Népújság, 1980. november (31. évfolyam, 256-280. szám)

1980-11-28 / 279. szám

(Fotó: Szabó Sándor) „Népítélet” | Főiskolai színjátszók Jaj, de jó játszani, de talán annál is jobb: együtt játszani. Ezt bizonyította az a szinte szűnni nem aka­ró taps is, amely szerdán este harsogott az egri fő­iskola színházteremmé ki­nevezett előadótermében. A peleskei nótáriust végig­játszó, végigkomédiázó di- ákszin játszókat üdvözölte. Csattant a taps akkor, amikor azok a festett le­pedőfüggöny elé állták, hogy megköszönjék a kö­zönségnek azt a „segítsé­get”, amelyet az , előadás alatt nyújtottak „lelkes együttérzésükkel” a sze­replőknek. Ezen az estén együtt lé­legzett a közönséggel, az alkalmi színpadon, ebben az alkalmi színházban, — az egész darab. Adták és vették a lapot, játszók és nézők egyaránt szinte kö­zösen hozva létre a pro­dukciót. Harsány derű, a diákos (?) hangulatterem­tette improvizációk soroza­ta, a meg egymást ismeg- nevettetö szinjátszók kirob­banó kedélye, a lendüle­tet adó muzsika mind-mind együtt voltak A peleskei nótárius főiskolai produk­ciójában. A helyéről nem mozduló diáknézősereg, a darab vé­gén örömükben okkal táncra perdült szereplők — talán nem túlzás — azt példázzák, hogy ez az iga­zán magával ragadó, vér- bő színjátszó est új színfol­tot jelent nemcsak a főis­kola, hanem távlati lehe­tőségeit tekintve akar a város életében is. A festő neve jól cseng a szakmában. Különösen az­óta, hogy a Képzőművészeti Főiskolán tanárként Barcsay Jenőtől vette át a stafétabo­tot. Egy alkotót azonban mégis saját művei minősíte­nek. Ezzel kapcsolatban mi jut hirtelen az eszembe Pa- táy Lászlóról? Igen, a Fé­nyek! Az a festménye, ame­lyet két esztendeje muta­tott be Hatvanban, a har­madik tájképbiennálén. A kép alsó síkjában földi ve­getáció, pipaccsal, hajladozó zölddel. Fölötte felhőnyáj. De a gomolygást, a mély szürkeséget fények szövik át, a Nap küldi sugarait a glóbuszra, életet és örömet hirdetve. Korszakos munka ez. Cik­kek, monográfiák taglalták azóta. És ott volt minden tárlaton, ahol Patay László fontosnak vélte minőségi je­lenlétét, önmaga színvonalát. A Fények pár napja is szó­Üj műsorok készülnek a tv-stúdiókban az ifjabb kor­osztálybeli nézőknek. Nép­meséket gyűjtött csokorba Kelemen Sára a Bolondok bálja című összeállításhoz, melynek valamennyi törté­nete a butaságról szól. A Szász Péter rendezte másfél órás játékban Harsányt Gá­bor, Pogány Judit, Bodrogi Gyula, Bilicsi Tivadar, Husz- ti Péter és az új szerepkör­ben bemutatkozó Kovács Kati formálja meg a népme­sék hőseit. Szabó Magda Tündér La­la című meseregényéből Katkics Ilona, számos díj­nyertes gyermekműsor ren­dezője készít filmet, ebben a tündérkirálynő szerepét ba került. Az újabb hatvani biennálé megnyitó ünnep­ségén. Díszoklevél emlé­keztetett rá. Szép, veretes díszoklevél, amelyet a váro­si pártbizottság első titkára nyújtott át a művésznek. Milyen megbízásból, kik­nek a nevében? Akikért él. akikért munkákodik minden igaz művész. Hagyomány­ként az 1978-as biennálé lá^ togatói voksolhattak: mely munka áll legközelebb hoz­zájuk a százhúszból. És an­nak idején, midőn a szavaza­tok hivatalosan megszámlál- tattak. Patay ezen festmé­nyének jutott a döntő több­ség. Hogy aztán e diplomával nem járt díj, nem lapult ben­ne pénzes boríték? Ama dél- előttön a művészt az ilyes­féle gesztus kevéssé érdekel­te. Fontosabb volt neki a hivataloskodás nélküli ordó, vagy ahogyan maga megje­gyezte: a népítélet. Ami mindennél hasznosabb föl­hajtó erő egy alkotó ember életében. vendégművész, a szovjet Irina Alfjorova alakítja. — A művésznőt a tnagyar tv- nézők a közelmúltban vetí­tett Golgota-sorozatban a fiatalabb nővér szerepében láthatták — a további sze­repeket Ernyei Béla és Hor­váth Sándor játssza. A napokban fejezi be Ré­vész György rendező Vidor Miklós A hátvéd halála és feltámadása című regényének tv-adaptációját. A film a második világháború vége felé játszódik, a kamaszfiúk történetét, sorsuk alakulá­sát meséli el. A filmújdonságokat a jövő esztendő első harmadában tűzi műsorára a televízió. — szyA — Herczeg és Magyar a Kisgalériában (moldvay) Gyermekeknek Tv-műsorok Vetélkedő Gyöngyösön Alaphangban, karakterisz­tikában és indíttatásban is két, egymástól eltérő mű­vészalkat lapjait láthatja a közönség a Megyei Művelő­dési Központ Kisgalériájá- ban egy hónapon át. A közvetlenebb hatást Herczeg István munkái érik el. Aki figyelemmel kísérte ennek a jókedélyű fiatal­embernek eddigi munkássá­gát, megállapíthatja, hogy lapjain, ábrázolásain a gye­rekkori élmények foglalják el a fő helyet. Ezeknek a régi szülői meséléseknek mintegy folytatása mindaz, amit ma a grafikában gondolkodó Herczeg István elmond a világról. Nem a mindenna­pi élet es a mindennapi je­lenségek válnak itt for­mákká, vonalakká, olykor színes összefüggésekké, ha­nem az időben itt maradó emlékek formái, mint vala­mi ősrégi lélektani funda­mentum, tartják magasba mindazt, ami van, vagy ami ma lehetne. A mozgást számára a repü­lök és rakéták mutatják be. Az ábrázolások áljában ko­cogó lovas fogatok és tán­coló emberek ugyan más léptékben élnek-mozog­nak, mint a hagy erejű égi madarak, de köz­tük a távolság nem oly nagy, hogy fel ne ismernék a nyilvánvaló igazságot: amikor a mélyben mozog­nak a földi világ alakjai, emberek és állatok, a ma­gasban a rakéta, az angyal és egyéb jelenségek, létük­kel azt bizonygatják, hogy milyen összetett ez a mai élet, hogy sokfelé kell fi­gyelnünk. amíg a valós he­lyünket valóban megtalál-, juk. A technikai1 fogások csá­bítása itt is nagy. _ Hogy a lépcsőzetesség, a három- és még olykor ennél is több síkú szerkesztés minél poli­fonabb legyen, Herczeg belevon a maga szí­nes ábrázolásába angyalká­kat is, amiket századokkal ezelőtt, barokk oltárokra festettek, sok aranyossággal. S ehhez a szerkesztéshez az a térelosztás is járul, aho­gyan a saját figuráit oda­teszi támasztékul ehhez a „hozott” jámborsághoz. (Esz- tareoml emlék). A Vidéki Történeten elelmélkedve a fiatal pár portréja tűnik uralkodónak, s mégis az az érzésünk, hogy az egész kép­sor valahogy összetartozik, egy lelki állapotot markol egybe: azt a látást, ahogyan a teret és az időt, a folya­matot a változásokban és azok megett meglátja a művész. De mintha a har­mónia utáni vágy néha alul­maradna a mesélési kedvhez kepest. Magyar István más irány- bók közelíti meg a kó. .'Hot­te lévő világot. Nála az em­beri test nem játszik