Népújság, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-11 / 85. szám

Á költészet napja Ebben az esztendőben Magyarország'és a világ tiszteletadó emlékezéssel és a legna­gyobbakat megillető méltó elismeréssel fordul Bartók művészete felé. Ma, a köl­tészet ünnepnapján szellemének, műveinek, megidézése mellett az a benső emberi­művészi rokonság is tapinthatóbbá válik a számunkra, ami az ő eszmevilágát, szabad­ság. és humánuseszményét egybekapcsolja századunk magyar lírájában Ady, József Attila és legméltóbb utódaik müvének üze­netével is. Szerves folytonosság ez, amit szellemiségük egyik költő-örököse, Nagy László igy ismert föl Bartókról szólva: „Nekem példa és megváltás, mint a legfé­nyesebb árvák: Ady és József Attila." Ma, a magyar költészet ünnepén — József At­tila születésnapján — érdemes erre is gon­dolva töprengeni költészetről, jelenlétről,, felelősségről. Bizonyos, hogy az információk befogad- hatatlan áradatában, a fokozódó szóinflá­ció és az eluralkodó versdönjping korában volna elég ok csak a veszélyekre figyelni, vagy rezignáltan szemlélni a kiüresedések,- a hitvesztések kínzó sodrását, netán csupán megállapítani a költészet iránti igények visszaszorulását. Ha ma mégsem elsősorban ezen tűnődünk, nem az ünneprontás elke­rülését, hanem magát a költészetet, az irán­ta élő eleven és széles érdeklődést, a köl­tészet létező társadalmi hatását érezzük fontosnak. Mert van európai, világrangú költészetünk, vannak költőink, akik a ma­gyar Ura több százados hagyományának máig töretlen folyamatában gyakorolják a szó hatását, vállalják a jelenlét felelőssé­gét, őrzik a közös vállalkozások gondját, alakítva szemléletünket és önismeretünket. A költészet ma is társadalmi ügy. és nem­csak közösségi eredete, hanem hatásának mértéke miatt is. Mit tehet ma közösségé, ért a költő? — kérdezhetjük Szilágyi Do­mokossal, akinek „sóhaja vers, indulata magasság; sóhaja reménység, indulata köl­temény'’. Azt. amit történelmünk valameny- nyi korszakában fölvállalt a Ura: hozzáté. ve önmagát a környező világhoz, egyén és kö­zösség természetes egységében megközelítette és kifejezte a gondolatot, lehetőséget és a be. teljesüléit vagy a hiányt; eszményt és erőt ad­va döntéshez és kísérlethez, példát és mo­dellt adva e megszólalás befogadóinak. Hogy ismét Szilágyi Domokost idézzük: „dák igy. csak igy indíthatom / önmagamat felétek útra; / viszonylag boldog lehetek, / s elégedett: hogy tehetek, / hogy eme gyö­nyörű kínomnak / élhetek, s hogy tiérte­tek / láthatok én és érthetek / s ti éret­tem. .." A költészet nemcsak esztétikai értelem­ben lehetőség: hordozója a magasabb er. kcilcsiségnek, a jelen felelősségének is. esély a szóba vetett hitek megvalósulására is.. Ha van valódi ítélet a költészetről, az alko­tókról: az maga a vers. a kimondott szó. Ha mephallójátől független is az a körül­mény, hogy maga az ember hol született, a költészetnek nagy a felelőssége abban, hogy érzi-e igazán. A költészet napján — évfordulóktól füg­getlenül is — köszöntjük a költeményt és létrehozóit, akiknek hivatásuk a szóval bánni: odaadás és felelősség. Csapod? Miklós Nem párhuzamos portrék NÉPÜNK MÚLTJÁBÓL Kiállítás Gyöngyösön Palócmlntás juhászszűr (Fotó: Szabó Sándor) Gyöngyösön, a Mátra Mú­zeumban kiállítás nyílt „Népünk múltjából” címmel. Á történeti csoport 20 éves I gyűjtőmunkájának legszebb darabjai láthatók itt. Cse­repek, tányérok, köcsögök a XVIII. századtól a XX. szá­zad elejéig mutatják be a he­lyi népi fazekasmesterek re­mekbe sikerült alkotásait. Külön érdekességnek számít májd az idelátogatóknak — a néprajz iránt érdeklődők­nek — a környéken lakó palócok régen használt szo­ba- és kamraberendezései. Amatőrfilm­fesztivál Pénteken Sopronban, a Liszt Ferenc Művelődési Központban megnyílt a 28. országos amatőrfilm-feszti- váj. A hazai amatőrfilm-mű- vészet legjobbjainak három, napos találkozóján 42 alko­tást vetítenek le, amelyek ■észint az elözsürin sikerrel úljutöttak, részint díjat íyérték a fesztivált megelő­ző tájegységi szemléken. A bemutatásra kerülő filmek naéyobb része néprajzi és szociográfiai témákkal fog- lálkozik. fSW m <í«i. április Uh szombat Gyöngyösi fazekasmunkák a XIX. Szásádból Miskolci Nemzeti Színház. A negyedik emeleti folyosó, a „vezérkari szín” falán nagyméretű fotó. Latinovits mécsessel a kezében. Tímár József, Major Tamás, Darvas Iván, Jant-s i Miklós és a többiek, akik hosszabb-rö- videbb ideig vendégeskedtek, dolgoztak itt, a 158 éves teátrum színpadán. Blaskó Péter ideális be­szélgetőpartner. Nyílt és őszinte. Ha nem látnám ar­cának markáns vonásait, és nem fedeznénk fel itt-ott ősz szálakat a hajában, nem félnék leírni: a 33 éves Blaskó őszintesége gyerme­kien tiszta. Nem véletlen hát, hogy a rövid riport is innen indul — a gyermekkorától. — Egész életemet — mű­vészi pályafutásomat meg­határozó élményeket őrzök ebből az időszakból. Édes­apám festő-tanár volt és mért három fia közül én voltam a legnyugodtabb, lát én „ültem” neki. engem 'és- tett a leggyakrabban. Sok. szór láttam hogyan küzd a vászonnal, hogyan kezdi új­ra a képet, és hogyan sza­kítja ketté tehetetlen dühé­ben. ha ismét nem sikerült úgy. ahogy ő azt elképzelte. Ez a törekvés a belső, ben­ne élő dolgok kifejezésére, ez plántálódott át belém is, pontosabban két testvérem­be is, hiszen az öcsém ugyan­csak színész, a bátyám pedig szobrász. Végül is mindegy, hogy mivel, az ecsettel, a szóval, vagy a vésővel dol­gozunk, ezek valahol egyek, — csippenti össze mutató- és hüvelykujját. — A család szeretetét és tiszteletét is innen hoztam magammal. Mindenkinek na­gyon lényeges, hogy biztos hátországa legyen. Nekem a hivatásom mellett ez a legfontosabb — elmosolyodik — mielőtt megkérdezi, meg. mondom: a feleségem Mil- vius Andrea, szintén szí­nész, Borbála lányom pedig idén megy iskolába. — A főiskola után a honi színjátszás „fellegvárába”, a budapesti Nemzeti Színház­hoz szerződött, majd a kö­vetkező állomás Miskolc volt. Mit várt ettől a társulattól? — Folyamatos munkát. És itt — annak ellenére, hogy az első bemutatkozá­som Csongor szerepében ak­kora bukás volt, hogy né- hányan még a pályára va­ló alkalmasságomat is két­ségbe vonták, — bizalmat kaptam. Itt szereztem alko­tótársakat, Csiszár Imrét, Major Tamást, de aorolhat­Együtt a színpadon a Csapodár madárkában (Fotó: Veres T. Attila! nám az itteniek nevét to­vább is. Igaz, egyszer hűt­len voltam — egy évadot Kecskeméten dolgoztam. — Azt mondják, ez min­den jó házasságban előfor­dul, hiszen csak így ismer­hetők fel a másik fél érté­kei ... — Én is gyorsan visszatér, tem — tárja szét a karjait nevetve Blaskó. — Most milyen kérdések foglalkoztatják? — Sokat töprengek azon, hogyan tovább, vajon mi­lyen utak áílnak előttem a „szakmában”. De azt .hi­szem, a válasz jön magától, nem érdemes rajta sokat vívódni. Ügy érzem, fonto­sabb ennél, hogy megtanul­jak az energiámmal helye­sen bánni — nem „takarék­ra” akarok állni, erről szó sincs! — csupán az egészsé­ges beosztásra és az ará­nyokra kell jobban vigyáz­nom a jövőben. ★ Alig ülünk le és Csapó János már a második ciga­rettára gyújt rá, a nyaká­ban vékony bőrszíjon füg­gő „tűzszerszám”-jával. El­kapja csodálkozó pillantá. sómat, amely a „csutak nél­küli” füstölnivalónak jár. — Kossuth — mutatja fe­lém a fehér rudacskát. — Naponta húszat szívok el, kivéve, ha próba van. Pa­rancsol? — kérdezi kelle­mes hangján. Ijedten til­takozom. — Próbált már leszokni? — Ha jaj, de hányszor! — legyint, majd hogy megpe­csételje mondandóját, mélyet — Nagyon jó. Akkor meg­érti majd, hogy mit akarok mondani. Tudja,' van nekem egy festő barátom, 44-ben együtt voltunk Esztergom- Táborban munkaszolgálato­sok. Két éve, amikor a szom­bathelyi kórházban tartot­tam egy előadást, megtud­tam, hogy ez a festő éppen a közeli művésztelepen tar tózkodik. Szerettem volna meglátogatni, és a kórház igazgatója ki is vitt szíve­sen. Egyszer csak megállunk az országúton, és azt mond­ja az igazgató: Tessék nézni, professzor úr, az ott a rumi vasútállomás, Csak öt éve szűnt meg itt a vasút. — Hát az valami szomorú látvány volt! Az autóúttól negyven-ötven méterre ott áll az emeletes állomásépület. Még mindig tekintélyes, még mindig a legmagasabb ház a faluban, de földszinti ablakai kitöre­dezve, a forgalmi iroda aj­taja leszakítva. És körülötte a többi MÁV-épület ugyan­így áll. Az elhagyott raktár a rámpán, az elgazosodott fűtőhéz a másik oldalon. Előtte a magas, kürtő alakú csókát, ahol a mozdonyok szoktak vizet venni. A több mint százéves falak, tető- szerkezetek és cserepek még sértetlennek látszanak, és még legalább száz évig tud­nának szolgálatot teljesíteni, de mert öt éve nem járt ott a vonat, már megkezdődött a pusztulásuk, A ampa rak helyén esek gazos, kavicsos préri van, és már alig lehet elképzelni, hogy itt valaha milyen élet és nyüzsgés le­hetett. H intők, pares atsze- kerek, bátyus kofák igye­keztek ide, várakoztak az állomás, körül, s rajzoltak szét naponta többször is Mert Rum községnek és a környező falvaknak több mint száz évig ez volt a vi­lág közepe! Innen lehetett eljutni Szombathelyre, Bu­dapestre, Becsbe, Párizsba, vagy akár Amerikába is! Fontos volt, élet volt körü­lötte, éltek a falak is, mert generációkon keresztül em­berek ezrei igazodtak hoz­zá. Még az időt is , aszerint mérték, hogy mikor érkezik ide, vagy mikor indul innen egy-egy vonat. A hat-húszas, a déli, a félnyolcas. Emlék­szik még ezekre a fogalmak­ra, tanár úr? Amikor a ha­rangozó is ezekhez igazodott, s csak akkor indult fel a to­ronyba, ha már látni lehe­tett a közelgő mozdony füst­jét? — Most meg, csak azért, mert a vonat már nem arra jár, az erős falak, a jellegzetes ká-u-ká kincstári épületek romlani kezdenek. És öt-hat év múlva azt se fogják tudni, hogy hol volt az állomás. — Mostanában gyakran eszembe jutnak azok a rumi MÁV-épületek és körülöttük az elhagyott préri. Közben az IE-s Trabant a Dagály utca felé fordulva kikerüli az ifjúsági napok előkészületeinek tolongását, s az étterem mögül kanya­rodva elő, megáll a panel­ház előtt. — Hát, meg Js érkeztünk! Ne haragudjon, tanár úr, hogy ilyen zavaros mesével untattam. És köszönöm, a fuvart! Viszontlátásra! — Ó, igazán semmiség! És nem untatött professzor úr, Viszontlátásra! Mindketten a bejárat \felé indulnak, de minthogy már elbúcsúztak, szó nélkül utaz­nak egymással szemben a liftben. A NEGYEDIK ÉS ÖTÖ­DIK EMELETI RÖVID FO­LYOSÓKON, ahol a nagy, lakások vannak, már tegnap este óta kint tornyosulnak a bútorok. Mindkét emeleten a Váci útra néző, Szélső laká­sokból pakolták ki őket; a negyediken parkettacsiszolás­hoz és lakkozáshoz, az ötö­diken tapétázáshoz készültek elő. Most látszik csak, hogy milyen szűk ez a folyosó, amely kétoldalt beépített szekrénysorával egy uszodai öltözőre emlékeztet. Ezek mögött a halvány­zöld ajtók mögött húzódnak a ház szolgáltatócsövei: a vízvezetéké, a fűtésé, a gá­zé; és lakásonként egy-egy felső szekrényben van a vil­lanyóra. , De a szekrények többsége a lakók rendelke­zésére áll, s mindaz, ami már kiszorult a lakásból, itt tárolódik. (■Folytatjuk) szippant az erős dohányból) Egri éveiről kérdezem, lát-j hatóan kellemes emlékeke! élesztek. — Ötödik állomása voll későn induló pályámnak Eger. Nagyon a szívemhea nőtt a kedves város, mintha-a fogamat húzták volna) amikor el kellett jönnömí onnan. Ha nem szűnt volna ott meg a színház, pardon I nem vonták volna össze az ittenivel, még mindig egri lakos lennék. — Nem szokta meg Misj fcoícof? — Amióta idekerültem, aá eltelt 15 év alatt csak meg- kellett barátkoznom a vá­rossal. S ha ez nem is men! könnyen, ma már azért bosszankodom/ egy-egy itte-’ ni hibáért, ha például az utcák szemetesek, s ez sze­rintem azt jelenti, hogy itte­ni, miskolci vagyok. Áz is ide köt, hogy míg ott csak két fiam voít, itt már három unokám van. — Későn, 29 évesen lett színész. — Ha most azt mondanám) hogy közbeszólt a háború, ez jól hangzana, de nem len­ne igaz. Sohasem akartam színész lenni. A hadifogság­ból hazatérve a mai Május 1. Ruhagyárban helyezked­tem el és ott játszottam egy amatőr „csapatban”. Ott biztattak, hogy jelentkezzem a főiskolára — gondoltam, megpróbálom, hiszen semmit sem veszíthetek. A felvéte­lin láttam azt a sok „őrült”’ fiatal fiút, akik rohangáltak; és ilyeneket kérdeztek, hogy lenni vagy nem lenni, míg Í a lányok azt suttogták, hogy ó Rómeó. Aztán én elmond­tam a bizottságnak a Füsti: be ment terv-et és még va-i lamit, azzal hazamentem. Ki is ment a fejemből az egész dolog, amikor egyszer csönget a postás egy levél­lel, hogyha nem igazolom hiányzásomat a főiskolán; kirúgnak. Igazoltam, s attól kezdve pontosan látogattam az előadásokat, majd 53-ban diplomáztam. — Azóta csaknem három évtized múlt el... — És a színész is nyugdíj* ba megy — veszi át a gon­dolatomat mosolyogva és mielőtt tovább folytatná, megtörli a szemüvegét és rágyújt — Tudja, ez általában mégsem olyan, mint mások­nál. Aki a színpadon volt) az nem tud véglegesen el­szakadni tőle, s ha mást nem tehet, hát álmodik ró­la. Remélem, nekem nem ez lesz a sorsom, és a színház majfl számít rám akkor is, ha papíron le kell vonul­nom a deszkákról... S há­rom év rengeteg idő, ha annyi szerepem, munkám lesz, mint az utóbb eltelt esztendőkben, nem lesz okom panaszra. A színház egri—miskolci közös társulatának művé, szét, Blaskó Pétert Jászai­dig jal ' tüntették ki, Csapó János pedig munkája elis­meréseként megkapta a Ma. gyár' Népköztársaság érdé-: mes művésze címet. Szilágyi Andor 4 \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents