Népújság, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-19 / 168. szám

Micsoda ételek, micsoda etetés! Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit ? Amerikai—NSZK filmkomédia Aki ölni akar, gondosan megtervezi, kiszámítja, az izgalomtól elszorult torok­kal. rendellenes szívveréssel küszködve végigcsinálja kép­zeletében mindazt, amit majd elkövet. Hiszi is azt, hogy igaza van, amikor a tettet el­követi, olyan bosszú vagy egyéb szenvedély irányítja lépéseit a végső pontig, hogy nem tud meg borzadni ször­nyű szándékától. Nos, ilyen emberölés itt nincs, bár a hullák dereka­san szaporodnak. A hadszín­tér a sok-sok konyha, azok közül is a legnagyobbak, a leghíresebbek Európában. Itt mindenki, minden az ételek , és az etelek élvezete körül forog. A nagy konyhafőnö­kök nemzetközi vetélkedőjén eppen az a tét, kiket is tart s'í ismeretlen gyilkos az európai szakácsmesterek — magyarul, séfek — közül a legnagyobbaknak. Az ölési motívum, az, hogy a tettet a gyilkos miért követi el. az utolsó pillanatig titokban marad, az is. ki a nyomtala­nul és szakavatottan séfirtó megszállott. De az ételek Könyvek házhoz szállítva megjelennek előttünk, a színes film minden rafináltságával ránk törnek és a poétikus Huszárik-film jut eszünkbe Krúdyról, Latinovitscsal a főszerepben, ahogyah ott ra­gyogtak az asztalon sorjá­ban a gyomornedveket izga­tó fenségességgel. Nem véletlenül jutott eszünkbe ez a lírai hangvé­telű magyar film. Ott az evés, az asztal, az ételek a maguk helyén voltak, és be­mutattak egy szenvedélyt, adták az élni vágyó ember jellemrajzának egyik eszkö­zét. Itt az étel, a gasztronó­mia, a magyarul köznapian, de kedélyesen zabának neve­zett valami, a falatok soro­zata főszereplővé lép elő. Minden, mindenki a konyhá­ban, valaki és valami; csak akkor él és csak azért él mindenki, hogy újabb étel és újabb ételsiker megkós­tolható, élvezhető és dicsér­hető legyen. Itt minden „szu­per” a leg-eken is túl, csak az semmi és értéktelen, amit a másik csinál. Ezen a szinten veszeksze­nek, tépik egymást a gyere­kesen naiv komédia fősze­replői. Indítékaik is gyerme­tegek a hiúság indáitól dú­san körülfonva. Amikor 7’ed Kotcheff ezt a filmet elkép­zelte. rendezői lelke előtt bi­zonyára megjelent az euró­pai és amerikai ínyencek, sznobok szövetségének egész vezérkara, mint nézősereg, hogy élvezze a torkos Max, Hobby és persze Natasa száj- és ujjnyalogatását. amint az érzelmek felsőfokán kielégí­tik gasztronómiai vágyaikat. S bár tudjuk, hogy egy na­gyon csinos és nagyon bájos nő vállára kenve az édesség még édesebb, ezt így sokáig, a krimis meseszövés apró pancsolásai közben nem kí­vánjuk. Ha nincs néhány jól elhelyezett geg, talán moco­rogtunk volna a székeken, mi. nézők, hogy itt ezzel a lakomával és ilyen szárazon ne etessenek. Még az sem érdekel bennünket, hogy Louist a Buckingham-palotá- ban a királynő az ételekért agyondicsérte. Az operatőr itt a főszerep­lő, aki színes képeivel hos­szú időn keresztül egyenes irányban tudja tartani ér­deklődésünket. és még az oly sokszor elpuffantott, , a némafilmek ideiéből isme­rős ötleteket is ízléssel tá­lalja nekünk. A veszekedős szerelmes­párt George Segal, Jacqueline Bisset játsszák: beillenek Európa luxusszállóinak min­den részletébe. Azt a bizo­nyos fa Ián kot, az eleven evé­si reklámot Robert Morley gurítja elénk mázsás hasával és k u g! i goi y ó - szemei vei. így enni már szinte művészet. Farkas András , / V Az egri Megyei Könyvtár az idős emberekért A különböző témájú könyvek gazdag választéká­val várja olvasóit Egerben, a Megyei Könyvtár. Az intéz­mény dolgozói nem felejtkez­tek el azokról sem. akik már nehezen mozdulnak ki ott­honukból. hogy a szabad pol­cok kínálta kötetek között személyesen válogassanak. Éppen ezért az idén új ke^, deménvezést, szolgáltatást ve­zetnek be az idős emberek Vöröskeresztes rajzpályázal Megalakulásának 60. év­fordulóját ünnepli 1981-ben o magyar ifjúsági Vöröske­reszt. Az egészségóvó-mozgal- mi munkájukat elsősorban oktatási intézményekben vég­ző ifjú vöröskeresztesek eb­ből az alkalomból progra­mokat dolgoznak ki az 1980— 81-es tanévre. Mr at formál­ják ezeket az akcióterveket az ifjúsági vöröskeresztes alapszervezeti titkárok nyá­ri táboraiban, amelyek a na­pokban nyitották meg kapui­kat több megyében és Bu­dapesten. Az általános iskolásoknak, akiknek sorában mintegy 180 ezer úttörő vörcskeresztes tevékenykedik, rajzpályáza­tot hirdetnek. A beküldhető pályaművek lehetnek pél­dául plakáttervek „megraj­zolhatják” a gyerekek a vö­röskeresztes iskolai élet egv- egy jelenetét; Kiállítások rendezését is javasolják. jUfp mu m fi MSU. július 19., szombat megsegítéseié — közöttük is elsősorban a mozgássérültek­re, az ágyhoz kötött öregek­re gondoltak —. akik szamá­ra az ősztől kezdődően ház­hoz szállítják majd a kért könyveket. A Megyei Könyvtár olva­sószolgálata most az új kez­21. Pelageja azonban hiába tüzeskedett — dühe leper­gett az öregasszonyról. A Nagy Manya nemcsak hogy nem menekült el ész nélkül a házból, mint aho­gyan mindenki megtette volna a helyében, de még az arcizma se rándult. Leült a kemencepadkára, a fehér csíkos szövetnadrágja felett a szoknyáját térden felül felhúzta, kei'esztbe tette a lábát, s a tetejébe még rá is gyújtott. Manyának ez a szemtelen­sége kijózanította Pelageját, különben isten tudja, mi nem történt volna: nála még a rendes emberek sem gyújtottak rá anélkül, hogy meg ne kérdezték volna, akkor hogyan is engedte volna meg egy ilyen jött- mentnek! Csakhogy, gondolta Pela­geja, ennek az asszonynak valami van a tarsolyában, nem üres kézzel jött, ha már egyszer ilyen tüntetőén leült. így hát messziről — tapogatózva — megkérdezte: — Mi van oda kinn mos­tanság? Mi újság a faluban? deményezés bevezetését meg­előzően az igények felméré­sét végzi. Eppen ezért kéri« azokat, hogy akik az új szolgáltatást igénybe akar­ják venni, jelentsék be ne­vüket és lakcímüket a Me­gyei Könyvtárnak: 3300 Eger, Kossuth Lajos u. 16. — Hát van egy s más. Hogy is lenne másképp — mondta békülékenyem Ma­nya. — Marják egymást? — Hogy marják-e? Van, aki marja, de van, aki bol­dog. — Persze, persze — só­hajtott Pelageja, — igaz is, igaz. Van, aki boldog. — Te csak ne sóhajtozz. Te sem vagy az a hű, de boldogtalan. — Én? — könyökölt fel csodálkozva Pelageja. — Tudom, amit tudok. — Ugyan, ugyan, ne bánts... A férjem eltemet­tem. én meg ... Manya nem tiltakozott. Ezek szerint Alkáról van valami híre, jutott eszébe Pelagejának, és hirtelen olyan jól érezte magát, mintha belopó zott volna a házába a nyár. Fürgén felkelt. — Látod, micsoda bána­tom van! Vendégem jött, én meg fekszem, akár egy darab fa. Bocsáss meg nekem, bo­csáss már meg. Marja Arhi­povna, olyan ostoba vagyok — szólalt meg régi hangján, Se otthon, se szakember Miért jutott válságba a tarnamérai közművelődés? Az utóbbi időben egyre rosszabb hírek érkeztek a községből. Többen panaszol­ták azt. hogy ézen a telepü­lésen válságba jutott a köz- művelődés. A klubkönyvtár­nak nincs otthona, mert élet- veszélyessé nyilvánították. A bajokat csak súlyosbítja az, hogy az épphogy vegetáló kulturális élet irányítását, szervezését olyan emberre bízták, akinek még érettségi bizonyítványa sincs. Először túlzottnak tűntek a vészjelzések. Sajnos, nem így van: a gondok ugyanis aggasztóak. Ebben a faluban jól bol­dogul a lakosság. A Lenin Mezőgazdasági Termelőszö­vetkezetben kiegyensúlyozott a gazdálkodás: a tagság anyagilag is megtalálja szá­mítását. Ráadásul szépen jö­vedelmez a háztáji, s az ott­honi állattartás is. A módos­ságról bárki meggyőződhet: ha végigsétál az utcákon, akkor megcsodálhatja a ta­karos lakásokat, a hivalko­dóan drága vaskerítéseket, a különböző típusú személy- gépkocsikat. Pénz tehát van, és nem fukarkodnak vele: készséggel költik olyasmire, aminek értelmét látják. Szellemi igények, művelő­dési vágy? A legegyszerűbb lenne azt hangsúlyozni, hogy ilyesmiről sző sincs, a hely­beliek érdektelenek. Igen. az afféle látszatmentség lenne a semmittevésre. Ezt az érvet azonban azonnal vessük el, mert az ismeretgyarapítós óhaja sokakban felébredt: a tsz szocialista brigádjai or­szágjáró útjaik során nem­csak szórakoznak, nemcsak megkóstolják a tájjellegű borokat, hanem megtekintik a múzeumok nevezetességeit is. Évente egy-két alkalom­mal eljutnak a színházi elő­adásokra is. Nyilvánvaló, hogy nem ez a felső fok, mégis olyan útra léptek, amelyen érdemes lenne ha­ladni. Természetesen csak akkor, ha akad olyan értő kalauz, aki magabiztosan ve­zeti őket az egyik szintről a másikra. Nem tagadjuk: vannak közömbösök is, aki­ket kielégít a módosodás, s ennél többet nem is akarnak. Az is tény viszont, hogy egy lelkes, egy sokoldalúan kép­zett népművelő őket is meg­mozgatja. Addig érvel, addig győzködik, amíg csak felfi­gyelnek a kedvező kínálatra, s elmennek egy-egy rendez­vényre. 2 Mérán azonban nincs hol kopogtatni. A könyvtár egy tanteremben szorong, s mint mondják: ezzel zárult is a kör. Mit tegyenek, hová hív. ják a közönséget, hol mű­ködtessék a különböző kis­csoportokat? Nos, első hallásra elfo­gadhatónak tűnik ez a ma­gyarázat. Annál is inkább, mivel már 1948-ban kedve­zőbbek voltak a tárgyi adott­ságok. Akkor az urasági cif­ra istállót alakították át — nem kis részben társadalmi munkával — a kultúra haj­lékává. Most ugyanez az épület fenyeget összeomlás­sal, ezt nem célszerű reno­válni. ezt kellett — jobb megoldás híján — bezárni. A tehetetlen kesergés még­sem indokolt. Az iskolában ott a pinceklub, a Dél-heve­si Építőipari Szövetkezet bi­zonyára nem őrzi féltve a jókora tanácstermét. A KISZ-táborban vetítik a filmeket, itt is fogadnának jó néhány rendezvényt. Dol­gozhatnának a szakkörök, egymást követhetnék a gonddal összeválogatott te­matikájú TIT-előadások, a közhasznú tanfolyamok — pillanatnyilag csak a kertba­rátok és a fotózás kedvelői találkoznak rendszeresen —, ha lenne, aki szervezné, szorgalmazná, népszerűsítené ezeket. Arról ’se feledkezzünk meg, hogy Zaránkon van háza a kultúrának, mégsem téved a tájékára senki, mert a csukott ajtók nem vonzó­ak. 3 Mondjuk ki kertelés nél­kül: a válság egyik oka az, hogy nincs szakember, hogy olyanra bízták az irányítást, aki még az érettségi bizo­nyítványt sem szerezte meg. Lassan négy esztendeje annak, hogy a tanácsi veze­tők kiharcolták — a járási művelődésügyi osztály mesz- szemenően egyetértett ezzel —, hogy ne tiszteletdíjaso­kat, hanem függetlenítette­ket alkalmazzanak. Csak di­csérni lehet ezt az igyeke­zetét, azt viszont aligha, hogy nem rátermett diplo­másokat kerestek, hanem előbb egy érettségizettel, majd egy nyolc osztályt vég­zettel elégedtek meg. azaz lemondtak a nagyszerű lehe­tőségek kiaknázásáról. Semmilyen elfogadható in dók nincs erre a megalku­vásra. Ilyen rendelkezés sérti akad — ha lenne, akkor a leghatározottabban tiltakozna ellene minden jó érzésű em­ber — olyan viszont van. hogy „jogosítvány” nélkül senki nem vezethet semmi­lyenfajta „személygépkocsit”. „Sem ideiglenes, sem állandó jelleggel. A kulturális mi­niszter ezt világosan meg­szabta. az illetékesek köny- nyen rábukkanhattak volna erre a paragrafusra, amely ebben az esetben teljesen jo­gos. Tévedés ne essék: nem személyek ellen emelünk vé­tót, hanem egy másutt is előforduló vészeden káros gyakorlatot ostorozunk, s azért kardoskodunk, hogy a közművelődést sehol se te­kintsék sokadrangú ügynek, mert ilyen esetben a követ­kezmények rendszerint el­szomorítóak. S még egy: az effajta in­tézkedések hatására — a klubkönyvtár vezetője Dzvo- nár Sándorné, az iskolaigaz­gató felesége — akarva- akaratlanul is, megindul a mendemonda, a sokat sej­tető, a tényeket többszörö­sen eltorzító pletyka, sustor­gás arról, hogy ki, kit és miért támogat, ki. kinek a jóvoltából jutott egy állás­hoz. Ezt az sem szünteti meg, ha „megtiltják” az újságírók tájékoztatását — ez egyéb­ként nem szívesség, hanem kötelesség —, ennél sokkal jobb módszer az, ha mérle­geljük a jogos bírálatot, s korrigáljuk az elkövetett hi­bákat. A járási művelődésügyi osztály vezetői — közbenjá­rásunkra — megígérték, hogy legkésőbb szeptember elejé­ig felszámolják a gondokat, s szereznek megfelelő vég­zettségű szakembert. Ez megnyugtató, csak az a baj, hogy korábban nem voltak ilyen igényesek, holott ez munkaköri kötelességük lett volna. Kár, hogy erről megfeled­keztek. Pécsi István pöszítve a hiányos foga mi­att, s maga is meglepődött, éppen olyan hízelgő és vi­dám hangon, amelynek sen­ki, még maga Pjotr Ivano- vics sem tudott ellenállni. — Folyton-folyvást csak egye­dül, már az agyam is be­gyepesedett. Nem, nem, Marja Arhipovna! Leülünk a szamovár mellé, megiszunk egy-két pohárkával — ünnep van ma. Csak fújjad, fújjad a füstöt, ne zavartasd ma­gad, Masa. Valaha, amikor a gazda még egészséges . volt, magam is vettem cigarettát. Tán levennéd a csizmád is, ne gyötörd a lábad, majd adok neked a kemencéről meleg papucsot... A hír, amelyet Manya ho­zott (persze miután három­szor a pohár fenekére né­zett — Pelageja mindjárt tudta, hogy száraz torokkal nem beszél az öregasszony), minden várakozását felül­múlta: a községi tanács el­küldte Alkának az igazolást a szémélyazonosságihoz. — Igazat mondasz, Masa? Nem téveszted össze valami mással? — faggatta Pelageja, és — nem bírta visszatarta­ni — elsírta magát, hisz éppen ebbe az igazolásba betegedett bele, mondhatni, ezért esett ágynak. Folyton a Fatuskó nyakára járt. kö- nyörgött a kolhozelnöknek, siránkozott Pjotr Ivanovics- nak — sehol semmi. „Nem olyan időket élünk most — mondta neki Pjotr Ivano- vics. — Vissza kell hívni a fiatalokat a faluba. Várj”. De hogyan várjon? A lánya személyazonossági nélkül van a városban — ez még rosz- szabb, mint eltévedni a sűrű erdőben. Most' aztán nagy kő esett le a szívéről— Alkának van személyazonosságija. — És mikor volt ez? — puhatolózott újra, még min­dig hitetlenkedve Pelageja. — Tennapelőtt. — Tennapelőtt? És neked volt szíved, Marja Arhipov­na, eltitkolni egy ilyen hírt a szülőanyjától? — Mer’ hát honnan tud­nám vóna, hogy’ fogad ez az anya... — Ugyan, ugyan — le­gyintett sietve Pelageja —, minek hánytorgassuk fel a múltat. Néha a napot is el­takarják a felhők, én meg — ostoba öregasszony va­gyok ... Beszélj, beszélj, Marja Arhipovna! — De hát mit mondhat­nék? Vaszálij Ignatyevics mondta tegnap a boltban: „Végképp, aszongya, kirepült a lányunk. A katonai ható­ság igazolást kért .. — Na és, kiadták az iga­zolást? — Hát mán hogyne adták volna? Mondom, hogy a had­sereg kérte . .. — A hadsereg? — ismé­telte elgondolkozva Pelage­ja. — De hát akkor Vlagyik sürgette a dolgot... Isten­kém. Masa! Uramisten! — kiáltott fel Pelageja, és ki­csordult a könnye. — Ezek szerint, együtt vannak? Ök ketten? Én meg itt folyton rágom magam, sehol se ta­lálom a helyem . .. — Hiába, az anyai szív — jegyezte meg sokatmondóan Manya. — De szeretném, jaj, de szeretném látni, milyen bol­dogok — bökte ki merengve titkos vágyát Pelageja. — De hát mozdulni se bírok. Gúzsba köt a betegség. An­nak a kancának meg eszi be se jut, hogy legalább írna. Hát ilyenek ezek a mai gye­rekek. A lelkét kifacsarják az embernek, ha kell, ami­kor meg már minden jól megy nekik, rendbe jönnek, eszükbe se jut az anyjuk... Manya vigasztalta Pelage­ját, hogy majd csak megjön az a levél, nem vész el, meg hogy minek is írt volna ed­dig Alka —■ csak felizgatta volna az anyját, ha egyszer nem volt rendben az iga­zolványa. Aztán váratlanul ‘felajánlotta.: — Hát ha nem bírod ki­válni — menessz követet. Egyik lábam ott, a másik meg itt. — Te? A városba? — Mér’ ne? Jól komi né­zek. Bízd csak rám. Pelageja jól összeszorította az ajkát — mint mindig, amikor valamit el kellett döntenie. Közben gyors számvetést csinált, mibe ke­rülhet neki ez a Manya-féle utazás. Negyven rubelbe. Az sok. Majdnem egy egész ha­vi sütődéi fizetés. Másrészt viszont, gondolta, mit számít a pénz? Miért ne áldozhatna a saját nyugalmáért? (Folytatjuk}

Next

/
Thumbnails
Contents