Népújság, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-12 / 86. szám

-F——■ Kiről van sző? — Mondd, de őszintén, kiről van szó? Kiről írtál? — a szakmámat kísérő kérdés csokrának kétségkívül legszí­vósabb, ha nem is éppen a tegillatosabb virágszála ez a „kiről van szó?”. Mert arról van szó. hogy a kérdező azt hiszi, hogy ő nagyon is tudja, hogy kiről van szó. s ter­mészetesen akiről van a szó, szerinte az még véletlenül sem az, akiről szó van. Az újságcikkben. Amelyet egy gondolat köré — azon lehet vitatkozni, hogy okos, vagy oktalan gondolat köré-e, de hát ez már a gondolatok sorsa — egyszóval, amely cikket egy gondolat köré szőtt az újság­író, szőttem akár jómagam valamely témában egykoron, avagy éppen tegnap egy valamilyen jónak, helyesnek ta­lált cél érdekében. Az istennek nem hiszi el. hogy nem arról van szó, aki­ről szó van és még az ördögnek is elhinné a hazugságot, hogy igen. arról van szó, akire ő gondol, s nem arra. aki­re én gondoltam. Ha egyáltalán egy konkrét, élő, létező személyre gondoltam volt volna mondandóm és gondola­taim kapcsán. Mindez persze személyes ügyem, sajátos újságírósorsom is lehetne esupán, ami legfeljebb egy saj­tónapi kis karcolatban érdemelne helyet, amikor az új­ságíró — lévén, hogy ő is ember azért — derűs, vagy de- rűtlen élményeiből elhenceg, vagy elpanaszol egy-kettőt. Miért, hogy ezt mégsem tekintem sem emberi, sem új­ságíró-emberi magánügynek? Mert ez a gyanakvóan feltett, mindig valami hátsó gon­dolatot firtató kérdés egy olyan közvélemény típus kifeje­zési formája — jelensége, ha úgy tetszik —, amelyet szí­vesen tekintenénk rekvizitumnak. — ha tehetnénk. Kétel­kedem, tehát vagyok. De mindig és mindenben kételked­ni, sőt még a kételkedést is kétkedve fogadni, az már a létezésnek, az egyénnek és a társadalomnak egyaránt oly kellemetlen formája, melyről nyugodtan lehet a közügy szihtjén szót ejteni. Hallani vélem, mint jegyzik meg so­kan is talán, de kevesen semmiképpen sem: van ok a kételkedésre. De legalábbis volt ok. És az emberekből, az állampolgárokból nehezen távozik a gyanakvás vírusa, különösen akkor, ha — legyünk őszinték, így igaz — időn­ként és helyenként azért még ma is teremtődik táptalaja e vírus tenyészetének. A nyílt beszéd a tiszta politika és a felüdült lelkek friss forrása. A mögöttünk maradt évtizedekre sok jelzőt lehet majdan akasztani és minden bizonnyal még a fél évtize­dek is megkapják majd (?) a maguk jelzőjét a történé­szektől, vagy éppen tőlünk, a közemberektől. így tehát vi­rágosán sokszínűek a mögöttünk maradt évek — a jelzők lehetőségeit illetően mindenképpen. Egy köiíős jelző azon­ban bízvást adományozható már most is egy egész eltelt negyedszázadra: a nyíltság és az őszinteség negyedszázada! Gondoljunk bele: kevés társadalom mondhatja el ma­gáról, hogy immáron egy történelmi időszak — mert ne­gyedszázad már az íratlan történelem korszakát tekintve is történelmi lépték — hirdetett és követett politikája a nyíltság és az őszinteség volt. A diplomácia kényes és né­ha kényszerűségből, de szükségesen tapintattal kezelt te­rületeiről most nem szólva. De szólva és vállalva, hogy e hirdetett és követett politika még úgy is és akkor is elementárisán érvényesült és érvényesül, amikor voltak és vannak — minden bizonnyal lesznek is olyanok —, akik ha szóban nem is. de tettekben annál is inkább ellenlába. sai voltak és lesznek a nyíltság és őszinteség politikájá­nak. Annak, hogy azt mondjam, amit mondani akarok. An­nak, hogy kimondjam azt, amit akarok. S arról mondjam ki, akiről szólni akarok. A jót vagy rosszat — egyaránt. Van egy istenverte régi és számomra mindig is vért forraló „aranymondásunk”, amelyet én nemhogy arany­nak, de ócskavasnak is alig tartok. Igen: a hallgatni arany. Ez az! Hogy kegyeletes és megértő is legyek e mondással, elismerem, sőt tudom, hogy a hallgatás arany­értéke a századok méhében született, a népi tapasztalat nemzette. Történelmi múltunk, az egykori osztályviszo­nyok bőven adtak alkalmat arra. hogy ha valaki nem hallgatott, hát arany helyett vasat kaphatott, vagy a tes­tébe, vagy a csuklójára. Ám az is igaz. hogy sohasem azok vitték előbbre „fajzatom”, akik hallgattak az ara­nyért, hanem azok, akik harcba szálltak a vassal szem­ben is. De hát ez már történelem. Igaz, nem tanulság és főképpen nem tanúság nélkül való történelem. Ám, ha történelmi múltunk értékeiről van szó. azok átmentéséről, mai hasznosításáról, megbecsüléséről, vélem, aligha e mondás, vagy társai jelentik számunkra a megőrizni- valót. Beszélni, nyíltan és őszintén, mindenről és mindarról, sót mindazokról, akikről kell, vagy érdemes, ez társadal­mi létünk és továbbhaladásunk egyik evidenciája. Kiről van szó? Hát arról, akiről szó van? Ha nem tudunk va­lakiről. vagy valamilyen jelere égről érdemest mondani, igazát szólni, akkor hallgassunk. Ne pl-hallgas=uk azt. amit közlenünk kötelességünk, s amiről tudni minden­kinek joga. sőt talán érdeke is. E kijelentésszerű kategó­riák voltaképpen feleslegesek* is, mert az immár hagyo­mányos gyakorlatunknak majdhogv közhelyszintű újrafo­galmazásai csupán. Mindezt csak azért írtam mégis, hogy ismételten alkal­mat nyújtsak önmagámnak — is ! — hangsúlyozni: aki­ről írtam, arról van szó. Ha egyáltalán írtam valakiről. Akkor. Ha nem írtam senkiről, akkor senkiről sincs szó. Még arról se. akire most Te gondolsz, Kedves Olvasóm! I VÁGTÁBAN (MTI fotó) Ha az igazságra esküdtéi... Egy képviselőnő három hétköznapja A siroki címre naponta egy tucat lévél érke­zik, egy részük hiva­talos. a többit a vá­lasztópolgárok írják. Idézet egy választói levélből: „...Soha ne fe­ledje el, hogy a szétes tömeg választotta önt erre a posztra, és soha ne féljen, akármilyen ne­hézség elé kerül is, a vá­lasztópolgáraitól segítséget kérni. Bátran kérelmezzen útón-útfélen, akár Pista bá­csitól, akár Maris nénitől, dolgozótársaitól, felettesei­től, mit hogyan kellene megoldania .. — Válaszra váró sorok! — Ezt a választ azonban nem lehet az írógép mellett megfogalmazni, ezekért az őszinte lelkesítő sorokért na­ponta tenni kell valamit a közért, az itt élő válasz­tókért ... Az első nap tulajdonkép­pen nem is hétköznap volt, hanem vasárnap. S valójá­ban ünnepnap Zsidei István­né életében, örökké emlé­kezetes ünnepnap. — Éppen úgy, mint más­kor, a választás napján is korán keltem. Gyorsan el­készültünk a férjemmel és a nyári reggelen elindultunk szavazni — emlékszik visz- sza a képviselőnő. — Alig­hogy hazaértünk, jött egy személykocsi értem. Mond­ták, hogy indulnunk kell Egerbe, már várnak a vá­lasztási központban, a járá­si hivatalnál. Amikor beér­tem, Sas Kálmán már ott volt, s nyomban gratulált, mert — mint mondta — „szépen gyűltek a voksok” mellettem ... Az egész na­pot ott töltöttük, este fél hétre járt, amikor mindket­tőnknek átnyújtották a kép­viselői megbízólevelet, — Felejthetetlen pillanat lehetett... — Valóban az volt. S egy­ben a szorongásé is. mert akkor döbbentem rá valójá­ban. hogy milyen komoly feladattal bíztak meg tizen­hat község választópolgárai. — Aztán jöttek az első levelek, hogy „soha ne fe­ledje el, a széles tömeg vá­lasztotta önt erre a poszt­ra .. — Ritka volt az a nap, hogy ne csöngetett volna a postás. S ez így van azóta is, csak győzzek válaszolni. Azok a levelek nagyon szé­pek voltak, sok . biztatást kaptam bennük a válasz­tóimtól. A szavazatok. a mellettem leadott voksok tulajdonképpen ígv váltak emberivé, így öltöttek iga­zán személyes jellegeit. — Azóta is csupa „szép" levelet kap? — Még mindig csak szép leveleket kaptam ... — Hálásakat is? — Igen... Még akkor is, ha nem is sikerült teljesen elintézni valakinek az ügyét. Utánajárni való akadt bőven, már ez alatt a pár hónap alatt hetvenkét ügyben for­dultak hozzám. Közügyben éppúgy, mint személyes jel­legű problémákkal, — Tud-e a képviselőnő nemet mondani? — Elkerülhetetlen, hogy olykor-olykor őszintén meg kell mondanom valakinek, hogy nem segíthetek, vagy nem tudok, illetve nem va­gyok hajlandó foglalkozni az ügyével. Az esete válogatja, mert például nem állhátok olyan ügy mellé, amelyről az első percben látszik: va­laki. vagy valakik ellen ter­veitek ki. És bírósági dön­tésekbe sincs jogom bele­avatkozni. Sajnos, sokan nem értik meg ezt... , — Az elégedetlen embe­rek többnyire hálátlanok, ezt még a képviselő is érez­heti, ha pletykálnak róla. Tudom, hogy nem ad a szóbeszédre, de etfyik-másik csak rosszul eshet. — Rosszul bizony, főként, ha azt állítják rólam, hogy keveset vagyok az emberek között. Ez különben is meg­foghatatlan dolog, mert szin­te mindig emberekkel fog­lalkozom: a fogadónapokon, a tanácsülésen, s nem kivé­tel ez alól a munkahelyem sem. Ez a szóbeszéd azért fájt. mert olyanok mondták, akikért naponta dolgozom...! A tucatszám érkező leve­lek, a fogadónapok élénksé­ge. az elintézésre váró ügyek meggyőzik az embert, s a képviselőnőt is arról, hogy nem feledte el. kik válasz­tották e posztra. 2 — A szülőfaluja Verpelét,* tíz esztendeje azonban Sí­rokban él. Furcsa mód. az első fogadónapját mégis Recskeh tartotta meg. Ta­lán eszébe jutott az örök mondás, hogy senki sem le­het próféta a saját házában? — Ami azt illeti, meg­fordult a fejemben ez a gondolat, de azzal hesseget- .tem el. hogy e*m próféta, hanem jó képviselő szeret­nék lenni... Recsket pedig azért' választottam, mert ez a község a vítssztókerüle. tem központja. * ráadásul itt nem volt jelölőgyűlésem. Ügy éreztem, ennyivel tar­tozom a recskieknek, akik azóta sokféle ügyben meg­kerestek már. — Tapasztaltabb fejjel milyennek látja az első lé­péseit? — Botladozónak, de ered­ményesnek ... Bevallom őszintén, nagy-nagy izga­lommal készültem az első fogadónapra, s egy kicsit el is kenődtem, mert mind­össze hárman jöttek el. Az­óta persze változott a hely­zet, hiszen engem is jobbaő megismertek, sokan felkeres­tek már. A megválasztásom óta öt fogadónapot tartot­tam, jártam mind a 16 köz. ségben, néhol negyedszer fordultam már meg. Hol tanácsülésre hívtak, hol fo­gadónap volt, hol pedig in­tézmény- és üzemlátogatás szerepelt a programban. — Első nekifutásra három különböző ügy, nem is rossz kezdés . .. — Ma már tudom, hogy nem. Október 13-án volt az első fogadónap: ketten ma­gánügyükkel kerestek fel, a harmadik választópolgár a Felszabadulás út rendbe­tétele érdekében kilincselt nálam. A tanács vezetőivel utána néztünk a dolognak, közösen sikerült kitalálni a megoldást, így aztán már hozzá is foghattak az út ja­vításához. örültem, hogy egy gondon máris tudtam segí­teni. — Az ilyesminek híre megy, s a gondokkal küsz­ködő községek nemigen hagyják tétlenkedni a kép­viselőjüket. Gondolom, fel­fedezték már maguknak. — Egész listám van már az elintézésre váró ügyek­ből. Sírokban például a Ró­zsa utca gondját vetették fel, s szó volt az iskolapatroná- lás bővítéséről, az autóbusz- közlekedésről. Verpeléten fő- kérjt egyéni problémákkal kerestek meg az emberek. Bátorban a vízműbővítés, a bekötő utak állapota. az óvodaépítés és a sportpálya ügye a fő beszédtéma. Ter- pesen a posta építése hú­zódik, ezt panaszolják a helybeliek ... Mindez bizo­nyítja, hogy egyetlen fogadó­napom sem veszett kárba! 3 — Mi van már a terpesz postával? Ez már az én időmben Is a panaszhsta élén szerepelt., .7 — Fodor 1st- vánné, a körzet korábbi képviselőnője fogadja ezek. kel a szavakkal Zsidei Ist- vánnét, amikor beléptünk a recski iskola nevelői szo­bájába. A volt képviselőnő szeretettel veszi körül fiatal „utódját”, aki viszont min- den segítő szóért hálás. Együtt beszélték meg a kez­det kezdetén a képviselői teendőket, Fodorné készség­gel adta át a már elintézett ügyek dossziéját, mellétéve azokat, amelyek megoldása már Zsideiné feladata lesz. — Szóval — ismétli meg a kérdést —, mi van a ter- pesi postával? — Nemrégen jártam a miskolci postaigazgatóságon mondja Zsideiné —, s ott a lehető legjobb információkat kaptam: az új posta meg­építése szerepel a mostani ötéves tervben. A jó hír után szóba került a parlamenti munka, a fel­szólalásra való készülődés. Még témajavaslat is elhang­zott a röpke beszélgetésben, — Foglalkozz, ha teheted — javasolta Fodorné — a Mátra környezetvédelmé­vel. Rendkívül fontos té< ma, mert már-már a *4. órában vagyunk, ha nem akarjuk, hogy tovább pusz­tuljon ez a szépséges táj.. Ebben mindketten egyet­értettek. Fodorné mosolyog­va hozzáteszi még: — Nem ez az első beszél­getésünk, s nem volt még olyan, hogy ne találtunk volna közös témát. És az egyetértésben sem volt hiány .:. Zsideiné rá bólint. Nekünk újságíróknak viszont megint- csak egy szóbeszéd jut a eszünkbe: sértődöttségről, rossz kapcsolatokról! Mintha a fejünkbe láttak volna, egy­szerre kezdik mesélni első találkozásukat. — Néhány nappal a vá­lasztások után történt, hogy Magdika meglepett engem egy nagy csokor rózsával — mondja Fodorné. — Beszél­getés közbén megköszönte az eddigi munkámat, amelyét a választókért végeztém, * arra kért, segítsek majd ne­ki alkalomadtán. Hát lehét erre nemet mondani...? — Én is meglepődtem mert akkor jöttem rá, hogy nem váratlan vendégként léphettem Fodorék lakásába. Ott ugyanis egy jókívánsá­gokkal. kedves szavakkal ékesített könyv várt rám útravalóul a nagy munkához1 Még aznap elolvastam, s sok mindent megértettem a cinéből. A borítólapon ugyan** ez állt: Ha az igaz* Ságra esküdtél.. A képviselői munka m«6j tója ez — a javából! Szilvás István 4

Next

/
Thumbnails
Contents