Népújság, 1980. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-20 / 92. szám

Művészet és társadalom tői 1975-ig szólóan kapunk tájékoztatást. Majd nap­jaink krónikája következik 1975-től 80-ig terjedően, a képzőművészeti műfajok Kiállítás a Műcsarnokban Madárdal (1948) mai állapotára, s a művé­szeteknek mindennapi éle­tünkben játszó''^ szerepére utalva. Különös kiállítás fogadja a hagyományos tárlatokhoz szokott látogatót a Műcsar­nokban. Különös a bemutató címe is: „Művészet és társa­dalom 1945—1980”. Nem ke­vesebbet, mint a társadal­munk utóbbi harmincöt évé­nek változásait, s művésze­ti — nevezetesen a képző- és iparművészeti — vetüle- teit próbálja feltárni. Ezért szokatlan azután a kiállítás installációja is. A termek egyik oldalán a politikai, társadalmi jellemzők, a má­sik oldalon három vonulat­ban ezek művészi megnyil­vánulása. Elöl a plakátok, középen a képek és grafi­kák, majd az iparművészeti és ipari, művészeti tárgyak. A történelmi-társadalmi témákat, eseményeket be­mutató dokumentáció egy­részt korabeli fotó-, szöveg­es egyéb dokumentum, más­részt az időszak életformá­ját bemutató fotó- és tárgyi anyag. Az egyes korszakok­hoz kötött (kissé önkénye­sen) képző- és iparművésze­ti alkotásokat, mint a kor művészeti dokumentumait mutatják be. Aki a termei­be lép — írja Horváth György a kiállítás anyagá­nak egyik összeállítója — tán szokatlannak fogja érez­ni az első percben a lát­ványt, s a tényt, hogy a Műcsarnok máshoz szokott falai közt egymás mellett lát történelmi ereklyét, kö­zönséges, mindennapi hasz­nálatra szánt tárgyakat, múltunkat idéző dokumen­tumot, fotográfiát, ötvös­munkát, művész tervezte és készítette textiliát, formater­vezett gépet, szerszámot, ru­hát, cipőt. S mindezt két párhuzamos vonulatban, ahol a termek bal oldalán mindig az élettények — a politikai dokumentumok és az adott korszakra jellemző életmódot bemutató példák: számok, tárgyak, adatok — lelhetők, jobb oldalán pedig mintegy nekik felelve, a képző- és iparművészet al­kotásai. Ha tetszik; a mű­vészet válaszai a velük most tételesen is szembesí­kább: részvételük a korban. Hiszen a két vonulat nem attól tartozik össze, hogy ezen a tárlaton párhuzam­ba állította őket a rendezés, hanem attól, hogy — elvi­leg is, gyakorlatilag is — a két oldal tárgyai felcserélhe­tek, egymáshoz illeszthetők, egymásnak felelök: a jobb oldal képei, grafikái „beille- nek” a bal teremfél ente­riőrjeibe, s az is könnyedén elképzelhető, hogy a jobb oldalra helyezett iparművé­szeti munkák és ipari for­matervek a másik oldalon is felbukkannak, vagy a fotó­dokumentumok valamelyi­kén az utcán találkozunk egy — a túloldalon műként interpretált, eredeti alkotás­ként bemutatott — plakát­tal, az üzemben a formater­vezett géppel, szerszámmal, máshol a háztartási tárgy- gyal, járművel. A termek meghatározott időszakokat tárgyalnak. Az első teremben történelmünk képekkel, dokumentumok­kal, becses ereklyékkel és köznapi tárgyakkal írt váz­latán át jutunk el a felsza­badulás napjaitól 1948/49-ig. A második korszakot 1948- tól 1962-ig terjedőben jelöl­ték ki a kiállítás rendezői. A harmadik teremben 1962­tett eseményekre. De in­A 80-as évek bútorai Vitkovlcs Mihály művei Vitkovics Mihály munkásságát az irodalomtörténet jöjj- ban számon tartja, mint az irodalmi köztudat. Életművéről 1978-ban tudományos ülésszakot tartottak, de örökségének tágabb kisugárzásáról nem beszélhetünk. Műveinek új ki­adása, amely Lökös István kísérő tanulmányával és gondo­zásában jelent meg, elérheti, hogy he csak irodalomtörténeti helyét, de sokirányú munkásságának a lényegét is megis­merjük. A hagyományok tudatosításának erre a módjára a költő-író szülővárosának, Egernek is szüksége van. Lőkös István bevezető tanulmánya életrajzi áttekintést ad Vitkovicsról. Az életrajzi adatok mögött felvázolja a két­száz évvel ezelőtti Eger szellemi életének képét, szól Vitko­vics egri kötődéséről, s a város irodalmi hagyományairól, melyek meghatározták Vitkovics Mihály fejlődését. A Pest- Budára való átköltözés után az irodalmi élet közelébe ke­rült ügyvédet már a korabeli magyar és szerb kultúra isme­rete jellemezte. Lökös célja azonban nem az életrajz meg­írása. hanem Vitkovics magyar költöi-irói arcképének meg­rajzolása. A művekhez, Vitkovicshoz segíti közelebb olvasó­it. Ugyanakkor jogos a téma körülhatárolása is, hisz a szerb irodalom is magáénak vallhatja az írót szerb munkái alapján. A XIX. sz. kétnyelvű költője Vitkovics. mint annyian Kelet- Európában. Kármán József Fanny hagyományai című műve az ő szerb fordításában nemzedékek kedvelt olvasmánya volt. s ő' teremtette meg Kazinczy Ferenc és Lukiján Mu- sicki, a szerb klasszicista költő közötti kapcsolatot is. A kötet Vitkovics népies dalait, szerb népdalfordításait, verseit, meséit, levélregényét, tanulmányait s válogatott le­veleit közli. A költő Vitkovics a klasszicista poétika jegyé­ben alkotott. 1817-ben megjelent kötetében is ezt hangsú­lyozta. Epigrammái a mester, Kazinczy műveivel veteksze­nek. Meséi verseivel egy kötetben jelentek meg, s ugyan­csak a klasszicizmus oktató célkitűzését követik. A magyar irodalom 1817 körül végbemenő változását Vitkovics is ér­zékeli: nemcsak levelezése ritkul Kazinczyval, de költészete is új irányt vesz. Ekkor írja népies dalait s ekkor készíti népdalfordításait is. Prózai munkája, A költő regénye ön­életrajzi mű. A szentimentális próza jegyei lelhetők fel ben­ne. „A magyar próza... a XIX. század elején ezzel a kézi­ratban maradt, be nem fejezett alkotással nézett szembe va­lósága egy részletével, a magáról jelt adó polgári lelkülettél. s az ennek tükrében felderengő világnak a képével”. (Bori Imre) A mű közlése azért is örvendetes, mert a regényt eddig csak egy 1879-es kiadásból ismerhettük. A kötetben közölt levelek a pesti irodalmi életet össze­fogó Vitkovicsot mutatják be. Az iró a magyar nyelv ügyé­nek harcosa volt. Leveleiben szép vallomásokat olvashatunk a nyelv ápolásának szükségességéről. „A honi nyelv szapo­ríthatja, erősítheti, világosíthatja nemzetünket.' Talpköve ez Európában való további fennlételünknek. A többi akármi mód, bár leghasznosb legyen is az, egyedül dúsakká, so­kakká, de nem magyarokká tehet. Járd be eszeddel Honun­kat végig, és ahol csorbaságot vagy korcsosodást veszel ész­re, azt a magyar nyelviül való elrugaszkodás, vagy annak megvetése fiazta.” — írja. Szemere Pál és Horvát István mellett tagja Kazinczy „pesti triászának” — ezt mély ön­tudattal vállalja is. Háza az irodalmi élet központja, levelei­ben készséggel tudósít az irodalom körüli eseményekről. Tudva, milyen nagy szerepe van ma is a szellemi élet „orr ganizátorainak” Vitkovics szerepvállalásáról csak elisme­réssel beszélhetünk. Berzsenyi második pesti látogatásának történetét is az ő beszámolójából ismerjük. De az is irodal­munk történetéhez tartozik, hogy a somogyi magányában élő Berzsenyi éppen a pesti utazást követően írta Vitkovics Mihályhoz című episztolájában: „Szivemnek ember és rokon kebel kell, / Kivel vegyítse érzeményeit; / Elmémnek elme, mely megértheti, / 'S melyben sugárit tükröztethéti.” Lőkös István érdemes munkát végzett Vitkovics Mihály műveinek válogatásával, gondozásával. Tanulmányában a sokoldalú Vitkovics munkásságának minden oldalát követi, elemzi. Nemcsak az irodalomtörténész tudásával, hanem az egri kötődésekre figyelő irodalomszervező buzgalmával, aki most-is példát talált patriotizmus és kelet-európaiság ösz- szekapcsolására. (Szépirodalmi, I960.) Fűzi László H aizer József Veszprémben született, még a háború előtt tanulta ki a szakmát. A negyvenes évek végén a Dózsa- városban tagja volt annak a — minek nevezzem? — csoport­nak (?), amelyik a Csatár utcában építőszövetkezetet alapított. Az egyik kőműves a saját házát írat­ta a szövetkezetre. Haizer József a megspórolt kétszáz forintját ad­ta be. Micsoda pénz volt az ak­kor! Az Építők Veszprémi Szövet­kezete, ennek a néhány kőműves­nek a szocialista társulása a mai Veszprém megyei Állami Építő­ipari Vállalat elődje volt. — Akkor maga alapító tag a vállalatnál — mondom. — Az js vagyok! Az aranygyű­rűt is megkaptam. — Ügy veszem észre, hogy sze­ret az igazgatókról beszélni. — Szeretek ? ... —’ Mint szakszervezeti titkár fi­gyelemmel kísérte őket. — Én azok közé az emberek közé tartozom, akik ha elkezdik a harcot, nem adják föl. Nem va­gyok kalapforgató ember. Volt olyan igazgató a vállalatnál, aki­vel szakszervezeti titkár korom­ban egyszer se voltam kint együtt a munkahelyeken. Ezzel szemben a Pömyeczi meg, az ugye, kőmű­veslegény volt. Ő azt mondta: Haizer Jóska, a jövő héten me­gyünk, akkor egész héten kint is voltunk. Én eddig, ha jól számo­lok, tizenkét igazgatóval dolgoz­tam a vállalatnál. De például ilyen, mint ez az Igaz Endre, amelyik most van, három ha volt összesen. Értekezletet tart? Na, akkor jön a magnó. Ha legköze­lebb valaki nem ugyanazt mond­ja, akkor elő a magnót, és lejátsz­Thiery Árpád: Ténypmtré sza neki a szalagot: — Na, most beszélj!... Nincs előtte bocsánat. Aztán a másik, hogy keresd az embereket, szeret közöttük lenni. A feleségem telefonkezelő a ház­gyárban. Reggel hatra megy. Jön haza, mondja ám, hogy az Igaz már háromnegyed hatkor kint volt. Pedig Fehérvárról jár át mindennap. Sokszor éjszaka ér haza... H aizer kilenc éven át a vál­lalat szakszervezeti bizott­ságának a titkára volt. Ötvenhá­romtól hatvankettőig hétfő reg­geltől szombat estig motorkerék­páron járta a munkahelyeket, szerte a megyében. Három éve a szavatossági építésvezetőség kő­művese. Kevesebbet találkozik az igazgatóval, annál többet azok­kal a lakókkal, akik a vállalat ál­tal épített házakban laknak. — Ügy hallottam — mondom —, hogy a vállalat gazdaságilag és a határidőkkel lehetett bármilyen mély gödörben is, a minőségre sose volt panasz. Igaz ez? — Hogyne! Az itteni kőműve­seket mindig becsülték,- vitték őket Pestre is. Igaz, kőművesek is voltak. Nézze meg az egyetemet! Azt mi ötvenben vakoltuk be. Még most se kell hozzányúlni. A házgyár első négy háza nem úgy sikerült. Akkor indult a gyár, nem volt gyakorlat. De most már mondhatom, hogy megfelel a mi­nőségnek. Haizer Igyekszik a kedvembe járni, ahogy ez a vendéget meg­illeti. Feketekávét főzet a felesé­gével. Sört bont. — Egy hete nem fűtenek — koccintja oda a poharát az enyém­hez. — Még jó, hogy tavaszias az idő. — Egyelőre nem tudjuk, hogy mi lesz. A lapradiátorok elöreged­tek. Rég ki kellett volna cserélni. — Miért nem cserélik ki? — Miért, miért — legyint do­hogva. — Hiába beszél az em­ber. .. Már előbb is volt egy .mondata. — Én mindennel foglalkozok a vállalatnál. Ugyanis mindent meg­látok. Azt mondják, az is a baj. a közvélemény gondolkodása nemcsak a napi ügyekben mozgékony. A zöldségellátás, a közlekedés, az elhasználódott ra­diátorok mellett a figyelme kiter­jed az urbanizáció olyan kérdé­seire is, mint a városszerkezet, a terjeszkedés, a város jelleg, a tu­rizmus. Egy olyan ember, mint Haizer József, beleszól-e, van-e módja, hogy beleszóljon a város ügyeibe? — Igen, itt születtem, dózsavá- rosi gyerek vagyok. Ötvenhétben költöztünk be a városba, hatvan- három óta meg itt lakunk a Schönherz utcában, ahol most va­gyunk. De engem nem kérdeztek meg, hogy mi a véleményem a városfejlesztésről. Húsz lakás van ebben a házban, de nem hiszem, hogy valakit is megkérdeztek vol­na. Mitőlünk nem kérdezik meg, hogy hova települjünk. Legalábbis éntőlem nem. Minket csak akkor hívnak gyűlésre, ha a tanácstag­nak valami beszámolója van. Egyszer hozzászóltam, hogy az in­gatlankezelő a pincénkben hegesz­tőműhelyt rendezett be. holott az a lakók helyisége, és jött föl a gáz. De a műhely még mindig ott van. Két ikerfia közül bejön az egyik. Az idősebb. Leül a heverő szélére is figyel. — Tehát nincs beleszólás? — Ennyi, amit mondtam. A tá­jékoztatás se jó, ezért, aztán bele­szólás sincs. Aztán jön a mende­monda. — Nem jó a tájékoztatás? — Vagy nem jól dolgozik a kör­zeti megbízott. Vagy a tanács tényleg nem tájékoztatja őket. A kettő valamelyik közül. A fiú közbeszól. A hangja il­letlen. leleplezésre kész. — És te elmész este fél hétkor a gyűlésre? —■* Én el! — húzza ki magát Haizer József mérgesen. — De engem még nem hívtak. Miért nem hívtak? Megpróbálom lecsillapítani. — Mindenkit talán nem is lehet megkérdezni. — Van rá ember, hogy meg­kérdezzék ! Olyan körzeti tanács­tagok kellenek, akiknek tekinté­lyük van. Ugye? T együnk egy keményebb lé­pést, Megtehetjük. — Ha már itt tartunk, mit szol hozzá, hogy a város vezetői elő­szeretettel hangsúlyozzák: ez munkásváros. Statisztikai .számo­kat is mellékelnek hozzá: Való igaz, hogy munkásváros ez? — Ipari vármegye, az biztosi. — De milyen város? — Attól függ, hogyan veszem. Én kőműves vagyok. A két öcsém ács. Az ikerfiaim fűtésszerelők. Ha azt nézem, hogy mennyi mun­kás dolgozik itt, akkor igen. Húszezren felül vannak. Az biz­tos. De mennyi jár be ide falu­ról? Mert ha ez nem így volna, akkor a nyereségből nem menné­nek el a vállalatnál is milliók a munkásszállításra. Én nem a vidé­kiek ellen beszélek, A vidékiek ta­lán nem olyan jó szakemberek, mint a városiak, de a szívük meg a szokásuk, amit otthonról hoztak, közelebb áll a munkához. Ké­rem, a mi vállalatunknál hatvan százalék vidéki. A Bakony Mű- yeknél se jobb az arány. Ha itt lakna az a sok munkás, aki itt dolgozik, akkor munkásváros len­ne. Én is azt mondanám. De itt csak dolgozik... D elelendül a vitába. Felemelt ™ ujjával figyelmeztet. — "Mondok én magának vala­mit! A múltkor voltam Ajkán. Az, látja, az egy munkásváros. Tudja, milyen messze vagyunk mi attól? Nagyon messze, sajnos. Ott olyan rend és tisztaság van, azt möndhatom. A nép másképpen él abban a városban. Én itt nyáron nem szeretek kiállni az erkélyre, mert csak esz a méreg. Ha föl­vennének egy embert kétezeröt­százért, és adnának neki egy csekkfüzetet, hogy büntesse meg azokat, akik letiporják a gyepet meg a virágokat... Nemcsak gya­log ám! Még autóval is! Elég vol­na, ha csak ötven forintjával bün­tet, akkor is bejönne a fizetése. A környezetünk meg olyan lenne, amilyen egy munkásvároshoz il­lik. .. Haizer ért a töltögetéshez, a sörnek a pohárban épp csak any- nyi habja van, amennyi a gusz­tus szerint szükségeltetik. Rám szegezi az ujját. Nyilván korho- lás következik. . — Egyetem is van. Mi? Azt nem is mondta — kapja fel a po­harat, jelt adva az ivásra.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents