Népújság, 1980. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
1980-10-26 / 252. szám
Beszélgetés a képzőművészeti álaké! Hol vagytok, kiállítók? Hol vagytok, tárlatok? Újjászülető műkincsek Kiállítás az egri Dobó István Vármúzeumban Idén immár hetedik alkalommal került sor hazánkban. s így megyénkben is a képzőművészeti világhét megrendezésére. A művészetek barátai évről évre megújuló érdeklődéssel várják e programsorozatot, mely egy kicsit mindig tükre, reprezentánsa is annak, hogyan változott, fejlődött Heves képzőművészeti élete, menynyiben s ; merrefelé léptek előre az e tájon alkotók. Az idei világhét azonban alighanem csalódást okozott a pártoló közönségnek, a korábbinál — mennyiségében — jóval szegényesebb kínálatéval. A kiállító Kastaly istván. Balogh László, Pusztai Ágoston mellől a megye képzőművészei nagyobb részének neve hiányzott. Ez különösen akkor meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az idestova két esztendeje Egerben letelepedett öt új művész megjelenésétől mindenki a művészeti élet jelentős fölpézsdülését várta. Vajon mi e — talán csak látszólagos — visszalépésnek az oka? Erről kérdeztük a helyzet egyik legalaposabb ismerőjét, Nagy Ernőt, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola tanszékvezetőjét, aki 15 esztendeje tölti be a helyi képzőművész csoport titkárának tisztét. — A minden műfajban otthonos Dohnál Tibor, a grafikus Sarkadi Páter, a szobrász-keramikus Pusztai Ágoston, a textiles Erdős Júlia, a ruhatervező Fodor Eta egri letelepedésével valóban nagyon megerősödött csoportunk. Ök valamennyien kiváló, elismert és termékeny alkotók, a Képzőművészeti Szövetség tagjai, ez például azt jelenti, hogy a korábbi két szövetségi taghoz képest •megháromszorozódott szá- -j»unk. Ha nem veszem ter- i-meszetesen figyelembe a nemrég nyugalomba vonuló két művésztanárt, Blaskó Jánost és Seres Jánost, akik elsősorban mindig is Pesthez, illetve Miskolchoz kötődtek szervezetileg. Hogy Úgy mondjam, a létszámgyarapodást tekintve tehát érthető az a várakozás, mely Heves, illetve Eger gyors fölzárkózását remélte az észak-magyarországi szövetség másik két központjához, Miskolchoz és Salgótarjánhoz. E mennyiségi változás azonban, ahelyett hogy megszüntette volna a korábbi gondokat, még inkább ki- kristályosította. Nevezetesen elsősorban azt, hogy Egerben az évente egymillió turistát fogadó történelmi és műemléki városban, mely otthont ad a tanárképző főiskolának, egyáltalán egv megyeszékhelyen nincs egyetlen olyan alkalmas helyiség, amely bármiféle színteret biztosítana a ..pezsgő képző- művészeti életnek”. Nincs ki- állitóterem. nincs galéria< — Évekkel ezelőtt ennek ellenére rendszeresek voltak ■az úgynevezett őszi tárlatok, melyeken részt vett az egész kollektíva, bemutatva egész évi termését. . . — Ezeknek egy ideig a főiskola adott otthont, a díszteremben azonban azóta tanítanak. A Megyei Művelődési Központ nagyterméből szintén kiszorultunk, ott már csak egy szűk folyosón rendeznek tárlatokat. Kéf évig szükségmegoldásként Füzesabonyban vendégeskedtünk, az ottani terem azonban még alkalmatlanabb volt. mint a Gárdonyi Géza Színház előcsarnoka, amely — bár nem ilyen célzattal épült — talán meg is felelne, ha egész éven át nyitva tarthatna. . . Hogy a közönséggel találkozhassunk. arra nincs más tényleges mód. csak a miskolci téli tárlat és a grafikai bien- nálé. a salgótarjáni tavaszi tárlat, a hatvani Magyar tá©J(MÉM& 1980. október 2fi., vasárnap jak, illetve portrébiennálé és az egri akvarellbiennálé. Ezeknek a kiállításoknak jó része azonban nem a megyében van. így inkább csak a szakma fedezi lel őket. másrészt pedig legföljebb két-négv képpel jelentkezhetünk. ami édeskevéssé mutatja meg, ki merre keres új utakat. Nincs tehát így mód megismerkedni sem a nézők (az utca emberének véleményével), s jószerivel egymáséval sem, talán csak a sajtókritikákból mérhetjük le a hatást. — Csak ez lenne az oka annak, hogy művészeink a területi kiállításokon is évek óta egyre kevesebbet szerepelnek? Avagy — említsük meg ezt a feltételezést is — az elkedvetlenedést, a csoporton belüli torzsalkodások, érdekellentétek is okozzák...? — Hadd szögezzem le rögtön — bár hallottam magam is ilyen hangokat — az utóbbi vélemény szerintem teljesen megalapozatlan. Annak ellenére, hogy természetesen valamennyien más egyéniségek lévén, más-más művészeti elveket vallunk. De annak ellenére is, hogy a csoportot két nagy részre lehet osztani. Olyanokra, akik művészetükből élnek, avagy akarnak megélni, illetve valamilyen „polgári” foglalkozásuk is. van. Az alapvető érdekek ennek ellenére közösek, Valamennyien minél többet, minél jobban szeretnénk dolgozni, s természetesen nemcsak a maguk örömére, kiteljesedésére, de a nagyközönségnek, a közösségnek is... — f/em kötözködni akarok, de az előbbi kettéválasztás alapján a laikus mégiscsak érdekellentéteket feltételez. Hiszen igy vannak olyan művészek, akik már csak a szimpla kenyérgondok miatt is arra kényszerülnek -— legalábbis látszólag -—, hogy mind többet kanyaritsanak ki a közösből: azaz a városnak, a megyének a képzőművészetek támogatására szánt összegéből. A többieknek ezzel óhatatlanul kevesebb jut. — Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is megérné egymás rovására küzdeni az úgynevezett állami vásárlásokért, hiszen ily módon talán egy ember se tudna megélni a megyében. Különben is mindnyájan tisztában voltunk azzal, hogy a Képzőművészeti Főiskola a diploma átadásával korántsem szavatolta, hogy végzettjeit a társadalom eltartja. Nem várta, várja hát azt egyikünk sem. hogy elefántcsont-toronyban művészkedhessünk, elszakadva a köznapi valóságtól. Azt viszont annál inkább szeretnénk, ha szaporodna az olyan megbízatások száma, mely például alkalmat kínál egy-egv tér, középület méltó külső díszítésére. avagy egy-egv épület belső művészi kialakítására. S azt mindenképpen, hogy alaklmunk legyen a közönségnek folyamatosan megmutatni munkáinkat, azoknak, akik esetleg vásárolnak is. Hadd ne térjek éppen most vissza bővebben az ügynek arra az oldalára, hogy egy állandó galéria, ahol a helyiek önálló és közös tárlatokat rendezhetnének, amelyben jeles művészeket láthatnánk vendégül, s amely alkalmat biztosítana a fiataloknak az elindulásra is — milyen sokat jelentene a város kulturális életében. — Viszont az utóbbi egykét esztendőből jó pár példát lehet sorolni arra is, hogy igenis vannak jelentős megbízatások. Csak néhányat: nem olyan régen állították föl Csebokszáriban Dargai Lajos Fénymobilját, vagy Balogh László irányjelzőit, Kishonthy Jenő most fejezte be freskóját az Egészségügyi Szakiskolában, s már Pusztai Ágoston ivókútját. is láthatja a közönség. — örvendetes ez a fejlődés. de még mindig elenyészően kevés. A szomszéd országokban például még az igényesebb lakóépületeket is képzőművészek bevonásával alakítják ki az építészek. De hazánkban is lehet több olyan várost, megyét említeni, ahol összehasonlíthatatlanul több gondot fordítanak a helyi képzőművészekkel való együttműködésre, mint v nálunk. Salgótarján, Pécs, Kazincbarcika... — Különös hangsúlyt kapott a helyi szó... — Igen, ugyanis sajnos úgy tűnik, Hevesben még a meglevő lehetőségeket sincs mindig módunk kihasználni. Tekintettel az előbb vázoltakra, elég kevés potenciális megbízó tudja, mire lennénk mi képesek. A különböző munkákra így országos pályázatokat hirdetnek. Ez egyrészt igen pozitív dolog, mert több közül egyszerűbb a legjobbat kiválasztani, másrészt viszont óhatatlan, hogy ilyenkor ne a közismert pesti nevek kerüljenek szóba. Más megyékben ezt úgy szokták „kivédeni”, hogy a lektorátust eleve ' arra ösztönzik, hogy ha csak egy mód van rá, helybéli alkotónak juttassák a megbízatást. Meggyőződésem, hogy így jár a legjobban a helyi közösség is, hiszen a helyszínen élő. dolgozó művész ismeri legjobban a környezet hangulatát, s ő az, aki legkevésbé engedheti meg magának azt a presztízsveszteséget. melyet egy elnagyolt munka okozna neki. — Visszatértünk tehát ismét a kiindulóponthoz, ahhoz, hogy mindaddig nehezen lehet beszélni megyénk képzőművészeti életének felvirágzásáról, amíg nincs elfogadható kiállítási lehetőség. .. — Legalábbis az első lépés — úgy vélem — mindenképpen ez kellene, hogy legyen. .. ~k A beszélgetés után értesültünk arról, hogy az épület életveszélyes mivolta miatt sor került a Megyei Művelődési Központ minigalériájának bezárására is... Németi Zsuzsa P------------------------------------------A z idei múzeumi és műemléki hónap alapgondolata, központi témaköre a műtárgyvédelem. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a Dobó István Vármúzeum igen nagy gondot fordított az Űj- jászületö műkincsek című kiállítás előkészítésére, anyagának megválogatására és rendezésére. Aki betér a gótikus palota földszintjén lévő klubterembe, ezúttal nem bosszankodik, nem füstölög amiatt, hogy hiányoznak a feliratok, hogy monstruózus a tárlat. A látogató csak elismeréssel szólhat erről a valóban színvonalas. erről az igen értékes, s minden bizonnyal sok nézőt vonzó bemutatkozásról.- A restaurátorok munkáját igen kevesen ismerik, pedig amit nap mint nap tesznek, izgalmakban, titkokban bővelkedő megbízatás. Hivatásuk az, hogy a régészek által feltárt töredezett, pusztuló relikviákat újjáformálják, hogy eredeti szépségükben pompázzanak, s a múlt iránt vonzódóakat megismertessék elődeink mindennapjaival. szokásaival, kultúrájával. Ezek a sokoldalúan képzett szakemberek avatnak most be bennünket hivatásuk műhelytitkaiba. Csak dicsérni lehet g megértésre, a szemléltetésre törekvést, s e cél érdekében hadba vetett igen hatásos módszereket. A fogalmakat egyértelműen tisztázzák, s * csak aztán nyitnak kaput a rejtélyek birodalmába. Az eligazodást könnyíti a logikus, az áttekinthető taglalás. Külön tárlókban sorakoznak a textil, a bőr. a csont, a papír, a fai, a bronz, az arany, a vas, a kő, az üvegtárgyak, a különböző kerámiák, a festmények és a könyvek. Mindegyik vitrinben ott vannak nemcsak a helyreállított darabok, hanem — mintegy párhuzamként — fellelhetők az idő által ron(Fofó: Szántó György) csőit • használati eszközök; ruhaneműk, érmék is. Így képet alkothatunk arról, hogy milyen nehéz minden esetben megtalálni a legeredményesebb megoldást. Az szintén sokat jelent, hogy nem hiányoznak a preparáló szerek sem. Más szóval a rendező — Kiss Petemé, a vármúzeum műtárgyvédelmi .osztályának vezetője — maradandó élménnyel ajándékoz meg mindannyiunkat. Ezt segíti elő az igen kifejező feketefehér és színes fotók sora is. A kiállítás megtekintését — egyébként január Si-ig tart nyitva — nemcsak ^felnőtteknek. a szocialista brigádok tagjainak javasoljuk, hanem az általános és középiskolai diákoknak is, mert olyan ismeretekre tehetnek szert, amelyeket a történelemórákon sokoldalúan kamatoztathatnak. (pécsi) XXVI. — Bocsásson meg. profesz- szor űr... én kezdek álmos lenni ... és azt hittem, hogy a delfinekről lesz szó ... igazán azt hittem. — Jönnek a delfinek, Mária, mindjárt jönnek. Csak nagyon nehéz, nagyon nehéz kimondani a csupasz, meztelen végeredményt. Ugyanolyan nehéz, mint megmondani valakinek, hogy meghalt valakije, akit nagyon szeretett. Nehéz, nagyon nehéz. Szóval... a delfinek. Nézzék meg a delfineket! Hasonlítanak ránk valamiben? Nem. Nincs kezük és nincs lábuk. És mégis, szeretnek minket, és mi is szeretjük őket. Miért? — Igaz. Miért? — Mert a delfinek kollektív emlékezete őriz valami emberrel kapcsolatos elemet, és mert az ember kollektív emlékezete őriz valami delfinnel kapcsolatos elemet. Arról van szó, hogy ismerjük egymást, úgy, mintha testvérek lennénk. Persze, az emberiség kollektív tudata sohasem akadályozta meg az egyes embert abban, hogy ne öldösse a delfineket..., ahogy az ember öldöste az embereket is, ha ez volt az érdeke . .. ettől még őrizhette a kollektív tudat a testvériség eszméjét... — Professzor úr, azt akarja mondani, hogy a delfin és az ember testvérek? — Mária újra éber, újra figyel. Szinte testi izgalom vesz raj. ta erőt. ha a delfinekről beszél, vagy ha delfinekről beszél valaki. — Nem. Én ilyet nem akarok mondani. Inkább egy hi. potézist szeretnék kifejteni. — Várjunk, professzor úr. Kíváncsian várjuk. — Ezt József mondja. — Az a rögeszmém, finomabban: a hipotézisem, hogy a delfinek egy Földön kívüli civilizáció leszármazottai. Olyan civilizáció leszármazottai, mint amilyen mondjuk 100—200 év múlva a földi civilizációnk lesz. — Nem értem. — Én se — .mondj-a-Mária. — Tudom. Megpróbálom megmagyarázni. — Foxman újra szünetet tart, most is a delfineket nézi. — El tudják képzelni a Földet abban az állapotban. amilyenné 200 év múlva tesszük? Már most is nehéz élni rajta. Olyan, mint egy szemétdomb. De egyelőre inkább csak a csúnyaságát szidjuk, s nem vesszük észre, hogy mekkora veszélyben vagyunk. Gondolják meg: lassan a fejlettebb, vagy inkább igy mondanám: a tú 1 fe.ilett országokban elfogy a humusz, a termőtalaj. Ami van, az kell a kultúrnövényeknek: és fogy, csak fogy az erdő. De ha az erdő elfogy, akkor elfogy az élet a Földön. Nos, elképzelhető, hogy 100 vagy 200 év múlva — nem a számokról, hanem a jövőről van szó — az ember. a gondolkodó ember rájön, hogy ez így tovább nem mehet, a földi civilizáció tovább nem tartható fenn, hogy a Földön az élet nem folytatható. Mit lehet ilyenkor tenni? — Kell keresni egy másik bolygót. — Igen. Pontosan. Csakhogy: ha az ember elmegy egy másik bolygóra, és viszi magával a technikáját, a gépeit, a civilizációját, akkor előbb vagy utóbb, de inkább utóbb, ugyanoda jut, ahová a Földön: elfogy körülötte a víz, a levegő, a humusz. És akkor föladja. És akkor vége. De az ember nem ilyen. Az embernek nem lehet vége. mert az ember, az maga a végtelen csoda. Azt fogja tenni — én legalábbis bízom ebben — azt fogja tenni, hogy az új bolygón nem ismétli • meg a civilizációját, hanem egész egyszerűen bevonul a vízbe. — Bevonul a, vízbe? Hogyan ? — Igen. Bevonul a vízbe, hogy még lehetősége se legyen a tűzgyújtásra. Ismerik, persze hogy ismerik Prométheusz történetét? Ezt a szegény istent jogosan büntették az istenek, mert csak a tüzet lopta el az ember számára, de a mértéket, hogy hol az elég, hogy hol az. állj, azt már - nem. És mivel az ember máig sem ismeri a mértéket, és ha ismeri is, nem képes aszerint élni, ezért kell bevonulnia a vízbe. Ezért kell lemondania a tűzről, ezért kell lemondania a termelésről. — És a delfinek? — kérdezi Mária. — Nos, olt vagyunk. Megérkeztünk. Ha a Föld embereivel. a földi civiliz,áció- val megtörténhet majdan, hogy be kell vonulnia a tengerbe. akkor logikusan elképzelhető, hogy egy korábbi. a földön kívüli civilizáció „emberei”, ha szabad ezt a szót használnom, végigjárták már ugyanezt az utat. Egyesek közülük azt mondhatták: „Kérem, én ember vagyok, oxigénre és vízre van szükségem ahhoz, hogy éljek. Keresek — a rendelkezésemre álló összes eszköz segítségével — egy lakható égitestet, s ott bevonulok egész fajtámmal a tengervízbe. Lehet, hogy sokan elpusztulunk, de alapos edzésekkel felkészülhetünk erre a feladatra is.” — Nos, úgy gondolom, hogy ezek a Földünkre leszállt. tengerbe vándorolt, idegen égitestről. való „emberek” a delfinek. . (Folytatjuk.)
