Népújság, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
Borsos palacsinta A BALATON.MENTI BÓDÉKAVALKADBAN láttam egy palacsintasütőt is. Kínálatát érdemes lett volna górcső alá venni, annál inkább, mivel egy-egy példány mérete a háztartási „szabvány” felét sem érte el. Ezzel szemben az ára. .. Tessék gondolni egy számot, amely mint palacsintaár, a nyersanyag költsége és a munka dí.ián, no meg az adón túl a gyártónak és forgalmazónak tisztes nyereséget, jó színvonalú megélhetést ad. Megvan? Akkor kérem, szorozzák be ezt kettővel, és ezek után megtudják, amit én — sokadmagammal — kiírva láttam. Sietek leszögezni: nem vagyok palacsintasütő-ellenes és tisztában vagyok vele, hogy ilyen hivatású honfitársaim többsége szorgalmas munkával és szolid árakkal segíti a lakosság ellátását. Továbbá azt is tudom, hogy nélkülük nemigen ehetnénk palacsintát a Balaton partján. Korántsem csak a „palacsintaszektorral” szeretnék foglalkozni, azt inkább vegyük jelképnek. A körülírtan méltatott árkalkulációval dolgozó palacsintasütőt pedig az élősdiség jelképének. A téma ugyanis igazából ez. Jelenünkben az ellátás kiegyensúlyozott, ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy bizonyos termékekből és szolgáltatásokból helyenként és időnként nem keletkezett hiány. Fejlődésünk jelenlegi szakaszában azonban immár ennek ellensúlyozására is vannak módszereink. Például az, hogy a kereslet mérete szerint az állami, illetve szövetkezeti szektor számára nem kifizetődő javak létrehozására közgazdasági és más ösztönzőkkel serkentjük az egyéni vállalkozókedvet is. A módszer közhasznának aZ apróbb, ám oly fontos szolgáltatásokat végző kisiparosok nélkülözhetetlen tevékenységétől kezdve, egészen a szálláshelyek hiányát enyhítő fizetővendég-szolgálatig megannyi gyakorlati bizonysága van Az egészséges és vállal- kozónak-megbízónak egyként hasznos törekvések közé olykor azonban visszás jelenségek keverednek. Egy választékos öltözetű és modorú középkorú férfivel nemrég összehozott sorsom az egyik kisváros pinceéttermének asztalánál. Ojdonsült ismerősöm első féldecije után közölte, hogy ahol gyanútlanul délebédemet költőm, az voltaképpen az ő törzsasztala. A konyak-utánpótlás ütemterv szerint érkezett, amelynek hatására asztaltársam lassanként elárulta, hogy foglalkozása: tapétázó. Miután poharát pertura koccintotta traubiszódámhoz, nekibátorodva megkérdeztem tőle: — Ne haragudj, de majdnem egy órája együtt ülünk — munkaidőben. Mégis: tapétázni mikor szoktál? — Ó, én magam1- nem értek hozzá — nyílt kerekre naivitásom miatt a szeme. — Egykét ember mindig akad az építőiparból, aki éppen szabadságon, táppénzen vagy két munkahely között van, és érti ezt a mestersé- set. Én csak az esetleges ügyfeleket keresem itt a vendéglőben és másutt. Aztán igyekszem meggyőzni őket róla, hogy habár valamivel többért vállalom fel a munkát, mint az állami vagy szövetkezeti cég: gyorsabban és jobb anyagból dolgozom. EMBER ti NKKF.I, NEM AZ A BAJ. hogy maszek, hanem az, hogy a saját munkájával arányban nem álló módon magas jövedelemre tesz szert. Ráadásul a munkaérőt valahonnét elvonja, hiszen a munkát az általa fekete mellékállásban dolgoztatott emberek végzik. Gya- -nííhátő. hogy e „munkaerők” a főállásukból való gyakori hiányzásukkal teremtenek meg egyfajta keresletet. Nagvüzemi gvalusbarátom beszélte el: nemrég rövid úton kilépett a gyárból egy olyan munkatársa, akiről még a rosszakarója sem állíthatta, hogy gyenge szakmunkás lett volna. A volt kollégát az üzemi brigád nem sókkal később a piacon pillantotta meg, ahol éppen húsz kilogramm paradicsom kilónkénti árából próbált lealkudni egy forintot az őstermelőnél. Ilyen spórolós lenne vagy talán befőzésre készülődnek otthon? — tanakodtak a nyomába szegődő volt brigádtársak. Hamarosan meg- hökkenve látták: egykori kollégájuk a sikerrel lealkudott árú gyümölcsöt a termelő standjától alig száz méterre már három forinttal drágábban kezdte el árusítani. A hasonló esetek megelőzésének nyitja egyebek mel* létt abban van, hogy mindent — így a nyerészkedést is •— nevén kell nevezni és annak megfelelően megítélni. Talán az imént elbeszélt ügy is példázza: a jelenség veszélye nemcsak az, hogy valahol három forinttal drágább lesz a paradicsom. Hanem az is, hogy az ilyenfajta munka nélküli pénzszerzési lehetőség csábító hatású a gyengébbekre, de azonnal hozzáteszem, hogy másokat is idegesít. SOKAN AMJT.