Népújság, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-04 / 80. szám
Részletek Kokorin rajzos naplójából J,A béna, nyomorék városban pezseg az élet” Egy ssewfsst tiszt rsifzos nsplcij®! 1945-röl Háború dúlta, még alig eszmélő országunkban csak lassan, fokozatosan indult meg az élet. Mindent elölről kellett kezdenünk. Különös, elszomorító . látványt nyújtott azokban a napokban Budapest. S mégis, a figyelmesen vizsgálódó szem az életnek, az’ élni akarásnak ezer és ezer jelét figyelhette meg. Kokorin, á szovjet katonatiszt, a Vörös Hadsereg művészcsoportjával érkezett Magyarországra. Ez a társulat közvetlen a háború kitörése után alakult meg színészekből. zenészekből, képzőművészekből, hogy a harcoló katonákat szórakoztassa a fronton, a háború szüneteiben. Kokorin főhadnagynak akkoriban egyetlen teendője volt a romokban heverő országokban : rajzolni! De nemcsak rajzolt, hanem háborús naplót is vezetett. Aztán, amikor eljött az ideje, visszautazott a hazájába, katonazsákjában a rajzmappával és a' naplóval. Múltak az évek, Kokörin rajzairól, naplójáról, mely úgy tűnt, végleg elveszett a szemünk elől, nem is tudhattunk, amíg egy szerencsés véletlen közbe ném szólt. A véletlen, vagy pontosabban a véletlen felfedező Menczer Gusztáv volt, aki 1975-ben .a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatójával/ Horváth Miklóssal járt kint Moszkvában. — Jubileumi kiállításra szánt anyagokért mentünk ki. Néhány olyan grafikát is kaptunk, amelyekre a főigazgató nem is számított. Feltűnő volt ennek az ismeretlen művésznek a munkája. Az egyik rajz, még jól emlékszem rá, reveren- dás papot ábrázolt hátizsákkal. Az ismeretlen rajzoló annak idején alaposan kő-' rülnézhetett nálunk. Sietve megérdeklődtük a címét, és felhívtam őt telefonon. A meglepődött Kokorin megígérte, hogy eljön szállodánkba, és hoz néhányat a- régi rajzok közül. Meglepe.tűsünkre egy naplót is mutatott. — A rajzos napló stílusa, közvetlensége rendkívül megragadott — meséli a felfedező. Azt kértem tőle, hadd vihessem magammal Magyarországra. — Már kétszer volt szívinfarktusom — védekezett félig tréfásan, félig komolyan Kokorin. — S ha elveszne. .. Végül ráállt a kérésemre. Menczer Géza Budapestre érkezve lefordította a napló szövegét. A múzeumban pedig laponként lefényképezték az értékes dokumentumokat, amely hamarosan visszakerült Moszkvába. Még azon az őszön önálló kiállítást rendeztek a Kokorin naplója alapján készült rajzokból és a szövegből. Kokorint pedig feleségével együtt meghívták a kiállításra. Az eredeti napló vékony kis füzet gépírásos fordítása. Mit látott és jegyzett fel a szovjet grafikusművész, a Vörös Hadsereg katonája 1945 tavaszán? — Rendkívül jellemző Ko- korinra az a néhány sor, amivel írását kezdi. — Vélekedik a felfedező és olvasni kezd: ■ „Életemben legmeglepőbb érzés volt.— írja —/ amikor egy kis ország ismeretlen városának földjét először érintettem. Minden városnak van ,.illata” és én minden, érzékemmel igyekeztem ezt megragadni.” — Nézzük tovább. ..Budapest a romok és a kiégett roncsok városa és mégis gyönyörű maradt”. „Órákon át nézzük a szétrombolt hidakat. Az ember, komolyan, sírva fakad”. „A béna, nyomorék városban pezseg az élet. Az emberek igen gyorsan alkalmazkodnak a körülményekhez”. „Ugyanaz a kíváncsiság, mosolygós tekintet, ha rajzolsz. Egy orosz tiszt. Ezenkívül németül is, angolul is beszél. Sehogysem tudják egyeztetni ezt.” „Ezt. a virágárusnőt egy kávéházban rajzoltam, végül odajött a pincémő és letett elém egy szál rózsát. A virágáruslány küldte a rajzért.” A BORBÉLY „Reztányér az ajtó felett. Tudd, ha ide belépsz megborotválnak, megnyírnak.” AZ ITALOK „Bor. Sör, Pálinka — Rendkívül fontos szavak.” — Ezt a naplót tükörnek tekinthetjük — néz fel az összecsukott füzetből Menczer Gusztáv, akinek szívügye lett ez az 1945-ös írás —, a felszabadulás utáni év tükre. — Kokorin a felszabadulás után nem jött többé Magyarországra ? — De igen, még a hivatalos meghívás előtt, és erről az útjáról is készített egy újabb rajzos napiócskát. — Találkozott azóta a rajzolóval ? — Ha Moszkvában járok,- sohasem mulasztom ej, hogy felkeressem vagy legalábbis felhívjam őt telefonon. Bevallom, minden alkalommal bizonyos szorongással keresem. Félek, hogy már nem él. hiszen beteges és nem is fiatal. Mit is mondhatnék még! Kokorin igazi művész. A pesti életet akarta lerajzolni. Azokban a nehéz napokban szeretettel közeledett hozzánk és olyannak ábrázolt bennünket, amilyenek valóban voltunk: romok között élő, megújulás után sóvár- gó, eleven embereknek. Srémann Béla ThurzÉ Bábon Egy halott Varsó és Krakkó között Nem túlzás azt mondani, hogy Thurzó Gábor helye irodalmunk legnagyobbjai között van. A közülünk mér eltávozott alkotó mestere annak a szakmának, amit egész életében hivatásként művelt. Mélyen ■ érző alkat, olyan egyéniség, aki az emberi lélek legfinomabb rezdüléseit képes nemcsak felfogni, hanem érzékletesen tolmácsolni is. Szenvedélyesen humanista, s ez a nemes szemlélet hatja át valamennyi munkáját. Műveiben közvetlen környezetét, magát és kortársait jeleníti meg megdöbbentő hitelességgel. Képzőművészeti kifejezéssel operálva így fogalmazhatnánk meg művészi hangvételének jellegét: a legközelebb áll hozzá Rembrandt komorságba torkolló komolysága, de nem idegenek tőle a reneszánsz örömöt, felszabadultságot sugárzó színei sem. Mindezeket a vonásokat fellelhetjük az Egy halott Varsó és Krakkó között című kisregényében is, amely a Magvető Kiadó gondozásában került ki a könyvpiacra. Thurzó ez alkalommal is bizonyítja, hogy gondolatainak parancsára képlékennyé válik a másoknak nem mindig engedelmes forma. A szerteágazó, de egyáltalán nem bonyolult cselekménysort egy lengyelországi IBUSZ-u’tazás keretébe ágyazza. Itt találkozik — teljesen véletlenül —* keresztfiával, aki szülei értesítése nélkül, kellő anyagiak híján indult határokon túli túrára, remélve, hogy csak találkozik csupeszív rokonával,' aki valahogy kihúzza a pácból. Később az is kiderül, hogy a kamaszfiút és apját Józsit a társaság egy másik tagja. Törzs Bálint vadászszakíró is igen régről ismeri. Így aztán a szerzővel beszélgetnek, idézik a közeli és a távoli múltat, a messze suhant, a vissza már nem hozható ifjúságot, az emlékké szelídült hajdani szerelmeket, vonzásokat és taszításokat. Ebben valamint a hangulatteremtésben és a jellemfestésben utolérhetetlen az író. Néhány mondattal, minden különösebb sallang és cicoma nélkül szituációt teremt, s a Mester parancsszavára Csipkerózsika- álmukból életre kelnek a figurák. Méghozzá irigylendőén a valóságból metszetten, arholyan rodini technikával karak- terizálva. Ezeket az alakokat nehezen feledjük, hiszen tegnapjaink részesei, s napjaink társas utazói. Az érvényesülni nem igen képes, a szellemi krőzussággal sem dicsekvő barát géhás csendőrtisztből lesz ellenállóvá, majd a felszabadulás után mellőzött tisztviselővé, végül benzinkutassá. Mindenkiről vágyainak megfelelő álomképet alkot, s az egyik csalódásból a másik tragédiába botladozik, miközben rájön tévedéseire, arra azonban mégis képtelen, hogy levonja a következtetéseket. A társadalmi körülmények és tapasztalatok azonban mégis átgyúrják gondolatvilágát 1956-ban nem liheg bosszúért, hanem arra szánja el magát, hogy az ellenforradalmi hordák elől — jó néhány korábbi ismerőse is köztük lohol — megmenti a városházát. Az a nemzedék búcsúzik ebben a lírai fűtöttségű kötetben, melynek tagjai közül egyre többet szólít el az elmúlás törvénye. Józsit is aközben éri a végzetes szívroham Magyarországon, otthonában, amíg barátai lengyel földön utazgatva vele, közös múltjukat idézik, elemezgetik, a legszigorúbb ítélőmesterek szigorúságával. Jelképes ez a vég, mégsem szorongat bennünket a riadt- ság, a kétségbeesés. Ennek oka elsősorban az, hogy azok köszönnek el tőlünk, akik botlások, tévedések, eszmélések, áldozatvállalások révén küzdöttek végig mindennapi harcaikat, megborzongva a már említett rembrandti komor-* Ságtól és sóvározva Tizián napfényben szikrázó szívmelengető színeiért. Elválnak, de sorsuk tanulság számunkra, s azt sugallja, hogy emberségünket minden körülmény közt csorbítatlanul őrizzük meg. Pécsi István JbSég egyszer kinézett az abla- kon. Örült táj, de csak önveszélyes; az elsivárosodás januári helyzetében. Félkegyelmű ágak, köd, kalácsai madárhangok. — Valami csak lesz — mormogta maga elé az öregember. — Csak lesz — hagyta rá Róza néni. — Aztán, szavam ne felejtsem, ma mosom a Pötyit. Tiszta lesz, mint a patyolat, annak rend- je-módja szerint. ■ — Aztán mi az ördögnek? — szólt rá az öregember, most már emeltebb hangon. — Mint a patyolat? Itt ez a vészett háború; maga meg kutyát mos? Nincs jobb dolga? Róza néni, sző ami szó, szinte csak Pötyivel, a tarka térpék alak- zatú spániellel törődött. A vidék szánalmas, olcsó, kolduslátvány volt, alig valami hó, az is szennyes, csak itt-ott egy tiszta szigettel. — Kilövés, belöyés? — kérdezte Róza néni, inkább kíváncsian, mint félelemből. — Nem mindegy az magának? — így az öregember. — Egyre megy. Előbb, vagy utóbb-csak becsap a bunkerbe, és mennyből az angyal. Meg aztán azzal a kutyá-. val is minek vacakol? Okosabban tenné, ha magát mosná. — Mosom majd, bízza ide! —, dorgálta Róza néni. — Ha jön a béke. Két napja nincs fegyverdörgés. Róza néni olyformán készülődött a kutya csutakólására, hogy gyűjABODY B€LAt STROM tötte a szerény hókupacokat egy hadirokkant vödörbe. S kiszámította, mennyi kell majd Pöívi tisztaságához. — Ki kell nyitni az ablakot — vélekedett Hársing, az adótisztviselő. — Akkor, meglátják, jobb lesz. — Van, aki a meleget szereti — oktatta az öregember. — Tekintettel kell lenni mindenkire. Az egyik ember ilyen, a másik olyan. — No én nem mondtam, hogy nem — védekezett Hársing. — Ami igaz, az igaz. Csak nagyobb baj ne legyen. — Aztán ha fognám és felfalnám a kutyuskáját, finom pörköltet készítenék belőle, Róza néni! — szólalt meg derűsen az öregember. — Hamm, hamm! — Azt adja meg magának az a jóságos! — tört ki Róza néni. — Készítek én magából finom pörköltet, marhapörköltet méghozzá! Ilyet mondani! Megbánja! Most a távolból, valami üzenet szólalt meg, vagy talán hívó, rosszkedvű jelzésrendszer. — Nocsak -*■ szólalt meg az öregember. — Jönnek. — Kik? — érdeklődött Hársing. — Arról fogalmam sincs — tárta szét osztó vér kezét az öregember. — Valakik jönnek és kész. Mindig jönnek. Nagyobb baj ne legyen. Vagy túléljük, vagy belehalunk; egykutya. — Kutya? — kapta fel a fejét Róza néni. — Egykutya? — Törődik is valaki a maga szépséges kutyájával — intette le az öregember. — Jönnek a katonák. Talán még a - parancsnok is. Jól idepörköltet, aztán- nézhetünk. — Szabad megjegyeznem — vélte Hársing —, akkor már aligha, nézhetünk, mert nem lesz mivel. Binder ritkán szólt. — Igen, közelednek. Valami rendelkezés lesz belőle. Aki mindenkire vonatkozik, kivéve a rendelkezés meghozóját. A zaj érvénytelenné csitult; a vidék elhallgatott; a csend lapossá csillapodott; tapintatossá. — No, édes kutyababám, szen- tecském! — szólította meg Pötyit Róza néni. — Most jön a pucolko- dás. Kutyababám? — érdeklődött az öregember. — Takarosán elke. Tesztelte! • — Mindenbe beleköt! — szólt Róza néni. — Ügy hívom, ahogy akarom! — Persze meg kell őriznünk a dolgok értelmét — morfondírozott Binder. — Ez /védi meg az éle- funkst1 f^Kötwe^Séa^hogr á dolgoknak értelmük van — bólogatta fölösleges, túlméretezett lampionfejét Hársing. — Annyi van belőle, amennyit belemagyaráztunk. — Hát csak magyarázza, ha ideje van rá — morgolódott az öregember. — Értelem! A légópincét valamiféle okból — alighanem a képzelet védőszerkezete miatt — bunkernek nevezték: mindent meg kell keresztelni, hogy nagyra nőjenek, megnövesszék sündisznótüskéiket, haragjukat; ilyenformán lett bunker a bunker. Róza néni módfelett finoman terelte ki a kutyát a nehéz levegővel büntetett, homályos helyiségből : — No, Pötyike, most jön a finom pancsi-pancsi! Hetek óta nem esett hó, s a pincelakók nap mint nap roppant szerény adagot kaptak, mosdás céljából. Róza néni meg gyűjtötte a magáét, hogy Pötyinek félretehes- se. Most hát eljött a nagy nap; a kutya tisztálkodása: a béke, szűzi kutyák, mély értelmű ebek, fénylő tájak, üde látvány az ablakon, egy kis képzőművészet. — Tegyük el magunkat holnapra — javasolta Hársing, — Hátha maraji belőlünk valami — vélekedett Binder. — Hátha. Aztán mire eljutunk az élet végére, összeáll a program. — Ebből én egy árva szót sem értek — dörmögött az öregember. — Talán azért, mert nincs is értelme. Mi az, hogy élet vége? Még hogy marad belőlünk valami? Az ördögöt marad valami. — Nocsak — mondta emelt hangon Hársing. — Két német. Ide tartanak. — Undorodom tőlük,' mert hazudnom kell nekik — vélekedett Binder. — Tájon mit akarnak? — Az egyre megy — állapítja meg az öregember. — Valamit mindig akarnak. A két német befordult az elő- kertbe. Majd végigmentek a folyosón. és megzörgették a pince vasajtaját. — Jó estéket kívánok mondta az egyik, természetesen anyanyelvén. A másik hallgatott, csak fejét biccentette meg. — Hogy vagyunk, hogy vagyunk? — érdeklődött a barátságosabbik. Nem éppen lazán, semmitmondó- an: valami közepe, magja volt az üdvözlésnek. • — Mindig rosszul vagyunk, kérem — magyarázta Binder. — Tetszik tudni, meghalni veszélyes, élr ni unalmas. — Haha! — kacagott a német. — Nem fordítva? — Mindegy — hagyta rá Binder. — Ön netán filozófus? Tapasztalataim szerint minden német filozófus. — Ezt bóknak, vagy sértésnek szánta? — komorodott szürkévé a katona. — Ja. és szavam ne felejtsem, a kutyákat le kell lőnünk. Ezért jöttünk. — A kutyákat*? — kérdezte visz- sza Hársing. — Természetesen a műtétet ez a szűkszavú kamerád fogja elvégezni. Tetszik tudni, ő szívesebben csinálja. Mit szívesen? Örömmel! S az örömet mindenki megérdemli, nemde? Freude, schöner Götterfunken, Tochter aus Elysium! — Meggyilkolják!? — sikoltott fel Róza néni, élesen a magasba tartva riasztó gyászát. A csendes német megcélozta a kutyát. ' , I
