Népújság, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-06 / 285. szám
A szerződés ereje FESZESEBBRE VONT gazdálkodási keretek között megnő a tervszerűség, s vele — ennek a tervszerűségnek fontos . alkotóelemeként — a szerződéses kapcsolatok jelentősége. Az elvi igazság a gyakorlatban nehezen, lassan érvényesül: laza a szerződéses fegyelem, a beruházásoknál éppúgy, mint a termelési kooperációknál, s az értékesítést szolgáló szállításoknál. Sok helyről származó, elgondolkodtató, ismétlődő feszültségeket okozó tapasztalat: elsősorban ott van baj a szerződések betartásával, ahol a hiány valamilyen formája lelhető fel. Kevés az áru, rengeteg a megrendelő; a szállító ugyan vállalja a papírok aláírását, de akkor teljesít, amikor neki a legkényelmesebb, ha éppen úgy alakul, akkor az első negyedévben a fölhasználó cég nyakába zúdítja a teljes évi termékmennyiséget. Kapacitálni kell a kivitelezőt, fejezze már be a beruházást; a papírok rendben, a teljesítés viszont szöges ellentétben áll a szerződésben rögzítettekkel, késik az átadás, növekednek a költségek. Ismerős helyzetek; á megrendelő kiszolgáltatott, holott forma szerint jogai, lehetőségei vannak, rendelkezésére áll a szükséges pénz. A szerződések ereje valójában része — forrása és következménye — az általános gazdálkodási fegyelemnek. Igen- ám, de pénzügyi vizsgálatok megállapításai figyelmeztetnek rá: a szállítási szerződéseknek a fele jogilag tisztázatlan, nem egyértelmű, viták esetén többféleképpen magyarázható. Másik tapasztalat: az úgynevezett generál-kivitelezői szerződések anyiféle kibúvót — akadályközlési lehetőséget — foglalnak magukban, hogy gyakran már az aláírás pillanatában kétségessé teszik a papíron szereplők érvényességét. Néhány részkérdésben van, általában azonban nincsen szükség újabb jogszabályokra, rendelkezésekre a szerződéses kapcsolatoknál. A jog adta lehetőségtől azonban jelentősen elmaradnak a ténylegesen igénybe vett ösztönzők. Az ár- és termékforgalmazási ellenőrzések például föltárták: a szerződésben kikötött minőség be nem tartása miatt a gyártóknak csak egyharmadával szemben érvényesítik a megrendelők úgynevezett szavatossági, jótállási kötbérigényüket. Igaz, a korábbiakhoz mérten a belföldi kis- és nagykereskedelem esetében — van némi javulás. A szóban forgó cégek tavaly 6700 esetben léptek fel kötbérkövetelésekkel, s 25 millió forinttal nagyobb összeget hajtottak be ilyen címen, mint egy évvel korábban. Ami a szerződéses fegyelem tiszteletének megkövetelése szemszögéből örvendetes, az ellátás oldaláról azonban e tény kérdőjellé görbül, hiszen a kötbérforint nem áru, nem lehet rá alapozni az ellátásban. VÁLTOZATOS OKOK — és trükkök — lelőhelye a szerződéses kapcsolatok bonyolult terepe. Egyetlen példát erre: az idei első félévben a forgalomba kerülő felsőruházati cikkek,, női cipők 18—21 százalékát a gyári minősítés alapján a jogosultnál magasabb minőségi osztályba sorolták. Pontosabban: ennyire jöttek rá a kereskedők, a vásárlók. Már akik kifogásolták, szót emeltek... A trükk tehát ilyen arányban nem sikerült; milyen arányban sikerülhetett? Van persze mentség, magyarázat, s tagadhatatlan, léteznek objektív okok is. Ez utóbbiak között említhetjük az alapanyagellátás egyenetlenségét, importszállítások késedelmét, ám korántsem tarthatjuk objektív oknak azt, hogy a termelés valamennyi mozzanatában föllelhető a technológiai igénytelenség, az alapanyagok átvételétől a műveletközi ellenőrzésen át a készáru osztályba sorolásáig. Aligha hihetjük, hogy a termelés, az értékesítés különféle posztjain sok százezer közömbös, esetleg felelőtlen ember áll. Ez egész egyszerűen nem igaz. Közelebb jutunk a valósághoz, ha azt állítjuk: a környezet egésze, a követelmények lazasága, a kibúvók változatos formája kínálja fel az igénytelenségnek a táptalajt. Amiből az is következik: egy vállalat, egy iparterület nem képes a szerződések erejét megtartani és megtartatni, ha mások könnyedén elhárítják maguktól ezt a feladatot. Érdekes jellemzőre leltek vizsgálódásaik alkalmával bankszakemberek: olyan félkész- és készáruknál, ahol telítődött a piac, lanyhult a kereslet, ugrásszerűen megnőtt a szerződések ereje; javult a termékminőség, csökkentek a kivitelezési, szállítási határidők, készségesebbek lettek a vállalkozók! S ennek a fordítottját is tapasztalták: ahol hiány alakul ki, ott gyorsan romlik a minőség, hosszabbodnak a határidők, a szerződések feltételeit a vállalkozók diktálják. KÁR LENNE bizonyos objektív hatások előtt behunyni a szemünket. Számolni kell azokkal. Mégis, az ilyen hatások ellenére is javítható a szerződések ereje, s a ráadásul olyan, pénzbe nem kerülő dolgokkal, mint az üzleti tisztesség megtartása, a teljesítményekkel nem fedezett nyereség megszerzésének mellőzése. Sőt, olykor csupán csak arra lenne szükség, hogy a szerződőknél rend, áttekinthető ügymenet legyen. A szerződés: az adott szó irésképe. S aki könnyen veszi adott szavának súlyát, az vajon gazdasági tevékenysége egészére kaphat-e bizalmat a társadalomtól? Lázár Gábor A beszámoló taggyűlésekről jelentjük: Többet kell törődnünk a fiatalokkal így, vagy hasonló módon fogalmazták meg egyik legfontosabbnak tartott feladatukat az egri Finomszerei- vénygyár tmk-üzemének kommunistád a beszámoló taggyűlésen. Az elmúlt öt év alatt szép sikereket értek el a fi- nomsaerelvenygyáriak. annak ellenére, hogy a külföldi piaci ingadozások sokszor okoztak nagyon is komoly termelési, értékesítési gondokat. E sikerekben részesek a tmk-üzemeik is, hiszen munkájuktól sok függ. Meddig állnak hibásan a gépek, milyen gyorsan állítják termelésbe az új, sokszor tőkés importból beszerzett gépeket, hogyan alakul az energia- fogyasztás, — ebben mindben tetemes részük van az itt dolgozóknak. A beszámoló taggyűlésen — Kósza Tibor, az alapszervezet titkára — a pártmunka egyik lényeges eredményének könyvelte el. és teljes joggal, hogy a tmk-sok megtették a magukét, például átlagosan egy hónap alatt végezték el az új gépek szerelését, termelésbe állítását. A vezetőség időről időre beszámoltatta a gazdasági vezetőket, betöltötte azt a feladatát, mely a termelés irányításában, ellenőrzésében a pártalapszervezetre várt. Általában jól betöltötték feladataikat a párt- csoportok. A kommunisták munkája, példamutatása is benne rejlik abban, hogy öt esztendő alatt elnyerték a „.kiváló osztály” „kiváló főosztály”. „kiváló újító üzem” címeket, s a társadalmi mun- fsüsm sem állnak az utolsók Amit gondként vetett fel a beszámoló, s szinte minden hozzászóló is foglalkozott vele, az a fiatalok magatartása volt. Egyértelműen állapították meg a vezetők és a munkások egyaránt, hogy amikor a termelésről van szó, a fiatalokra lehet számítani. Elvégzik becsülettel, országosan is kiválóan bizonyították szakmai tudásukat Teljesítik a KlSZ-Védnök- séggel kapcsolatos feladatot is, azonban mintha a termelésben elfoglalt helyükkel, az ott elért eredményekkel meg is elégednének. Kevésbé lehet rájuk számítani, amikor politikai munkáról van szó. Gondok vannak időről időre a KISZ-szervezettel. A gyakori titkárváltozás hátrányosan befolyásolta a munkát, mégis nehéz arra magyarázatot találni, hogy a mintegy 140 harminc éven aluli fiatalt foglalkoztató üzemben, nem is oly régen még az ötvenet sem érte el a KISZ-tagok száma. Igaz. ma már lényegesen jobb a helyzet, a fiataloknak mintegy fele tagja a Kommunista Ifjúsági Szervezetnek, azonban ezzel még korántsem lehetnek elégedettek Nem véletlen tehát, hogy a pártalanszervezet. tagevűlése — a beszámoló és a hozzászólások alapján — a pártcsoportok egyik fő feladatává tette, hogy sokkal alaposabban foglalkozzanak a nártcsonort területén működő KISZ-szervezettel, a hozzájuk tartozó fiatalok politikai nevelésével. Hogy lehet változást elérni, azt önmagában az a tény is bizonyítja, hogy öt év alatt 20 fiatalt vettek fel a párttagok közé, s ezek mintegy felének a KISZ-szervezet volt az egyik ajánlója. Többet kell törődnünk a' fiatalokkal, — fogalmazta meg mindammyiunk véleményét Forgács Miklós, hiszen mindazt, amit elértünk, rájuk bízzuk, ők lesznek munkánk folytatói. Erősíteni kell felelősségérzetüket a termelési munkán túl a politikai, közösségi munkában is. —d.— . agyán mit veszítene a megye Szándékosság, vagy hibák sora? Meglepő volt a hír: a megye egyik legjobban szervezett, sikeresen gazdálkodó szövetkezetében, Horton a felére csökkent a tej hozam, s a lista utolsó helyén, mesz- sze leszakadtak a tej termelési versenyben. Természetesen megindult szakmai körökben a találgatás, a pletyka, hogy ugyan mi lehet a gyenge eredmények hátterében; hogy tudatos visszafejlesztésbe kezdtek-e a hortiak, vagy tenyésztési, takarmányozási hibák sorozatát követték el. Mi úgy gondoltuk, hogy hasznosabb lesz, ha rögtön a horti gazdaság vezetőinek tesszük fel a kérdést. „Szentségtörés" lett volna Elöljáróban azért annyit érdemes elmondani, hogy az utóbbi években igen körültekintő, szerkezetátalakításba fogtak a hortiak. Egymás után számolták föl az apró, ráfizetéses ágazatokat, számos olyan növénnyel szakítottak, melynek termelése nem hozott hasznot, s erre a sorsra jutott az állattenyésztésben a juh- és a baromfi- ágazat is. Ugyanakkor néhány növénnyel most már lehetett nagyban foglalkozni, lehetett gépesíteni .a termelési folyamatot, sor kerülhetett jelentősebb beruházásokra is, és kialakíthatták a helyi adottságokhoz igazodó legcélszerűbb technológiát is. Az állattenyésztésben a takarmányszerkezet, a helyi lehetőségek elsősorban a sertéstenyésztés mellett szóltak. Megépítettek egy szakosított telepet, s bár a sertésen vajmi kevés a haszon, de többet ettől az ágazattól nem is igen várt senki. Viszont ott volt még egy régi uradalmi istálló is, benne több mint 120 tehénnel. Valójában ezt is fel kellett volna számolniuk, de a szarvaí- marha-program idején aligha akadt volna olyan, aki megkockáztatott volna ekkora „szentségtörést”. A marha tehát maradt. Csertyánszki János, a gazdaság főállattenyésztő mérnöke meséli: — Itt Horton, soha nem voltak különösebb hagyományai a marhatartásnak. Ma sincs a községben egyetlen tehén sem, ezek az emberek inkább a zöldséggel keresik a pénzüket. Némelyikük úgy ért a dinnyéhez, a zöldséghez, hogy doktorálhatna belőle. A tehénhez viszont legalább ennyire érteni kell, s bizony az állat igazi szere- tete, a tapasztalat mindig is hiányzott nálunk. De azért mi is tartottuk, etettük, fejtük a teheneinket csak úgy, mint a többiek, s az eredmények sem maradtak el az átlagtól. Mígnem 1973-ban tbc-fertőzés ütötte fel a fejét az állományban. A legjobban tejelő teheneket kellett vágóhídra küldeni, s ettől kezdve fokozatosan csökkent a tejtermelés. Több éves munkába kezdtünk, de mire megszabadítottuk volna az állományt a fertőzéstől, 1977- ben újra megjelent a tbc, annak minden következményével. Mit érdemes rákölteni? Persze hasonló gondokkal mások is küszködtek, de a mind szigorúbb higiéniai, állategészségügyi szabályok betartásával többnyire úrrá lettek a bajokon. Persze nem ilyen körülmények közt tar-_ tották az állatokat. Végigjárva a szerény, kis tehenészeti telepet, nincs is min csodálkozni, öreg, szerfás istállóépület, rosszul szellőzött belső tér, félhomály, latyakos trágya mindenütt. Hiába meszelik, takarítják ezt az épületet, itt igazi rendet már aligha lehet tenni. Az udvaron a legkisebb eső után már nyakig ér a sár, mindent elborít a gaz. Ahhoz, hogy itt valaha is normális állapotok legyenek, nagyon sok pénz kellene. Egyébként is úgy tűnik, hogy nem tudtak mit kezdeni a tehenészettel Horton. Nem sikerült beilleszteni a termelés szerkezetébe az ágazatot. Az természetes, hogy egy gazdaságban, ahol öt-hat százas állományt tartanak, könnyebb eldönteni, hogy milyen utat válasszanak a további fejlődéshez. Itt mindössze alig több, mint száz tehénről van szó, s önként adódik a kérdés, mit érdemes költeni egy ráfizetéses, viszont annál több gonddal járó ágazatra. Pétévé még adódott volna egy megoldás. Szóba került, hogy a horti és a csányi gazdaság egyesül, s mivel Csányban ott a nagy szarvasmarhatelep, beolvaszthatták volna a saját tehénállományukat. De az egyesülés kútba esett, s vele veszett ez a lehetőség is. Jobb híján ügy gondblták, hogy a jól tejelőket fejik továbbra is, a többit pedig inkább hizlalják. „Arany középutat kerestek”, de mint az lenni szokott, ezek a fe-, lemás ötletek ezúttal sem hoztak megoldást. Abrak nélkül Rozsda András elnök sze rint egy lehetőség maradt •még: — Ügy, ahogy volt az egész állományt le kellett volna cserélni. Ütját álltuk volna a betegségeknek, s javult volna a tejtermelés eredménye is. Még ha nagyon kellett volna, pénz is akadt volna. De, ha erre a telepre én behozok új állatokat, a legkisebb biztosítékunk sincs arra, hogy nem fertőződnek újra, s kezdhettük volna az egészet élőiről. Selejtezéssel végül nehezen megtisztítottuk az állományt, s megszűnőben az ezzel járó betegségek zöme is. Azon viszont változtatni sem tudunk, hogy az állomány eleve alkalmatlan jelenleg a megfelelő