Népújság, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-06 / 31. szám
Egy kiváló együttes életéről Gyógyszer az emlőrák ellen A közelmúltban a patikákba került az EGYT gyógyszervegyészeti gyár új terméke, a Zitazonium, s ezzel Magyarország Anglia után a világon másodikként állított elő olyan gyógyszert, amely sikerrel alkalmazható a* emlőrák gyógyításában. — A Zitazomíum jó tulajdonságai — a szidjon át való felhasználás módja, valamint elenyésző mellékhatásai — révén sikerrel alkalmazható az emlőrák súlyos, OJMkÜ 1881. február 6« pentek áttétele» eseteiben. Erre akkor kerül sor, amikor már az operáció nem segített, az eddig ismert citosztatiku- mok használata pedig — számottevő mellékhatásaik miatt — kockázatos. A 7.\- tazonium e súlyos, gyógyíthatatlan esetekben is — amelyek az orvostudomány számára eddig megoldhatatlan problémát jelentettek — tíz beteg közül négyet viaz- szaadott az életnek, talpra állított. Azokban az áttétes esetekben, pedig, amikor a daganat nem a csontvelőben, hanem a lágyrészekben terjedt, el, a Zitazonium különböző gyógyszerekkel kombinálva is eredményes hatást fejt ki. Az amerikai unokák 17. Marlene nemcsak azonnal értesítette a rendőrséget, hanem a tanév fennmaradó részére hazavitte Máriát, és magántanárokkal taníttatta. Ez nem tett. feltétlenül jót a kicsinek. Állandó felügyelet alatt nőtt fel, mintha a növényházban lett volna, és kövér kis baba lett belőle, aki koravén kijelentésekkel szórakoztatta a környezetét. Mária jó természetére vall, hogy ennek ellenére nem züllött el, mint annyi más sztárnak a gyermeke, hanem csupán színésznő akart lenni. „A Madame mesélte nekem, hogy Mária a híres Max Reinhardt színiiskolájában tanult Hollywoodban ...” — mondja madame Odette Miron. Marlene azonban nem hitt Igazán lánya karrierjében, aki lassan karcsúra koplalta magát. Egyébként azért nem volt ellene, de meglepően gyorsan beleegyezett, mikor 1943- ban Mária felhívta New Yorkban, és bevallotta, hogy szereti az egyik szmészkoilégaját és hozzá akar menni feleségül”. „Valóban" — meséli a színész és rendező Dean Goodman San Franciscóban — „Mária házassági ajánlatot tett nekem, és ezek után ami történt, az volt, hogy Marlene egyik ügyvédje .magához rendelt, és felvilágosított arról, hogy egy fillért sem várhatok tőle. mint vő,,, Kinevettem azt az embert !" Mikor a fiatal pár nem sokkal ezután összeházasodott, Marlene távolmaradt egyetlen gyermeke esküvőjéről. ..De alighogy kibéreltünk egy olcsó apartment-t. megjelent egy bútorszállító kocsi — és Madame Dietrich személyesen. Sajnos” — mondta Mr. Goodman ' — „éppen forgattam, és így nem láthattam, hogyan mázolta a lakásunkat a nagy sztár, hogyan gyalulta le az ajtókat, és hogyan szerelte fel a konyhát a legjobb dolgokkal. A szomszédok a takarítónőnknek tartották!" Marlene első veje soha Elzárt kis település Fedé- mes: ahogy az ember megközelíti, váratlanul, fölülről pillantja meg. Olyan, mint egy kitárt tenyér: a háztetők téli fehérségével, s a sorsvonalként futó főutca látványával fogad. Az idevalósiakat messze földön a legjobb énekeseknek tartják. Nemzedékről nemzedékre öröklődik a dal, amely a forrás frisseségével fakad ajkukon. Bár régen is szerepeltek különböző találkozókon, annak idején a Röpülj páva mozgalom fellendülésekor szerveződött itt is kórus. Olyan együttes, amely azóta sokszor aratott emlékezetes sikereket, ért el szép eredményeket: tavaly másodszor Is megkapták a kiváló címet, most meg a rádió versenyén is föllépnek. Az asszonyokat éppen disznóölés előkészületeiben találjuk, szaporán forog a daráló, hogy megőrölje a mákot, a diót: ebből még ma bejgli lesz. Közben csendben beszélgetnek, idézgetik az elmúlt időket, s készülnek, hiszen utaznak egy-két napon belül, hogy a budapesti Pataky István Művelődési Otthonban az ország nyilvánossága és a szakmai zsűri előtt mutassák meg, hogy mit tudnak. Amint megérkezünk, rögvest tréfára fordul a szó, s hamarosan Bajzáth Ferenc- nét hallgatjuk, akit a csoport nótafájának mondanak. A summásévek és Amerika — Diófa vagyok én már — mosolyog az asszony, — Az igaz, hogy sokféle dalt tudok: hosszú életemben rengeteg ragadt rám, amit csak hallottam, nem megy ki a fejemből. Itt öregedtem meg a faluban, voltam summás is jó néhány esztendeig, ott termettek igazán a nóták. Nem vett az anyám szoknyát, hát el kellett mennem, s elkezdtem a répakapálást. Énekeltem is sokat: '„Jaj, de sokat áztam, fáztam, fáradtam, mikor én a répaföldön kapáltam, eszembe jut, van én nékem hazám is, abba van a kedves édesanyám ts.” I Aztán innen, a tsz-ból mentem nyugdíjba. Megfáradtam, ném bírtam már menni a pulykák után, mert azok nagyon siettek ám. — Sokan megkerestek, gyűjtők. Lejegyezték a dallamokat. Járt itt Manga János, Paulovics Géza, Borsi Ilona. Kérdeztem ie tőlük, hogy miért szedik össze ezt a sok szép éneket, de a végén minket is elvittek a stúdióba barátnőmmel, felvételeket csinálni. Aztán meg Amerikába is kijutottunk, 1976-ban más társainkkal együtt. Szerepeltünk Washingtonban, New Yorkban, Miamiban. Legtöbbezör csak olyat daloltunk, hogy elsírták magukat az ottani magyarok. De volt azért sok, akinek nem tetszett ez az egész, féltünk is egyszeregyszer, merthogy fegyvert viselnek ott az emberek. A többiek csendben bólogatnak, míg hallgatják a távoli országról szóló történetet, ahová Malvin néni a dal szárnyán utazott, A távollevőre: Molnár K. Tivadarné- rtt gondolnak, aki egy legutóbbi fellépésükön agyvérzést kapott. Ketten járták meg annak idején ezt a nagy utat. ök, tizenketten Fehér Sándorné veszi át a szót, s az együttes életéről beszél: — Amióta közösen énekelünk, sok helyen megfordultunk, örülünk, hogy megkedveltek bennünket, A fennállásunkat, 1974-től lehet valójában számolni, amikor egy tarnaleleszi tanárnő, Cstfc Fe- renetié vette kezébe az irányítást, Azelőtt is felléptünk, például a palócnapokon — még táncoltunk is —, de nem dolgoztunk módszeresen. Jelenlég hétfőnként találkozunk. gyakorolunk, s legutóbb pártfogásába vett bennünket a pétervásári áfész. — Ha szívesen látnak, elmegyünk mi mindenfelé: a többi között Bajén, Kecskeméten, Gyöngyösön, Abasá- ron, Székesfehérváron szerepeltünk, de még sorolhatnánk tovább. Annyi „tejes- fazekat", díjat, kaptunk már, hogy alig fér otthon a szekrényben, Átadjuk a dalainkat a kövétkéző nemzedéknek: hívtak az általános iskolába is, hogy a gyerekek eltanulják tőlünk. A fedéme- siekkel valahogy együtt született ez a képesség: mi tudjuk, hogy nagyon kell szeretni, akkor szépen szól az ének. De sokat kell dolgozni, meg sok slingolt szoknyát kell vasalni azért, hogy eljussunk a közönség elé. Most is indulásra készülünk. A csoport tagjai nagyon büszkék Tóth Jánosnéra, akinek már hallhattuk a hangját az idei Röpülj páva vetélkedősorozat rádiós elődöntőin. Az elért szép siker ellenére egy kicsit bánatos, egyelőre úgy tűnik, nem jutott tovább. — Sajnos, zenekísérettel énekeltem, pedig nem szoktam meg, jobb lett volna, ha úgy adom elő a dalokat, ahogy itt, a többiekkel együtt. Amit tanultam az öregebbektől, annak köszönhetem az próbákon kidolgozzuk az előadásmódjukat. Jelenleg tucatnyian vagyunk, de szívesen látunk még mást is sorainkban. — Rendkívül jól jött, hogy a pétervásári áfész az elmúlt év októberében szárnyai alá vett bennünket, mert már azon a határon voltam, hogy föladom, mert nagyon nehéz körülmények között dolgoztunk. Alig esurrant-cseppent valami segítség, a művelődési háztól, vagy a megyei intézményektől. Most — úgy tűnik — egyenesbe kerültünk. Nem lesznek anyagi gondjaink, no meg a kitüntetés, meg a szereplés most újra visszahozza a dalolókedvet. — Egyvalami hiányzik még. az, hogy egyszer itt, Leleszen, vagy a környéken föllépjünk nagyobb közönség előtt. Nagyon nehezen lehet próféta valaki a saját hazájában; amikor legutóbb meghirdettük. alig jöttek el néhányan. De hát reméljük, hogy egyszer ez is sikerül. ★ A hagyományok ápolásával, a tiszta népdalkincs megőrzésével példamutató ez a fedémesi csoport, Munkájuk gyümölcse a kiváló cím, meg az elért szép eredmény: az elődöntő során 88 pontot kaptak, s így továbbjutottak. Gábor László eredményt. Kincs is annál szebb, mint amikor mi, tizenkettőn együtt vesszük a levegőt, . . Remélem, a közös fellépés jobban sikerül. „Maguk közé fogadtak” A kórus vezetője, Csík Fe- rencné, a Tarnaleleszi Általános Iskolában tanít. Mozgékony, apró asszony, nehezen tud nyugodtan megülni. Annál is inkább, mert szívesen halasztaná a vetélkedő utánra ezt a beszélgetést, de csak kötélnek áll. — Nagyon izgatott vagyok minden szereplés előtt, de ha énekelünk, hamar elszáll az idegesség. Magával sodor a dallam ősi ereje. Megszületett a csoportunkban a megfelelő összhang: elfogadnak. Amikor 1974-ben odakerültem, meglepődtem, hogy az ottaniaknak ilyen jó hangjuk van, s hogy újabbnál újabb dalokat hallok tőlük, A társaság mozgatója Malvin néni, amit tőle hallok, följegy- zem, majd elemzem és aztán színpadra állítjuk, így fogjuk össze népdalcsokrainkat, s a Tóth Jánosné: „Mi, tizenketten” Asszonykórus Fedémesen Cserebere Az ügy tulajdonképpen boldogsággal kezdődött. A fiatalasszony egy szép napon bejelentette a férjének, hogy gyermeket vár. A jövendőbeli apa boldog volt és á hír gyorsan bejárta a falut. De milyen nagy volt a meglepetés, amikor az egyik, legkedvesebbnek tartott barátja is közölte: mi is várjuk a babát... Attól a naptól kezdve a két család között még szorosabbra fonódtak a barátság szálai. Az asszonyok szinte otthonosak voltak egymásnál, együtt varrogattak, kézimunkáztak, készítették a kelengyéket. Telt-múlt az idő, aztán egy szép napon — meglepő véletlen —, a két menyecskéért egy időben érkezett a mentőautó. A boldog férjek még tréfálták is egymást: — Mi aztán jól összebeszéltünk, pajtás! Másnap együtt izzadtak a szülőotthon folyosóján, egészen késő délutánig, Akikor végre megérkezett a várva várt hír: fiú. — Előre megegyeztünk, aranyos doktor úr — ölelte meg az idős doktort az egyik ifjú apa. — Azért lett mindkettő fiú. A történetnek itt tulajdoniképpen vége is szakadna, pedig ezután kezdődőt csak úgy igazán. A férfi, aki elmondja a panaszt, szomorú. — Az úgy volt, tetszik tudni, hogy János, a sorstársam, még bent maradt a szülőotthonban, amikor én már eljöttem. Ott maradt, beszélgetett a szülésznőikkel, ápolóikkal. Egy ismerős szomszédbeli asszonyka is előkerült és azt mondta: — No, jó ember, aiz előbb a nővérke majdnem elcserélte a két újszülöttet, Tévesen kerültek rájuk a szalagok, .. Az ember úgy mondja a történetet, mint egy mesét. Ha nem komoly, meglett férfi ülne előttem, bizony azt hinném, tréfa az egész, vagy tényleg egy szórakoztató mese, — Még azon az estén bekopogtatott hozzám a cimborám. Gondoltam, a keresztkoonaságot akarja megbeszélni, vagy a pincébe Invitál a nagy örömre. Amikor megláttam, szinte megijedtem. Tekintete izgatott volt, szeme zavaros. Nem ült le, csak megállt a konyha közepén. — Elcserélték a két gyereket! — mondta rövid hallgatás után. — Először azt hittem, viccel, jót is nevettem, de aztán láttam, hogy nagyos is komoly az ügy. Másnap újra együtt vártuk a szülőotthonban az orvost. Nevetett, majd amikor látta barátom konokságát, határozottan azt mondta: — Ez lehetetlen. Ilyesmi nálunk nem fordulhat elő. A panaszos szünetet tartott. Megkért, hogy rágyújthasson és csak azután folytatta a történetet. — A feleségem egy hétig sírt, úgyszólván éjjel és nappal. Ö tudta, hogy eigy szó sem igaz az egészből, és ugyanezt mondta a másik asszony is. Én is próbáltam beszélni Jánossal: verje ki a fejéből ezt a bolondériát. Még rosszabb volt. Üldözte, zaklatta a feleségét, a gyermekre rá sem nézett. Azt mondta? Kakukkfiókára neki nincsen szüksége..! Hosszabb szünet következett. Látogatóm elnyomta a cigarettáját és indulni készült. — Az a legnagyobb baj, hogy János a kórházban van,’ Az idegosztályon! Onnan irkái nekem szörnyű leveleket. Tessék mondani! Köteles vagyok én ezt túrni? Két év telt el azóta. A két család között újra szent a béke, mert a kis Jancsi, mint mondani s'zokás: kiköpött mása az édesapjának.., Szalay István nem látta személyesen az anyósát. Négy héttel később ugyanis szétvált az ifjú pár, bár a válást Mária elutasította — nyilvánvalóan az anyja is így akarta —, és hivatalosan csak akkor vált el Dean Goodmantól, mikor következő férjét megismerte. Ez a 26 éves olasz-amerikai William Riva volt, szintén egy kis színész, akivel 1947-ben . kötött házasságot Mária New Yorkban. Marlene ismét egyetértett az üggyel, de a veje ismét azt hallhatta: „Nem fizetek egy fillért sem!” És Dietrich mama ismét megjelent, mint a mesebeli tündér, mikor a fiatal pár egy évvel később ma nevetségesnek tűnő ősz- szegért, SO 000 dollárért, saját házat vásárolt Manhattan keleti részén, a 95. utcában. Első gyermekük, Michael születéséről így mesél madame Odette: „Amint Marlene elmesélte nekem, ez alkalommal is saját kezűleg segített a fiatal párnak felújítási i és berendezni a négy- emeletes házat. Még tizenöt évvel később is, az én időmben, megkérdezte a lányát a végtelen hosszú telefonbeszélgetések során, mikor annak már három további gyermeke született, hogy ez vagy az a számla ki van-a fizetve. Minden beszélgetés mindig ugyanazokkal a szavakkal fejeződött he: küldd el nekem!" — mármint a számlákat. William, egyébként csaik Bili, tartós férjnek bizonyult. A színészmesterséget, ellentétben feleségével, hamarosan feladta, és minden lehetséges foglalkozással megpróbálkozott. Marlene — ő ilyen — azt is megbocsátotta volna neki, ha rabló lett volna, mert az unokák, akiket Bili Ríva produlkált a lányának, idős' korára életének értelmét jelentették. ..Minden alkalommal meglátogatta a négy fiút, és nevelőnőnek öltözve elvitte őket a közeli parkba. Ha a lánya az unokáival Párizsba érkezett, természetesen nála laktak”. Ez persze csak a hatvanas évek végén volt így, mikor Marlene anyagi eszközei kezditek kimerülni. Azelőtt Mária a férjével és a gyerekekkel hónapokig lakott a „Hotel de la Tremoille”-ban, és Marlene fizetett mindent.' Még egy nagyon drága kocsit is ajándékozott a „gyerekeknek”. „Emlékszem rá; hogy emiatt a kocsi miatt egyszer dührohamot kapott, mikor meghallotta, hogy Bili Riva azonnal eladta” — mondta Odette. Bili és Mária New Yorkból először Rómába költöztek, azután Grigny in Sa- voyen-be, egy kis alpesi faluba, végül Londonba, majd ismét New Yorkba. „Monsieur Riva abban az időben játékszer gyártó volt, és gyakran jött Párizsba egyedül is. Ilyenkor természetesen Marlenénél lakott a szalonban, mert Marlenének az volt a véleménye, hogy meg kell spórolnia a szállodai költségeket, bár ez nem kevés kényelmetlenséggel járt, mert mindig hatalmas, mintákat tartalmazó bőröndökkel érkezett, a játékokat szétrakta az egész lakásban, még a tiszteletre méltó zongorára is jutott”. Odette Miron szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy Marlene Dietrich csak azért dolgozott olyan idős koráig, é» azért vállalta a turnékat, hogy lányának és az unokáinak egy meghatározott életstílust biztosíthasson. „Vigasztaló érzés lenne tudni” — fejezi be Odette magyarázatát —, „hogy a négy fiatal amerikai nem felejti el a nagyanyját és —, főleg, most, mikor már nem megy olyan jól neki — gyakrabban meglátogat j« Párizsban!" (FolytatjukJ Bajzáth Ferencné: „Diófa vagyok én már.. Csík Ferencné: „Visszajött a dalolókedv...” (Fotó: Perl Márton)