íAK, hogy végleges megoldást csak az áruk és szolgáltatások fölös bősége hózhat. Ám addig sém ülhetünk ölbe tett kézzel az említett visszás jelenségek láttán. Tehát — megint csak sarkosan fogalmazva — a spekulációt bőségtől vagy hiánytól függetlenül kellétie megszüntetnünk, elkövetőivel szemben pedig alkalmazni kell a törvény szigorát. Az ilyen úton szerzett magas jövedelmek ugyanis csak akkor nem irritálóak vagy éppen csábítóak, ha a közvélemény azt tapasztalja: pünkösdi királyság ez. A célt elérendő, az ellenőrzésre hivatott szerveknek is megvan a maguk szerepe. Politikai követelményekről van szó. A pártkongresszus határozata egyebek mellett így fogalmaz: „Határozott intézkedésekkel gátat kell emelni az olyan jövedelmeknek, amélyek spekulációból, visszaélésből erednek, amelyek mögött nincs tisztességes munka”. ELLENKEZŐ ESETBEN ugyanis — kezdő példánk témájához visszatérve — tartalmazhat az a palacsinta kívánság szerint diót, lekvárt, túrót avagy mákot: ámde ára szerint mindenképpen borsos lesz. Rác T. János Ingázó asszonyok R eggel fél négykor kei lek. Elkészítem a gyerekeknek a reggelit, s mire azok kelnek, én már régen dolgozom. Hatkor kezdődik a műszak. Délután fél háromkor indul vissza a járat. Mire hazaérek, elmúlt négy óra. Kitakarítok, felteszem a másnapi ebédet. Mindig akad mosni-, vasalnivaló is. Este fél kilenckor már olyan fáradt vagyok, hogy csukódik le a szemem. A gyerekek fci is nevetnek, mikor a tévé előtt elalszom. Ha délutánra megyek, talán egy kicsit könnyebb. Délelőtt jobban van időm a főzésre, a kertre. Amíg a gyerekek kisebbek voltak, váltottuk egymást a férjemmel. Ha én délelőttös voltam, ő délutánra ment. Vasárnapig alig találkoztunk. Most már kényelmesebb az út, busszal járunk. Befelé, meg hazafelé beszélgetünk, bóbiskolunk. És ez így megy tizenöt éve. Hogy máshová mennék-e dolgozni? Nem. Megszoktam a gyárat, a munkatársakat. * Az egyik siroki munkásnő így számolt be napjairól. De hozzá hasonlóan még több mint ezren mondhatták volna el szinte ugyanezt. Eny- nyien ingáznak naponta a Finomszereivénygyárba és a Mátravidéki Fémművekhez. 1365 asszony napjai igazodnak — csak ebben a két üzemben — a munkásjárathoz, a műszakkezdéshez. A napi nyolc órát termelőmunkában töltő asszony sorsa nem könnyű. S még nehezebb, ha ezt úgy teszi, hogy otthonától távol dolgozik. Az SZMT mellett 'működő nőbizottság épp e nehézségeket felmérendő, több száz kérdőívet küldött ki a két gyár nődolgozóihoz. Nagyon sokan válaszoltak, őszintén. S mint kiderült, ezeknek az asszonyoknak nem jut napi hét óránál több idejük alvásra. Több mint hatvan százalékuk a szabadságát is otthon tótti, ekkor pótolva a nagytakarításokat, a kerti munkát. Naponta átlag két- négy órát utaznak a lakás és a munkahely között. Útközben beszélgetéssel, alvással töltik el az időt, szintén több mint hatvan százalékuk. És csak 4—5 százaléknyi tanul. Újságot kilencven százalékuk járat — olvasni valamivel kevesebben olvassák el. Nem éri el a harminc százalékot a könyvtári tagok száma, s közéleti munkája is csupán mintegy hat-tíz százalékuknak van. Nem mind szocialista brigádtag. Mindenesetre, az időszakonkénti mozi-, színházlátogatás, kirándulás elsősorban a szocialista brigádok tagjaira jellemző. Akik nem brigádtagok, ezekre a kérdésekre szinte mindany- nyian nemmel válaszoltak. Társadalmi munkájukat a kommunista műszakokban becsületesen letudják, az már ritkább, hogy otthon a községükben részt vállaljanak valamiből. Aktivitásuk valahol elsikkad az üzem és az otthon között. Az előbbiben nem számítanak rájuk, mert „indul a járat”, az utóbbiban leírják őket, mint „eljárókat”. Kevesen látogatják a művelődési házat, s bár csak-< nem minden ingázó asszony családjában van tévé, a műsorokat kevesen nézik. Nincs rá idejük, energiájuk. Mindkét üzemben így fogalmazták meg a tennivalókat : vállalatunk vezetésé-, nek. társadalmi szerveinek több gondot kell fordítaniuk az ingázók aktivizálására, s a helyi tanácsoknak is jobban számításba kell venniük őket. Keresni kell a lehetőségeket az utazással, várakozással járó problémák megoldására. Való igaz. De a megoldást csak az üzemekben nem lehet megtalálni. Ezernyi más tennivaló is van. Kezdjük a gyermekintézményeknél. Mindkét gyárban nagyon sok gondot fordítanak a községek segítésére, érthetően, hiszen a Finomszereivénygyárba negyven, Sírokba hatvan községből érkeznek a dolgozók. Különböző alapokból, társadalmi műszakok béréből adnak mindkét helyen a gyermekintézmények segítésére, így is akad egész sor község, ahol nincs például bölcsőde, s emiatt az asszonyok nem tudnak visszajönni három évnél hamarabb a gyesről, még azok sem, akik egyébként nem kívánnának végig otthon maradni. Valamivel jobb a helyzet az óvodáknál, de az sincs elegendő. Talán a legnagyobb gondot mégis az iskolai napközik hiánya jelenti. Többek között ez a magyarázata annak. hogy a házi munka egyik legidőigényesebb részét, a napi főzést egyszerűen nem tudják elhagyni. Több segítségre lenne szükség a bevásárlásoknál. Igaz, mind a két gyár előtt van zöldséges és bolt, ahol megvehetik a legszükségesebbeket. De ez még nem jelenti a százszázalékos megoldást. A községek egy részében nincs választék. Kevés a mirelitáru, vagy egyáltalán nincs, a félkész áruk hiányoznak, sokuk kipróbálni sem tudja. Bár a városi boltokban ezt megtalálják, de azt minden háziasszony tudja, hogy például nyáron egykét órás utazás után mi lesz a mirelitből. Van, ahol gond a kenyér, a tej beszerzése a délutáni órákban. A kereskedelem többet is tehetne az ingázó asszonyokért. De nemcsak a kereskedelem! Arra a kérdésre, mi könnyítené a dolgát, nagyon sok asszony válaszolt azzal, hogy a szolgáltatásokon kellene javítani. Nincs mindenütt Patyolat, szervizi Hiányzik a fodrász, a cipész; de néhol még a gyógyszertár is. Az egyik üzemben így fó- galmazták meg: „A szólgál- tatásokkal kapcsolatos igények széles skálán mólóénak, például ahol sérülni sincs, ott gyógyszertár és fodrász kellene, ahol két műszakban négy fodrészrtő van, ott a kozmetikus hiányzik”. Ez ugyan némiképp túlzás, de való igaz, álig vap olyan község a távolabbról bejárók otthörtáit nézve, ahol legalább az alapellátás tökéletes lenne mirt- denből. S az asszonyok nein a kozmetikusra góndolliak elsősorban. Vitathatatlan az is, hogy az ingázó asszonyok között kevesebben tanulnak, olvasnak. De ez nem vélétlén. Nem lehet és nem is szabad csak igénytelenséggel indokolni ezt. Aki hajnalban kél, Papi 2—4 órát utazik, s marad még ezen túl a házi munkák dandárja, annak bizony nem sok kedvé támad arra, hogy tovább rövidítse a pihenés amúgy is gyér óráit. S azt sem leltét szemükre vetni, hogy sók időt rabol el tőlük a kiskert, hiszen a körülmények arra késztetik őket, hogy zöldségből önellátóvá váljanak. Ha őszintén segíteni kívánunk az ingázó asszonyokén, nagyon sokat kéllene változtatni az ellátáson, a szolgáltatásokon, s nem utolsósor, ban a családi munkamegosztáson. Mert érdekes módon a fiatal bejárókból kerülnek ki többségükben azok, akiknek már akad idejük a tanulásra, olvasásra, moziba, színházba járásra is. Csak a megye két nagy üzemében több mint ezér aszony kél útra náportta, hogy munkahelyére érjen, s ha a többi üzemeket Is számba vesszük, ez a szám sokszorosára növekszik. Nem kis létszámú tehát az a csoport, amely az átlagon felüli gondoskodást, törődést kéri cserébe, saját törődéséért. A felmérés remélhetően az első lépés volt helyzetük to- vábbjavítására. Palóo napi emlék (Fotó: P0r1 Mátióií)
