Népújság, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-31 / 26. szám
Egy kis imiiän Amerikai film Mark, az indiángyerek arcán két kövér könny csurog le, amikor Rosie-t, a fura „gondolkodású”, végül is hőssé nemesedő tevét kimúlva látja. Ez a kis indián úgy áll ott, rezzenéstelenül, szó nélkül, hosszan, mert az érzésein nem tud úrrá lenni. S ahogv ezt a romantikusan kalandos filmben egyáltalán nem szokatlan kis epizódot nézem, eszembe jut a kérdés: hány filmben fordult is elő az utóbbi években, hogy a kisebb-nagyobb történetek szereplőd ípv könnyezzenek? Kerestem-kutattam emlékeim között, s bár megrögzött mozilátogató vagyok, a szeretetnek ezt a szavak nélküli, az érzelmeknek ezt a nemesen fegyelmezett kiáradását máshonnan, más filmekből, más képekben nem tudtam felidézni magamban. Lehet, no,— csaik én emlékszem rosszul? De azt, amit szeretetnek hívnak, azt ilyen egyszerűen, ilyen handaban- dázás nélkül lehet a legszebben kifejezni. Minit ahogyan ez pz egész film is ilyen egyszerű. Egy gyerekzsebkendőben elfér az egész mese. Van egy szökésben levő indiánfiú. meg egy ugyancsak szökésben levő jenki tizedes. Egymásra találnak, Két teve is van velük, s mennek-vándorolnak a sivatagi tájon. Az életükért menekülnek. De ott a túlerő. Az ő oldalukon csak a két teve. Meg az igazság. Nincs tíz ember, aki húsz mondatnál többet beszél ebben a bájos kis mesében, mindig a Ui szerzemények az István Király Múzeumban két menekülő és a két teve a téma. A téma. ahogy megértik egymást, ahogy mindnyájan tudják, mi a cél, mit kell kinek-minek vállalnia. A nagy teve, ez az egyébként szeszélyesen vicsorgó Rosie úgy és akkor nő önmaga fölé. amikor a megszerkesztett mese és a lélektani előkészítés azt úgy kívánja. Hiába van a kérlelhetetlen ezredesi parancs, a százados morcosán úgy alakítja az, eseményeket. hogy az őrmester 'elsüljön. És mindez az igazság és a boldogság érdekében történik. Elnyűtt, elcsépelt fordulatok ezek, és mégis költészet, mégis igaz. mégis hatásos. Mert érzelmek járják át ezt a kis históriát, azok a belső tartalmak, a szeretet és a ragaszkodás, a lélek tisztasága. amikről napjaink művészi, vagy mű- vészkedő filmjeiben oly gyakran megfeledkeznek. Azt már csak a teljesség kedvéért is fel kell jegyeznünk. hogy ez a film Walt Disne t/-nek azok közül a filmjei közül való, ahol a természet és az állatvilág bemutatása szinte programszerűen volt az alkotások célja. Harry Spalding forgatókönyvében sok apró természeti megfigyelés terelődik egységes képpé, a rendező Bernard McEveety pedig ahhoz ért. hogy az operatőr Charles F. Whexler hosszan időzzön' el a rokonszenves arcokon, ahogyan kamerájával ezt a szemérmes érzelmi kalandozást a jó szakember végigkíséri. James Garner alakítja a szökött tizedest. Nem az a melldomborító hős, akit menthetetlenül dicsfénybe kell takarni az élet sebei elől. Kisember, ki csaik akkor mondja ki élete értelmét és erkölcsi igazságát, a forgatókönyv szerint, amikor arra a nézőnek szüksége van, A kis indiánt CUiy O'Brien játssza, hitelesen hozva egy figurát, aki már a főcímben rokonszenvet ébreszt A közönséget nem lehet elmarasztalni, hogy erre a mozira bemegy. Tisztességes élményt kap — az emberségről, a két érdekes teve púpja mellé. Farkas András A csalódoH asszony Csaknem száz képpel, szoborral gazdagodott a székes - fehérvári István Király Múzeum képzőművészeti anyaga, a helytörténeti gyűjteménybe ugyanakkor körülbelül háromszáz új tárgy került, s számottevően sikerült kiegészíteni az. intézmény néprajzi emlékeit is 1980- ban. Az értékes műkincsek, tárgyak részben vásárlás, de főként gyűjtés és ajándékozás úlján kerültek a múzeumba. A képzőművészeti gyűjtemény többek között Újházi Péter képeivel. Berceller Rudolf, Bohus Zoltán. Farkas Ádám és Vilt Tibor szobraival gazdagodott, a helytörténeti anyagot pedig a Vértes területén folytatott honismereti gyűjtőmunka leleteivel, a Kuczka család emlékeivel, valamint Romhányi Gyula és Bartus Gyula családi dokumentumaival egészítették ki. A néprajzi gyűjtemény tavaly értékes tárgyakkal bővült: a múzeumba került egy székesfehérvári kovácsműhely teljes felszerelése. •Csákváron készült Mayer típusú dúckaptárak. valamint egy pákozdi kisparaszti gazdaság teljes eszközkészlete. 1931. január 31* szombat -12. Ritkán áll valaki bosszút olyan következetesen egy másik emberen, mint Jean Gabin tette Marlene Dietrichhel, akit La Grandé- nak nevezett és kishitűnek tapasztalt. A szakmában 1946-ban mindketten válságban voltak, és az egyetlen film, amelyben közösen játszottak, a „Martin Roumagnac”, sem bizonyult sikernek. „Először Marcel Carné akart filmet készíteni velük, melyhez Jacques Prévert írta volna a forgatókönyvet”, — meséli az egyik közreműködő. „De mindk<tften, Dietrich is, Gabin is, nagyon erősek voltak — jobban mondva: önfejűek — ahhoz, hogy ’egyezségre jussanak. Gabin, aki a háború előtt egy sor filmet készített Marcel Carnéval, félt attól, hogy az első találkozása a háború után a közönséggel nem lesz sikeres. Azt hitte, hogy a közönsége már elfelejtette és új kedvenceik vannak, — ezért kapaszkodott Marlene Dietrich- be, aki nagyon öntudatosan és megfontoltan, régi mestere, Josef von Sternberg stílusában belebeszélt a forgatókönyvbe és mindig új ötletekkel hozakodott elő . ..” Mindaddig, míg a híres filmemberek, Carné és Prévert meg nem unták a DT RÉSZBEN Filmsorozat a KGST-röl, gazdasági magazin a televízióban Gazdasági témákkal foglalkozó új műsorokat ígér a következő hónapokra a televízió. Ebben a negyedévben megkezdi a „KGST-együtt- működés, KGST-célprogra- mok” című. ötrészes filmsorozat sugárzását. Az adások mindegyike egy-eg.y célprogramot dolgoz fel, tükrözve a jelenlegi helyzetet és az előrelépés útját, lehetőségeit. A Világgazdasági magazin című, februártól havonként jelentkező sorozat a világ- gazdasági folyamatokat elemzi. Első számával szintén februárban kerül a nézők elé a Horizont szerkesztőség új magazinműsora. A negyed- évenkénti összeállításban külföldről kapott, illetve saját forgatású, időszerű gazdasági kérdésekről szóló kis- filmeket vetítenek, és hazai szakértőkkel beszélgetnek. A tervek között szerepel egy, a képernyőn negyedévenként megjelenő műsor a harmadik világról. Magyar lírai antológia — spanyolul A világnyelveken több mint 100 művészeti kiadványt, irodalmi, filozófiai, zenei tanulmányt, útikönyvet és fotóalbumot jelentet meg az idén a Corvina Kiadó. Az első negyedév legjelentősebb idegen nyelvű kötetei közé tartozik, a spanyol nyelven megjelenő magyar lírai antológia, amely az UNESCO támogatásával készül, s 68 költő 233 versét közli, kiváló kubai költők tolmácsolásában. Ez az első olyan antológia, amely spanyol nyelven mutatja be a magyar költészetet kezdettől napjainkig. Orosz nyelven jelenik meg az Ady Endre válogatott művei című kötet Király István szerkesztésében. Átfogó, sokrétű válogatást nyújt Ady költészetéből, bemutatja legszebb novelláit, bő válogatást ad publicisztikájából. s közli az 1905-ös orosz forradalommal foglalkozó cikkeit is. dolgot. Erre a pár kézen fogva elindult, hogy egy kevésbé erős rendezőt kéressen, és leforgassa a „Martin Roumagnac”-ot, azzal a jelszóval: Nincs rátok szükségünk. „Gabin ragyogó, mint normann paraszt”, — írta a legtöbb kritika — „de Marlene nevetséges a szeméthegy tetején — mindent összevetve egy unalmas film ...” Nagyon nagy lehetett a szerelem, ha a pár átvészelte ezt« a bukást. Fritz Lang mesélte a halála előtt Charles Higham életrajzírónak: „Egyik este meghívott a szállodai szobájába. és átnyújtott nekem egy köteg levelet. Vonakodva vettem át. és megkérdeztem, ki írta őket. — Ezek Jean Gabin szerelmes levelei, talán egy új filmre fognak inspirálni téged. — Meglepve néztem rá, és azt mondtam: — Ha arra lesz szükségem, hogy Jean Gabin inspiráljon. a szögre akasztom a szakmámat. — Rögtön elhagvtam a szállodát, csalódott Marlene maradt ott”. Egy finom asszony természetesen nem tesz ilyesmit, — de egy csalódott, érzésektől meggvötört már igen. ..Ki csodálkozik azon”. — mondja madame Odette —, hogy arról álmodozott, hogy majd a túlvilágon találkozik Jean Gabinnel . ..” A férie. a hűséges Rudolf Sieber fog intézni a temetésén mindent, mesélte Marlen» még Hollywoodban. Beosztja a koporsóvivőket, és a helyére vezeti a venSZ1NHÁ2I LEVÉL Heltai vagy Lehóczky? A kérdés valamiféle szem- beállítást sugall. De ezt lehetne folytatni is, és akkor Heltai ellenpárja Németh Marika vagy Latabár is lehetne. És így tovább. Magyarán: mi vonzotta a gyöngyösi közönséget a mostani kéttáblás házhoz? A szerző, Heltai Jenő neve vagy az egyfelvonásosaiban fellépő közkedvelt színészgárda? Mert kinek adott ösztönzést A nagy nő vagy az Interjú cím ahhoz, hogy rohanjon a művelődési köz/ pontba és rhegpróbáljon jegyet szerezni. Így, szó szerint: szerezni. Kunszt volt. Az egyik cég is hetvenet kért és kapott húszat. Az arányok hasonlóak lehettek másoknál is. Ha valakinek kedve van, ám háborodjék fel azon, hogy a város több száz lakója néhány színészre volt kíváncsi. Néhány kedvencet akart látni és hallani úgy, hogy még az utazás fáradalmaitól is megkímélte magát. Amióta színház a színház némcsak a szerző neve viszi be a „nagyérdeműt” a plüss-székekbe, hanem a szereposztás egyikmásik adata. Ha nem így lenne, talán színház sem lenne. Itt valaki halkan, bátortalanul megkérdezheti: és a rendező? Nem fogadnék ebben a dologban. Legalábbis nem nagy tétben. Bizonyára nem sértem meg Heltai szellemét sem. ha azt is feltételezem, hogy az előbb említett egyfelvo- násosai sem tartoznak a valós okok közé. Jó, persze, kedvesek, „aranyosak” ezek a bohóságok, kacagni is lehet rajtuk, de hát a port nemigen lehet már az utolsó szemig lefújni róluk. Arra jók, amire valók. Húzzam el a szám amiatt, hogy „soha ekkora érdeklődést” még Gyöngyösön, mint azon a két előadáson? Senki sem hiszi, hogy ez a tünet a közműveltség, a közízlés megfelelő kifejezése. De aki ettől a „nézőinváziótól” félti a színházművészet szent régióit, az aligha jár itt a földön. Az arisztokratizmus ebben az ügyben sem szolgál semmiféle jó célt. És attól sem kell riadoznia senkinek, ha vannak emberek, nem is kis számban, akik csak szóraí kozni akarnak, ha színházba mennek. Semmi mást nem várnak, csak csendes mosolygást, néha egy-egy felszakadó nevetést, és azt a jó érzést, amit nyújt nekik a tény: ott „bolondoznak” a színpadon kedvencei. És még arra is jut ideje a pergő percek sorén, hogy megállapítsa, a „nevek” közül „ki tudja tartani magát” még mindig, ki kezd már elfáradni, ki az, aki „semmit sem változott” és kinek tud még mindig szívből örülni mór akkor is, ha semmit sem csinál mást, minthogy bejön a színpadra. Nem kárba veszett idő az, amit erre rászánt. Tessék egyszer közvéleményt kutatni ebben az ügyben. Kiderül, hogy hány fáradt lábizmú asszony, borzolt idegzetű férfi tér haza egy ilyen színházi kiruccanás után mosolygó arccal, panaszmentesen és „feldobva”. Ahogy az sem mellékes, hogy a színházban az előcsarnokban találkozhat egy sor régi ismerőssel, ha úgy tetszik: társasági életet élhet a szűkre szabott percek idején. Arra pedig egy szót sem fecsérelek, hogy mindezt „miért teszik” a színészek. Miért áll össze a Fővárosi Operettszínház társulatából egy „grupp”, amely vállalkozik arra, hogy egy szál zongora kíséretében elgü- györésszen néhány gyengécske melódiát, sasszézzon ket- tőt-hármat a díszletnek kinevezett háttérfüggöny előtt színpadi tánc címén? Mert ők mindent megtettek, amit megtehettek Heltai jóvoltából, a zeneszerző, a rendező és a díszlettervező sziporkái alapján is. Ha nem szeretnék a szakmájukat, ha nem „lennének úgy oda” a közönségért, az előadásért, ..aüghá tennék meg. •Hogy a pénz is...? Jó, azzal együtt sem. Gondolom. De hogy én mit gondolok, az aligha érdekli a színészeket,, a közönségét sém. Mert a színház olyan varázslatféle, álhit észokokkal megmagyarázni aligha lé- het. Szerencsére ennyit én is tudok már. G. Molnár Ferenc dégeket. Ernest Hemingway részeg közbeszólásaival megzavarja a pap beszédét. Douglas Fairbanks jr. csinos tengerész-egyenruhájában elhelyezi az angol király. György koszorúját. James Stewart zavartan megkérdezi, kinek a temetésén is van. Gary Cooper, mint mindig, ásítani fog. És Remarque biztosan másik templomba fog menni. „És Gabin szája sarkában cigarettával fog állni a templom bejáratánál, és vonakodik attól, hogy bárkihez is szóljon egy szót is!” Arról álmodozott! hogy szomorú lesz halála miatt. Marlene Dietrich — majdnem — mindegyiket túlélte. „De ez nem volt egyszerű”, — sajnálkozik madame Odette. „Az élet évről évre nehezebb lett a számára. Ha csak a baleseteire gondolok!” Az első németországi turnéjakor eltörte az egyik lábát, — éppen azt. amelyiken 1942-ben eltörte a bokáját. mikor Hollvwoodban a ..The Lady is Willing” című film forgatása közben egy gyermekkel a karján megbotlott. Ezek után bátran játszott tovább, gipsszel a lábán. A londoni Queens Színházban több ezer ijedt, néző előtt megcsúszott, és hányát. esett. Ez 1972-ben volt, ekkor már tíz évvel volt idősebb, mint hatvan, már nem olyan friss, mint egykor ..Még rosszabb volt. ami Washingtonban történt vele”, — meséli Odette. „Minden fellépése alkalmával lehajolt a zenekari árokba, hogy kezet fogjon a karmesterével. Ezen a napon számított is erre az az ember, és felállt a zongoraszékre, hogy köny- nyebben kezet tudjon rázni... A zongoraszék megbillent, és Marlene, aki mindig készen állt arra, hogy másokon segítsen, felismerte a szituációt: ahelyett, hogy elengedte volna Stan Freeman karmester kezét, erősen tartotta —, és fejjel előre beesett a két méter mély zenekari árokba. A lábán csak horzsolások keletkeztek. Aztán Houstonba, Texasba vitték, ahol bőrátültetést végeztek szép lábain .. ” A műtéti seb azonban a 73 éves nőnél nem akart könnyen gyógyulni. Marlené hónapokon keresztül csak tolószéken tudott közlekedni — a tolószékben folytatta a fellépéseit is: mindig csak a színházi függönyig. ..Amikor a függöny felmént, ott állt hosszú, fehér ruhájában. és senki nem látta mennyire szenved . ..” A legrosszabb, ami egy idős hölggyel történhet, az 1975 szeptemberében esett meg Ausztráliában: Megbotlott, amikor a színpadra akart lépni, élesett, és eltörte a bal combnyakcsont- ját. . . Ezzel véget ért az énekesnői karrierje. Azóta a magánéletében is nehézségei vannak a lábaival. Ugyanebben az időben érte szél- hűdés a férjét, Siebert-t Los Angelesben. , (Folytatjuk.)