Népújság, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-01 / 101. szám
Ahol történelem futószalagára Piroska dolcjozott--. lszerelye ígyen készül a világ... Nagy méretű barna könyvet s fűzött dokumentum- gyűjteményt lapozgatunk. Térképek, fotók, statisztikai táblák, részletes elemző, még a léniában jártas szakembernek is sok újat tartalmazó következtetésekkel. S persze: előremutató javaslatokkal. Olvasmánynak is izgalmas. A címe: Eger településcsoportjának általános rendezési terve. A megyeszékhely és környékének jövője fekszik előttünk. Ennek alapján készülnek majd a következő hónapokban, években a részletes rendezési tervek, e koncepció révén formálódik, alakul majd a Bükk vidéke egy szép darabjának arculata. Alapos munka. A Város- tervező Intézet munkacsoportja készítette, Kálmánné Ráduly Piroska felelős tervező irányításával. Ráduly Piroska ezért a munkájáért felszabadulásunk évfordulóján Ybl-dijat kapott. ★ — Én szeretek Egerben dolgozni, mert az itteni építész munkatársaimban, úgy érzem, az átlagosnál nagyobb az igény törekedni a valóban modern, tájba illeszkedő városkép kialakítására. Amely ugyanakkor kényelmes otthont ad az itt lakóknak. — Lehet, hogy nem illendő mindjárt vitával kezdeni beszélgetésünket, de Eger mostani városképe, az új lakótelepek kialakítása nem aratott osztatlan sikert... — Ha például a Csebok- s zári-városrészre gondol, szerintem is látni néhol az igéiiytelenség következményét. Meg az élet diktálta kényszer következményeit is: hiszen a terület, az építési árak, a sokféle rendkívüli körülmény itt módosítani kényszerített szépnek induló elképzeléseket. De ez nem változtat előbbi véleményemen, A megye és város felelős építészeivel azért tudtam eredményesen dolgozni, mert egy volt a véleményünk a városfejlesztés szemléletében, a korszerű, a jövő emberének való városkép kialakításában. Remélem, ennek példáival is találkozhatnak. ★ Sorakoznak az érvek, kibontakoznak az építész tennivalói. Tájékoztatást kapok a mindennapi, s bizony nem is könnyű munkáról. Hogyan kapcsolódjanak a környező települések a városhoz, hogyan bővüljön, növekedjék Eger, és egyáltalán, milyen ütemben? De hát most magáról az alkotóról, Ráduly Piroskáról van szó. E témára azonban nehezen tudunk visszatérni. Pedig volna mit mesélnie Piroskának, hiszen világot járt építész, nevet szerzett magának már az egri nagy feladat előtt is. — Amikor 1954-ben az egyetemet elvégeztem* a budapesti Várostervező Intézetnél kezdtem a pályát. Őszintén szólva nem szerettem Budapesttel foglalkozni. Megterveztem például az óbudai lakótelepet, persze teljesen más valósult meg. Azon most ne vitatkozzunk, hogy az én elképzelésem lett volna jobb, vagy a jelenlegi hatalmas épülettömbök sokasága a jó megoldás. A vízparti üdülőterületek, a kisvárosok rendezése a kedvelt témám. Az a véleményem, a vidéki városokat kell vonzóbbá tenni, hogy ne legyen olyan túlságosan felduzzadt fővárosa ennek a kis országnak. — Amikor finnországi munkavállalási pályázatot lehetett beadni, nem bízva túlzottan a sikerben, egy víz-parti üdülőfejlesztési koncepcióval pályáztam. Mit tesz a szerencse? Éppen erre figyeltek fel. s hívtak meg Helsinkibe. Másfél évig dolgoztam az építőipari egyetem egyik professzorának tervezőirodájában. Nagy tisztesség ott szerezni gyakorlatot, ahol olyan magas színvonalú az építészet, mint Finnországban. ★ Á fiatal építész sok ta- pasztalattal gazdagodva térhetett háiüa, Itthon ia várták a feladatok a VÁTI-nál: következett az üdülőkörzetek, kisebb városok meghívása. Visegrád, Szentendre, Szombathely, Kiskunhalas, Szarvas, a Duna-kanyar falvai. Ügy mondják, ahol Piroska dolgozott, keze 'munkájának nyoma mindenütt meglátszik. — Később egy időre felhagytam a hivatásommal. A férjem, aki Vízügyi mérnök, az ENSÉ Élelmezésügyi Világszervezetétől, a FAO-tól kapott megbízást, hogy a Csád-tó partján, Szudánban termővé tegyen egy sivatagos területet. Vele együtt mentünk mindannyian, én és a három lányom is. Másfél év után azonban haza kellett jönnünk, mert trópusi betegséget kaptunk. Pihenés és elég hosszan tartó gyógykezelés után következett a mostani legnagyobb munkám: Eger. Azt hiszem, nem is vállalok mostanában hasonló nagyságú megbízást. Ez a környék igencsak ellát tennivalókkal. Azt hiszem, nem kell külön bizonygatni, nagyszerű vidék ez. Bár nem minden szempontból szerencsés a város fekvése, hiszen hosszan nyúlik el egy völgyben, az mégiscsak különleges érték, hogy a lakótömbök mögött mindenütt látható, megjelenik a természeti háttér. ★ A kitüntetett tervező, a munkájáról, a hátralevő feladatokról beszél legszívesebben. Felsőtárkány, An- dornaktálya. Ostoros szabályozási terve már készül, s a megyei tervező vállalattal együtt dolgoznak a szalóki üdülőkörzet rendezésén is. Színié hetenként ül kocsiba, vonatra, s utazik ide a tervezőirodából, hogy a környéket járja. Van is mit tennie. Finnor(József Attila) Az állami díjas Pálya, boronával szagban, ahol úgy vigyáznak környezetükre az emberek, hogy minden tízcentisnél vastagabb fáról már nyilvántartás készül, ott szerzett tapasztalatokat, s tanult nagyszerű építészeti kultúrát. Ott is megállta a helyét. Annak idején megbízást kapott egy városközpont tervezésére. Nyolc év múlva Budapesten járva felkereste őt a város polgármestere, s kérte, mondjon véleményt újabb rendezési terveikről. Egy másik kisvárosban, ahol lakótelepet tervezett, évek múlva visszatérve látta, hogy hajszálra ugyanúgy építették fel, ahogyan megálmodta. Fasorokkal, lépcsőkkel, mindennel. Eger településcsoportjának rendezéséért Ybl-dijat kapott. Az itt lakóknak, magunknak is azt kívánjuk: valósuljanak meg ezek a tervek. Hekcli Sándor Harmincöt esztendős szolgálattal a háta mögött, pirulva bár, de bevallja, hogy — őszintén szólva — a legkevésbé sem akarta azt a pályát választani, amelyen végül is egészen a nyugdíjig maradt. Kiskörei lévén ugyan gyerekkorától ismerőse a Tisza, s felnőtté válva éppenséggel gátőr lányát kérte asszonyának, ám aligha szegődik a vizesekhez, ha 1944, őszén véletlenül össze nem fut a jászkiséri igazgatóval meg a főmérnökkel. A Tisza- süly és Sarud közötti árvédelmi szakasz háborús kárait felmérő s a helyreállítási feladatokat összegező két ember ugyanis megkérdezte tőle: nem tudna-e valakit, aki segíthetne a megrongált telefonvonal kijavításában. Mire ő magát ajánlotta, mert a nemrég elhagyott katonaságnál rádiós távbeszélő volt. Szóval, kapott a felkínált munkalehetőségen, s később pedig — miért, miért nem? — maradt. Ugyanannak szegődött, mint apósa, s hasonló zöld kis házikóba is költözött kettővel lejjebb a folyóparton ... Fiatal meggyfa pattogó ágai alatt emlékezik Tolnai Kálmán a régi történetre. A nyugdíjas ember: szelíd ősz a harsogó tavaszban. Csöndesen beszól életéről, munkájáról, sorsáról. Pilleköny- nyű fátyol a borúja s egy.egy szelíd mosoly az öröme, hogy az útját kinn a kertben, a Odahaza, a kiskörei kertben (Perl Márton felvétele) nagyközség egyik szélső portáján — most már odahaza, végleg otthon — gondolatban, szóban még egyszer végigjárja. — Volt rajta jó és rossz is — magyarázza. — Sok víz próbára tett. Gátőrként, gátbiztosként a Tiszát vigyáztam több mint három évtizedig abból a házból, ahová nősültem, s ahonnét tavaly édecember 8-án pihenőre jöttem: visszaköltöztem a faluba. Strázsakónt — eleinte még tizedmagammal! — a töltést figyeltem, gondoztam, ellenőriztem és végeztem a szükséges karbantartást, rendben tartottam az anyagokat, szerszámokat, Négy-öt kilométeres szakasza volt mindegyikünknek, ezért kellett felelni. Felügyelő koromban pedig valamennyiünkért, az egész 41 kilométeres körzetért tartottam a hátam ... Többször ott voltam a Zagyva, a Tárná jeges és nyári árvizeinél is, részt vettem az 1954-es nagy dunai védekezésben: amikor a folyó Révfalu alatt átszakította a gátat és az egész települést úgy elöntötte, hogy a házaknak csak a gerincük látszott. Katonákkal, szervezett vasula0 meddőkön is lehet élet... Szobája sajátos kis múzeum. A falra erősített polcokon a belépő idegen évenkénti sorrendben üvegekbe töltött halaj mintákat, művelési módokról készített fényképeket, a mezőgazdasági termelésre visszahódított területekről térképeket lát. Különös birodalom ez, csaknem másfél évtized munkájának eredményeit dokumentáló sorozat. Megvalósítója: Oláh János agrármérnök, a Mátraalji Szénbányák visontai rekultivációs üzemének vezetője, aki nemrég kapott Állami - Díjat, a meddőhányók mezőgazdasági újrahasznosítására kidolgozott módszeréért és. annak gyakorlati megvalósításáért. Nyugtalan természetű ember, akinek új iránti érdeklődése végigkísérte eddigi 38 éves pályafutását. Az alföldi tanyavilágból, Lajosmizséről indult. A homokon nőtt fel, hamar megismerve a gazdálkodás nehézségeit. Kecskeméten tanult, mezőgazdasági szakközépiskolában, onnan merített először a tudományokból. — Ma is gyakran eszembe jutnak a kezdő évek — emlékszik —, amelyek meghatározták életem további menetét. Érettségi után a kecskeméti növényegészségügyi körletbe kerültem felügyelőnek. Mindennel foglalkoztam, és mezei munkásként tevékenykedtem. Később a budapesti Műszaki Egyetem mezőgazdasági karára kerültem mezei (!j hallgatónak. Ez azt jelentette, hogy a napi munka melleti tanulhattam tovább. .4 háború sem akadályozott meg ebben, s 1947- ben agrármérnök lettem. Már közben, 1945 tavaszán mint kormánybiztos közreműködtem a földreformnál. Otthon, Lajosmizsén, meg a szomszédos Dabason jogászokkal, tanárokkal készítettük elő a nagy eseményt, miután megszerveztük a földigénylő bizottságot. Ebben a munkában segítségünkre volt Veres Péter, Erdei Ferenc, valamint az Ideiglenes Kormány földművelés ügyi államtitkára, S. Szabó Ferenc. Oláh János a negyvenes évek végén részt vett az első kísérleti gazdaságok megszervezésében is, így a növényegészségügyi és a ma is Kalocsán működő Paprika- nemesítési Kutató Intézet létrehozásában. Dolgozott az állami szőlöoltvány- és faiskola-telepítéseknél, majd Kecskeméten a borforgalmi vállalatnál. Elhagyott homoki gazdaságokból szervezték meg az első nagyüzemi szőlőket az Alföldön. Tizenöt esztendeje pedig, hogy Heves megyébe került. — Miután a kertészet érdekelt leginkább’ — beszéli tovább — így minisztériumi megbízás alapján feleségemmel együtt Gyöngyösre jöttünk. Az akkori borforgalminál, az Eger—Mátra vidéki Borgazdasági Kombinát elődjénél lettem célgazdasági osztályvezető. Egerben és a Mátra alján láttunk munkához sok gonddal és problémával megküzdve. Az elhanyagolt szőlőket a nagyüzemi művelésbe vontuk és az országban elsőként Eger- szóláton 12 holdon telepítettünk széles sortávú ültetvényeket. Aztán 1960-ban a termelőszövetkezetek szervezésénél az elsők között ott volt Oláh János is. Előbb Abasáron, majd Gyöngyöspatán lett fö- mezögazdász. Irányításával egymás után hódították meg a meredek hegyoldalakat szőlő- és gyümölcstermelésre. Egészsége azonban megromlott, a túlzott igénybevétel magas vérnyomásban, szív- es tüdőpanaszokban jelentkezett. Az orvos pihenést parancsolt neki. Ez a nyughatatlan természetű ember azonban nem tudott meglenni rfiünka nélkül. — Amikor a külszíni szénbányászás 1967-ben már eredményesen haladt Visontán — magyarázza Oláh János —, a kormány gazdasági bizottsága felszólította a bányát, hogy foglalkozzék a rekultivációs területek újbóli mezőgazdasági hasznosításával. Akkor kerestek meg és kértek. hogy jöjjek ide üzemvezetőnek, mert tudták, hogy korábban foglalkoztam a homokos területek és a meredek hegyoldalak hasznosításával. A bányát ismertem, hiszen kapcsolatunk volt, többször vásároltunk lignit- port talajjavításhoz, Abasáron és Gyöngyöspatán is. Valósággal megújultam, amikor itt munkához kezdtem. Fokozatosan helyreállt az egészségem és elmélyedtem az érdekes tevékenységben. Akkor az volt a szemlélet, hogy harminc év alatt nem alakul ki növényi • élet a meddőhányókon, Legelőször ezen kellett változtatni. Tudományos és szakmai szer- 'vezéshez fogtam. Nagy segítségemre volt dr. Szegi József, a Magyar Tudományos Akadémia Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézetének osztályvezetője, akivel megosztva kaptuk az Állami Díjat. A vizsgálatokba bevontuk a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Gyöngyösi Főiskolai Karát is. Közben itt, Visontán megszerveztem a rekultivációs üzemet és ezerszámra kezdtük el a te- nyészedényes, illetve a szabadföldi kísérleteket. A meddő kőzetet elemeztük és megfigyeltük, hogf) amelyiknek egy köbcentijében négy gombát, vagy baktériumot találtunk, abban egy év után megfelelő kezeléssel már annyi élőlény volt, mint bármelyik termőtalajban! Az elmúlt években ötszáz hektár meddőt hódítottunk vissza a természettől, és 42 növényfajjal, illetve 76 fajtával foglalkozunk. A rekultivációs időszak általában négy-öl évig tail, és éhnek eredményeként a régi területekhez hasonló termőképes- ségü talaj jön léire. Technológiánkkal a föld szerves- anyag-pótlását a bányából kitermelt lignit és a növényi eredetű szerves maradványok, rozs és zab rendszeres talajba juttatása biztosítja. Mindez környezetvédelmi szempontból is jelentős. hiszen a meddőkre telepített növények megakadályozzak a talaj pusztulását! (Fotó: Szabó Sándor) Az új eljárás iránt külföldön is nagy az érdeklődés. A visontai tapasztalatokat hasznosítják Csehszlovákiában és a Szovjetunióban. Érdeklődnek iránta az Egyesült Államokból, valamint az Angol Királyi Szénbányáktól is. A meddőhányók mezőgazdasági hasznosítása tudományos témaként szerepel a KGST Komplex Programjában, melynek kidolgozója, éppen a visontai eredmények alapján, Magyarország lett, Oláh János személyében. — Nagy megtiszteltetés volt az Állami Díj — mondja az üzemvezető. — Munkámat rengeteg vita és harc kísérte, mégis életem nagy sikere, hiszen merész vállalkozás volt, amelynek megvalósítását jutalmazták. Véletlenül kerültem erre a területre, de a csaknem másfél évtized szívós munkája jó példa arra, hogy nem szabad megtorpanni, és a nehézségeket is vállalni kell! Öt- venhal éves vagyok, és valami olyat sikerült alkotnom. ami másoknak is maradandó lehel. Ez büszkeséggel töll el. Szeretnék még dolgozni néhány évig, hiszen nagyon sok a teendő. A terv az, hogy az ezredfordulóig ötezer hektár rekultivált területet adjunk majd vissza itt, Vsscaita környékén a me- zőgaziSasági termelésnek. Van tóbiát mit tenni az újabb sikerekért! Menfusz Károly sokkal vetettük össze vállunkat, szovjet kétéltűek s vagy száz magyar motoros mentette, ami menthető. Két hétig alig volt megállásom... Érdekes, izgalmas tennivalókat hozott majd minden évem. Jó érzés számomra, hogy még a Tisza ll-t is építettem! Hosszú szolgálata nagyszerű elismerésekben csillog. Sztahanovistává, a szakma legjobb gátőrjeinek egyikévé, a vízgazdálkodás kiváló dolgozójává avatták, „Kiváló Munkáért kitüntetést s négy árvízvédelmi érmet is őriz! Egy medált — életmentésért kapott. Falumbeli fiatalemberért adták — mondja érdeklődésünkre. Társával ült a motorosban, amikor felborult itt, a kiskörei duzzasztó alatt. Csak a nagy riadalomra lettem figyelmes, s a tétlenül bámészkodó csoportosulás késztetett gyors cselekvésre. Szerencsére a gátőrháznál volt kikötve a fiúék másik csónakja, mivel az apa errefelé szokott halászni, s így elköthettem, segítségül mehettem. A két legény közül azonban már sajnos csak az egyiket sikerült kimentenem, a másik elsodródott, belefulladt a vízbe, amikorra odaértem. Ha rá gondolok ma is lúd- bőrös leszek! Nem volt kis vállalkozás, hiszen éppen tetőzött a Tisza, s ráadásul szeles, viharos idő járta, könnyen pórul járhattam volna magarh is. Kitüntetései közül az utolsót. a legnagyobbat — nemrég kapta. Az Állami Díj. amit öt társával megosztva adtak a Tisza-völgyi árvízvédelmi munkáért: a korona a pályán! A felszabadulási évforduló alkalmából, az Országház vadásztermében vette át Aczél Györgytől. — Ekkora tisztességre már igazán nem számítottam! — vallja őszinte szavakkal. — Még kisebbet sem vártam, hiszen jutott épp elég belőlük eddig. El sem akartam hinni, amikor az Elnöki Tanács Titkárságától megjött az értesítés, a meghívó, s- feleségem, gyógyszerész lányom, művezető fiam is ugyancsak csodálkozott! No, meg persze: örült! Kimondhatatlanul jólesett, hogy örömömben ősz-, toztak régi barátaim, ismerőseim is. Tolnai Kálmán, a Közép- Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság nyugalmazott dolgozója — ahogyan emlegeti — ősz óta nem járt az elhagyott zöld kis háznál, ahol az ablak alatt talán már nyiladozik az idei orgona is. Jószerével, igazából még meg sem ünnepelték Állami Díját. Azt várja, hogy teljesen kitavaszodjék odakinn, a szabadban is leülhessenek a társakkal, szocialista brigádjuk tagjaival. Közöttük az utódló Pet- rife Pállal, akit édesapja tragikus vízi halálától, apró kö- lyökkora óta együtt neveltek a gátőri gátbiztosi posztra. — Kinn a víznél, tudom, hal illenék jobban a lakomához, de lehet, hogy inkább vadból falatozunk — tervezget, —, mivel a puskához szoktam, horgászbotot, hálói talán még nem is vettem a kezembe. Egy-egy harcsához. kecseséhez csak akkor láttam hozzá, ha néha- korban valamelyik ismerősöm meglepett. Valami finom mindenképpen kerülközik, s meg is locsoljuk illendően. S ez még nem lesz a búcsú! Amikor csak szükség lesz rám- amikor csak hívnak: dolgozni is kimegyek a Tisza» partra...! Gyóni Gyula
