Népújság, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-30 / 76. szám

Tartalékok a fejőkben NEMCSAK AZ EMBEREK, hanem a termekek is bejár­ják a maguk életútját. Kez­detben — a fejlesztés stádiu­mában — költeni kell rájuk, majd a gyártás kezdetével és felfutásával együtt emel­kedik a nyereség, egészen a piac telítődéséig. Ez az a — többé-kevésbé előre megje­lölhető — pont, amelytől kezdve a haszon csökken, te­hát ekkorra már el kell ké­szülnie a következő termék­nek, amely újra csak az előbbi görbével ábrázolható utat járja be. A licenc-el- adók a lemenő stádiumban válnak meg termékeik, gyár­tási módjaik kizárólagos hasznosítási jogától. A vásár­lók viszont — amennyiben megalapozott gazdasági stra­tégia részeként vásárolják a licencet — arra számítanak, hogy néhány ciklussal ké­sőbb az eladóval egyidőben (vagy ha lehet, hát kicsivel előbb) jelenhetnek meg leg­újabb termékükkel a piacon, így élvezhetik a felmenő ág extra nyereségét is. E köz­bülső idő a tanulásé és a fejlesztésé, vagyis ekkor kell mozgósítani a fejekben szunnyadó értékeket. A leszűrhető törvényszerű­ség tehát így hangzik: a fe­jekben levő többlet „anyagi erővé válik” és hatással lesz a zsebekre is. Nem kell hát mást tenni, mint olyan vi­szonyokat teremteni, ame­lyekben a szellemi tőke anyagivá válhat. Persze ami­lyen egyszerű az elv, olyan nehéz a megvalósítás. Ha már a fejek és a zse­bek kapcsolatára egyszerűsí­tettük a felhalmozódott is­meretek gyakorlati alkalma­zását. akkor fel kell idézni a „japán csodát” is. Japán há­ború utáni gazdasági fejlő­dése ugyanis úgy indult, hogy jóval több — műszaki, tech­nikai és gazdasági tudással rendelkező — szakembert ké­peztek, mint amennyire az akkori termelés igényt tar­tott. Így a „felesleges feje­ket” intézetekbe, laborató­riumókba küldték, ahol a ná­luk fejlettebb országokból vásárolt gyártási-eljárási li- cenceket kellett adaptálniuk, továbbfejleszteniük. Ez a munka oda vezetett, hogy például az USA-ban a 40-es évek közepén megalkotott tranzisztorral — nem sokkal több mint ^gy évtized múl­tán — a japánok olyan elekt­ronikai berendezéseket készí­tettek, hogy az egész világ ezeket kereste. Most hasonló jelenség kezd kibontákozni a mikroelektronikára épülő szá- mítástech ni kában. Számítástechnika? Ha ezt tartjuk a korunk iparát, munkánkat, életünket és gon­dolkodásunkat ugyancsak át- forrmáló technikai fejlődés jelképének, akkor nem sza­bad figyelmen kívül hagy- nunjc valamit. Amíg két év­tizeddel ezelőtt egy számí­tástechnikai rendszer eladá­sakor maga a gép — a hard­ware — tette ki a vételár csaknem teljes összegét, ad­dig napjainkban ez már az 50 százalékot sem éri el. Te­hát egyre nagyobb hányadot és értéket képviselnek a fel- használást segítő programok — a software. Egy üzem számítógépes irányításának megtervezéséhez pedig nem kellenek költséges eszközök, berendezések. Elég néhány íróasztal, néhány olyan em­berrel, akik alkalmasak e munka elvégzésére. Ha vala­hol, akkor itt közvetlenül válik termelőerővé a magas színvonalú tudás, ráadásul jó árat is fizetnek érte. IDŐRŐL IDŐRE KIROB­BAN a vita arról, — leg­utóbb például az Élet és Irodalom című hetilap ha­sábjain —, hogy miért „gyö­möszöli vissza” a gazdasági- társadalmi környezet az al­kotókedvet a többet akaró emberekbe. A válaszok zö­me egy feloldhatatlannak tű­nő dilemmába torkollik: gaz­daságunk egyes területeken kevesebb szakembert igényel, mint ahányan évről évre be­fejezik tanulmányaikat. Ugyanakkor a világ mozgá­sa, az oly sokat hangoztatott „a tudomány termelőerővé válása" glgpelv viszont en­nek éppen az ellenkezőjét kívánja. Akkor mi legyen? A tudás növeléséről semmi szín alatt sem szabad le­mondani, hiszen az zsákut­cába vinne; a körülmények változására várni ugyancsak nem egy járható út. Egyik lehetséges alternatíva az em­lített japán példa, de néhány hasoniót még ki lehet talál­ni. A piacon — talán sike­rült érzékeltetni — egyre inkább kelendő árucikk lesz a termékekben megtestesülő emberi tudás. Ezt kihasznál­va, csökkenő beruházás mel­lett is biztosítható a gazda­sági növekedés. — németh — Emlékek a kongresszusról Néhány napja, amikor a küldöttel először beszélget­tem, megkérdeztem. hát persze, hogy megkérdeztem én is tőle: vajon felszólal­na-e a kongresszuson? S akkor Szűcs József né. ez az egyébként talpraesett asszony, láthatóan kicsit zavarba jött. Pirulva vála­szolta, hogy bizony nem egykönnyen szánna rá ma­gát, talán eszébe sem jutna jelentkezni, mikrofon elé ulkt«. Mert az az igazság. hogy meglehetősen izgulós természetű! Az egyetemen például, ahol több mint nyolcvan vizsgát hagyott maga mögött, bizony még az utolsó beszámolónál is szo­rongott. S azóta sem sokat változott, jóllehet kenyere lett, hogy kisebb-nagyobb hallgatóság elé lépjen. Ha pedig az iskolában is nehéz, ugyan milyen lehet a történelem előtt szerepel­ni..?! Aztán nem győztem cső­Mindent a kedves utasokért A Volán gyöngyösi üze­mének igazgatója, Nagy Jó­zsef így mondta: — Amikor az autóbusz megáll, ha a járaton nincs jegykezelő, akkor a gépko­csivezetőnek le kell szállnia, odamenni az ajtóhoz, lesegí­teni az utasokat és a felszál­lókat is segítenie kell. Ezt így írja elő a szabályzat. A szabályzat,..! És való­ban. Emlékeim közül most felrémlik, hogy velem is megtörtént már ilyen és eh­hez hasonló, amikor a jegy­kezelő, méghozzá — nő, az ózdi járatról, leszálláskor a kezével segített. Úristen, ilyen öreg vagyok már!?... Villant az agyam­ba. De az udvariasságot meg­köszöntem, — No, öreganyám, nem hall? Magának mondtam. Mi­ért nem megy beljebb? Ez már egy másik jelenet, szintén a buszról. Egy másik gépkocsivezető megnyilat­kozása. ★ Aki nem ismerős ebben a mátraalji városban, ugyan­csak kérdezősködhet, mire a Volán utazási irodájára rá­bukkan a Török Ignác utcá­ban. A kis, égre nyíló helyi­ségben annyi az íróasztal, hogy a vendégnek nem köny- nyű helyet szorítani. Bagi József irodavezető készség­gel válaszol a kérdésre. — Tavaly mintegy 230 tár­sasutazást bonyolítottunk le. összesen több mint három­ezer vendégéjszakát biztosí­tottunk. Havonta mintegy dálkozni, amikor a képer­nyőn megpillantottam! Előbb az elnökségben, ott. mindjárt a dekoráció hatal­mas Xll-es száma alatt, utóbb pedig az ülésszak szerdai délutánján az elnöki székben. A mikrofonnál, ahonnan á hangját is hal­lottam. Fesztelenül, maga­biztosan. Ha akarta, ha nem: vala­mennyiünk számára emléke­zetes résztvevője lett a nagy eseménynek! — Hogyan is volt? — kérdem utóbb, hogy újra találko­zunk. — Ami történt — vála­szolja Szűcsné, most már megnyugodva. mosolyogva — a magam számára. is roppant meglepetés, nagy- nagy élmény! Tulajdonkép­pen még vasárnap elkezdő­dött, nem sokkal azután, hogy a Volán 4. számú Vál­lalat külön autóbuszán, a ..házigazdák” kalauzolásával megérkeztünk a fővárosba, elfoglaltuk helyünket a Sza­badság Szálló VI. emeletén, s a rendelkezésünkre bocsá­tott tiinácskozószobábain üsz- szejöttünk első csoportmeg­beszélésünkre. Mit mondjak? Valósággal elállt a lélegze­tem, amikor a kezembe adott táskából kiemelt nyomtatványok egyikén, a kongresszus elnökségére tett javaslaton a magam nevét is olvastam. Nem beszélve arról, amikor másnap reggel azt is közölték velem, hogy — mint a dísztribün egyet­len aktív pedagógusa — háromszáz különjáratot üze­meltettünk. — Mennyi idő szükséges egy megrendelés teljesítésé­hez? — A társasutazásoknál há­rom-négy hónap. Főként a szállás miatt. Az elhelyezést a kívánság szerint teljesít­jük: szállóban, kollégium­ban, turistaházban. Étkezés­sel vagy anélkül. — Milyen gondot okoz az iskolai kirándulások lebonyo­lítása? — Elsősorban az időpont a kritikus. Nem tudunk min­den kérést a tavaszi szünet­ben vagy az érettségi idején teljesíteni. Az autóbuszaink száma adott. Amíg kocsink van, addig minden további nélkül állunk az iskolák ren­delkezésére. — Kedvezményt kapnak a diákok a kiránduláskor? — Hogyne! De ez a mint­egy ötvenszázalékos kedvez­mény nemcsak az iskolákat illeti meg, hanem az ifjúsági szervezeteket is. Azért érdeklődtünk a tár­sasutazások felől, mert több alkalommal hangzott el olyan vélemény a pedagógusok kö­réből, hogy a Volán „kiköti”, mikor kiránduljanak a diá­kok és hogy nem ad az isko­láknak kedvezményt. ★ A műszaki osztály vezető­je Hegedűs Andor. Tőle tud­tuk meg, hogy a személy- szállításban részt vevő autó­buszok mintegy kétharmada korszerű, kiváló műszaki tu­lajdonságokkal. A korábbi valószínűleg én köszöntőm majd a tisztelgő kis úttörő­ket! — Sohasem fogom elfelej­teni. Maradandó emlék már az is, ahogyan gyülekeztünk hétfőn, a kongresszus meg­kezdése előtt. Egymás után érkeztek az elnökség tagjai, jeles személyiségek egész sora lépett közénk, s az or­szág vezetőivel paroláztam. Megható volt, amikor be­mentünk az óriási terembe, annyi jelentős, sorsdöntő esemény színhelyére, s az izgalomtól valósággal bele- borzongtam abba. hogy olyan óráknak, napoknak vagyok résztvevője, ame­lyekre a világ is figyel... Az egyik előző soros elnök. Stock János vezérőrnagy, illetve másik elnökségi tár­sam, dr. Szabó Gábor deb­receni akadémikus biztatá­sai, praktikus tanácsai köze­pette szerdán délután ültem a mikrofon elé. Azon a na­pon. amikor hevesi küldött­társam, Gulyás Sándor is felszólalt, akit utóbb a Köz­ponti Bizottságba választot­tak! Kádár János és Lázár György között elnökölve, pontosan három ólakor je­lentettem be, hogy a tanács­kozást folytatjuk. Megje­gyeztem: előbb az összefog­lalóban is elismeréssel mél­tatott Andrásfi Gyula pesti nyugdíjasnak adtam szót. aztán dr. Romany Pál mi­niszternek, majd a Pest me­gyei bizottság titkárának, aztán egy állami díjas ve­zérigazgatónak, végül pedig típusokhoz képest mintegy 150 000 kilométerrel többet tudnak futni nagyjavítás nélkül. A modern járművek­nek is és más, szervezési in­tézkedéseknek is köszönhető, hogy az üzemanyagból ta­valy több mint három száza­lékkal használtak fel keve­sebbet, mint az azt megelőző évben. Ennek az értéke ma félmillió forintot tesz ki. Megkezdték a fáradtolaj felújítását is. Így több mint 52 ezer liter használt olajat varázsoltak újjá, nagyjából 750 ezer forint értékben. A járművek fogyasztását naponta ellenőrzik. Ha vala­mi eltérést észlelnek, megke­resik az okát. — Az egyik vezető beosz­tásban levő személytől azt hallottam, hogy a takarékos­ság miatt a járatok egy ré­szén megszüntetik a fűtést — jegyeztem meg. — Nevetséges, hinni sem akarom. Olyan volna ez, mintha a lakásokban kap­csolnák ki a fűtést a taka­rékosságra való hivatkozás­sal. — Mennyiben érdekeltek a gépkocsivezetők az üzem­anyaggal való takarékosság­ban? — Közvetlenül ők nem kapnak térítést ezért, de a felajánlások elszámolásakor és a szocialista brigádok tel­jesítményeinek összesítése­kor ez pontokat hozhat. — Létszámgondjuk van? — Bázisüzem vagyunk. Mindig jönnek hozzánk fia­talok, de ha valahová ember a BM határőrség első tit­kárának. S 16.50-kor jöt­tek a pajtások! Lapjuk mel­lett — amelyet az ország- világ előtt felmutatott raj­zok díszítettek — két nyak­kendőt is kaptam tőlük, egy vöröset és egy kéket. Mintha csak ismerték volna Eger színeit. Nem is volt könnyű elcsuklás nélkül, válaszol­nom tündéri szavaikra! Amikor pedig a szünetben, a folyosón, az emeleten is folytatták nagy sikerű mű­sorukat, alig tudtam meg­állni, hogy össze-vissza ne csókoljam őket..! — Különben: a pajtások szünetben mutatott néptán­ca, zenekari fellépése volt az egyetlen szórakozásunk a» kongresszuson. Rövid szüne­tekkel egész nap dolgoztunk. Jómagam például fél hatkor