olyan meghatározó szerepet, mint Herczegnél. Mintha a teret csak színekkel, színfoltokkal, színárnyalatokra, egybesi­muló formákra, alakzatokra lehetne és kellene feloszta­ni. Sok itt a közvetett él­mény. Vagy az elvonatko- zás olyan intenzív, hogy mi látjuk az ábrázolt vilá­got ilyen közvetettnek. Nem kívánunk mi itt, most rész­letesebb elemzésbe fogni, mégis szeretnénk a lényeg­re tapintani. Itt van példá­nak okáért a triptichonnak tekinthető Bartók-élmény. Három kalitkában három alak, s mintha nekünk há­tat fordítva, balra-oldalazó lépéssel menne el tőlünk mindhárom. Mind más-más színben, más-más ornamen­tikában jelez valamit ne­künk? De kiről? S nyilván egy egészen más élmény a Tüskék, a Kerék-, a Kutya ábrázolatok. Vagy a Táj, a Fák, vagy a Cím nélkül. Egy pillanatig nem érezzük ezeket a lapokat őszintétleneknek. De bizony­talanságot, vagy inkább ha­tározatlanságot érzünk ab­ban, ahogyan Magyar Ist­ván ma eligazodik a világ­ban. Talán ezért is lehet ez ilyen feltűnő, mert mellet­te, szomszédja Herczeg Ist­ván teljem nyíltsággal azt vallja, ami benne megfogal­mazódik és olyan áttételek­kel. amiket mi is fogódzó nélkül tudunk követni. Azt mindenképpen meg kell ál­lapítanunk, hogy kollégájá­nak lapjai a vállalt tér tel­jes kitöltésére törekszenek. Az egyéniség jegyét keressük - kutatjuk minden műben. Itt is, most is. Ez iogos igé­nyünk művészeinkkel szem­ben. Farkas András Ma délután fejeződik be Gyöngyösön az a vetélkedő- sorozat, amelyet egy évvel ezelőtt hirdetett meg a vá­rosi tanács művelődési osz­tálya a gyöngyösi közműve­lődési intézményekkel és az üzemek szakszervezeti bi­zottságaival közösen. Tizenhárom vállalat 70 szocialista brigádja nevezett be ez év elején az általá­nos műveltségi versengésbe és közülük 46 vett. részt rendszeresen az akcióhoz kapcsolódó ismeretterjesztő vagy kulturális rendezvé­nyeken. A múlt héten tartották meg a Mátra Művelődési Központban a középdöntőt. Ekkor a munkásoknak teszt­lapokon kellett beszámolni­uk az elsajátított új isme­retekről. A művelődési köz­pontban ma délután 3 óra­kor kezdődő döntőn 13 bri­gád — az Egyesült Izzó Gyöngyösi Gyára, a Gagarin Hőerőmű Vállalat és a Tho- rez Bányaüzem dolgozói vesznek majd részt. KONCZEKJÓZÍEF: 4. Megebédeltünk. Előtte pár percet várunk Piroskára. Be kell látni, hogy egy anyuka addig ném ülhet asztalhoz, amíg meg nem etette a gyer­mekeit ott kinn a folyosón, Zoli bohócot, a szőke Zsuzsi­kát, Ivánt, Katikát, a négy ikret, a kosárbabát, és az állatokat is ráadásul. Mi­előtt behívnám, még vissza- dugdosom a tulipánhagymá­kat. Csendben kanalazzuk a le­vest, s én azon töröm a fe­jemet, hogy honnan tudta meg Bálint. hol vagyok. Odajött a pincébe. Valaki­nek el kellett őt igazítania. Ez nem lehetett Anna, hi­szen amikor együtt jöttünk fel a pincéből Bálinttal, úgy köszöntötték egymást, mint akik először találkoznak. Ha pár perccel előbb Anna meg­mondta volna neki, hol ke­ressen, akkor utalt volna rá viselkedésük. Anna ügyesen tálal. Cék­lát is tesz a savanyú ubor­ka meg a fejes saláta mellé, külön kistányérokra. A sa­láta minden fajtáját szere­tem. Amikor Bulgáriában jártam, elcsodálkoztam, mi­lyen nagyszerű salátákat ké­szítenek ott. Az a sok jó íz biztosan nagy szerepet ját­szik benne, hogy nyugodtak, figyelmesek, segítőkészek, nem idegeskednek. Mi alig várjuk, hogy új autó, új bútor, új ez, az je­lenjen meg, máris igyek­szünk beszerezni. Mit bi­zonygatunk ezzel? Kinek? Magunknak? Hogy lám, mi­lyen jól élünk? Annyi, de annyi tárgy vesz körül ben­nünket. S ezek a tárgyak, mintha csak pótolnának va­lamit. Piroskával is kevés időm jut beszélgetni. Dobo­zokba csomagolt ajándékok, játékok, felhúzhatós ez-az, távirányítású amaz, mi min­den gyűlik már a lakásban. Néha félek ettől a sok tárgytól. Nem veszik el a helyet valami mástól? Ez a saláta nagyon finom. Volt a télen egy üveg sava­nyított zöld-dinnye is, de sajnos ebben a központi fű- téses lakásban felforrt. Majd kinn a telken. ha megépül a házikó, lehet el­tenni ezt is. Amikor már az embernek van egy elfogadható városi la­kása. azonnal elkezd mene­külni a kényelemtől. Eszébe jut, hogyan, mint volt ez, vagy az. még a nagyanyjá- éknál, mi volt az a varázs­latos doloe hosv más fze volt més a kenyérnek is. Talán csak a gyerekkor? Nem, nem teljesen. Téli hajnal Most a leghosszabbak az éjszakák. Délután 4-kor már lámpát kell gyújtani és reggel 6-kor még sötét van. Ma — úgy hozza sorom — korán kelek, még hajnalban. A lépcsőházban futtában kapok el egy embert, miközben ál­mosan mormol jó reggeltet. — Hová szalad? — ötkor indul a vonatom. Az utcsí kihaltnak, csöndesnek látszik, csupán néhány jó torkú kakas kiabál valahol. A ködös homályból két férfi alakja bukkan elő. Egy­másba kapaszkodnak és diszkréten, fojtott hangon énekel­nek : Az én szívemből már ellopták a nótát... Bármennyire sem szeretném, egyikük felismer: — Á! Maga az? Milyen szerencse, mennyire örülök, hogy találkozunk, ugyanis éppen névnapot ünnepelünk, és... A nyirkos köd átjárja az ember csontját, a folyton vál­tozó idő megviseli az ízületeket, és ember legyen a talpán — akármilyen fiatal —, akinek ne fájna, hasogatna valamije. Valaki rám köszön. Egy asszony. — Nem tud aludni, hogy ilyen korán felkel? — Látom, nem vagyok egyedül a korai kelésben. — Tudja, én hétalvó vagyok, de ma nagy nap van, anyuék disznót ölnek, és ezért iparkodom, amennyire csak lehet. Eények villannak az ablakokban, mind több és több szentjánosbogár a nyirkos, ködös, téli hajnalon. Egyszerre mentő szirénája hasítja ketté a csöndet. Ilyetv kor a csendben szinte velőkig hat az égtelen sivitás. amely szinte megbénítja az embert. Az egyik ház előtt kisebb cso­portosulás. Néhányan tolonganak, értelmetlen hangfoszlá­nyok jutnak el a fülemig. A mentő fékez, csapódik az ajtó és újra felbúg a sziréna. , — Talán még segíthetnek rajta — kapom el a szót. — Ennek is jól kezdődik a nap... — ízetlenkedik valaki Világéletemben korán kelő ember voltam, ismerem a hajnal varázsát, és tudom, hogy a napszakoknak is megvan az érdekességük, szépségük. Különösen így van ez tavasz- szal, nyáron, amikor egy erdőszéli kakukkszótól hangos haj­nal élményét néha három egész napért sem adná oda az ember. Ilyenkor is érdekes a hajnal, a téli hajnaloknak is meg­van a maguk varázsa, lehet, hogy azért, mert az éjszakai nyugovás után az idegrendszer pihentebb, minden apróságot pontosabban felfog, észrevesz. Kerékpár közeleg. Amikor mellém ér, akkor ismerem csak meg a kéményseprőt, aki valamikor régen kitisztította a cserépkályhánkat. — Jó reggelt! ö is megismer, leugrik a bicikliről. — Utazik valahová? — Olyasféle. — És maga? Legyint, megigazítja kopaszodó fején a kormos sapkát; — Tudja, ezek az istenverte kályhák! Ezek nem hagy­nak engem aludni. — Szóval, maszekol? — Szó köztünk maradjon. A forint kell most nagyon, így karácsony előtt. Hajnal, este, éjszaka — tudja hogy van —. jól jön egy kis „rásegítés”. Magam csinálom, 'tisztességé« munkáért, tisztességes fizetséget várok. Elmegy a kéményseprő is. Ha babonás lennék, most azt mondanám: — Jó napom lesz, találkoztam a kéményseprővel! De így nem szólok semmit, csak megyek a járdán és várom, hogy végre megvirradjon... Bennünk ne volna meg a tudás, a tehetség, az erő ah­hoz, hogy valamit egészen jól csináljunk? Megvan. Mé­gis gyakran vajúdnak a he­gyek, egér születik. Valami más, valami időleges foglal­ja el a helyét annak, ami fontosabb lenne. Hogy mi is ez, kitalálni kellene sok idő, sok munka. Közben az álmegoldások az ember sar­kába érnek, kiszorítják. Mennyi erőt, munkát, pénzt pocsékolunk el vele. Mert a megoldás azonnal kell, a megoldás nem tud elég jó lenni. Bevallom, elég furcsa helyzet ez, hogy itt van . a lakás, de mindent elköve­tek, hogy elmehessek belőle pihenni. Valami szerzésvágy téteti ezt velem? Nem hin­ném. A gyere* ösztönösen fogja fel, csak azt tudja, hogy jó a telek, mert ott lehet lepkét is látni, meg madáréneket hallani, s any- nyiféle virág meg fű, meg bokor nő, hogy annyit az összes tankönyvbe sem tud­nak belerajzolni. Így mond­ta. És még azt, hogy azok Ott igaziak. Igaziak. Ha én építész lennék, nem attól töltene el elégedettség, hogy a szűk lakáshoz kapu­telefon van. Ügy tervezném meg a városokat, hogy egy­befolyjék a ház, az utcasor a természettel. Még meré­szebbet mondok — miért ne engedhetnénk be a fákat, a füvet, a virágokat a házak­ba? Nem hordóban, mint a citromfát, a pálmát, hanem Szalay István a betonelemekből építhető nagy felületeken termőföld­be ültetnénk akár egy egész margarétás rétet. A kertes ház, ami pilla­natnyilag a legjobb megol­dás. Ez, hogy kényelmes komfortos lakás itt, telek ott — közben a gépkocsik füst­je, a rohanás hét végén ide, meg oda — ez csap pótlék. Kettészakadt valami. Aki egyik formában él, no nem a telken, hanem valami ta­nyafélén, az a városba tö­rekszik, aki már elérte, visz- sza a telekhez, pedig ezt a furcsa önkergetést összegez­ni lehetne. A távolabbi jö­vőben így is lesz, mert nem lehet másként. De hogy valakit egy ka­putelefon ilyen elégedetté tegyen? Ez legalábbis naivi­tás. Magunk köré kellene te­lepíteni a természetet, ha már ennyire kiszakadtunk belőle. Nem egyszerűen na­gyobb lakások kellenének, hanem a természethez köze­lebb álló otthonok. Aztán itt van az egész szolgáltatás is. Gyakran ábrándozom ezen. — Hát te. mit hallgatsz? — En. semmit. Arra gon­doltam, honnan tudta olyan jól Bálint, hogy a pincében talál? — Onnan, hogy felszólt a kaputelefonon, és én meg­mondtam neki. Igen ám, csakhogy a kapu­telefonunk rossz. Beköltözé­sünk óta. És ezt éppen An­nától tudom. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents