Népújság, 1980. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-29 / 151. szám

Szerb házi múzeum egy pomázi lakásban

Nyári Károly munka közben

*

.............................................................................v

„

Ha a levéltárba bemegyek ...”

Egri orgonák és író—-olyasé találkozó

„Ha a levéltárba bemegyek, ott olyan atmoszféra és kutatás vár rám, amely izgalmasabb, szórakoztatóbb ■ a mozinál, a tévénél; a filmnél, mert a papírokon, a múlt idők beszédes jelein át • felelevenedik a történelem, az az egykori elevenség a maga teljes szépségében, amit megérteni törekszünk

Nagyjából ilyesféle bekezdéssel indult Szigeti Kilián vallomása, amelyet Egerben, a Házasságkötő teremben hallhatott az olvasók tábora, a lelkes közönség. A szerzőnek az egri orgonák történetét tárgyaló kötetét _ kívánta bemutatni egy író—olvasó találkozó keretében a Művelt Nép Könyvterjesztő' aS, Vállalat, és a Zeneműkiadó.

A/. egri orgonákról szóló ó kötet egy sorozat ötödik része. , A mű 'nemrég jelent meg a könyvpiacon és komoly érdeklődés fogadta. Talán ez az érdeklődés — egyáltalán az orgonamuzsika . reneszánsza — adhatta az ötletet a kiadóknak, hogy egy ízléses könyvterjesztői fogással még szélesebb rétegekhez juttassa el ezt a könyvet.

Szigeti Kiliánnak összefoglaló munkája, a Régi magyar orgonák sorozata megérdemli a megkülönböztetett figyelmet. Nemcsak azoknak nyújt .^igazítást és maradandó élményt ez az írás, akik zenetörténettel, netán a hangszerek múltjával foglalkoznak, az átlagolvasónak is határozott gyarapodást ígér. A szerző ugyanis a történész szemléletével vizsgálja érdeklődése tárgyát és színes háttérként végigvezeti az olvasót a középkortól napjainkig azon az úton, amelyet az egri orgonák sorsa jelez. És mint minden, az orgona is végigszenvedte a mozgalmas századokat.

Ezt az író—olvasó találkozót azért is szerencsésnek tartjuk, mert nem a kényszeredetten feltett és így-úgy megfogalmazott olvasói kérdésekre válaszolt a szerző, hanem a rendező szervek képviseletében megjelent szakember, Vas István adta meg a beszélgetés, az írói nyilatkozat keretét. Azzal is, ahogyan a korváltásokat, a történelmi fordulópontokat,

.. néhány jelentős történelmi személy szerepét közelebb hozta a hallgatósághoz. így azután a téma, az író és a közönség a tervezett időn túl tartották egymást fogva;

Szigeti Kilián a találkozó alkalmával dedikálta műveit.

Ocskay György keretmegoldásként Bach-műveket játszott a Házasságkötő orgonáOHü

. 1986. június 99., vasárnap

Nyári Károly több mint három évtizede gyűjti Po- máznak és környékének szerb nemzetiséggel kapcsolatos tárgyait, festményeit, könyveit és iratait. Lakása

valóságos múzeum. A nagy értékű festmények, ikonok és iratok rendezése a szerb családból származó nyugdíjas napjának nagy részét kitölti.

Pravo'szláv egyházi oltárkendő, amely Jézus sírba tételét ábrázolja

(FTI-fotó: Fényes Tamás felvételei — KS.)

4.

Addíg-addig erőszakoskodott, mígnem a hatsar- kos házat kettéválasztották. És a régi csodaház hol volt, hol nem volt...

A helyén most egy hatalmas, gerendákból készült, imakönyvtartóra emlékeztető, rendetlen ház áll. Rassz időben csikorog, inog, annak ellenére, hogy két oldalról gerendákkal támasztották meg, télen pedig még rosszabb: a hó bevág a pitvarba, bár hátul, úgy-ahogy bestögezték ócska deszkával. Anyiszja egész télen benn tartja a háziban a falapátot.

De bármit mondjanak is, azért nagyon kedélyes az Anyiszja tornyában (a földszinti lakrész, amelyet a harmadik meny kapott, romokban hever), és A lka szeretett a nagynéniénél lenni.

Magas. Szabad. A fecskék a tetőnél repkednek, fis mindent látni innen. Látni, ha valaki végigmegy, vagy vé- gigkocsikázik a falu utcáján, a hegy lábánál, tavasz- szal meg látni, amint megárad a folyó, a nagy fehér vitorlás hajók előbukkannak a hegyfok mögül. Azonkívül a nagynéninél mindig “Van társaság — nem úgy, mint náluk, a hátsó udvarban. Az asszonyok jönnek a boltból — kinek dicsekszenek el a portékával? A nagynéninek,

A munkásoknak szabadnapjuk van, idejönnek a túlsó partról — hol üldögélnek el egy pohár bor mellett? A nagynéninél. Mindenki a nagynénihez jön — az átutazó sofőrök, a saját részeges- kedő kolhozbelijeink, sőt még a katonák is: alig érkeznek meg, de a nagynénihez már kitaposott úton jönnek.

Ezen az ünnepi estén Alka hol kiviharzott a házból, az utcára, hol az utcáról a házba. Mindenütt szeretett volna fel csippenteni egy kis örömet — a nagynéninél is, az utcán is, ahol már kezdtek feltünedezni az első részegek.

— Nem vagy te már olyan kislány, hogy ilyen fejetlenül rohangálj — jegyezte meg. Anyiszja, amikor a lány —- ma este, isten tudja, már hányadszor! ■— berohant a házba.

— Jól van, na! — Atka

ugrándozva, mint a bakkecs- ke, végigviharzott a szobán, egyenesen a tárva-nyitva álló ablakhoz. Legkedvesebb elfoglaltságai közé tartozott, hogy kikönyökölt, és nézegetett. jobbra balra.

Egyszer csak Atka hirtelen kihajolt, felágaskodott.

— Néni, nénikém, nézd csak!

— Na, mit látsz már megint?

_ Gyéré már, gyorsan.! —

Az idős korra utaló megszólítás erőteljes túlzás, de íkláéf Lajosné, a selypi általános iskola kitüntetett igazgatója — kiváló pedagógus lett — ragaszkodik hozzá. mert a megbecsülés, a ragaszkodás, a tisztelet jelének tartja.

— 1945-ben szereztem oklevelet a kisvárdai tanítóképzőben, s onnan mindjárt ide kerültem. Annyira gyökeret vertem, hogy az azóta eltelt harminckét év során egyszer sem jutott eszembe az. hogy búcsút mondjak, s másutt próbáljak szerencsét. Jó érzés elmondani, hogy mindjárt megkedveltek, s ezt fejezték ki azzal, hogy már kézdet- ben Teri néninek tituláltak. Aztán telt az idő, s én hoz- záöregedtem.

Erről persze még szó sincs, annál is inkább, mert hx emlékezés ifjonti fényeket varázsol tekintetébe ...

1

A fiatal tanítónő jó helyet választott. Az akkori testületet olyan direktor Igazgatta, aki folyvást az általa irányított intézmény, azaz a tanulók javáért kardoskodott.

— Nem hiába tette, ugyanis a cukorgyárban igazi mecénásra lelt. Az üzem fedezte a fenntartási költségeket, s a jogos kívánságokat mindig nagyvonalúan teljesítette. Valószínűleg azért, hogy jól képzett munkásutánpót- lást szerezzen. Ettől függetlenül — egyébként a szándékot is meg lehetett érteni — csak dicsérni kell azt. hogy úgyszólván ideális tárgyi feltételeket biztosítottak. Másutt csak álmodhattak a korszerű szemléltetőeszközökről, mi viszont nap mint nap ezek regimentjét vetettük hadba a nemes cél érdekében. A felszabadulás után még jobbá formálódtak a körülmények. A már említett patro- nálás továbbra is megmaradt. 1936-ban költöztünk ebbe a tágas, lakályos otthonba. Ez a sokoldalú törődés valamennyiünkre hatott, s arra késztetett bennünket, hogy képességeink legjavát adjuk, nap mint nap. Korábbi végzettségemmel én sem elégedtem meg: 1953-ban magyar —történelem’ szakos képesítést szereztem az egri főiskolán. azaz ekkortól a felső tagozafosok nevelésével-oktatásával foglalkozhattam.

Hivatásérzettel társult igyekezetére felfigyelt a, tanügyi igazgatás. 1934-ben megbízták az igazgatóhelyettesi teendők ellátásával, 19R2-től pedig ő ülhetett a főnöki székbe. Amikor ezt emlegetem, mindjárt kiigazít.

— Nem a pozíció vonzott. legfeljebb az a lehetőség, hogy adottságaimat mások javára kamatoztathatom, s olyan légkört teremthetek, amely mindenkit alkotómunkára ösztönöz. Nem hiába tevékenykedtem, mert hosszú esztendők során összeforrott kollektíva alakult ki. Nálunk nincsenek klikkek, valamiféle hatalmi csoportosulások. Ismeretlen az intrika, a hétköznapokat megkeserítő vias- kodás, az idegőrlő bérharc, az energiát pazarló féltékenykedés. A célom az volt — ez ma sem változott —, hogy a kartársakban felfedezzem az értékeket., s ezeket bontakoztassam ki. Ha ez megvalósult, akkor a sikerélmény lett osztályrészem. Ezt az egészséges követelményrendszert körünkben mindenki megszokta, s a viszonylag idősebbekből sem halt ki a kezdeményező-, a kísérletező- kedv. Itt senkit sem kell parancsszóval, a büntetés rémével noszogatni, valameny- nyi tanító és tanár arra törekszik, hogy a rábízott fiúkból és lányokból a lehető legtöbbet hozza ki. Helytállásomat az is megkönnyítette, hogy -több volt diákom nálunk állt katedrára. Ök azért jöttek hozzánk, mert vissza- vágytak, azért maradtak, mivel nem csalatkoztak reményeikben.

3

Az összhang legnagyobb előnye az volt, hogy mindannyian a legfontosabbra áldozhatták idejük zömét: a nevelésről nemcsak beszéltek, hanem tettek sorával is igazolták nemes szándékukat.

— Nagypn lényegesnek tartottuk mindig a szülők megnyerését, hiszen csak az ő

egyetértésükkel, hatékony támogatásukkal mehetünk valamire A gyereklétszámhoz viszonyítva meglehetősen sok a hátrányos helyzetű tanuló. Csak érdekességként említem meg. hogy a cigányszár- mazásúakkal nincs semmi bajunk. Annál több akad a vörös- és újmajoriakkal. Többen, a kedvezőtlen családi körülmények miatt, hazulról nem hoztak annyit, ameny- nyit kellett volna. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy lemaradjanak, s megoldatlan gondjaik egyre gyarapszanak. Fel zár közt at ásók érdekében keressük és meg i:s találjuk a legcélravezetőbb módszereket. Ez hatványozott energiát, állandó készenlétet követel a testület tagjaitól, a feladattól mégsem húzódozik senki, hiszen csak így igazolhatja lelkesedéssel ötvözött felkészültségét.

Több mint három évtized egy helyütt. Manapság nem sokan büszkélkedhetnek ezzel. Aki erre képes, ismeri a lemondást, s nem szerencséjét kovácsolja, hanem a magvetők szerénységét vallja.

— Nem vagyok híve a nagy szavaknak, ezért csak azt mondhatom, hogy nem akartam másképp. Az volt az álmom, hogy a kicsik értelmét csiszoljam, értük tegyek meg mindent. Erre módom volt itt, s annak csak örülök, hogy tervem valóra vált. Felnőtté érett tanítványaim közül jó néhányan sokra vitték. Karrierjük egy kissé az én sikerem is, hiszen tanításom ben- nük él tovább. Lassan majd unokáikkal foglalkozom, s igazgatóként nekik is szeretnék annyit nyújtani, mint nagyszüleiknek. Ezt azzal érhetem el, hogy kollégáim teremtő lendületét sarkallom. Itt telt el az ifjúságom, itt ért »annyi jó, s oly sok keserűség — nemrég temettem férjemet —. ide köt- annyi emlék, s annyi ismerős sze- retete. Teri nénijük akarok maradni, ha már tizennyolc évesen azzá lettem.

Köszönetét érdemlő hitvallás ...

Pécsi István

Alka felkacagott, izgettmozgott a székén.

Anyiszja a kemence mellé tette a szamovárt, a kis függöny mögé, odamegy a lány háta mögé, kidugja a fejét.

— Aha, szóval ők azok — mondta. — A barátnők.

A faluban a Nagy Manyát, meg a Kis Manyát elnevezték barátnőknek. Két, magányos öregasszony. Az egyik, akár egy anyamedve, hóri- horgas — ő a Kis Manya. A másik — ócskás, toprongyos öregasszony, de, amint mondják, helyén van az esze. Innen a gúnyneve — a Nagy. Itt van például a nyugdíj. A Nagy Manya alig várja ezt az ünnepnapot — először megveszi magának a teát, a cukrot, a kását, vesz tíz egész kenyeret, aztán, ami marad, elissza. Nem úgy. a Kis Manya. ö, ahogyan a faluban rebesgetik, havonta egy hetet él — a nyugdíj felvétele utáni héten. Akkor aztán megbokrosodik: éjjelnappal az utcán csoszog a vászoncsizmájában, torkasza- kadtából énekel, még az ablakok is beleremegnek. Utána három hétig se híre, se hamva a Kis Manyának. Hideg a kemence, körülötte három éhes macska, meg egy darab szén a gerendán, amellyel a mennyezetre rója az újabb nyugdíjig hátralevő napokat.

A barátnők a poros utca közepén álltak, amelyen éppen most hajtották át a kolhoz csordáját. A Kis Manya rendíthetetlenül, örökös kék kendőjében, amelyet az álla alatt kötött meg. két ránccot hajtva bele, a Nagy Manya pedig felszegte a fejét, enyhén dülöngélt, valamit magyarázott ■ neki, a nyomaték

kedvéért sötét ujjával az orra alatt hadonászva.

— Valamiben törik a fejüket — nevette el magát Alka.

— Ök is emberek — mondta Anyiszja.

— A Kis Manya, mintha nem volna valami fényes hangulatban. Biztosan száraz a torka.

—■ Miért is ne lenne száraz? Most teljesen józan. Az a boszorka valamit meg akar etetni vele. Látod, hogy mutogat. Biztosan arra akarja rávenni, hogy adják el a füvet.

— Milyen füvet? — fordult élénken a nagynénje felé Alka. — Azt, ami ott van a kertben? Szólni kéne anyámnak. Egy kis borért olcsón eladja.

— Ugyan már, minek csúfot űzni egy ilyen öregasz- szonyból. Különben sincs most idő alkudozni.

— Nértikém — kérdezte kisvártatva Alka —, és ha behívnám őket?

— Aztán minek? Nem eleget koslatnak itt?

— De olyan mulatságosak! Az ember megpukkad ne- vettében, ha ezek elkezdik a mon dókájukat.

Anyiszja nem egyezett bele mindjárt. Nem őket, nem efféle vendégeket várt mára — lelke mélyén még mindig reménykedett, hogy a sógornője meggondolja magát és eljön, másrészt viszont, hogyan mondjon nemet Al- kának? Úgy kérte — a nyakába csimpaszkodott —, ez még a legvastagabb jeget is megolvasztja.

Elsőnek a Nagy Manya rontott be a házba — sóvá • nyan, valami idegentől levetett zakóban, gyűrött, fehér csíkos szövetnadrágban,

női holmi csak a fehér fejkendő, meg a nadrág fölé felvett ruha volt rajta, a Kis Manya eközben még csak a pitvar meredek lépcsőjét döngette a csizmájával. Az ajtóban Jeétrét görnyedt. Aztán, amint átlépte a küszöböt, mély meghajlásokkal adózott a vörös saroknak.

— Ugyan már. nem kolostorba jöttél — kötekedett a Nagy Manya. társnője régmúltjára célozva, amikor a szerzetesekre mosott. .

— Hanem? — morgott a Kis Manya. — Nem is csűrbe.

— Te hatökör! Hisz Lenin van ott a sarokban.

Alka felkacagott.

—. Nem tesz semmit — válaszolta ugyanolyan rendíthetetlenül a Kis Manya. — A hatalom isten adománya.

— Úgy van, úgy van, Je- gorovna — szólt a függöny mögül Anyiszja. — De azért a nyugdíjat nem isten fizeti magának. Fáradjanak az asztalhoz.

— Te, Anyiszja, nem inog az. asztalod? Mi? — kérdezte félreérthetetlenül a Nagy Manya.

— Inkább te inogsz — nevette el magát Alka.

Ekkor az utcáról motorkerékpár berregése és pufogá- sa hallatszott, mire a lány sietve felugrott az ablak melletti zsámolyra. Közben piros selyemruhája magasra felhúzódott, s hátul kivillant fehér combja a haris- nya felett.

— Te, Alka — kíváncsiskodott a Nagy Manya — miféle alkalmatosság van ott neked? Hogyhogy a fenekednél van a harisnyakötőd?

(Folytatjuk.) j

Terí néni @m!ékenk„.

i.......................................... /

Négyszemközt egy kitüntetett igazgatóval

I