Népújság, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-13 / 265. szám
halállal NEM KELLETT AHHOZ élnie egy történelmi dráma hősének —, hogy egy történelmi dráma egykor élt hősének is véljük. És fordítva is igaz: attól még nem élő és nem is dráma az egykor volt élő ember drámai története, mert — élt. Más és más szférába tartozik az életbéli és a drámabéli valóság, más és más az igaz-a, bár egynek kell lennie igazságának. A „hitelesség”, a „doku- mentaritás” nem kritériuma egy tévéjátéknak sem, s nem azért, mert „hazudj jól, s akkor elhiszem", hanem, mert mondj hiteleset, teremts valóság- és dokumentumhatást, s akkor megesküszöm rá, hogy élő volt a soha nem élt hős is. Mindez a „drámaírói közhely” Hu- hay Miklós1 Háromszoros halállal című tévéjátéka kapcsán jutott eszembe, amit különben Gábor Pál írt és rendezett a képernyőre. Nos. azon tűnődtem e tévéjáték után, hogy a való élet milyen gyakran játssza el a maga izgalmas játékát, s e játékban hányszor, de hányszor nem is az a főszereplő, vagy legalábbis nemcsak az a főbb szereplő, akit a történelem feljegyez az utókor számára. Unos-untig hangoztatott igazság, hogy a történelmet a tömegek csinálják. de hát a „tömegek” kategóriája megfoghatatlan a művészetek világában, falanszterszerű, s ezért anti- humánus is. A történelmet a kisemberekkel együtt, néha azok ellenére, de sohasem nélkülük lehet és kell csinálni. Jól, vagy rosszul, értük, vagy ellenük. Emiatt válik, válhat drámai, tragikus, vagy éppen komikus hőssé, akár egy telefonoskisasszony is, jelesen tragikus hőssé az a Krucsai Margit, akiről és akinek ürügyén szólt a tévéjáték. VÁLHAT DRÁMAI HŐSSÉ, de most nem vált. S ennek voltaképpen egyszerű Háromszoros KÉPERNYŐ ELŐTT oka van: a hitelességre való törekvés. A dokumentaritás szándéka. Annak akarása, hogy századunk magyar történelmének egy meghatározó és meghatározott korszaka a kisemberek szemével és oldaláról, de „igaz hűséggel” mqtassék be. Csakhogy még gróf Tisza István életéről, meggyilkolásáról sem állnak rendelkezésre olyan dokumentumok és annyi sem, amellyel egy m a i játékban, egy televíziós játékban do- kumentarista hűséggel lehetne ama október 31-ét félmás, a korra építkező, de a mára és mához is tanulságot szóló és szolgáló drámai szituációt teremtve lett volna — és ez nem ellentmondás, sőt! — hiteles a Háromszoros halállal című tévéjáték. Drámaian, művészien, té- véjátékszerűen hiteles. Ám sem az író, sem a forgatókönyvszerző-rendező nem tudta eldönteni, melyik irányba induljon az egyetlen lehetséges között, hát elindult egy második és lehetetlen irányba: az itt-ott megfoltozott, eredeti dokumenidézni. Szükség van fantáziára, írói leleményre, olyan szituációk teremtésére, amelyek lényegtelen, hogy megtörténtek-e, vagy sem, de megtörténhettek volna és mint szituációk, írói kitalálásuk ellenére is a hitelesség légkörét teremtették volna meg. Mondom, még Tisza Istvánról is alig, vagy egyáltalán nem lehetett volna dokumentumdrámát alkotni. Hát még egy katonai bírósági jegyzőkönyvből megismert Krucsai Margitról — írói és bátor fantázia nélkül. Csak az alaptörténetet fel- és kihasználva egy új és Kiállítássorozat az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumban Megyénk egyik legrangosabb középiskolájában, az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumban esztendőről esztendőre néhány olyan fiatal érettségizik, aki tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán folytatja, vagy művészpályán helyezkedik el. Az iskola vezetősége úgy döntött, hogy számukra lehetőséget ad a bemutatkozásra. Ezek az ifjak ízelítőt adhatnak próbálkozásaikból, első munkáikból. Ez arra is jó, hogy a jelenlegi tanulók kapcsolatba kerüljenek velük, megismerjék az alkotó munka sajátos jellemzőit. Így az esztétikai nevelés is nyer a közvetlen élmény ereje révén. Első alkalommal Laczik Katalin és Orbán Attila műveit tekinthették meg az érdeklődők. Ök kelten színes fotogrammokkal és kollázsokkal jelentkeztek. A napokban megnyílt tárlat december közepéig tart nyitva az intézmény első emeleti folyosóján. Az elképzelések Három újabb epizód a tele vízió bari A közeljövőben folytatja nagy sikerű Századunk című sorozatát a televízió. Eddig 25 epizódot sugárzott a tv. Az újabb részek a német megszállás napjától, 1944. március 19-től a második világháború végéig tartó időszakot ölelik fel. A legújabb filmekben több, egykor jelentős funkciót betöltő, jelenleg külföldön élő személy is megszólal. szerint januártól Páyer Csaba, negyedikes diák teszi közszemlére festményeit. Később Somos Tamás és Balogh Emese — mindketten a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola rajz szakos hallgatói — festményei várják majd a szép kedvelőit. tumokra, iskolai tananyagok téziseire épített célba, mert a cél, mint elérhető, nem létezett. Emiatt ködalakokká váltak a valóban éltek, figuravázlatokká azok, akik pedig fontosak lehettek volna és még vázlatokká is alig azok, akik nem is voltak fontosak, akik érdektelenek voltak nemcsak a történelem, de e tévéjáték szempontjából is. Üjat, többet meg nem tudunk, sem a gyilkosáldozat Tisza Istvánról, sem a körülötte élőkről, nyüzsgőkről, de semmi újat Fényes Lászlóról, és társairól sem, mint amit már iskolai tanulmányainkból is tudunk róluk, így aztán hiába volt Papp Vera átszellemült forradalmisága, Sinkó László történelmi esszébe való eszmefuttatása, és a többiek jó, vagy elfogadható játéka, — a Háromszoros halállal című tévéjáték nem sorjázik majd be a magyar televízió emlékezetes produkciói közé. LEGFELJEBB A JÓ SZÁN- DÉKŰAK sorába apellálhat. De hát jó szándékkal van a televízióhoz vezető út is kikövezve. Gyurkó Géza Fényben fellazult formák munkái a Rudnay-teremben Molnár József kiállítása a múlt héten nyílt meg a Rudnay-teremben. Az egri közönség most egy viszonylag gazdag anyagot lát — a Rudnay-terem többet nem képes befogadni — a művész életművéből. Molnár József a művekből kiérezhetően, a beérett szemlélet és az alkotóerő teljében rendezi most sorra tárlatait. Mintha a hetvenes évek második felében igyekeznék pótolni mindazt, amit a megelőző idők más irányú — főként morális — alkotásai kiszorítottak fejlődéséből. a közönséggel való kapcsolatából. Róma, Balassagyarmat, Nagyréde, Hatvan. Pécs. Gyöngyös után eljutott diákévei színhelyére, Egerbe is.-A művész lírai alkat, érzések irányítják ecsetjét. Ezeket az érzéseket a látvány sokszínűségével, ezerágú szerkezeti rendszerével fejezi ki. A vonalak, a színek mindig is kapcsolódnak valahová és ha ezeket a színeket és vonalakat arra használjuk fel, hogy a látványt, a tájat, az elénk táruló világot fedezzük fel és fejezzük ki általuk, mert vallani akarjuk a világhoz fűződő szeretetünket, máris a rendhez jutottunk. Ahhoz a belső harmóniához, aminek a kifejezésére a művész a maga sajátos eszközeivel törekszik. Az már megint más kérdés, honnan ered az indíttatás, az élmény, amely az alkotás, a művészi teremtés gondolatát és tettét kiváltja az emberből. Az általánosságban megfogalmazottak azért kívánkoznak ide, Molnár József képeiről szólván, mert amit ő csinál, költészet. Minden képén az eláradó fény hatására fellazulnak a formák. A tartalom így már nemcsak a táj, a külső világ egy kiválasztott részlete, hanem valami más, egy ünnepibb alakzat, ahol és amelyben azok az érzések kapnak fő helyet, amelyek a művészben élnek. Mintha a szabatosan feldobott épületegyüttesek a vásznon mást is mondanának, mint amit mi, azok köznapi nézői a köznapi szürkeséghez szokott szemünkkel kinézünk a látnivalóból. Molnár József kéBródy Sándor utca (olaj) pein az ember rendszerint nincs jelen — az anyjáról szóló mű is inkább fiúi hódolat —, de mintha a városrészleteket, az utcákat, a házakat azért vonná látószögébe, hogy az emberről váll- jon. Így, áttételesen mutatva meg, munkáin keresztül, milyen is igazában a déli táj olasz embere, vagy éppen itt, Egerben, ebben a mai, barokkból itt maradt és a jövőjét építő városban. Molnár József szemmel láthatóan készült arra, hogy az egri közönségnek egri témákkal is, egri városrészletekkel, hangulatokkal mutassa meg alkotói önmagát. És mintha ez az egri látogatásokból, témakeresésekből származó néhány mű is azt igazolná, hogy a művész itt új színeket talált. A kiállítás reprezentatív anyagának látszik lenni a Líceum. a Bródy Sándor utca, a Fazola Henrik utca, a Barokk kapu} az Eger partján. Nemcsak azért érezzük ezeket a képe-J , két a művész érzelmi gazdagodásának, mert ezeken a sárga és rokonszínei élneki hanem azért is, mert ennek a barokk színre váltásnak hatása van az egyébként zárt és fegyelmezett vonal- ' rendszerben komponáló mű^ vész formavilágára is. Ha ezeket az egri és barokkos városrészeket szembesítjük az olasz tájképekkel, a pesti és dunai tájképekkel, nemcsak a színekből áradó hangulati különbség t^p me;J bennünket, hanem a színek, a formák másfajta rendje, a feszes formák oldódóbb világa is. A kiállításnak ezt a hangulatát, a festőművész lírájának ezt a tiszta hatását tartjuk a siker zálogának. Farkas András ojmm k 1979. november 13., kedd „ 58. A szőke katona ügyetlen, gyermekes mozdulattal éppen elhajította az evezőt, s ívben kifordult a csónakból, nagy ívben, mintha csak ugrott volna; a látcső csapódott a legmagasabbra, s azután külön csobbant, közvetlenül a test után. Az ingujjas paraszt erre szintén eldobta az evezőjét, s belevetette magát a vízbe, úszni próbált. A gazdátlanná vált csónak orra megfordult; már néma másik part felé tartott, hanem lefelé sodródott. Talán sebes áramlásba került, hirtelen megszaladt, ragadta a víz, az áradt, véres víz... Te jó isten, hol veri partra? S élnek-e? De élnek, élnek, egész biztosan élnek... S már senki sem lőtte őket. Végre megszólalt újra a géppuska... .. .de rögtön el is hallgatott. Czauner legurult, s élettelen nagy teste odazuhant, ahol nemrég még Aranka feküu„ a hordágyon. Kovács kapta el a gépfegyvert, és szinte belemart. De nem tudta végiglőni a sorozatot. — Valami akadály... — káromkodott. Ráncigálta a hevedert előre-hátra. Mert ez a költő, gondolta András, az idétlen, egy hevedert sem tud befűzni rendesen, csak fecsegni tud, azt igen... s kereste ösztönösen, hogy merre van. Akkor látta, hogy közvetlenül mellette fekszik, már teljesen elborította az arcát a vér. Nem nézte meg, hogy léleg- zik-e, már nem is lélegezhetett, de idő sem volt már erre. Már jöttek, már ott voltak, már szinte hallotta a lihegésüket. Egy kissé lejjebb húzódott. Érezte, hogy nem borítja el az agyát sem az őrület, sem a félelem. Elővette bajonettjét, és feltűzte a puskacsőre. Ügy érezte, hogy ennek a mozdulatnak rejtett értelme van. A mozdulat, amellyel az ember a rohamkést kihúzza hüvelyéből, ez a mozdulat olyan beidegzett, annyira ösztönössé vált, hogy szinte nem is kell már rá semmi figyelmet áldoznia. Ballal leszorítja az ember a hüvelyt, jobbjával biztosan megragadja a markolatot, s kihúzza, de olyan finoman, óvatosan, olyan határozottan, hogy amikor meglepetésszerű éjszakai roham előtt a százötven méterre húzódó ellenséges fedezékben fülel az őr a néma éjszakában, még az se hallja meg a fém semmi kis áruló csörömpölését. Pedig ha száz meg száz szurony egyszerre siklik ki a hüvelyéből, még így is, óhatatlan, sajátos hangot ad, szinte zenei jellegű hangot, különösen éjszaka. Mintha a halál vonója pendülne próbaként a húrokon, mielőtt a láthatatlan karmester beint. Nem, az ő szuronya most sem érintette a hüvely peremét, nesztelenül hagyta e>, a legszabályosabban. A puska, kissé rézsútosan előremeredő .csővel szilárdan nyugodott a térde közt. Felhúzta, felerősítette a csőre a bajonett markolatát. Csak egy halk kattanás, ahogyan egy ajtó vagy ablak, amikor keretébe illeszti a biztos kezű mester, megállapodik a zsanéron. Vagy a satupofa befog egy munkadarabot. íme, egy szerszám, két főalkatrészből álló szerszám, immár munkára alkalmasan egybekapcsolva. Most már csak meg kell ragadni, jobb kézzel a tusa felett; érzékeny Ujjakkal tapintva felfogja az ember a fém és a fa alkatrészek közötti hőmérséklet-különbséget. Egy olyan hideg éjszakában, a nesztelen rohamra készülés pillanataiban a fém metsző hideg, a fa enyhébb tapintású. De most például a lövések — a mesterlövész pontos lövései — a fémet átforró- sították, a fa enyhén hűvösebb. Nem hűvös, csak hűvösebb. Talán soha nem is érzékelte még ilyen élesen saját mozdulatait; soha nem volt még a viszonya ennyire személyes a háború szerszámaihoz. Tudta, hogy soha többé nem fogja már így kihúzni hüvelyéből a szuronyt. Tudta, hogy soha többé semmilyen munka, semmilyen emberi tevékenység mozdulatai nem rögződnek már benne ilyen metsző élesen. Kár azért, milyen nagy kár, hogy ez az a szerszám, amelyet utoljára szorít a kezében. Hogy ez az a munka, amelyet utoljára végez. Hat így kell lennie. Még ezt, így utoljára, pontosan} szakszerűen. És pontosan akkor lépett fel, amikor kellett, amikor odaértek. Felsőteste teljes lendületével először alulról szúrt, ügyesen vissza is húzta, közben befejezte a lépését fel a dombra, erre a legutolsó dombocskára, és most már felülről, szinte rádobta magát, a jobb vállában rettenetes erő volt; marka kissé elfordult a tusanyakon. Tudta, hogy altestét ezzel szabaddá teszi, mert ez lehull most balra, és ezek alulról jönnek. Ez — így gondolt rá; ezek — így gondolt rájuk. Hárman is jöttek, s féktelen nagy öröm villant fel benne, mert az egyik tiszt volt. Két vad csapással' elhárította őket kétfelé, s előretört közöttük a leghátul- sóhoz, az ántánttiszthez. Idáig jöttél — ezt gondolta —, ide merészkedtél, előre, a legelső sorokba. Antánl- tiszt. Könnyebben siklott a szurony, mint gondolta volna, két borda között, nem is kellett kihúznia, a test hullott le róla magától, a saját súlyától, de ezt most már igazán alig fogta fel, hogy ez egy test, egy másik ember teste, emberi test... őszi.,nősen csak a szakmai mozdulatok precizitására ügyelt, s így még szinte arról is sikerült megfeledkeznie, hoev közben a saját húsa szakadása, a saját csontja ropogása,. . Reménykedett talán? Hogy ők is ilyen biztosan, ilyen alaposan, ilyen gyorsan és szakszerűen... — VEGE —
