Népújság, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-10 / 187. szám

r

Alfons Mucha szecessziós álma

MODERN SZERZŐK OKOS TANÍTVÁNYA

Sárkányviadal

Alfons Muehát Párizs harmincöt éves korában fedezte fel. S plakátjainak csodáiéi közül alig tudta valaki is, hogy ez a legendákkal körülszőtt festőművész a dél-mor- vaonjzagi Ivancice u Brna községben született lütjO júliusában, Pályáját mint já- rásbirósági írnok kezdte, de ennél a „civil” foglalkozásnál sokkal kedvesebb volt szívének a zene és a festészet. Miután a tizenkilenc éves Mucha valahol olvasott Burg- hardt és Kautsky bécsi színházi cég műhelyéről, jelentkezett és fel is vették mint díszletfestőt. A bécsi Ring- theater leégése és a cég csődbe jutása után visszatért Morvaországba és Mikulov- ban telepedett le, itt fedezte fel Khuen gróf, Mucha későbbi mecénása. A festő a közelben fekvő hrusovany-i kastélya ebédlőjét díszítette, vele ment a családi várába, a tiroli Grandeggbe is, útja innen a müncheni akadémiára vezetett. Zsebében a friss akadémiai diplomával rövid időre visszatér Csehországba, s 1883-ban Párizsba megy, hogy ott folytassa tanulmányait.

Hét teljes, rendkívül igényes, többnyire iparművészeti munkában és többnyire nyomorban eltelt év (zene- albumok fedelét, falinaptárakat, vignettákat, ex libriseket festett) után rámosolygott a szerencse: 1894 karácsonyára váratlan megrendelést kapott a Renessaince Színháztól, Sarah Bernhardt szá- mára kellett plakátokat készítenie a Gismonde című darabhoz. 1895 újéve napján a Gismonde-ja már minden utcasarkon látható, s egész Párizst elbűvöli a plakát keskeny, hosszított formátuma, elegáns dekoratív nőalakjavai, finom, halk tónusával, lágy körvonalaival, szimbolista díszítőelemeivel, felületével. Megszületett a „le stíl Mucha".

Elekor kezdődött el a leg- termekenyebb időszaka, a Sarah Bernhardttal való együttműködése, (1895-1904).

Medea — színházi plakát

Különböző színházi és reklámplakátjai születtek, dekoratív penneau-i, könyvillusztrációi, ekkor készíti or- namentális és dekoratív motívumokból álló „Documents décoratifs”-jét.

Már 1897-ben eljutott Csehországba a honfitárs festőművész hírneve, röviddel első két párizsi kiállítása után. A „Salon des cents”- ban rendezett plakátkiállítás replikája a Prágában megrendezett. árusítással egybekötött kiállítás vol£ a kiállítás anyagának nagy részét a kelet-csehországi chrudimi múzeum vásárolta meg. Crudim nagy szerepet játszott a művész magánéletében is: kilenc évvel az első

chrudimi kiállítása után, innen vitte magával élettár- sát, Marié Chytilovát.

Párizsi munkája — bár igen sikeres volt —nem elégítette ki Muehát. Francia- országi tartózkodása alatt állandóan azzal a gondolattal foglalkozott, hogyan fejezhetné ki művészi eszközökkel a hazája iránt érzett szere- t étét, hogyan róhatna le nemzete iránti „tartozását”. A gondolat 1900-an már konkrét formát öltött: elhatárolta. hogy megfesti a szláv nepek legjelentősebb eseményeit megörökítő sorozatát.

..Ebből a gondolatból született meg a Szláv eposz című művem” — írja Mucha egyik levelében. „Saját költségemre akartam megteremteni, hogy... népemnek ajándékozhassam".

Hogy az ehhez szükséges anyagi eszközöket megteremthesse. Amerikába ment. Innen 1910-ben végleg visz- szatért hazájába, ahol Zbi- roh kastélyában valósította meg álmát — húsz, nyolcméteres vászonból álló monumentális képsorozatát. Tizet a cseh, a többit más szláv népek történelmének szentelte. Ezzel a művével — amit tizennyolc évig tartó, rendkívül igényes munkával valósított meg és 1928-ban Prága városának ajándékozott, (ma a képek Moravsky Krumlovban vannak kiállítva) — Mucha végleg elfordult legkimagaslóbb szeoesz- sziós időszakától, bár neve ezzel mindörökre összekapcsolódott. S így nem marad más hátra, minthogy Louis Aragon szavaival egyetértve ismételjük: ,.Ma. amikor

századunk kezdete a múltba tűnik... ez a nagy cseh műrész — Gauguinnel és Toulouse Lautreckel együtt — úgy tűnik nekünk, mint a korát legjobban észre vevő, lató szem, mint az emberi érzékelés irányt adó eleme. Véleményem szerint az a különleges érdeme, hogy olyan stílust fedezett fel. amely koronák stílusára vált’’.

Jan» Xabkera

Sebeők János, ez a huszonkét éves iró, okos tanítványa a modern regényszerzőknek. Ezt azzal bizonyítja, hogy érett ítélőképességgel használja fel, vagy mellőzi a mesterek eredményeit. E mestereket (személyek,

irányzatok, regény elméletek) hosszas és nehéz lenne itt felsorolni, de annyi összegezésként megállapítható, hogy a regényirodalomnak azt az áramlatát részesíti előnyben, amely a személyiség lehetőségeit vizsgálja, a tudattartam kivetítése a fő eszköze és eltekint vagy csak másodlagosnak tartja a műfaj többi (hagyományos?) eszközét: a cselekményt, környezetet, időt stb.

Ennek ellentmondani látszik az Írás felszíne, első rétege. A cselekmény könnyen megfogalmazható: egy kro- kodilidomár hitelesen elmondott tragédiája, majd később, (nehezebben tömöríthető néhány szóba) önmaga keresése. A cselekmény egy képzeletbeli, de iskolásán sematizált, a lexikoncikk valósze- rüsegeig hitelesített országban játszódik, valóságos szereplőkkel: a főhős és néhány ismerőse, orvosok, ápolók, betegek, utcalányok, koldusok, krokodilok, egy kígyóbűvölő, egy óriáskígyó — tán periférikus, egzotikus, de mindenképpen reális alakok.

Könnyen mérhető az idő is: két száraz, egy esős évszak, vagyis mástól év.

Mindez azonban megmarad a regényvilág külső keretének, Az író nem építi be ezt a valóságot : ha mellőzhet elen, akkor sem tulajdonít neki jelentőséget. FüggeSebeök János kötete

lékként illeszti könyvéhez a sziget történetét, társadalmát stb. ismertető fejezetet, főhősét pedig nem ebben a társadalmi közegben mozgatja.

Itt jutunk el a mű második rétegéhez, Sing, a krokodilidomár belső világához. A főhős nincs otthon a sziget valós világában, idegenül mozog benne, alig köti hozzá valami. Kezdetben az állandó ingerültség, a kapcsolatteremtésre való képtelenség, pótcselekvések. túlzó szexualitás jellemzi. Egyetlen érzelmi állapota a félelem, amely „kiröppenti” a krokodilok világából, az egyetlenből, ahol társnak érezte magát, Sing azonban nem veszi észre a valóság és önmaga idegenségét, szerepet játszik, nincs életében mozgás, a világ irracionális állóképbe merevedik. A halálpörgetés, az amputáció választóvonal lehetne: új fizikai állapota

megváltoztatja a világhoz való viszonyát. Felsejlik a kapcsolatteremtés igénye (esetleg lehetősége), de semmi sem válik Sing számára tudatossá. Előző állapotának egyetlen „emberi” vonását általánosítja, ehhez talál előzményeket emlékképeiben, ezért ígérkezik megoldásnak, kiútnak a hüllők utáni vágyakozás. Sing elvágyódása, megi'ogalmazatlan vonzódása egy ősvilágba: íme a személyiség vakvágányra jutott. Ezt erősíti az író zseniálisan egyszerű időbravúrja: néhány hónap alatt a fiatal idomár öreg koldussá lesz!

Félelem, szorongás, magány stb. mintha az egzisztencialista filozófia fogalomkészletéből került volna a regénybe. Egy pillanatra sem szeretnénk ebben hinni! Az adott világban azonban nem fejezhető ki az egyén tudat* állapota és léte.

Ha elfogadjuk azt, hogy az író saját társadalmáról mond művével lényeges dolgot, akkor a regény (és az író?) világképe elszomorítóan fejezi ki a fiatal értelmiség közérzetét, perspektívátlanságátj konformizmusát. A regényben nincsenek folyamatok^ csak állapotok, mindent adottnak fogadnak el. a változás igénye vagy lehetősége fel sem merül. E képet csak a misztikus, megfogalmazat- lan elkívánkozás színezi. Mindezt talán a könyv har- Mindezt talán a könyv harmadik rétegeként értelmezhetjük.

Sikeresen oldja meg az író legnehezebb feladatát, a konkrét (bár igen leszűkített) történés és az általánosítás egységének megteremtését, .azonban két formai hiba felróható neki.

Túlhangsúlyozza a szexualitás szerepét, ami érthető, ha a személyiségrajz oldaláról nézzük, de kamaszos túlzásnak vagy divatos külső ' hátasnak‘ tulajdonítható ' a nemiség durva, naturalista megfogalmazása. Ugyancsak a nyelvi kifejezés formája ellen irányul a másik kifogás: a „lelábazott” Sing tudatállapotát szándékoznak kifejezni a véget nem érő mondatok, mondatszövevények Ezért csak jó tanítvány Se- beők János: nem szárnyalta 'túl mestereit. (Szépirodalmi Kiadó, 1980.)

4

Törőcsik Miklós ,

Jt niea néni megállt a rozoga kapu előtt, a deszka széles hasadékán belesett az elárvult udvarra, amelyet felvert a gyom. A márciusi napfény csintalankodva táncolt a sápadtzöld, nyújtózkodó fűszálakon. Az udvar végében az ó] üresen ásított, a falakról a mindent megemésztő idő lemál- lasztotta a vakolatot, a szalmás vályog felfedte meztelenségét, mint egy bolond vénember.

Az öregasszony hátrább húzódott a kerítéstől, megigazította fekete kendőjét, rápillantott a karján lógó fonott kosárra, amelyből a frissen sült pogácsa illata áradt. Jobb kezében fekete szélű fehér zsebkendőt szorongatott. Mozdulni sem tudott zsebkendő nélkül, mert szüntelen könnyezett a szeme. A szorongástól most szinte a betonjárdába gyökerezett a lába.

Harminc esztendeje nem lépte át Julis testvére házának küszöbét, a ház miatt, az apai ház miatt, amit elperelt tőle. Amikor Sándor, a Julis ura meghalt, a tisztesség kedvéért a temetésre elment, de kint ácsorgott a szomszédokkal, és onnan ki.sér te el a temetőbe a sógorát. De a halotti torra nem ment el, pedig a Julis lánya, a kisebbik, aki Debrecenben lakik, kedvesen odament hozzá és kérte, hívta, hogy menjen. Anica néni nem ment. Várta, hogy Juli§ szóljon, hogy Julis hívja. Pedig akkor már csak hárman éltek Vedresen a nagy családból: ő, az ura, meg a Julis. .A testvérek, a komák elhaltak, a fiatalok meg mind elmentek. hogy többé sohase térjenek haza. csak látogatóba. Anica néni sóhajtott, megtörölte szemét. és arra gondolt: az uram beteg, ketten maradunk Julissal, nem gyűlölhetjük tovább egymást. Enyém lett az apai ház. ő ment idegenbe, nekem kell hát harminc

Bába Mihály:

Megbékélés

év után először átlépnem a háza küszöbét, a békülés szándékával.

Jt rozsdás sarokvas fülhasoga* * -tóan csikorgóit, amikor benyitotta az ajtót. Átment az udvaron, a virágágyakat őrző léckerítés • verécéje vendégváróan tár-- va volt, egyik .sarokvasa esztendőkkel ezelőtt letörött, és azóta odaroggyant a kapufélfához. A tégladarabokból kirakott utacskán lépkedett a tornácig, bement a pitvarba, aztán a konyha-szoba ajtaján bekopogott. Nem kapott, nem is várt választ, lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. A szobában, az asztal melletti kanapén Julis testvére bóbiskolt. Amikor meglátta Anica testvérét, aki eddig elkerülte, akit eddig elkerült, megmozdult, a kanapé karfájába kapaszkodva feltápászkodott.

— Jó napot, Julis testvérem.

— Jó napot. Anica — rebbent a szó váratlanul a csodálkozástól meredten bámuló öregasszony ajkáról. Aztán tett néhány lépést, köténye csücskével megcsapkodta a széket.

— Ülj le.

Mindketten leültek. Sokáig szótlanul nézték egymás ráncokká aszalódó arcát, a kendő alól ki- leselkedő ősz hajtincseket. Megöregedtél, Julis testvérem, gondolta Anica néni. Julis meg sóhajtva némította el a feltörő szavakat: megvénültél, Anica.

— Hoztam egy kis pogácsát. Reggel sütöttem, a/, uram szereti, azért. Kóstold már meg — tette az asztalra a tányért Anica néni.

— Minek fáradtál?

Julis néni azért' kivett egyet, és tö rdel gette.

— Hogy vagy? — kérdezte Anica néni.

— Megleainélj, csak a lábam fáj. Időváltozás lesz. Akkor szokott fájni. Hat Antal, hogy van?

— Fekszik, kél. Nem sok van már hatra neki. De isten akaratába meg kell nyugodni. Mindnyájan elmegyünk. \

— El. Ki előbb, ki utóbb.

— A család?

Julis néni lesöpörte a kötényére potyogott morzsaszemeket.

— Megvannak. írnak, de sokszor alig tudom elolvasni. hogy mit írnak, romlik a szemem. írni meg a postásfiú ír a nevemben.

— Nem jönnek haza?

— Nem jöhetnek. Ott a család, vele a gond. Talán a nyáron. Tavaly is nyáron voltak itthon. Mind hazajött. Egy-két napra. Akkor jó volt. Az unokák...

— így vagyunk mi is. Most karácsonykor Feri meg Sárika hazaszaladt, hogy beteg lett az apjuk, azóta meg mind csak ígérgeti. Magunkra maradtunk.

— Magunkra.

J^allgattak egy cseppnyit, az** Ián Anica néni megtöröl- gette a szemét, egészen a szék szélére húzódott, és mint mikor egy zsilipet megnyitnak, beszélni kezdett:

— Magunkra bizony. Ezt mondta ' Antal is. aki' tiszteltet* Tegnap este nem bírt elaludni, beszélgettünk. Azt mondja, ő már nem él sokáig. Ketten maradunk. A gyerekek szanaszét. Ha valamelyikünk megbetegszik, nem lesz, aki értesítse őket. De még ha meg is kapják az üzenetet, nem jöhetnek. nem ülhetnek az agyunk szélén, mert dolgoznak, merd ott

a családjuk. Egy napra, kettőre talán leszaladnak, aztán mennek vissza. Mi meg itt maradunk, egyedül. Te itt, én a falu túlsó felén. Ki főz majd egy meleg levest, ki hívja, az orvost? Ki hoz egy falat kenyeret, húst. sót, paprikát? Ki ad enni annak a pár tyúknak, hogy éhen ne dögöljenek, hogy legyen azért friss tojás? Bizony, Julis testvérem, így vagyunk. Te se gondoltál arra, hogy így fordul a sorsunk, én se. A házat is azért kapartam meg tőled, hogy nekik legyen. Arra gondoltam, hogy amelyiké lesz, az gondoz majd vénségemre. És mi lett? Egyiknek se kell. Egyik se akar visszaköltözni! Megértem én. hogy ott a városban jobb a boldogulásuk. Bele kell- nyugodni. Mit tehetünk. Ezért mondta Antal, hogy ő is nyugodtabban halna meg. ha hozzánk költöznél, az apai házba, hogy ketten legyünk és amék leesik a lábáról, azt segítse a másik. Hát ezért jöttem, Julis testvérem.

A csend roppant súlyával rájuk telepedett. Anica néni szemét tö- rölgette. Julis testvére pedig jobb keze hüvelyk- és mutatóujját szája két szögletéhez vitte, aztán verteién ajkát simítva összecsukta. Lehajtotta fejét, hogy a testvére ne nézhessen nedvesen csillogó szemébe. Peregni kezdtek előtte a rémképek, reggel nem bír felkelni az ágyból, egész nap korgó gyomorral fekszik tehetetlenül, senki se nyitja rá az ajtót. A láz, a szomjúság gyötri. A köhögéstől egész teste rángatózik, leesik az ágyról, nem bír. nincs ereje íel- tápászkodni, visszafeküdni. Az ajtóhoz vonszolja magát, kiabál, hogy a szomszédok, a járókelők meghallják. . . Kötényére koppant egy csepp. Zsebkendőt keres, szipogva törölgeti szemét. Anica néni vár, várja a választ. Hiába.

— Bűnömet bocsássa meg az ég. Felejtsük el. ami volt. Legyünk olyan jó testvérek a halál pitvarában, mint voltunk pendelyes korunkban — mondta Anica néni, és Julis testvére karjára tette kezét.

— Nincs már az én szívemben harag régen. Miért is lenne. De..: de mi lesz ezzel a házzal? Jöhetnek a gyerekek is.

— Itt marad. Bezárjuk. Majd eleljövünk. A gyerekeknek meg megírhatod, hogy a nagyapjuk házában keressenek. A tied lesz a nagyszoba, mi úgy maradnánk a kicsiben, ahogy most vagyunk. Akkor megv.ihetem a hírt Antalnak?

— Meg, testvérem, meg — mondta halkan Julis néni. — Jól mondtad: a halál hitvarában jó testvéreknek kell ]enni.

CSokáig beszélgettek még a gyerekekről, az unokákról. Apró fényképek is előkerültek, amelyeken azonban az arcok körvonalai elmosódtak a szemük előtt. Aztán Anica néni elköszönt testvérétől, kocogott haza a beteg urához, hogy megvigye neki a jó hírt: Megbékéltek, Julis testvéré hazaköltözik hozzájuk az apai házba.

— Na, szerencsésen megbékéltünk .— mondta, amikor belépett a szobába. A beteg ágya felől azonban nem hallott hangot. — Antal, hallod? — kérdezte.

Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy oldalbordái alól torkába szökik a szive, és nem kap levegőt. Ledobta a kosarat., odaszaladt az ágyhok, megfogta az ura vállát, megrázta:

— Antal, hallod, megbékéltünk. ..

Antai feje ide-oda billent. A ráncok kisimultak arcán és mosolygott, mintha még megértette volna, hogy a testvérek megbékéltek.