tejelésre. Ugyanis pár éve — tisztázatlan körülmények között — húshasznú bika termékenyítette meg az állatainkat, s egyszer csak azt tapasztaltuk, hogy híznak az utódok, de tejet nemigen akarnak adni. Ezért is döntött úgy a vezetőség, hogy ennek az állománynak már nem adnak abraktakarmányt, ugyanis az állatok soha nem képesek annyi tejet adni, hogy megérné. Nem tagadják persze azt sem a gazdaságban, hogy míg a többi ágazatban sikerült kiválóan megszervezni a munkát, addig itt akadtak fegyelmi problémák. Kevés volt a tehenész, elkeserítő körülmények közt dolgoztak, többet elnéztek hát nekik. Maguk a vezetők is igen balkézről kezelték a tehenészetet, hisz az ágazat meglehetősen kilógott a sorból, egyedül itt nem tudták alkalmazni a jövedelmező nagyüzemi módszereket. Valahogy úgy törődtek ezzel, mint ahogy bárki egy nyilvánvalóan értelmetlen, feleslegesnek tartott, de rá- kényszeritett dologgal szokott. S nem is kárhoztatható ezért egyetlen vezető sem. A gazdaság egyes ágazatai ma már tíz-húsz milliós értékeket állítanak elő, s még a sertéstelepről is legkevesebb 12 millió forint értékű állat kerül a vágóhídra. Persze, hogy nem tudtak mit kezdeni azzal a néhány százezer forint értékű tejjel, ami innen kikerült, mikor a költségek tavaly csaknem elérték a kétmillió forintot. Még maga. az állomány sem ér többet két-két és fél millió forintnál. Törik a fejüket a hortiak. Így, ekkora ráfizetéssel nem lehet fenntartani az ágazatot. Választhatna: új. jól tejelő teheneket vásárolnak, viszont ezekbe az istállókba már nem lenne sok értelme beállítani őket. Esetleg belekezdhetnek egy nagyarányú fejlesztésbe, ami nemcsak sok pénzt kíván, új istállók építésével jár, de ezzel a gazdaság eddigi jól bevált szelektálási gyakorlatát tagadnák meg és más jövedelmező területekről is elvonnák a fejlesztésre fordítható pénzt. Arra a kérdésre, hogy mért nem számolják fel az ágazatot, heves tiltakozásba kezdtek a gazdaság vezetői Csak épp azt nem tudja megmondani senki, hogy akkor miért maradjon, különösen most, hogy mindenkit a nagyüzemi, hatékony. nyereséges gazdálkodásra ösztönöznek. Nem tesznek, nem is lehelnek hát mást, minthogy küszködnek, harcolnak a különböző betegségekkel — mi tagadás, nem sok eredményi várnak. Bár senki nem mondta ki, szívük szerint valamennyien megszüntetnék a tehenészetet, s bizony a józan ész is ezt diktálná. Amúgy is itt az ideje annak is, hogy szakítsunk a programok mindenhatóságával, az elmúlt évek ugyanis bizonyították. hogy a gazdaságokra kényszerített cukorrépa. szarvasmarha, egy időben a baromfi, nem hozta meg a várt eredményt. Nem véletlen, hogy e programok többnyire rövid életűeknek is bizonyultak. Most vágjuk sutba a népgazdasági érdekeket? Ellenkezőleg, hisz a gazdaságtalan. ráfi zetéses termetes senkinek nem ér- ' deke. Mert ugyan mit veszítene a menve, vagy akár az ország mezőgazdasága, ha egv ilyen jelentéktelen, de sok gonddal járó ágaza' megszűnik? Kézenfekvő: az égvilágon semmit. De, ha megfordítjuk a kérdést, hogv mit nye'-ne vele. éopoly könnyű felelni rá. Feltéve, hogy ehhez a hortiak is nagyobb támogatást, több segítséget kapnak. Cziráki Péter .. .idehozni egy üj állományt már nem érdemes (Fotó: Szántó György) 1979. december 6., csütörtök
