Népújság, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-18 / 15. szám

Együttesek és szólisták Vázlat Eger zenei életéről A hangversenvévai) közepe táján, az újévi gon­dolatok után — amikor is mindenki új életei tógád magának — nem árt. ha az egri zenei élet. a, egri pó­diumokon fellépó eávütie- -ek. szólisták, a város be.só •enei-művészi életének té- ná.iát felvetjük. Nem is ízért, mintha mindez álta- ános érdeklődést válthatna ki. hiszen optimista becslés zerint is csak mintegy két- láromezer ember érdeklő­ik behatóbban Egerben az- lőben. tehát a nem doboz­ból hallható zene iránt, ha­em inkább abból a meg- ondolásból. hogy az itt dol- ozó együttesek, szólisták lé­ére, gondjaira, törekvései* e, sikereire, apróbb-na- •yobb kudarcaira is felhív- uk a figyelmet. Azoknak az ■mbereknek a sorsáról vol- ia itt elmélkedési alkalom. kik önzetlenül és nagy akaraterővel szolgálják a művészetet és a közönséget. Nem kis munka kell eh­hez a zenei élethez és nem is kis eredményekkel ke­csegtet. Ha szívből, ha el­mélyült tudással, ha ügysze­retettel csinálják! Gondol­junk a közönség elragadta­tására. amely a múlt év ok­tóber 3-án. Jean Guillou or­gonajátéka nyomán keletke­zett. a Tinódl-improvizáció nagyszerű élménye kapcsán. Ha az egri zenei életről szó esik. rögtön az Egri Szimfo­nikusok Zenekara jut eszünkbe. Tavalyelőtt ünne­pelte tizenöt éves fennállá­sát. s a bő másfél évtized alatt „besepeit” sok elisme­rést. Külföldi együttesekkel épített ‘ ki kapcsolatokat, a hangversenyező szólistákkal, zeneszerzőkkel. Farkait Fe­renccel. Szokolay Sándorral elmélyült szakmai barátsá­got kötöttek. Belőlük sarjad- zott ki az Egri Vonósnégyes — Radnóti Tibor. Léván Zsolt. Dombóvári János és Farkas István összeállítás­ban —. az Egri Fúvósötös — Asztalos Lorávd, Miklovitz László, Poop János. Takács János. Szepesi György — felállásban. Ezek a művész­tanárok arra vállalkoztak, hogy a kamarazenélés for­máit népszerűsítsék a hazai közönség előtt, olyan műve­ket szólaltatva meg élőben, amiket így ritkán hallhat az egri közönség pódiumról. AMIKOR TEHAT alapve­tő tényezőként említjük az egri szimfonikus együttest, el kell ismernösik meghatá­rozó szerepét Eger zenei éle­tében. De nemcsak itt, ha­nem a megyében is, mert több helyen, így Hevesen is, Hatvanban is úgy tekinte­nek rájuk a zenei együtte­sek, mint az idősebb test­vérre, akitől a példát, az el­igazítást lehet és kell várni. Mai kiszólással élve, gond. különösebb gond nincs ezzel az együttessel. Karnagya, Farkas István, kisebb meg­bánásoktól eltekintve, kez­dettől fogva vezetője és szel­lemi irányítója ennek az együttesnek. Áldozatos kul- túrmissziót töltenek be sok esetben, amikor az élő ze­nét elviszik a megye kisebb községeibe is, olyan helyek­re, ahol a komoly zene, a zeneirodalom klasszikusai élőben ritkán szólalnak meg. Fejlődési szintjüket méri, hogy a Filharmónia hang­versenysorozatában is állan­dóan szerepelnek: áprilisban Dvorák-műsort adnak Onczay Csabával (gordonka); műso­rukban elhangzik majd a Szláv táncok, a h-moll gor­donkaverseny és az Újvilág szimfónia. A műsor karmes­tere is Farkas István lesz. Ismétlem, nincs gond ez­zel az együttessel. Különö­sebben. Ha csakis a mennyi­ségi eredményekre figyelünk. Mivel azonban e sorok írója az együttes életének csak­nem minden fordulóját is­meri, élménybeszámolóival pedig rögzítette is, miket és milyen eredménnyel hódítót- .-tak meg a zenei alkotások közül, veheti talán azt a bá­torságot. hogy megállapít­hassa: az utóbbi évben, más­fél évben mintha a meglor- 1 .áj,-vagy ha ez nem me*- felelő szó, az elkenyelmesc­Farkas István vezényli az egri szimfonikusokat (Fotó: Szántó György) dós apró jelei, jelenségei voltak, fellelhetők a szimfo­nikusoknál. Egv-egy műsor összeállításánál már ismét­lésekbe bocsátkoztak, mint­ha nem tudnának arról az aranyszabályról, hogy ugyan­azzal a művel rövid időn belül ugyanannál a közön­ségnél a zene állal támasz­tott hangulatot megismételni lehetetlen. És az ismétlés már nem ugyanaz a produk­ció — a közönségnél sem! Ez a tapasztálat még egy másikkal, egy nehezebben bizonyithatóbbal bővül, ha azt mondom: néha az átélés heve nem üt át a zenén, amit az együttes játszik. Tu­dom, ezer a magyarázat! Ezek a művésztanárok, az együttes stabil gárdáját ké­pező zenészek rengeteget dolgoznak. Olykor jobban fáradtak a kelleténél. Nem is robotgépek, akiket az adott időpontra csak felkeli húzni és a maximumot ad­ják. De azt a közönség már észreveszi, ha a koncertmes­ter netán indiszponált és azt is. ha egy meghatározatlan frekvenciájú idegesség fut át a zenekaron-, mert a dirigens még a lábtempóval is kény­telen segíteni, hogy a ké­nyelmesen — nem álmosan! — zenélő együttes vágtába kezdjen, ha az alkotó, vagy a dirigens azt kívánja. ISMERJÜK EGY-EGY ilyen zenekar belső problé­máit. Szemlélet szemlélettel ütközik, a munka közben létrejövő ilyen-olyan feszült­ség végül is feloldódik a tel­jesítményben — mindannyi- uk örömére. De az nem jó, ha a közönség úgy érzi, hogy az előadott műben vannak részletek félkész állapotban előadva és ezeken a zenekar nagy sietve túl akar jutni. Mindezt így és most azért írjuk le, mert az egyes hang­versenyekről szóló beszámo­lóinkban sokszor tapintatból, sokszor helyszűke miatt, vagy mert egyébként az él­mény nem engedi, hogy csí- pösebb megjegyzést is te­gyünk. Kettőzött figyelemmel for­dulunk a kamaraegyüttesek és a szólisták irányába. Egy­részt azért, mert a meghitt kamaéamuzsikának hívei va­gyunk, másrészt a kisegyüt­tesek és a szólisták művészi sorsa minket személy sze­rint is érdekel. Az a művé­szi és emberi többlet, amit ebben a városban és a me­gyében egy koncerthez szó­listaként, vagy akár mint a kamaraegyüttes tagjainak egy-egy művésznek oda kell tenni, feltétlenül tiszteletre méltó; próbára tevő többlet- munka egv-egy ritkán elő­adható műsorszóró betanulá­sa. még akkor is, ha a ka­maraegyüttesek kottából ját­szanak is. Őszinte nagyrabe­csülésünk az övék, mert az áldozat, amit meghoznak, a közönség gyarapodását je­lenti, míg nekik csak a taps jut elismerésül. Az iftóbbi időben két zon­gorista, Marik Erzsébet és Kalmár Gyula vállalkozik arra, hogy egy-eg.v műsor keretében versenyszámmal lépjen fel. Mindkét művész­tanár komolyan veszi fel­adatát. Marik Erzsébet több­ször szállt harcba [ászt.né­hány remekművének meglió- díta>nért. Marik játéka után düübeuiüiik iá, hogy Marik Eiszt-élménye elütő a mien­kétől. akik a szárnyaló, az extázis minden lépcsőfokán felhágni akaró művészt igyekszünk megismerni-ki­hallani a Liszt-muzsikából. Ö ugyanis egyik fellépésekor az öregkori Lisztet, az el­gondolkodó, a világtól bú­csúzóban levő mestert akar­ta hallatni, holott nyilván­való, a muzsikában ez a faj­ta bölcselkedés már inkább lemondás. De lehet-e Liszt­nél a hangok birodalmában éppen a lemondásról beszél­ni? ÚJABB KIRÁNDULÁSA az impresszionizmus alkotói­hoz inkább ismerkedésnek tűnt, még nem tudta felhoz­ni a tenger habjainak mo­rajlásából azt, a csillogást, amit a szerző beleírt a kot­tafejekbe. Nagy nyeresége az egri. ze­nei életnek Kalmár Gyula. Határozott egyéniség, mar­káns arcéllel: tudja, mit és főként azt,- hogyan akarja. Kár lenne érte. ha kisszerű nézet alakujna ki robusztus 'egyénisége körül: minek itt ennyi energia, nem szabad a mércét iljíen fnagasrá emel­ni! Éppen az ö példája bizo­nyítja. hogy: az elmélyülés hiányáról írott gondolataink nem hiábavalók. A vokális zene, a kórusok szereplésének nagy része az iskolában, az iskolai pódiu­mokon folyik, kötelező pen­zumként. A nyilvánosságot évenként három-négy alka­lommal énekkari rendezvé­nyek is érdeklődésre biztat- gatják, de messze vannak már azok az évek, amikor Egerben minden tavaszvé­gen országos dalostalálkozó­kat tártottak. Ma szépszeré- vel Szepesi Györgyné, Tar Lőrinc, dr. Valentin Kálmán és Ocskay György szorgal­mán és ügyszeretetén múlik, megszólalnak-e az énekka­rok. és ha igen, van-e kö­zönség rá. Pedig az énekka­rok nem rosszak, bármikor ki tudnak állni egy kétórás műsorral, akár a rádió mik­rofonja elé is. És mégis, mintha a közönség bizalma nem támogatná őket értékük s-zerint. Miért van ez? CSAK NÉHÁNY GONDO­LAT erejéig hívtuk fel a figyelmet Eger egyik művé­szeti problémakörére. Érde­mes rajta elgondolkodni a zenészeknek' is. az állami mecénásnak is. hogyan' kel­lene , újabb, sikerek alapjait lerakni. És nemcsak anya­giakkal ! Farkas András Montaigne avenue 12. 1. Az utóbbi években nem hallottunk sokat Marlene Dietrichről, inkább a televí­zióban sugárzott filmjei tart­ják ébren Marlene Dietrich emlékét. Madame Odette Miron- Boire majdnem húsz éven keresztül odaadóan szolgálta az egyetlen Németországból származó igazi világsztárt, Marlene Dietrichet. Madame Odette nemrég feltárta, ho­gyan él Marlene Dietrich Pá­rizsban, hogyan megy a so­ra valójában, miért nem hagyja el már évek óta mondén, Montaigne avenue-i lakását. Minden generáció újra fel­fedezi őt, mint a régi idők meséit, melyekben a nö|; végtelenül gyengék és. ellen­állhatatlanul szépek, a férfi­ak pedig magányos hősök. Madame Dietrichnek ame­rikai útlevele van és a Be­csületrend tulajdonosa. Tíz év óta. él elrejtőzve párizsi lakásában,' mélyei alig hagy él. Kora reggelenként néha meg lehet figyelni a Mon­taigne avenue 12. suá-i cw­ti első osztályú lakásának kis balkonján, a ház hátsó oldalán, amely a kevésbé mondén rue Jean Goujonon emelkedik ki. < Marlene Dietrich, a világ­sztár ősrégi, halványrózsaszín piszkos-foltos pongyolában, széttaposott papucsban sze­retettel öntözi erkélyén a muskátlikat és a* margarétá­kat. Megszürkült, elvékonyo­dott haja egykor íöldöntúli- an szép arcába hullik. Aki látja ott, mondjuk a szem­ben levő kis „San Regis” szállodából, az elhanyagolt öreg cselédnek nézheti. Marlene havi 1500 dol­lárt fizet a nagy, márvány­nyal borított előtérért, az egv* szalonért, égy csinos há- ifószöbáérl. . fürdőszobáért, , tolllette-ért és a pompás konyháért. Számára még mindig nagyon fontos a jó főzési lehetőség. A lakás részleteit és még sok min­den mást madame Odette Miron-Boire-tól tudtuk meg. ettől a derék, jó humorú és egészében véve kellemes sze­mélytől. 50 éves. a francia vidékről származik. Mogyar kulturális hetek, kiállítások, vendégjátékok külföldön Kulturális kapcsolataink idei programjából Ezekben a hetekben ala­kulnak. illetve nyernek szer­ződésekben is rögzített for­mát a magyar kultúra érté­keinek nemzetközi megis- merietcsét szolgáló idei el­képzelések a Művelődési Mi­nisztériumban. Az államközi kulturális egyezményekben foglalt terveknek megfelelő­en számos, több művészeti ágat érintő rendezvénysoro­zatot szerveznek külföldön, s magyar kiállítások, filmhe­tek. vendégjátékok jelzik je­lenlétünket a világban, ad­nak valós képet az. érdeklő­dőknek a szocialista Magyar- országról. A kulturális kapcsolatok­ban egyik legfontosabb tö­rekvés 1981-ben. hogy világ­szerte hozzájáruljanak a Bnr- tók-centenárium méltó meg­ünnepléséhez. Igen sok or­szágban készülnek megemlé­kezni a zeneszerző születésé­nek 100. évfordulójáról, s eh­hez magyar előadóművészek, szólisták, együttesek is segít­séget adnak majd. Az Ope­raház művészei például részt vesznek a Prágában és a Duisburgban rendezendő Bartók-feszti válón. a Magyar Rádió és Televízió Szimfo­nikus Zenekara a Szovjet­unióban. Jugoszláviában, s több nyugat-európai ország­ban. az Állami Hangver­senyzenekar pedig Pozsony­ban. Bézsben,' Svájcban és Olaszországban tolmácsol Bartók-műveket. A tavasszal és ősszel sorra kerülő duis- burgi fesztiválon. továbbá Prágában és Olaszország nagyvárosaiban az év során szinte a leljes életművet be­mutatják, gyakran magyar vendégkarmesterrel. A külföldön sorra kerülő kulturális rendezvények kö­zül jelentősnek ígérkezik a koppenhágai magyar hét. áp­rilis végén, itt egyebek kö­zött a kortárs hazai kisplasz­tikát. valamint Korniss Pé­ter fotóművész képeit bemu­tató kiállítással, a Liszt Fe­renc Kamarazenekarral, több hangszeres szólistával és új magyar filmekkel találkoz­hatnak az érdeklődők. Palermóban ugyancsak ma­gyar kulturális helet rendez­nek. amelynek programjá­ban az Állami Népi Együt­tes és a Győri Balett fellé­pése, népi iparművészeti ki­állítás. Csontváry életét be­mutató dokumentációs kiál­lítás. és magyar filmhét sze­repel. Ősszel magyar filmhe­tet is rendeznek az osztrák fővárosban, s filmművészeti bem u t a tósoroza tót tartanak Belgiumban. az Egyesült Államokban és Japánban is. Mintegy 20» kiállítást küld Magyarország külföldre, a múzeumi jellegű vendégkí- állítások közül Hunok, ger­mánok, magyarok című. ta­valy az NDK-ban nagy ér­deklődést keltett reprezenta­tív történelmi bemutatót ez­úttal a bolgár és a lengyel közönség tekintheti meg. A „Nyolcak és aktivisták" cí­mű, a magyar avant.arcie fejlődését illusztráló tárlat anyagát Finnországban és Svédországban állítják ki. Most válogatják a Magyar Nemzeti Galéria és a- S:ép- mnvészeti Múzeum gyűjte­ményéből azokat a műveket, amelyek a XVIII. és a XIX. századi festészetünkről négy japán város közönségének adnak majd áttekintést. A kulturális csereegyezmé­nyek alapján ez évben több együttes látogat Magyaror­szágra. Júniusban a mexikói ifjúsági kórus érkezik Buda­pestre. a nyáron a Roland Petit Balettet várják Mar- seille-ből, s vendégeink kö­zött lesz a Moszkvai Állami Filharmonikusok, a Drezdai' Filharmonikusok Zenekara,' valamint a Moszkvai Drá-■ mai Színház. Számos előadó- művész érkezik a világ min-. den részéről a júniusi — a ! Ba rtók - cen tenári um jegyé- 1 ben megrendezett — Inter- jf fórumra, és a szeptemberi} Liszt—Bartók nemzetközi zongoraversenyre is. (MTI) „18 évvel ezelőtt házveze­tőnőként dolgoztam egy ipa­ros családnál az első emele- len — Marlene Dietrich köz­vetlen szomszédságában” — mesélte. „Egyik nap megszó­lított, „mindenes lányt” ke-, lesett, aki a társalkodónő és a takarítónő tisztjét is ellát­ja. ..” Na. Odette Mironnak nem kellett sokáig gondolkodnia! Dietrich! A híres Marlene! Jean Gabin, Hamingway és Remarques kedvese! Igent mondott. Bár a fizetés nem volt túl­ságosan bőkezű, és ez a 17 év alatt, amit Odetlc Miron- Boire Marlene Dietrichnél töltött, semmit nem válto­zott. Ekkor volt a nagy tö­rés a szupersztár életében: Marlene hatvanéves volt, az újságok már a „világ legiz- gatóbb nagymamájának” ne­vezték, pedig még úgy nézett ki, mint 50 éves korában, ha jól megvilágították a színpa­don, 40 évesnek. 50 film után azonban — ebből 18 német, 28 amerikai. 3 angol és 1 francia — elege volt ebből az üzletből. Bár a legutolsó filmje, melyet Spencer Traeyvel forgatott együtt és amelyet 1961-ben mutattak be, életének a leg­jobb kritikáit kapta: „A nürnbergi ítélet”. Egy po­rosz tábornok özvegyét ját­szotta. egy olyan szerepet, mely sokkal inkább a testé­re szabott volt, mint a sok vanrap. akiket Hollywoodban alakított. „A szigorú porosz nő” — mondja madame Odette — „az igazi karaktere". Az „új mindeneslán.v” nemcsak a filmsztárnak azon a szenvedélyességén csodál­kozott, mellyel a konyhában sürgölődött, hanem meglepő­dött a napfényre kerülő zse­niális rendetlenségén is. „Az első heten megragadtam a porszívót” — mesélte Odette —, „mert nem tudtam elvi­selni a koszt a lakás többi! részében — a Madame iga­zán nagyvonalú volt, az ösz- szes bútort förtelmes plasz­tik huzattal borította be. me­lyen centiméter vastagon állt a por...” Marlene éppen edénymo- sogatással, a kedvenc tevé­kenységével volt elfoglalva, mikor Odette bekapcsolta a porszívót. Azonnal kijött a konyhából, kitaposott papu­csában csoszogott, hosszú, fe­hér férfiingében, mely egyút­tal hálóingként is szolgált, mosogatóronggyal a kezében, arcába lógó hajjal. „Mit mű­vel itt?” — kiáltotta hara­gosan. „Itt minden poros, nem tudom tovább elvisel­ni” — válaszolt Odette. „Ha magát ennyire szórakoztatja a porszívó, akkor takarítson —, de lehetőleg akkor, ami­kor nem vagyok itthon!” A takarítás Marlene ide­geire ment. Odette mondta, hogy a jelenlétében még va­salni sem lehetett, az is fel­izgatta a Madame-ot. Min­dent házon kívül intéztek, mosást, tisztítást. „Ha Pá­rizsban tartózkodott, szinte soha nem hagyta el a házat, képzelhetik, mi volt nálunk!” Az ablakok be voltak sö­tétítve, szakadatlanul égtek a lámpák — és magától ér­tetődően, minden lámpán még tompító ernyő is volt. „A munkám reggel kilenc órakor kezdődött” — cseveg Odette. „Megszoktam, hogy először magamnak készítem el a reggelimet —, de rosszul ismertein a Madame-ot! Már a kész tejeskávéval várt, amit letakart egy csészével/ hogy ne hűljön ki. Paff vol­tam!" A zsömléket a lehető leg­gyorsabban kellett „lenyel­nie”, Marlene figyelte, leír­hatatlan pongyolájában mel­lette állt és űzte. „Gyerünk! Madame Miron, siessen, nem vesztegethetjük az időt!” WMytatjnk) l

Next

/
Thumbnails
Contents