Népújság, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-21 / 117. szám

Űj helyzet előtt állnak

Kétszáz kördößel

ftsenutatű a Gárdonyi Géza Színházban

Kálmán Imre: Csárdáskirálynő

(Die Tschardasfürstin von Miskolc)

A fenti címet az egri színházban kezembe nyomott műsorfüzetből vettem, ezért ne érjen engem gáncs. Ezzel együtt utaltam is arra a szemléletre, amely a most két részben játszott nagyoperett átfogalmazóját, Hernádi Gyulát vgzette. A librettó ősapja ugyan Stein és Jenbach, kézen-közön azonban ez annyiszor és úgy változott, hogy mára. amikor Miskolcról átérkezett ez az átdolgozás, már nemcsak Stein és Jenbach nem ismerne rá, de Kellér Dezső sem, aki Békeffy Lászlóval közösen talán a legderűsebb változatát adta ennek az operettnek.

Amióta Miskolcon futott ez a meg rév üsí tett operett- változat, sokan elmondták dicsérő, elmarasztaló véleményüket, ki-ki vérmérséklete, ezínházérzékenysége vagy műfajimádata, netán ellenállása szerint. Sokan esküsznek rá, hogy ez az átdolgozás színháztörténeti pillanat, ettől a bemutatótól kezdve már nem lehet úgy játszani a Csárdáskirálynőt, mint ahogyan eddig tették. Ez is olyan színházi jóslat, amely addig tart. amíg kimondják. Kálmán Imre zenéje minden rozsda nélkül kibírt több mint hat évtizedet.

Nézzük hát, mit is kap az egri közönség e bemutató alkalmával a régi meséből, az álomképből. Szépszerével semmit! Amikor a közönség bemegy és beül a zsöllyébe, az orfeum estélyi ruhás alakjai már a színen vannak, lopják azt az időt, amiből éppen az életstílusunk okából nekik igazán sok van. El is igazítanak bennünket egy-két utalás erejéig, hiszen a cselekménytelen első részben látvány és mozgás, daliam és tánc uralkodik; kiszólások és bemondások kalauzolnak el atekintetben, hogy nemhiába várakozunk, itt még Valaminek történnie kell majd, itt nem akármilyen találkát adnak a hősök és a hősnők, itt majd megkezdődik egy haláltánc, aminek a végén mindez a csillogás, mindez az álomszerü- ség eljut Szarajevóig, a monarchia összeomlásáig! És ezzel vége a festett, kiglancolt, németül és magyarul — vagy inkább osztrákul — fogalmazott mindenfajta

himpellérségnek: a császár és a főhercegek önnön erkölcsi szintjükre szállnak le, a történelem hazugsága nem

védi többé, nem ajnározhat- ja őket, megsemmisülnek.

De ha már Hernádi Gyula át is keresztelte ezeket az operettli-hösöket, s új szerepkört, vagy újabb gondolatkört is akart nekik kölcsönözni, legalább írta volna meg őket, váltak volna önmagukká úgy, hogy az emberi érintkezés és cselekvés ilyen vagy olyan személyes logikája vitte-vezette volna őket oda, ahová! De nincs történés, nincs mese, se álomkép, se humor, csak a figurák megjelenése 4 egy nehezen kielemezhető szabályszerűség szerint. Néhol a továbbgondolás politikai szándékához nem fér semmi ktség, de a látvány annyira másfelé visz, annyira más töltésű, hogy a közönség nem ér rá arra figyelni, vajon a Habsburg-foherceg mond-e nagyobb marhaságot, vagy maga a császár? Vagy, hogy Sylvia itt érdekelt-e a szerelemben, vagy máshol?

A jelmezekbe bújtatott történelmi és nem történelmi figurák bejönnek a színpadra, kimennek onnan, mert ha az egyik tánc- vagy zeneszám véget ért, a közönségnek módja, lehetősége nyílik a tapsra. És hogy a zenekart pihentesse is egy kicsit a rendező, néhány lapos mondat elhangzik.

Jancsó Miklós vendégként rendezte ezt a revüsített megoldást. Sejthető, mennyire folyt bele a librettó átdolgozásába, hiszen ők ketten Hernádi Gyulával ma egy megfellebbezhetetlen párost és tekintélyt jelentenek a színházi életben. Ég ez jó is, rossz is. Jó annyiban, hogy új gondolatokat, új ötleteket, elgondolásokat kedveltetnek meg. Annyiban nem kellemes, hogy erősen torzító túlzásaival iskolateremtósi veszélyt jelentenek az önállóságra egyébként sem törekvő utánzók esetében. Jancsó számára az orfeum atmoszféra, ami az operett kivégzett humora helyébe adható és adja is. A zenét a régi szöveggel, a táncokat a koreográfusok ötleteivel! A látványt, hogy a közönség szeme káprázzék. És az káp- rázík! Akkor is. amikor egy csaknem Éva-kosztümös nő bevonul, látszólag minden funkció nélkül, és nem is egyszer a színpadra. Ez a látvány talán arra lett volna hivatott, hogy hozzon valamit Jancsó szimbolikájából. Nekem nem hozott!

A zene és a tánc néhány másodperces szünetét kihasználva, ez vagy az a szereplő, vagy bármelyik narrátor, indokolva, vagy indokolatlanul mond valamit abból a koncepcióból, amit Hernádi Gyula erre az alkatomra dobott fel. így a bemondások olykor sületlenségeknek tűnnek, mert a mesének a folyamatossága hiányzik.

Egyéni alakításra a nagyon feszes és nagyon kimért rendezői elképzelés szerint igazán nem kerülhetett sor. Mindenki teszi azt, amit a csapatmunka rákényszerít. A közönség viszont nemcsak azt akarja látni, hogyan lépnek elő a/( egyes számokban a színészek, hanem azt is élvezni szeretné, hogy az egyik színész miképpen mond mást, miként érez is mást, mint a társa! Erre nemigen kerül sor. Marad viszont az örökzöld Kálmán-zene; Selme- czy György nagyon jól ösz- szehangolt együttest vezényelt. A zenéhez Somos Zsuzsa, valamint Móger Ildikó élénk, díszes koreográfiája járult. A dekorativitást a legapróbb gesztusokig kidolgozott mozgás is emelte, Ferdinándi Gáspárnak köszönhetően. Részese a valóban nagyvonalú látványosságnak Banov ich Tamás a díszletekkel, Szakács Györgyi a jelmezekkel.

Az énekkar — Herédy Éva a karigazgató — majd minden szómban, Kálmán-dal- lamban benne volt, szorosan felzárkózva a mozgásban a tánckarhoz.

Csonka Zsuzsát kulturált hangjával külön kell említeni a pályakezdő hamvassá- gát hozó alakításában. Ha saját szintjén kapja a partnert, bizonyára még mélyebben szívébe zárja az egri közönség. Slasit Horváth Zsuzsa énekelte, és a sokoldalú színésznőt a közönség megérdemelten meg is tapsolta.

A férfiak közül egyértelműen főszereppé „nemesítette” a szövegkönyv szerint talán nem is olyan rangos Bónit Mihályi Győző. Prózai főszerepben a Plautus-da- rabban, most itt énekes-táncos figurában egyként bizonyította, hogy figyelemre méltó színpadi jelenség. A kérdés fel van adva és nyitva is marad: meddig is fog élni ez a revü?

Így, magyarul!

Farkas András

.Túlságosan bánatosnak nem látszik. A hangja azonban bizonytalan.

— Nem tudom, mi les* velem — mondja.

— Hová jelentkezett?

— Női S7 -hónak.

— Én élelmiszer-eladónak.

Egyiküket sem vették fel.

Rajtuk kívül még majdnem kétszázan vannak ilyenek Gyöngyösön. Mi lesz velük?

A fejsze nyele

Közkedvelt intézmény lett a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző Iskola. Hogy mennyire?

— Első ízben majdnem kétszázötvenen jelentkeztek — halljuk Semegi Gyula igazgatótól. — összesen száz- nyolcvan fiatalt vehetünk fel. De a másodízben hozzánk küldött iratok száma is meghaladja a kilencvenet.

Nem nehéz kiszámítani, hogy a hely hiányában el- utasítandók csoportja a másfél száz körül mozog.

— Megkerestük felettes hatóságainkat és engedélyt kértünk arra, hogy az első évfolyam hat osztályéban ne harmincas, hanem harminchatos létszámot biztosítsunk. Ezzel a megoldással egy újabb osztályt nyertünk tulajdonképpen. Megjegyzem, hogy a hat osztály tizennégy tanulócsoportra oszlik.

Ez az osztályonkénti plusz hat gyerek az a bizonyos fejsze nyele. Mármint a veszett fejszéé. Persze, annak a plusz hatnak ez maga a talált arany.

— Kapcsolatot létesítettünk a hatvani, a selyp; és a gyöngyösi ipari szakmunkásképző intézetekkel is. Közölték, hány gyereket tudnának fogadni. A szakmákat is megjelölték. Mi az iratokat tehát meglevő, betölthető helyre küldtük át. Még annyit: a jövőben szeretnénk tovább bővíteni az iskolákat. Tervezzük egy szak. középiskolai osztály megszervezését is. De erre csak 1983-ban nyílik lehetőségünk, ha az új épületbe köl. tőzünk. ,

Hely tehát nincs annyi, amennyi kellene, de készség a segítségre, a megoldás megtalálására — az igen, az van.

Ai egyik szeme

A 214. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet igazgatója, Sánta Imre részletes képet rajzol.

— Az a furcsa körülmény jellemző ránk, hogy el kellett utasítanunk nyolcvan lányt, ök vagy női Saabénak. vagy cipőfelsőrész-készítőnek akartak tanulni. Még esztergályos szakmára jelentkezhetnének, Ugyanak. kor hiányzik nyolcvan fiú. A szakmák szerint: esztergályos, marós és néhány építőipari szakma.

Így jut eszünkbe a mondás, amely szerint az .mber egyik szeme sír, a másik ne. vet. Márrríint az igazgatóé. Az elutasítottaknál egészen más a helyzet.

— A fiúknál is hasonló a kép. Szobafestőnek, autószerelőnek és központifűtés- szerelőnek annyian jelentkeztek, hogy egy részük nem kaphat helyet. És a másik oldala a dolognak: szerkezet; lakatosnak huszonöt fiatalt tudnánk kiképezni. De jöhetnének még esztergályosnak és marósnak is.

A gimnáziumban, és a többi középiskolában is akad jó néhány olyan jelentkező, aki már megkapta az értesítést: nem felelt meg.

— Beszéltem a társintézmények igazgatóival. Kértem őket, hogy küldjék hozzánk azokat a gyerekeket., akik a még meg nem telt szakmai csoportokba beiratkoznának.

Ez is lehetőség. Hogy mennyire hasznosítható, majd elválik.

Jobb későn

Akárhogy nézzük is, nem csekély azoknak a száma, akik iskola, továbbtanulás nélkül maradnak. Mit tehet értük a KISZ?

— Egészen új helyzet előtt állunk — néz vissza Horváth Viktor, a városi bizottság titkára. — Mi ddőben szóltunk, jeleztük, hogy mi várható. Az illetékes szervek jól ismerik ezeket a gondokat.

Ügy tetszik, mintha az Ifjúsági mozgalom helyi bizottsága ezzel „le is tudta” volna a maga teendőit.

— Azt kell mondanunk, hogy a továbbtanulás és az abból kimaradók ügye az államigazgatáshoz tartozik, A KISZ sem szakmai tanfolyamot,'1 sem valamilyen képzést nem tud szervezni, Ennek anyagi követelményei is vannak.

Kétségtelen, erre a „különoktatásra” nincs, nem lehet pénze az ifjúsági szervezetnek.

— Amilyen lehetőségeink vannak, azokat igyekszünk teljesen kihasználni. De a megoldás módját most még nem tudom megjelölni.

A feszültséget érzékelik, azt is, hogy valamit tenni kell. A fiatalok egy ekkora

csoportja nem mehet neki asak úgy, a nagyvilágnak. De mi legyen velük?

Ameddig a takaró

Nincs könnyű dolga ebri ben az ügyben a városi tanács művelődési osztályának áem. A vezetője Katona 1st“? vánné.

— Az iskolák igazgatóit» hívtuk össze, hogy a kialan kult körülményeket megtárgyaljuk. Azt azonban tudni kell, hogy a fejlesztéshez nekünk nincsenek eszközeink. Az megyei hatáskör.

Igen, a költségvetés. A' pénz „fentröl” jön. A meg-* oldás csak az lehetne, hs* Újabb osztályokat lehetne* nyitni az iskolákban. De sh.» hez nemcsak helyeslő fejbótt tintásra van szükség.

— Már elhatározott fel-* adat, hogy jövőre a Vaki Bottyán Szakközépiskolábar» és a mezőgazdasági szakközép-* iskolában egy-egy új osztály-« lyal több lesz. Megkezdik slw állattenyésztési szakon is zá képzést. Jövőre tehát leg-á alább ennyivel több gyere-* két lehet beírni.

Igen, most is úgy vani mint szokott lenni: csak addig lehet nyújtózkodni^ ameddig a takaró ér. És nem is a tantermek számára gondolunk, sem a tanári testü-> letek személy; összetételére! Ezeken még lehetne vala- hogy segíteni.

De honnan legyen pénz?

Hacsak valahol nincs valami „rejtett” tartalék, ami« bői a múlhatatlanul szükséges kiadásokat fedezni lehetne. Mert ez lenne a legcélszerűbb megoldás.

Kétszáz gyerek nem ta-- nulhat tovább.

Csakugyan sajátosan új helyzet elé állított bennünket az élet, Azt várjuk talán, hogy ők kétszázán pattogó induló hangjaira bevonulnak a mezőgazdasági üzemekbe kapálni, gyomot irtani?

Csak mi

Nincs értelme túlrajzolnia képet. A tény — tény. De ezt nem elég csak megállapítani, tenni is kell. Nem is valamit, hanem a megoldást kell megtalálni.

Valamikor megterveztük a domokráfíal hullámot. Akartuk, hogy a népesség növekedjék. Megtörtént. És... ?

Csak mi egyenesíthetjük ki a kétszáz kérdőjelet. Mindenki ott, ahol tehet érte. Mert tenni — kell!

G. Molnár István

I.

Hogy. hogy nem, dé a falu kocsmája tizenkét év óta állandóan elnyerte a vállalat kiváló egysége címet. Igaz ugyan, mindenkinek volt szőlője, s a Kishegyen. Ve- léten vagy a Fekete-hegy oldalán húzódó pincékben egymás mellé simulva-maga- sodva olajos barnán álltak a hórdók, ez azonban senki emberfiát meg nem akadályozott abban, hogy a napi munka és az azzal járó pin- cézgetés után el ne látogatott volna a kocsmahivatalba. ahol aztán egymás szőlőjére, no meg a lisztharmat ellen annyit ittak, amíg IItantér ^ IW ***i i

MISA, május 21* csütörtök

dike, ez a szelíd, alig tizenhét esztendős szeplős lány ki nem terelgette őket a rá_ esős ajtón.

Akkor kisebb csapatok keletkeztek, és ki Oláh De- zsóék pincéjében, ki Szalai- éknál iszogatott tovább, amíg volt bészélnivaló, és tartótt a nótából. A kis völgy ilyenkor meghangosodott, a pincék előtt megterítettek, szalonna, töpörtő mindig akadt, amire jobban csúszott a bor.

Nem, azt azért túlzás lenne állítani, hogy bolondos emberek lakták a hegyek közé zárt falut. Még akkor is, ha volt olyan, aki egy kortyot sem ivott esténként, csak beült a kultúrotthon szálkás padlójú termébe, bekapcsolta a televíziót, és sóvárogva leste, hogy Kudlik Júlia mikor köszönti a Delta Tudományos Híradó nevében a nézőket. Idős Böröcskel Antal ilyenkor felállt, mélyen meghajolt, megköszörülte * torkát, és az

izgalomtól kissé mutáló hangon megszólalt:

— Kezitcsókolom, Juliska.

A fiatalabb Böröcskeit. vi_ szont sem a televízió, sem Kudlik Júlia nem érdekelte, ó traktort akart magának csinálni. Igaz. jó tsz-kere6e- fcéből, meg szépen, talán legszebben gondozott szőlőjéből könnyedén megvehette volna a legújabb típusú amerikai motoros kapát, vagy a hasonló, de kétütemű japán masinát, ám neki nem az kellett.

Az első traktor elkészülte nagy sikert aratott. A hegyszomszédok mind ott állták körül, amikor a kis Böröcs- kei beindította gépét, felült rá, és a széles kordonos szőlő között pöfögve végighaladt. porhanyósra forgatva a földet. A nagy örömre jó néhány lopóval ki is szippantottak a legjobb borból. Űgyannvira, hogy a motor közben járt, valahogy elindult, s meg sem állt addig, amíg le nem zuhant a tábla végén a szakadékba.

A második traktor felrobbant. Valószínű a gyújtással- lenetett baj — közölte egyszerűen Böröcskei, aztán lesétált a pincébe, onnan meg a kocsmába, hogy alaposabban is megtárgyalják a dolgot,

Egyszóval itt sok minden másképp történt, mint akár csak a nyolc kilométerrel lej_

jebb fekvő Kolostorberény_ ben. Ott például a nagy történelmi változások nagy eseményeket hoztak a falu éle. tébe. Negyvenhatban példának okáért szétszedték és felgyújtották a falut nyúzó Nándor György kastélyát, őt magit elüldözte a nép. Itt, Bércesapátiban, amikor eljött a földosztás ideje, \két paraszt felsétált a kishegyre, a Kávássy-kúriához. Az öreg lent iszogatott a pincében, és kedvenc kutyájával folytatott éppen eszmecserét a világ forgandóságáról, amikor a két zsellér mellételepedett. Beszélgettek erről is, arról is. hogy a Fekete-hegyen állítólag táltost látott hajnalban egy gombaszedő asszony, meg hogy Oláh Dezső majdnem belefulladt a permetlébe, aztán csak úgy, futólag megemlítették, hogy holnap szétosztják a falu népe között az öreg Ká- vássy földjét.

— Osszák csak nyugodtan — mondta az öreg. aki mellesleg jó középkorú volt. de hosszú szakálla, no meg az illendőség okáért mindenki által bácsiztatott.

Ezzel az ügyet meg is beszélték, másnap pedig Ká- vássy egy pesti elvtárs jelenlétében — mivel annak fogalma sem volt a földmérésről — kiparcellázta a Valló-völgyben elterülő föld. jeit, majd az új gazdákkal

együtt útba ejtették a Kishegyet, ahol hajnalig igen tetemes mennyiségű bor fogyott el, sőt a történelmi eseményre való tekintettel Kávássy felbontott egy féltve őrzött hordót, amelyet valamilyen alkalomra tartogatott. Még az apja tett el sompáíinkát eperfahordóban a fia esküvőjére. Ami nem is késett sokáig, mert az öreg hamarosan meg is nősült. A fekete, negyvenévesen is sudárkarcsú özvegy- asszonyt, Kéri Máriát vette el feleségül, s olyan lakodalom volt, hogy még évekig arról beszéltek az emberek. Kávássyból pedig közben tanító úr lett. Persze egyéb híres-nevezetes embere is akadt Bércesapátinak. Ott

volt például Medvés Győző, becsületes nevén Vetró Győző. A medvés hősi előnevet az ötvenes évek elején kapta, ’amikor egy vándorcirkusz érkezett. és felütötte sátrát a Valló-vögy rétjén. Tódult is a nép a lámpafüzérekkel kivilágított sátorba megcsodálni az arra érdemesült dolgokat. Vetró azonban nem pazarolta ilyesmire az idejét, hiszen az őszi estéken olyan kellemesen el lehet üldögélni a kocsma zugában, a kályha mellett Hosszan

maga elé nyújtotta lábait,1 hatalmas lábét nekivetette az átmelegedő falnak, lehunyta a szemét, és egyszerűen jól érezte magát az egész napi sóderbányai hórukk után.

A cirkuszból pedig csak jöttek a hírek. Hogy egy nő körültekeri magát kígyóval, meg hogy minden este kiáll a cirkusz igazgatója, maga mögé mutat a láncon tartott két lábon járó medvére, és azt mondja, egy láda pezsgőt kap, aki megbirkózik a barna óriással.

Vetró eleddig sem medvét* sem pezsgőt nem látott. Nem is hiányolta különösebben egyiket sem — a törkölynél jobb ital úgysem lehetett —, csak az motoszkált a fejében. lehetséges-e az. hogy ő valakit ne tudjon a földhöz teremteni. Így történt, hogy az utolsó előadáson, amikor az igazgató mos»lyogva rámutatott a rettenetes fene- ' vadra, Győző felállt, levetette magáról a két ceig zubbonyt, és azt mondta: ő megbirkózik a medvével.

Az igazgató szemügvie vette a felé tartó két méter nyolc centis férfit, és érezte. hogy baj lesz. Hiszen legendás barna medvéjét úgy könyörögte ki az állatkertből, ahol a szegény párát meg akarván kímélni á véglegyengülés hosszú folyamatától, le akarták lőni.

(Folytatjuk)