezdődtek meg a „Mönchbrücke grófja” felvételei” — gondolkodott Molander. „A filmben fellép egy cselédlány. Kicsi, de fontos szerep”. Ezután elkezdtem új filmem forgatását. .. Hároméves szerződésre kaptam ajánlatot, ezenkívül a magas színészmesterség tanulásának feladatát. Minden jelmezt megtarthatok, amit a különböző szerepekben viselnék. Hogy lehetne egy ilyen ajánlatot elutasítani? 1935 januárjában volt a „Mönchbrücke gróf’-jának a bemutatója. A kritikusok ezt írták: „Ingrid Bergman nem gyakorolt mély benyomást.” És: „Szép, formás lány.” Tehát, bukás. Egyik filmet a másik után forgattam. A harmadiknál megváltozott a kritika. A „Svenska Dagbladet” így nyilatkozott: „A svéd film évek óta először most érte el nemcsak a nemzetközi, hanem a magas nemzetközi1 átlagot.” Huszonegy éves voltam akkor, filmszínészi karrier kezdetén álltam. Nem kerestem rosszul, megengedhettem magamnak egy lakást Stockholm belvárosában. Nagyon büszke voltam az otthonomra. És kimondhatatlanul szerelmes voltam Petterbe. Pontosan emlékszem arra az ajándékra, amit a huszonegyedik születésnapomra adott. Egy gyönyörű ezüstróka volt, a vállamra terítettem, el voltam ragadtatva. Egy ezüstróka a legelegánsabb valami volt, amit a harmincas években el lehetett képzelni. A telefonhoz rohantam, hogy megköszönjem, megbotlottam és eltörtem a bokámat. A telefonhoz másztam, felhívtam Pettert, és sírtam a fájdalomtól. Azonnal odajött, és elvitt a kórházba. Következik: Az ezüstróka
