Népújság, 1981. augusztus (32. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-30 / 203. szám
Méltóság Mostanában történt, hogy egy interjú olvasása közben fölkaptam a fejem és váratlanul, de nem ok nélkül, ilyeneket kérdeztem magamtól: Mondd, te újságíró, aki hivatásos társadalomismerőnek, és emberségjobbítónak gondolod magad, mikor láttál utoljára porig megalázkodó embert? Mikor láttad utoljára a méghajló gerinc, a remegő térd, a nadrágvarráshoz szorított kéz, a lesunyt szem kínos tornamutatványát? Mikor a gőgtől homorító derék, a parancsoló terpeszállás, a fenyegetésre lendülő kéz, a pöffeszkedően fölszegett fej szoborparádéját? Mikor láttál kalapját zavartan gyűrögető kérelmezőt? Mikor láttad vöröslő füleit, dadogó ajkait, nyüszítő menekülésvágyát az úgynevezett kisembernek, ha az úgynevezett nagyember megszólításával tüntette ki? Mikor azt a bizonyos szolgavigyort emberi arcon? Vagy azt a bizonyos szolgasunyiságot? Mindezeket pedig azért ! kérdezem tőled — mondtam magamnak —, mert arra lettem kíváncsi: hogy is állunk mi most a demokráciával, nem a képviseletivel, nem az intézményivel, hanem a magatartás demokráciájával. Az emberi kapcsolatok egyenlőgégével. A személyiség egyenrangjával. Ha úgy tetszik: az egyén, minden egyén, minden állampolgár méltóságával. Hogy éppen egy interjú olvasása közben lettem kíváncsi erre, azt meg az interjú magyarázza. Az interjú alanya ugyanás Erdei Ferenc politikusi, társadalomtudósi indulásáról beszélt. És elmondta, mifajta hatással volt a makói parasztkörnyezetből indult fiatal Erdei Ferencre egy nyugat-európai tanulmányút. Nem is ezeknek az országoknak a miénkénél akkor kiáltóbban nagyobb iparo- sítottsága, városiassága, civilizáltsága. Nem is intézményeinek demokratikusabb működése. Hanem az emberi kapcsolatoknak nálunk akkor olyannyira hiányzó — és ótt olyannyira irigylésre méltóan érzékelhető — damok- ratikussága. A győztes polgári egyenlőségeszmény viszonylagos — de a miénkhez képest teljesnek tetsző — érvényesülése. Egy másfél százados politikai gondolat hagyománnyá, magatartássá, szinte emberi alaptermészetté ívódása. Az az egyszerre lezser és egyszerre tisztelettudó mozgáskoreográfiája, amellyel a kalauz dolgozott. Szemben a mi kalauzainkkal, akik a harmadosztályon hatóságosdit játszottak, az első osztályon szalutáló csicskást. Az a kölcsönös méltóságérzet, amely a gyári üzemvezető és a munkás kapcsolatából — a vagyoni és beosztásbeli különbség ellenére is — sugárzott. Szemben a mi intézőink és béreseink úr—szolga kapcsolatával, amelyen az emberséges indulaté intéző sem változtathatott, mert nálunk ez az úr—szolga viszony a parancsoló hagyomány. Vagy az az illendőségszabály, amely szerint ! a köztársasági elnöktől az utcaseprőig mindenkinek az „úr”, „uram” megszólítás dukált. Szemben a mi illendőségszabályainkkal, a tekintetes úrnál kezdődő megszólításfokozatokkal, amelyeknek rejtelmeibe a szegény i ember — akinek a szimpla „úr” megszólítás sem dukált — menthetetlenül belezavarodott. Erdei Ferenc akkor elhatározta — mondja az interjúalany —, hogy olyan Magyarországért fog küzdeni, amelyben a kalauz lezser és tisztelettudó, a gazdaságvezető és a munkás kapcsolatán a kollegális egymásrautaltság uralkodik és egyféle megszólítás jár ki mindenkinek. Azóta ötven év telt el, az; Erdei Ferenc-i elhatározás hivatalos rangra emelése óta ; pedig harminchat. Ezért kérdeztem hát. fölkapva a fejem az interjú olvasása közben, hogy is állunk most ezzel a magatartásbeli demokráciával, mekkora is nálunk a személyiség méltósága. Válaszoljak? Ha már megkérdeztem, mondanom kell valamit. De nagyon óvatos leszek, mert egyetlen olyan tudományos vizsgálatról sem tudok, amely segítene a magabiztos válaszban. És óvatos leszek azért is, mert ismerem saját kérdésem ellen kérdését, amely így hangzik: biztos-e, hogy az egyenlőség olyan nagyon kívánatos'.? Az intézmények és az emberek rangkülönbségeinek lerombolásával nem mentünk-e máris túl messzire? Nem az-e baj, hogy semminek és senkinek nincs tekintélye? Hogy a gyerek nem féli a szüleit, feleség a férjét, beosztott az elöljáróját, polgár az állam intézményeit? Válaszoljak-e erre az ellenkérdésre is? Ha ,már elő vezettem. mondanom kell valamit. Legalább annyit, hogy a tiszteletlenség nem a demokrácia egyenlőségkövetelményéből fakad. Sőt: a demokrácia egyenlőségkövetelménye ellen dolgozik. Hiszen a tiszteletlenség és a szolgaalázat ugyanannak az éremnek két oldala. A tiszteletlenség nem forradalom, hanem értetlen szolgalázadás. Hogy ez a folyamat hol tart most? Erre mondtam, hogy csak tudományos vizsgálat állapíthatná meg pontosan. Én magam úgy gondolom, hogy a folyamat vizsgálatához az a terep kínálná a tiszta példákat, ahonnan legmesszebbről kellett a folyamatnak elindulnia. A fa- ! lusi terep. A paraszti szolgaság ravasz fokozatainak egykori terepe. Kolléganőm jött hozzám a friss tapasztalással: alföldi gyógyszállóban üdült, falusi asszonyok és férfiak között. És meghatódott tőlük. Természetességüktől, amellyel a szállót birtokukba vették. Kulturált alkalmazkodásuktól, amellyel az üdülés rendjébe beilleszkedtek. Elegánciájukról, amellyel fürdőköpenyeiket, több váltás fürdőruhájukat, esti öltözékeiket viselték. Tökéletes evőeszközhasználatuktól, melyet diszkrét példakereséssel egymástól tanultak. Okos beszédüktől, vidámságuktól, nyílt barátkozókedvüktől, amelyből a félszeg- ség éppúgy hiányzott, mint a parvenű törleszkedés. Nagyszerű emberanyag, ráadásul egyetlen generációs ; váltás produkálta; magasan fölötte áll a nagyvárosok ke- ! vertebb értékű emberanyagának, mint ahogy a falvak és a kisvárosok légkörében, önérzésében is több az érzett méltóság. Valahányszor szülőfalumban, Újkígyóson járok, engem is megcsap a falúnak az az erkölcsi értelemben vett jó légköre, amely attól kerekedett ózonossá, hogy a szolgalelkűségtől megszabadulva önérzetessé dúsult anélkül, hogy a jó hagyományok közül családias nyájasságát elvesztette volna. Mostanában azt hallom, hogy a gazdaság ipari szerkezetének reformjához az öntörvényűbb és mozgékonyabb mezőgazdaság kínálja a másolható modellt: ahogyan a közös és a háztáji harmóniáját megteremtette például. Lehet, hogy demokratikus méltóság- önérzésből is ad tanulnivalót a falu? Faragó Vilmos A sors szeszélyes. Az egyik emberhez mostoha, a másikat minden földi jóval kényezteti, s még valamiféle utóéletet is biztosít számára. Akkor is, ha erre érdemtelen. Íme a példa.. . Egy ősrégi francia család jóvágású, gáláns leszármazottja. egy nyugalomba vonult császári ezredes szépszál termetével, asszonyszédítő tekintetével elbűvölte özvegy Almásy Antalné grófnőt, aki annyira szomjúhozott az új szerelemre, hogy mit sem érdekelték az anyagi kérdések. A messzi frankföld egzotikuma borzongatta meg. s nem a forintok muzsikájára figyelt, hanem a délceg nagyúrra, aki könnyed eleganciával be is lépdelt a pompás noszváji barokk kastélyba. Nője kissé csúnyácska volt, s az ifjúság legszebb évei is elzúgtak felette. Ez azonban csöppet sem zavarta De la Motte grófot. Ha a termekben sétált, Versailles varázsára gondolt, a hatalmas — húszonöt hektáros — parkban pedig katonásdit játszatott, mert ugye, őfelsége tisztje holtáig kötődik a felesleges ceremóniákhoz. Akkor is, ha felesége elmosolyodott. amikor nap mint nap meglátta a francia egyenruhákba öltözött négy szolgát. Ártalmatlan szórakozás. 11 nyugtatgatta magát, s az valószínűleg eszébe se jutott, hogy forróvérű férje meghitt' hangulatú délutánokon a- falu legszebb jobbágylányait fogadja fiatalító pásztorórákra. A kastély homlokzata n márki úr katonásdit játszik... Látogatóban a noszváji De la Motte kastélyban Erre gondolok, miközben egyre több megcsodáln.ivalót fedezek fel ebben a ritka gonddal óvott épületben, amelyet arról a franciáról neveztek el, akinek vajmi kevés köze volt hozzá. Legfeljebb annyi, hogy — képletesen szólva — pontot tett az i-re, azaz elvégezhetett néhány kisebb, a beköltözéskor még befejezetlen munkát. Az igazi érdem azonban nem az övé, hanem báró négyesi Szepessy Sámuelé, azé a művészetpártoló helyi földbirtokosé, akit éppen nemes hobbija tett tönkre. 1774-ben indult a nagyszabású munka. A tervezéssel feltehetően az akkor Egerben szorgoskodó rendkívül tehetséges Fellner Jakabot bízta meg, a kivitelezést viszont Povolni János vállalta. A homlokzat összhatása kísértetiesen ' emlékeztet az egri Líceum arculatára: úgy is mondhatnánk, majd ugyanaz, csak miniben. Festőnek se hozhatott akárkiket. Nem adhatta lejjebb az európai rangú Kracker János Lukácsnál, vagy annak ügyes kezű ve- jénél, Zách Józsefnél. Mindenből a legszebbet, a legdrágábbat, a legértékesebbet akarta, így aztán újra meg újra a pénztárcába kellett nyúlnia. Tette is. amíg teljesen el nem adósodott. 1778-ban például a budai egyetemtől vett fe) negyvenezer forintot. Akkoriban ez iszonyatos összeg volt, hiszen négyezerért egy módos polgári házat lehetett venni. Az építkezés azonban újabb summákat követelt, s ő nem tudott nemet mondani. El sem tudta képzelni, hiszen szeme gyönyörűségére magasodtak a falak, helyére került a tető, s a piktorok is csodálatos freskókat varázsoltak a termek mennyezetére. Alakult a hatalmas kert is. Elbűvölte a panoráma szépsége, ha letelepedett egy kőpadra, s a szél a zöldsipkás hegyekről hozta a bódítóan friss illatozóm. Az ő műve kerekedett egésszé. Elégedettség tölthette el: hamisítatlan barokk kincset rejtett el ebben a forgalomtól távol eső lombtengerben. Járom a szobákat, s elképzelem a mecénás báró keserűségét, amikor végül is meg kellett válnia féltett kincsétől. Erről így írt az egri káptalannak: „Alulírott jelen levelemmel bizonyítom, hogy miután édesapám halála következtében Noszvajról átköltöztem Sályra, azok a noszváji épületek amelyeket nagy költséggel emeltettem... üresen ne maradjanak és ennek folytán tönkre ne menjenek... örökösen és visz- szavonhatatlanul eladtam s a vételárat tegnap felvettem. Kelt Sályon 1783. március 5-én.” Mennyi fájdalom és aggódás feszül a hivatalosan fogalmazott mondatok merevsége mögött. Féltette életművét, át akarta menteni a jövőnek, ha már ő nem csodálhatta nap mint nap tulajdonosként. Biztos visszavágyott, de nem akarta zavarni az új urakat. új szárnyat emeltek; csupa üveg, napfényben fürdőző részt, ahol minden a legké- nyelmesebb, a legkorszerűbb, ahonnan nem hiányzik még a szauna sem. A tervező kitűnő érzékkel teremtett összhangot a rrtúlii és a jelen között. így képzelhette, így óhajthatta áz egykori építtető, aki a vagyonát áldozta azért, hogy ez a kőbe-fába mintázott költészet megszülessék. Részlet a diszteremSiSf'*’ (Fotó: Perl Márton) Óhaja azonban megvalósult. Birtokosok jöttek, mentek, de a kastélyt egyikőjük sem hanyagolta el. Akár kereskedő, akár főúr volt az illető. Igaz, a szegény bárót már rég elfeledték, de kincsét óvták, ápolták. A második világháborút követő években sok értékei vittek el a környékbeliek. Eltűntek a legalább kétszáz éves bútorok is. Ezek egy része még ott lapul a lakásokban. Csak néhány került vissza, hogy újjávarázsolják az értő kezek. Gazda lett — többek között — a helyi tsz. Még visszagondolni is rossz, hogy akkoriban a díszterem mes- termívű intarziás padlójával tüzeltek, mert az itt tenyésztett selyemhernyók kedvelték a meleget. Az a szerencse, hogy később az OKISZ-é lett itt minden. Mivel üdülőnek használták, gondoskodtak hiánytalan helyreállításáról. A barokk múlt ritka szép hagyatéka megmenekült a könyörtelen enyészettől. Később a megyei tanács vette ált a tulajdonjogot, s itt nyftaäta. gneg továbbképző mfiÉHÉK' -B> .iwidatti- jaelió Egy folyosó vezet a mából a tegnapba, s máris belépünk a sala terranába. Efc ben a hallban az élőt' freskója lugas benyomásál kelti. Ha jobban szétnézünk, a rácsozaton túl felfedezni véljük a tündéri Versaille épületeit. Ha erre járt a francia gróf, hazájára gondolhatott, ahol akkortájt már a hatalomhoz vezető lépcsőknél sereglettek a később történelmet formáló névtelenek. Egy-egy hírtől megborzonghatott, de ő itt, az encieme régimé szimbólumát láthatta, amolyan idegnyugtatóként. Az emeleti folyosón megbabonáz Apolló mennyezetre álmodott diadalmenete. Guido Reni Auróra c. képe nyomán festette az aranykezű, a minden jó bort néha mértéken túl is kedvelő, egrivé lett Kracker János Lukács, 1778-ban. Az oldalfalakon római istenek francia racionalizmust sugárzó karikatúrái látszanak. Mintha az avantgarde századunk első negyedéből visszasuhant volna a régmúlt időkbe. Nemhiába tarják ezeket XVII1. századi piktúránk egyedülálló kincseinek. A művész fintora mindegyik. Mintha a majdani kubistáknak kacsintana, mondván: „Megy ez, fiaim, jó kétszáz évvel előttetek is”. A díszteremben a bor és a mámor üdvözítő voltát hirdető Bacchus fogad, a római szoba freskója szintén az élet élvezetének elsődlegességét hirdeti. A madaras teremben az egzotikus utazásokat kedvelő márkirté aludt. Hacsak tehette. De la Motte gróf társaságában, aki ilyenkor vezekelhetett a délutáni légyottok níiatt. Bárhová nézünk, minden szinte tökéletes illúziót nyújt A mestemnívű pa- rasztbarokk-ajtók, a káprázatos csillárok, a majd korhű bútorok. Tisztelet Szepessy Sámuel úrnak, mert a márki csak katonásdit játszott a festői parkban, ő viszont tönkremenetele árán is megajándékozta a jövőt ezzel a Csipkerózsika-álmát alvó barokk világgal, ahol bárki mesebeli hercegként keltheti életre a múltat... Pécsi István
