Népújság, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-20 / 195. szám

a hivatásról

Történetek

Látszólag olyanok, mint a többi ember: nap mint nap tisztességgel helytállnak munkahelyükön. Szorgalmukat, igyekezetüket, felkészültségüket megbecsülik barátaik, kollégáik és főnökeik egyaránt. Az át. lagtól mégis különböznek abban, hogy a soha meg nem elégedés igénye sarkallja őket arra, hogy egyre többet nyújtsanak a közösség javára. Ezért képezték magukat, ezért gyarapítják ma is tájékozottságukat, ezért törekszenek arra, hogy túlszárnyalják azt a szintet, amelyet már elértek.

A megyei tanács — kitüntetéseinek odaítélésével — ezt a többletet méltatta. Közülük mutatjuk be most Kovács Sándort, aki a közoktatási. Kocsis Istvánt, aki a közművelődési és Kastaly Istvánt, aki a művészeti dijat kapta meg.

Ök idéznek történeteket tartalmas életük fordulóiról. ..

A könyvtáros:

Kocsis István

A városi könyvtár igazgatójával, életpályájáról, népművelői hitvallásáról és terveiről beszélgettünk.

— Az elsők között szereztem meg a népművelői végzettséget Szombathelyen. Érdeklődésem és a kíváncsiság vonzott oda. nem a megszállottság. A másik szakom a könyvtár volt, de akkor még nem tudtam, hogy ez válik hivatásommá.

— Amikor 1965-ben végeztem, szerettem volna Hatvanba visszatérni, de nem volt rá mód. Erre bementem a minisztériumba friss papírommal, amelyen meg se száradt a tinta, és kértem, hogy adjanak nekem munkát valahol. Így kerültem Szolnokra. Az ottani megyei művelődési központban kezd.

tem. s engem — a zöldfülűt — azonnal beosztottak hálózati munkára. A tapasztalt népművelők tudják, hogy mit jelent ez, mondanom sem kell. nagyon kényelmetlenül éreztem magam, hiszen belekerültem a miinka sűrűjébe. Kezdőként,, tapasztalatlanként odaálltam tanácselnökökkel és öreg rókákkal vitatkozni, hogy így lenne jó, meg úgy lenne jó. Lelkesen csináltam, de nem sok eredménnyel. Alacsony volt a fizetésem, meg hát állandóan ingáztam. Ezért hamarosan elmentem onnét, és Ecsédre kerültem művelődé- siház-vezetőnek.

1980, augusztus 20., szerda

— Életkörülményeim is kedvezően alakultak ezáltal, mivé) lakáshoz juthattam, mint frissen nősülő fiatalember. Jó iskola volt ez a község. A feleségem a könyvtárat kezelte tiszteletdíjasként, így mondhatnám azt is, hogy szinte az egész ottani kultúra szálai a kezünkben futottak össze. Nem volt sok pénz, alig futotta a fenntartásra, majdnem a semmiből kellett megteremteni lehetőségeinket: műsorokat. klubot, irodalmi színpadot. Szerettem ott dolgozni. mégis, amikor hívtak Hatvanba, indultam szó nélkül : hazajöttem.

— Itt 1968-tól felügyelői állást vállaltam a városi tanácson. Az itteni kevés köz- művelődési intézmény ellenőrzése, segítése volt a feladatom. Már akkor feltűnt nekem, hogy milyen színvonalas munka folyik a könyvtárban, vezetője Békés György sokat tett ezért a városért.

— Időközben továbbtanultam, elvégeztem a pesti egyetemen a népművelés szakot. Ezért is éreztem egyre kényelmetlenebbül magam a helyemen: kibic voltam, nem volt közöm a valódi tevékenységhez. Ekkor elment elődöm, s végül is 1975-ben átvettem a szerepét. Remek dolgokat örököltem, de gondokat is: krónikus helyhiánnyal küszködtünk. Az ide- kerülésem utáni évben megpróbáltunk ezen segíteni, a szomszéd épületet gyermekrészleggé alakítottuk át és közös előcsarnokkal egybeépítettük a régi szárnnyal. Már ez is jó alkalom volt arra, hogy elképzeléseinket új alapokra helyezzük. Szocialista brigádok ' és szakmunkástanulók segítettek nekünk társadalmi munkában, ezért ezután sokan úgy érezték, hogy övék is a könyvtár. Abban az évben szerencsénkre egy átfogó szakfelügyeleti vizsgálat volt, amely jó előre irányt adott számunkra. Azóta feladatról feladatra igyekszünk megvalósítani tennivalóinkat.

— A legfontosabb számunkra az, hogy a könyv olyan légyen mint a vegyész kezében a kémcső: munkaeszköz. Ennek érdekében teszünk mindent: ellenőrzésünk alá vontuk az általános iskolai gyűjteményeket. különböző üzemekben kihelyezett részlegeink működnek, a vasútnál, a kerekharaszti cipőgyárban, vagy éppen a kórházban. Sok rendezvényünk van mind a központunkban, mind pedig ezeken a munkahelyeken.

— A korszerű bibliotékának olyan fórummá kell válnia, ahol a könyvekre, az összegyűjtött tudásanyagra épülnek emberi kapcsolatok. Ezt szolgálják különböző kis közösségeink is, például a

pedagógusklub. a zenei csoport. vagy a gyermekkönyvtári összejövetelek. Ezért szerveztünk nyaranként olvasótáborokat is.

— Sok dolgot megpróbáltunk. de nem lehetünk elégedettek mégsem, hiszen jelenleg csak négy és fél ezer olvasónk van. Sok munkára van szükségünk, hogy még

A pedagógus:

Kovács

Négy évtizede szerzett tanítói diplomát Egerben. Augusztus 24-én találkozik azokkal, akikkel? valaha együtt indult, hogy megvalósítsa dédelgetett álmait. A jubileum emlékezésre sarkall. annál is inkább, mert az év végén munkahelyétől is búcsúzik a megyei művelődésügyi osztály szervezési és gazdasági csoportjának vezetője. így aztán a beszélgetés során ötvöződik a visszapillantás és a számvetés.

— Az alma matertől, a szegények egyetemének nevezett képzőtől rangos örökséget kaptunk. Tanáraink arra neveltek minket, hogy mindent megtegyünk a szellemi élet perifériájára szorítottak felemeléséért. Kispa- rasztok gyermeke voltam, ezért a kötődés hatványozottan élt bennem. Ma is hálával, nem szűnő tisztelettel gondolok mestereimre, különösképp dr. Somos Lajosra, az intézmény akkori igazgatójára, aki valamennyiünkbe belénk plántálta a hivatásérzetet, aki tudatosította mindannyiunkban, hogy felelősségteljes küldetés vár ránk.

A kezdés nem volt köny- nyű, az állásokért olykor közelharcot kellett vívni.

— Először a Füzesabony

melletti Pusztaszikszón — urasági cselédek dolgoztak, éltek itt — kaptam helyettes tanítói állást. Ügy is fogalmazhatnék, hogy mindjárt a mély vízibe dobtak: osztatlan iskolában foglalkoztam egyszerre hat osztállyal. Ezt követően hasonló beosztásban töltöttem hat hónapot Egerben. A bizonytalanság érzése csak akkor szűnt meg, amikor 1941 szeptemberében véglegesítettek

Bükkszéken. Többen versengtek ezért a helyért, s én elsősorban azért győztem, mert Heves megyei voltam. Sajnos nem sokáig örülhettem ennek, mert megkaptam a behívót, s indulhattam a frontra. Aztán jöttek a hadifogság évei, s csak 1945. novemberében érkeztem haza.

A keserűségeket hamar elfeledte, hiszen feladatok regimentje várt rá, az új rend ugyanis bízott az ifjú pedagógusokban, s zöld jelzést adott minden teremtő jellegű törekvésüknek.

— Az összevont felső tagozatban tanítottam. Tetszett ez a sokrétű megbízatás, hiszen el kellett sajátítanom minden tantárgy anyagát. A falvakban akkoriban nagyra becsülték a tanítókat, s társaimmal együtt én is igyekeztem eleget tenni a kövenyíltabb legyen az intézmény. ne úgy jöjjenek ide az emberek, mint egy szentélybe. hanem dolgozni és művelődni a szellem igazi műhelyében. Ügy érzem,

hogy most ez a kitüntetés kollektívánk elismerése, ezért újabb erőfeszítésekre sarkall benn iivf-m

tgábor)

Sándor

telményeknek. Természetesen én Voltam a népművelési ügyvezető is. s feleségemmel együtt — 1947-ben nősültem — alakítottuk ki a változatos kulturális kínálatot. Abban az időben nem panaszkodhattunk érdektelenségre, közömbösségre. Igen sok hallgatót vonzott a Szabad Föld téli esték programja. Színjátszó csoportot szerveztünk. s minden évben két- három darabot mutattunk be, megnyerve nemcsak a fiatalokat, hanem az idősebbeket is.

Egészséges élegedetlenség fűtötte, lépést akart tartani a korral, s folyvást gyarapította ismereteit.

— 1951-től Kaiban tanítottunk. itt még több lehetőség adódott az elmélyült munkára. Ráadásul ebben az iskolában működött az óvónőképző is, ahol a történelem oktatására kértek fel. Ezért aztán az egri főiskolán szereztem levelező úton újabb diplomát, s magyar—történelem szakos tanár lettem 1953-ban,

Hozzáértésére, szorgalmára, képességeire másutt is felfigyeltek, s gazdasági felügyelőnek hívták a füzesabonyi járási művelődésügyi osztályra. Pályája ettől kezdve egyenletesen iveit felfelé. Volt tanulmányi felügyelő. osztályvezető, majd a me. gyénél iskolai csoportvezető, osztályvezető-helyettes, megkapta a tanácsosi címet is. Tisztes karrier ez, de vajon közben nem hiányzott-e az elhagyott katedra?

— Nem bántam meg, hogy így alakultak a dolgok. Üj területekkel ismerkedtem meg, méghozzá úgy, hogy a hivatáshoz nem lettem hűtlen. Munkatársaimmal együtt országosan az első közt szerveztük meg a vezetők továbbképzését, s a bevált gyakorlatot a minisztérium is nagyra értékelte. Olyannyira, hogy másutt is javasolta bevezetését. Annak is örülök, hogy sokat tehettem az oktatás tárgyi feltételeinek javításáért. Óvodahálózatunk színvonala fél évtizeddel ezelőtt még nem érte el az országos szintet, ma viszont felelte van. Szép eredményeket értünk el az általános iskolák terén is. Jó érzés arra gondolni, hogy ezért én is kardoskodhattam. Mindez azért történt így. mert nem felejtettem el azt az ifjút, aki negyven évvel ezelőtt kikerült a szegények egyeteméről. ..

(pécsi)

A festőművész:

Kastaly István

A festőállvány kivételesen az ajtó háta mögött áll. Pista bácsi vendégeket vár a napokban, ezért egy kicsit összerámolt. Na, nem mintha máskor rendetlenség lenne. de hát az állvány az egri Szarvas Gábor utcai lakás ablaka előtt túl nagy területet foglal. Pedig a helye ott van. Mert 88 esztendő ide, vagy oda, a mester hétről hétre előveszi az ecsetet, a palettát...

— Ahogy visszaemlékszem, én világéletemben erre a pályára készültem. A művészetek iránti fogékonyságot a kisvárdai szülői házból hoztam magammal. A nyíregyházi gimnáziumi évek után pedig egyenesen vezetett utam a pesti Iparművészeti Főiskolára, aztán Nagybányára, majd a müncheni akadémiára. A legnevesebb festők nyomába léphettem. Ott végzett Csók István, Fe- renczy, Munkácsy, Benczúr... Életemnek máig erre a szakaszára gondolok vissza a legszívesebben, amikor is egy szellemi központ pezsgő levegőjét szívhattam.

A nagyszoba, a műterem. A falak ■ teli képekkel, gondosan úgy elhelyezve, nehogy zsúfolt hatást keltsenek. Csendéletek, tájképek, portrék, aktok, s más figu- í’ális festmények. Olajjal, akvarellel elsősorban.

— Az első világháborút végigkatonáskodtam. Csak

vagy tíz munkám készült az öt év alatt... Aztán hazajöttem Pestre, festettem, tanítottam. Ez utóbbira nagy szükség volt a kenyér miatt. Ügy harminckettő körül keveredtem el baráti meghívásra Egerbe ... Nem sokkal később otthagytam a fővárost, a gellérthegyi lakást, ideköltöztem, véglegesen.

Hogy elcsípi vizsgálódó, érdeklődő pillantásomat, szinte önkéntelenül magyarázni kezd. Színekről, kompozíciókról, a kontrasztok keltette finom rezgésekről, a témák különlegességéről. Annak az embernek a hanghordozásával beszél, aki gokat és nagyon szívesen tanított. Előveszi a Művészet című folyóirat legfrissebb számát, lapozgat, ingatja a fejét: „Játékok a formával. Én jobb szeretem a termé- szetelvűséget... Nevezhetjük akár naturalizmusnak is”.

Kedves tanárára, Réti Istvánra emlékezik, majd a postimpresszionistákra, akik a legnagyobb hatást tettek rá. Cezanne nevét említi, Hollósyét. Mosolyogva legyint: „ Rövid ideig én is próbálkoztam az avantgarde- o'al...”

— Negyvenöt után megalakult a képzőművészeti munkacsoport Egerben, Tizenhatan dolgoztunk itt akkoriban. Két szobrász, a többi festő. Tíz éven át bíztak meg a titkári munkával.' Volt mit csinálni... De jó visszaemlékezni erre a „nyüzsgős” korszakra. Meg is írtam a történetét. Elég sok följ egy zésre méltó do-' log akadt, hiszen akkoriban kiállítás kiállítást ért. InJ dítóttunk amatőrök számára képzőművészeti iskolát > is, ötféle kurzussal. (Sok befutott ember kikerült onnan.) Na és ami a legszebb, min-« den estét együtt töltöttünk al kollektív műteremben, m'un-j kával.

Lélegzetvételnyi szünetj töpreng, folytassa-e.

— Ahogy' mi azt a műtermet szereztük ... Nem volt más mód a bérléséra akkoriban, csak ha megalakítjuk a Képző- ég Iparművészeti Termelőszövetkezetet ... — nevet — oly mindegy volt a cégér... S így még beruházási költséget is kaptunk.

Ma már művésztelep épül. Jó ez így, felfrissülhet a régi gárda.

Az egyik sarokban két nagy csomag, képek gondosan válogatva.

— Készülök az idei képzőművészeti világhétre. Fölkértek, hogy Selypen az én tárlatommal nyithassák a megyei eseménysorozatot. Örülök neki. A közönséggel mindig jó volt a kapcsolatom. Azt hiszem, az emberek szeretik, ha az őket körülvevő szép környezetet megörökítik, s én világéletemben nagy rajongója voltam e tájnak, e városnak. Most is csak azt sajnálom, hogy — gondolva az egészségre — a hegyeknek már nemigen vághatok neki.

Azért van egy autótérképem. S amikor egy-egy barát, tanítvány képeslapot küld, mind gyakrabban eszembe jut, hogy néhány régi. kedves városomba ideje lenne visszalátogatni...

(németiJ /