keltem, hogy a hét órási reggelire, illetve a S.10-es indulásra időben társaim kö­zött legyek. Meglehetősen fáradtan érkeztem vissza Egerbe. A fáradtságot azon­ban hamar elfelejtette, hogy a városi, megyei pari - értekezletek után küldött lehettem a kongresszuson is! Apró kis emléktárgyaim kö­zött a legkedvesebbek azok a táviratok, amelyeket isko­lámból. a Szilágyi gimná­ziumból kaptam. Egyrészt munkatársaim, diákjaim . miatt, másrészt pedig, mert rajtuk őrzöm kongresszusi is­merőseim aláírásait, közöt­tük Kádár elvtáns nevét is. » Gyóni Gyula ) kell, oda innen kell külté­ri unk. A létszámunk tavaly sem érte el a tervezettet. Íme tehát: a kedves utas kényelmét szolgálják a mo­dern járművek. A kulturált személyi forgalom „műszaki oldala" tehát biztosított. ★ Egy hozzánk írt levélből idézünk: — Azzal a járattal utaztam Egerből Gyöngyösre, amelyik Vécsre megy. Kint szakadt a hó. Fújt a szél. Bent der­mesztőén hideg volt, mert nem fűtöttek. Korábbi ta­pasztalataim szerint is ez a gyakorlat ezen a járaton. Az emberek beburkolóznak a kabátjukba, a kucsmát a fü­lükre húzzák, mert olyan a busz, mint egy jégverem. Ez a járat az egri üzem­hez tartozik. Ezért érdeklőd­tünk Sóvágó Csabánál a pa­nasz miatt. — Kivizsgáltuk, a fűtő­kályha volt rossz. Most a busz bent van javításon. Így hangzott a válasz. Igaz, a levélben jelzett idő­pont és a kályha megjavítá­sának napja között akkor már jócskán eltelt néhány nap. Addig nem vették ész­re, hogy rossz a kályha? Ügy látszik, ennek a járatnak az utasai már megszokták a „hi­deg órákat” ezen a buszon. Megjegyezzük, hogy a bu­szokon a belső utastér fűté­séről nem az autóknál meg­szokott módon, hanem külön kályhával gondoskodnak. ★ A dohányozni tilos tábla jól látható helyen hívja fel magára mindenki figyelmét a buszban. Csudán a gépkocsi- vezető nem láthatja. <5 hát­tal ül a táblának. Ezért a Budapestről induló és Ege­ren át közlekedő járatok ve­zetői rendszeresen rágyújta­nak. Nekik szabad? Mondhatnánk, amikor a busz a pályaudvaron tartóz­kodik, akkor szálljanak le és úgy szívják el a cigarettá­jukat. Erre viszont nincs idejük, mert a jegyeket, is ők árulják. Ha pedig ciga­rettáznak, akkor nem tudnak jegyet adni — lent. És mi­vel a jegyet ők adják, ciga­rettáznak — fent. Minek ez a tábla? Még egy kis epizódot hadd mondjunk el. A járat az előbbi. A busz azonban Ke- recsenden nem fordul rá az Eger felé . vezető útra, ha­nem megy tovább Füzes­abony felé A jártasabb uta­sok élénk mozgásba kezde­nek, nyújtogatják a nyaku­kat, mert nem értik, miért „tévesztette el” az irányt a vezető. Akkor könnyebbül­nek meg, amikor a község túlsó végén visszakanyarod­nak és a téglagyár felől kö­zelítik az eredeti irányt. Valami azonban mégis tör­tént. A busz váratlanul las­sít és az út szélén megáll. Ismét mindenki kíváncsian tekintget mindenfelé. A vezető most feláll, le­emel az első ülés fölül két lopótököt — nem vicc! — és egy vékony nylonzacskót, az­tán mondja, hogy: — Elnézést kérek, de ...! A többit a busz belsejében már nem lehet érteni. Nyitja az ajtót, fürge lép­tekkel igyekszik a ház kapu­jához, benyit, eltűnik, majd két perc múlva üres kézzel visszatér. A busz folytatja útját. Nem történt más, csak két lopótök és egy nylonzacskó miatt tett néhány kilométe­res kerülőt. De ne tessék most azt kérdezni: miért tör­tént ez így? Tudja a lopótök....! Kényelmes buszokon uta­zunk, olykor kényelmetlen körülmények között és vá­ratlan fordulatok, meglepe­tések közepette. Tudjuk, a szabályzat szerint a buszon minden az utasok kedvéért történik. Hiszen a Volán be­lőlük él. Hogy vannak „nem jel­lemző” kivételek ’is? Hát...! Mit tehet ez ellen az utas? Legfeljebb panaszkodik. Az­tán minden folytatódik ott, ahol abba sem maradt. G. Molnár Ferenc H80. március 30., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents