Népújság, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-30 / 151. szám
Boldog volt az ünnep? ITT ÉS MOST NEM említendő okok miatt nem tudtam részt venni az idei veszprémi tévétalálkozón — a XI.-en. A megfogalmazás persze nem pontos, mert mégis ott voltam az önmagát bemutató televízió jóvoltából, otthon, a képernyő előtt is figyelemmel kísérhettem. mi történt a kamera másik oldalán: Veszprémben. Tizedik évforduló: az már tisztes szám. Az már 1; mert a számok könnyen tévútra vezethetnének, mondhatnánk, ötvennégy hét és csak tizennyolc érdemes alkotás, tehát háromhetenként akadt egy olyan, amelyet ma is elvállal a televízió. De mondhatnánk azt is, hogy egy évben tizennyolc „versenyképes” mű létrejötte — és a magyar élő irodalom között még mindig keskeny és ingatag lenne a palló. Hídról még írni sem merek. Ám az is igaz, hogy a televíziós játékok, filmek egész kis regimentje hullt ki maradéktalanul emlékezetemből, az emlékezetünkből. Még visszaidézni is alig tudom őket, hiába előttem a megírt egykori kritika. Gálffy László a fődíjas IV. Henrik főszereplője Ám, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a veszprémi tévétalálkozó nem „a” televízió egyesztendei, két csatornán, néha reggeltől estig tartó műsorsugárzásának a megméretője. Viszonylag „szürke” hét is lehetett és volt. is izgalmas, emlékezetes anélkül, hogy jelesebb televíziós játék, vagy tévéfilm került volna a képernyőre — egyszerűen azért, mert a híradó, vagy néhány jó film, sportközvetítés, avagy színházi előadás, mégha „konzervből” is, szórakoztatóvá, hasznossá tehette és tette is az adott hetet. De az is igaz, hogy azért, mert képernyőre került egy sikeres, Kállai Ferenc — mellette Te messy Hédi — Jegor Bulicsov alakításáért nyerte el a zsűri különdíját ! múlt, tradíció, nem az élet- képesség, hanem az életre- j valóság hiteles bizonyítéka. ! A XI. évforduló pedig már i maga az élet: ünneptől men- ' tes ünnepi összejövetel a szembe- és múltnézésre. Munka és számvetés szerzőnek. rendezőnek, színésznek, | de a kritikusnak is. „Boldog 1 ünnepet" kívánt a televízió- 1 nak Cseres Tibor, a találkozó ! zsűrijének elnöke és „ünne- ! pi” szónoka. De vajon „bol- í dog” volt ez az ünnep, amit I a munka, a vita, szembené- ! zés emelt a nagyon fontos hétköznapok korántsem szürke jelzésű szintjére, milyen volt 1080 termése 1981-ből visszanézve, s mi jó, mi hasznos következtethető ki mindebből a jövőt illetően? Mire e sorok napvilágot ' látnak, köztudottá vált az is, í hogy a 14 prózai és a négy ( zenés produkció közül a ÍV. t Henrik és az Oroszlánszáj I című kapott egy-egy fődíjat f (art ugyan nem értem, ho- ■ gyan lehet födi) kettő is egy- j azon kategóriában?), míg a ! zenés művek közül Millöcker I Koldus diák.ja lett fődíjas i — a rendezők, sorrendben: ' Esztergályos Károly, Kern í András és Seregi László. j Emellett természetesen, aho- ’ gyan az ilyen találkozókon I illik és kell is. voltak ,még í különdíjak, közönségdíjak, és ! természetesen külön díjaz- I ták a legjobb-színészi alakí- I tásokat, a forgatókönyveket, a jelmezeket. Veszprémben í tehát összesen 18 televíziós ' alkotás került vetítésre a I múlt évi megszámlálhatat- I lanból, mintegy „forradalmi” I önkritikát is gyakorolt ezzel 1 a televízió: saját rostájának | az önkritikáját. I ÜGY VÉLEM NEM lenne I bölcs dolog feltenni a kér- 1 dést, vagy legalábbis olyan | formában feltenni, sok-e I vagv kevés tizennyolc vetél- ! kedésre méltó alkotás egy 1 esztendőben? Nem lenne, a ki tudja mennyi, és nem mindegyike elvetendő, középszerű közül — nemcsak elmélyült műhelymunkára, de invenciózus és nagyszámú tehetséges megvalósítóra is vall. Ám az is igaz, hogy mint minden kiválogatás — ez is eltakarja a széles és jóval szürkébb hátteret. Ezért aztán félrevezethet, hamis és túlságosan is rózsaszínű képet festhet az 19R0_as bemutatókat illetően. Nemcsak gondolatban, valójában is fellapoztam az egy esztendővel ezelőtti tévékritikáimat — isten mentsen, hogy magamat állítsam mostani magam elé mércéül! — s velük együtt felidéztem a benyomásaimat is. Aligha tagadható, hogy a televízió közelebb lépett a nézőihez, tette ezt úgy, hogy nem a művészi színvonalban engedett, hanem a témák iz- galmasságával vonta bűvkörébe a nézőt. Ám az is igaz, hogy viszonylag kevés — a zsürizettek arányánál lényegesen kisebb — a magyar szerzőgárda, mintha o televízió ma is és magasan elismert televíziós játék, attól még a néző úgy ítélhette meg a hetet, sőt talán a hónapot is: nem sok értelme volt bekapcsolni a televíziót. A tévétalálkozó a részt mérte fel és meg, a talán nem is a „legtelevíziósabb” részt. Nem a művészek mindennapját, hanem egy-egy sikeresnek ítélt napját a művészetnek, így hát ítélete lett légyen is az bármilyen méltányos, elfogultságtól mentes, mégsem adhatott átfogó képet a televízió és közönsége egész éves kapcsolatrendszerérői. IGAZ, NEM IS ez volt a feladata. Amit vállalt, azt azonban, eredménnyel tette: sikerre vitte a sikert érdemlőt. Jómagam inkább mégis boldog hétköznapot kívánok Immár, sok szorgos és eredményes hétköznapot, hogy aztán jöhessen megint az a bizonyos ünnep. A XII. találkozón Veszprémben, amelyen talán nekem is szerencsém lesz majd újra részt vennem. Gyurkó Géza Az érettségi elnök jegyzeteiből (2.) Mostohagyermek a történelem? A gyerek néz kerekre tágult szemeivel. A történelemtételeket simítja végig. Homlokán verejték gyöngyözik. Töprengene még, de sürgetem, ezért kényszeredetten húz egy tételt. Elolvassa, s arcán mindjárt feltűnnek az izgalom rózsái. — Nehéz? — kérdem, átérezve vergődését. Hálás a törődésért, ezért így fogalmaz: — Nemcsak ez, hanem valamennyi. Hinnem kell neki, mert gyenge jegyéért nemcsak ő a felelős. Ezt a tárgyat ugyanis korábban egy politikai tévedésnek is minősíthető rendelkezéssel száműz, ték az érettségiről. A közfelháborodás hatására a minisztérium végül is újra felvette a jegyzékbe. A magyar nyelv és irodalom mellé. Természetesen kötelező jelleggel! Az ifjakat kissé megzavarta ez a bizonytalanság és sokáig nem barátkoztak meg azzal a gondolattal, hogy históriából is vizsgáznak majd. Az igazság az, hogy könnyű szívvel lemondtak — ez persze az ö hanyagságuk — a teljes erőbedobásról, a rendszeres tanulásról. Ebben az esetben viszont vajmi keveset segíthetett a néhány hetes hajrá. 2 Csak elismeréssel írhatok — ez a megállapítás Szegedre és Hatvanra egyaránt vonatkozik — a gonddal összeállított, összefüggések meglátását, a gondolkodókészséget igénylő A és B tételekről. Remek feleletek születhettek volna — csak néhá- nyan örvendeztettek meg ilyenekkel —, ha a diákok rendelkeznek ezekkel az adottságokkal, s hozzájuk társul a nem mindennapi szorgalom is. Elkeserítő, de tény, hogy a többség nem így, felvér- tezve érkezett... 3 A bajok összetevői? Nos, ezekből bő a választék. Tessék figyelni, mert nem céltalan. .. A jélőit, mondja a tételeimet, hangszínével, hanglejtésével tökéletesen érzékelteti, hogy csődközeiben áll. Nézem a cetlit, tetszetős a téma, de csak számomra: Milyen feladatokkal kellett megbirkóznia a jakobinus diktatúrának? Értékelje eredményeiket! Miben látja a bukás okait? A csendet meg kell törni, dobhatjuk a mentőövet, következnek a részkérdések. — Mikor esett el a Bastille? Tétovázás nyomán fakad a válasz: — 1890-ben..: Űjabb tapogatózás: — Melyik osztály érdekeit képviselte Marat és Robers- pierre? — A burzsoáziáét! Ez aztán az újfajta szemlélet. Kapkodunk a levegőért, de nem a meleg miatt. A riadt tekintetű lány a sikertelen első kísérlet után ismét a rajthoz állt, mert korábban fogalma sem volt arról, hogy milyen körülmények készítették elő az 1867-es kiegyezést. Most a nemzetközi munkásmozgalom terén szerzett járatlanságát kellene igazolnia. Mi a XIX. század utolsó harmadában vagyunk, s várjuk, hogy kalauzoljon bennünket. Tévútra csalna, mert 2—300 évet ugrik visz- sza az időben, Továbblépünk, feladata a Varsói Szerződés jellegének, jelentőségének megfogalmazása. Maradunk a feltételes módnál, mert vállalkozása sikertelen. írhatnánk be az elégtelent, de pillanatnyi zavartságra gondolunk, s még egy lehetőséget adunk. — Mikor lett király I. István ? — Nem tudom. — Intézkedéseiről, rendeletéiről hallottál valamit? — Semmit sem. — Miért nevezik IV. Bélát második honalapítónak? Meg se szólal, így hát folytatom: — Kik ellen harcoltunk a muhi csatában? — Talán a németek vagy a lengyelek... — tétovázik, de be se fejezi a mondatot. — A mohácsi csata dátuma? A némaság töretlen..; Sajnos, nem egyedi eset. Jó néhányan nem voltak képesek arra, hogy felsorolják a második világháború nevezetes csatáit, nem emlékeztek az ellenforradalom időpontjára. Így aztán azon már egyáltalán nem csodálkoztam, hogy szegény Augustus ténykedéseinek ide. jét mintegy 1500 esztendő- vei későbbre tolták. Ne kerteljünk, megdöbbentő ez a tájékozatlanság. Különösképp ha arra gondolunk, hogy iskoláinkban a legkorszerűbb módszereket vetik hadba a cél érdekében. Az is közismert, hogy a szaktantermekből nem hiányoznak a legújabb szemléltetőeszközök sem. Milliárd okát költöttünk erre a célra, de kamatoztak-e? A gyerekek előtt ott a történelmi atlasz, a falakon térképek regimentje, mindegyiken feltüntetve a legnevezetesebb időpontok. Csak látni, s nem nézni kellene I A legnagyobb baj az, hogy a kronológiai tudás nem közelíti meg még az elégséges szintet sem. Ezen a téren tovább lépni csak úgy lehet, ha a követelményeket szigorltjuk, s nem alkuszunk meg az általános iskolában sem! Az utóbbit feltétlenül hangsúlyozni illik, mert ebben az intézménytípusban burjánzott el a túlzott engedékenység. Az ilyesmire hajlamos tanárok — sajnos sokan vannak — megfeledkeznek arról, hogy komoly vétséget követnek el, s a tanulók jövőjének ártanak. Ezek a fiúk és lányok ugyanis nem látják az egyes események közti összefüggéseket, mert nincs mit, mihez viszonyítaniuk. A tárgyakat megutálják,, s csak olykorolykor pillantanak bele a tankönyvbe. Az kifejezetten tragikus, hogy leszoknak a gondolkodásról, s eszükbe sem jut, hogy egy történelmi témájú regényt elolvassanak, vagy megnézzék az ilyen jellegű tévéjátékokat, Számukra a história minden lehet, csak nem az élet tanítómestere. Még nincs késő, még van kiút, még érdemes vészjelzéseket adni, következetesen érvényesítve mindenütt a „követelek, mert tisztellek”, makarenkói elvét és gyakorlatát. A tét nagy: a jövendő nemzedék sorsa. Mindannyian felelősek vagyunk azért — ez így helyes és rendjénvaló —. hogy kiknek a kezébe adjuk a staféta- botot. (VÉGE) Pécsi István A barátság asztala Szársomlyón Kőbőliorckkal rendezik be a szabadtéri műtermüket, a Szársomlyó hegyen működő nemzetközi szobrász alkotó- telep _ tagjai. Egy hajdani kőfejtőben dolgoznak nyaranta a művészek, és elkészült alkotásaikat a helyszínen hagyják. 1968 óta gazdag szoborgyűjtemény jött létre ily módon a Villány felett emelkedő hegyen. Az alkotótelep közössége elhatározta, hogy a munkahelyen kialakít egy olyan zugot, ahol összejőve a szobrászok megbeszélhetik közös dolgaikat A munka mostanában kezdődött meg. Mindenekelőtt asztalt és köréje székeket faragtak — stílszerűen kőből. Az asztal céljára egy hatalmas sziklatömbőt repesztettek le a Szársom- lyóból, s a kőfejtő szélén egy terebélyes fa alá állították. A lábát földbe ágyazták, a lapját megmunkálták. Nevet is kapott: a barátság asztala. A kőszékeket gondosan megfaragták és lecsíszolták, (MTI) THIERY ÁRPÁD: Négykezes ' 2. — Le fog esni! — sikol- tott egy nő. — Győző! Győző! Győző! ■ — kiáltották lent a fiúk kórusban. A kisfiú felhúzódzkodott a tetőre, átmászott a védőkorláton. hogy mielőbb biztonságban érezze magát. Letérdelt, kinézett a korlát mögül. A gyerekek a mutatvány végeztével zajongva rajzottak szét. a néhány felftl fi nil ír fin iSS*U juntas 30- kedd ß nőtt is napirendre tért á váratlan esemény fölött. Győző a győzelem biztos tudatában lépett a lépcsőházba nyíló vasajtóhoz, de zárv^ volt. Még egyszer lenyomta a kilincset. Csalódott, sőt szemrehányással pillantott a zárt vasajtóra. Meleg volt, a kavicsszemek között olvadozott a kátrány. A kisfiú a liftakna árnyékába húzódott. Hátát a falnak támasztotta, lehunyta a szemét. Élvezte a szabadságot. — Nem volt ez olyan nehéz — gondolta fölényesen, mit sem törődve többé a ragasztóval összekent könyvvel és a beszakított tapétával. Később megéhezett. Feltápászkodott. odament a korláthoz. Átnyúlt, megfogta a vasrudat, de gyorsan el is engedte. — Piszok meleg — állapította meg. Csüggedten nézett körül. Először jutott eszébe, hogy mi lesz, ha nem tud visszamenni a lakásba. — Legfeljebb megvernek — rántotta meg a vállát, de abban a pillanatban beléhasítottak az anyja fenyegető szavai: — Még egy és mész a javítóintézetbe!... A kisfiú megborzongott. Ügy tűnt föl neki: varázsütésre némult el az alatta elterülő világ, olyan volt, mint egy kiszáradt tengerfenék. A fülledt hőségtől mindenki az árnyékba igyekezett, a játékok elárvultán tüzesedtek az égő napon. És ebből a különös, kilátástalan és forró csendből, mint apró madarak szárnyverde- sései, rebbentek föl a második emelet háromból Mozart négykezesének, az f- moll fantáziának az akkordjai. Győző feleszmélt: — Már megint a karmester klimpí- rozik a fiával! — utánozta az apja becsmérlő hangját. Lepillantott a tetőről, s úgy tetszett: táveflabb van a földtől, mint valaha. — Hogy a csudába fogok lemenni? — tépelődött. — Nem olyan sok ez — biztatta magát. — De mi lesz, ha nem sikerül? — riadt meg. — Fölfelé nehezebb volt — reménykedett. Megmarkolta a vasrudat, átmászott a korláton. Letérdelt, majd óvatosan leereszkedett. A vasrudat a térdei közé szorította, centiről centire mászott lefelé. A kezét egyre jobban égette a vas, a fejét kíméletlenül bombázták a napsugarak. Nem is tudta, van-e még ereje, amikor leérkezett a rögzítővashoz. Rá akart lépni, de lecsúszott a lába. — Segítség — suttogta rémülten. Kiabálni akart, de hang nem jött ki a torkán. Meddig tartott ez a szörnyű lebegés, nem fogta fel. Kalimpáló lába újra megtalálta a rögzítővasat. Lég- tornászokat megszégyenítő, naiv nyugalom szállta meg, és hatalmas, de maradék erejével markolva a vasrácsot, átmászott a lakásuk erkélyére A zajra az apja ugrott ki a szobából. Falfehéren meredt a most már minden ízében reszkető Győzőre. A remény, vagy inkább az áltatás, hogy a felesége, a saját lelkifurdalásától hajtva, már korábban hazaszaladt, és kieresztette a lakásból Győzőt — szertefoszlott. Még nem fogta fel, csak sejtette, hogy mi történt. — Megörültél? — üvöltötte. — Bezártatok. — Mert rossz voltál! A kisfiú a lába elé szögezte a tekintetét. — Engem nem lehet bezárni. — Mindenkit be kell zárni, aki rosszul viselkedik. — torkolta le az apa, ellentmondást nem tűrő hangon. — Te mindig csak azt nézed, hogy én mit csinálok. — Mit nézzek ezen kívül? A kisfiú nem válaszolt. öklével a szemét törölget- te. Megnézte a tenyerét, amiről alaposan lehorzsóló- dott a bőr. Az apja tanácstalan volt. Az ijedtségtől felocsúdva, nem tudta eldönteni, hogy az ölébe kapja-e a fiát vagy pedig szigorú képet vágva állítsa helyre köztük a szokásos viszonyt. — Mit nézzek ezen kívül? A kisfiú felsírt, fokról fokra, mind hevesebben hajszolva bele magát a keserves zokogásba. Hatalmasakat hüppögött, a melle vadul hullámzott. — Mert igen! Mi még sose klimpíroztunk, ugye!? — bömbölte, vádlón mutatva előre görbült ujjával. mint aki egy jóvátehetetlen igazságtalanságra döbbent rá. m ______ $5?ÉGEi ___ l
