Népújság, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-09 / 262. szám
Könmk, 0 folyóiratok, a s/ahad időre A Duna Cipőgyár hatvani üzemének vezetősége igen sokat tesz azért, hogy a dolgozók ne csak a munkájukat teljesítsék kifogástalanul. hanem művelődjenek, szórakozzanak, hasznosan töltsék el szabad idejüket is. A vállalati támogatással épült nemrég átadott kultúr- házukban több ezernyi hasznos szakmai és szépirodalmi olvasmány s folyóirat között válogathatnak az idősebb és fiatalabb dolgozók. (Fotó: Szabó Sándor) Előadás mindv hétfőn Művészmozi Gyöngyösön Régi kívánságuk teljesül a filmművészetet kedvelő gyöngyösieknek. Az ő érdekükben adtunk mór hangot annak a kívánságnak lapunkban is, hogy az újonnan felépült művelődési kö/pontban legyen mozi. A terv most valósággá lett és a Heves megyei Moziüzemi Vállalat november 12-től megnyitja a megye első művészmozijót. Az első előadáson Ingmar Bergman Ritus című filmdrámáját mutatják be. E hónapban sorra kerül még a Maréknyi szerelem című svéd film és a Márványember című kétrészes színes lengyel filmdráma is. A válogatott filmművészeti sorozatokra és a Filmbarátok Köre bemutatóira hétfőnként kerül sor. A művelődési központban nemcsak vetítések lesznek, hanem a jövő év januárjától itt működik majd a filmklub is. Ki a iegßebb kőműves? Versengő szakmunkástanulók — önmagukról Egyedül Három éve hagyta el a férje. Egy hosszú levél maradt az asztalon, meg egy százforintos. A százforintos mellé egy kis cédulát tett, és ezt írta rá: — Ezért meg vegyél Jancsikának narancsot, mert naJ gyón szereti. .. Mire hazaérkezett, a szekrényből már hiányoztak a ruhák, meg a nagy bőrönd, amit közös családi utazáskor használtak. Egyszerre üres lett a lakás. Jancsika egy ideig buzgón kérdezgette, vajon hová ment apuka? A fiatalasszony nye- legette a könnyeit, és azt mondta a gyereknek, hogy apukát elhelyezték. Messzire helyezték, sok száz kilométerre, ahonnan egyelőre nem is tud hazajönni. . Veronkának az esték voltak a legszörnyűbbek. Az esték,’' amikor már a gyerek is elaludt, és amikor elcsendesedett a ház. Néha arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha most hirtelen megszólalna János. Ha durván is, ha gorombán is, csak szólalna meg, és mondana valamit. — Nem ér az ilyen ember egy hajítófát sem, aki valakinek a szép szeméért csak úgy faképnél hagyja a családját. De ha még legalább bátor lett volna! Bátor és őszinte. Erre azonban nem futotta az erejéből, és csak egy kuszáit, zavaros levélre telt, amelyben bejelentette, hogy megszeretett valakit... Három év telt el azóta, hogy Veronka egyedül maradt.' Tegnap találkoztam vele a bolt előtt, szomorú volt, de nem elkeseredett. — Hallottam, Veronka, hogy.; I Mosolyogni próbált. Letette a szatyrot a kőre, és láttam az arcán, hogy szívesen beszél most valakivel. — Tudja, az idő sok mindent betakar. Eleinte az volt a rossz, hogy a gyereknek hazudnom kellett. Később megpróbáltam neki mindent elmagyarázni úgy, ahogy egy kilencéves kisfiúnak lehet. Nem lett volna értelme tovább titkolóznom, hiszen néhanapján levelet írt neki az apja, sőt egyszer csomagot is küldött Szombathelyről. Most már azután végleg ketten vagyunk. — Végleg? Könnyen feltalálják magukat, életvidámak, talpraesettek. Egyszóval: olyanok mint más tizenhét esztendős fiatal. A nagy többségtől mégis megkülönbözteti őket az, hogy pillanatnyi feladatukat, a tanulást komolyan veszik. A látottakat, hallottakat tisztességgel elsajátít- -ják, s nem riadoznak a nagyobb erőpróbáktól sem. Ezért jöttek el Egerbe, az ipari szövetkezetek szakmunkástanulói részére szervezett országos versengésre, amelyen tíz megye képviselői vettek részt. Nem volt könnyű dolguk, hiszen számon kérték tőlük az elméleti tudást, a gyakorlati jártasságot. Ráadásul azt is bizonyítaniuk kellett, hogy nyitott szemmel járnak az életben, s érdekli őket nemcsak a napi politika, hanem az irodalom, a történelem, s jó néhány művészetág. A mintegy kilencven ifjú közül néggyel beszélgettünk. Még a rajt előtt, így aztán nem véletlen, hogy valamennyien esélyeiket latolgatták. miközben önmagukról szóltak, s terveiket idézték, vágyaikat emlegették. Csak a legjobbak A bemutatkozás során sok érdekességre fény derült. A legfontosabb az, hogy ide csak a legrátermettebbek, a legszorgalmasabbak kaptak belépőt. Azok, akiktől joggal remélnek átlagon felüli teljesítményt a pedagógusok. Lukács Elemér, a gyöngyösi 214. szakmunkásképző harmadéves diákja. Azt mondja, hogy az általános iskola elvégzése után nem leendő foglalkozást, hanem hivatást választott. I — Kőműves lettem, elhatározásom nem befolyásolta senki. Figyeltem az építkezéseket, az ott dolgozó embereket — no, nem a tétlen- kedőket, a lazsálókat, mert ilyenek is akadnak —, s úgy éreztem: amit csinálnak, az alkotás a javából. Bárkinek megmutathatják, büszkék lehetnek rá. Valaha így gondoltam, s ezt a döntést ma sem bántam meg. Jólesett az, hogy engem jelöltek ki, ez a bizalom arra kötelez, OMmsM 1979. november 9., péntek hogy a lehető legtöbbet nyújtsam majd. Kocsis Tamás jászberényi autószerelőt sokan a szerencse kegyeltjének tartják. — Ez legfeljebb csak negyed igazság; részben egy divatszakmáért rajongtam. Természetesen nem vártam arra, hogy a sült galamb a szájamba repüljön, s úgy készültem, hogy fel is vegyenek. Otthon volt egy öreg Wartburgunk, s apámmal együtt folyvást ezt javítgattam. Nem tudnék. elképzelni más elfoglaltságot, ez ugyanis nem kényszerű teher, nem elsősorban kenyérkereseti lehetőség, hanem kikapcsolódás a javából. Szövetkezetünknél házi versenyt rendeztek, s ott én szerepeltem a legsikeresebben. A tarnaörsi Bódi Erika cipőfelsőrész-készítő, s Gyöngyös színeit képviseli. — Vizsgamunkát készítettem a Kékes Ipari Szövetkezetben : a legjobbnak minősítették, s így küldtek ide. Érdekes, szép, nőknek való munkát választottam, emiatt boldogulok könnyen. Kada Ilona, a Törökszent- miklóson megrendezett megyei vetélkedő egyik győztese volt. — A női szabóság állt hozzám legközelebb. Az egészben az is jó, hogy saját ízlésem szerint varrhatom ruháimat. ígv találkozik a kellemes a hasznossal. Hasznos tűzkeresztség A megbecsülésnek mindannyian örvendtek, ám ezt követően egyikőjük sem tétlenkedett. — Megkaptuk az áttanulmányozásra ajánlott témákat. Ezek lényegében felölelték az elsős és a másodikos anyagot. Újra elővettük, a könyveket és ismételtünk. — Sejtettük: amolyan mini szakmunkásvizsgát teszünk majd, s ezért szívesen áldoztuk fel szabad időnk jelentős részét, a felkészülésre. — Arról is értesítették bennünket, hogy nézzük át a szövetkezet-, illetve ifjúság- politikai kérdéseket is. Ez helyes, hiszen jelképesen szólva nem maradhatunk mint suszter a kaptafájánál. Ha ismerjük jogainkat és kötelességeinket, akkor sokkal magabiztosabban eligazodunk a világ dolgaiban. — Nem szabad szűklátókörűnek lenni: akit az ironek a tűzkeresztségen, mert az itt szerzett rutint majd a Szakma kiváló tanulója versenyben óhajtják kamatoztatni. Az esélyek? Nem sokat töprengenek a válasszal, s így fogalmaznak: — Szeretnék dobogós helyet szerezni... Az újságíró, aki krónikásként figyelemmel kísérte a háromnapos programsorozatot, tudósítja, hogy reményei, két nem méretezték túl. A Heves megyei gárda lett az első, s a szolnokiak is ott voltak az első három között. Jelesre vizsgázva szorgalomból, rátermettségből, hi- vatásszeretetből... Pécsi István r — Azt hiszem, legalábbis sokáig. Az ilyen dolgokat nehezen tudja elfelejteni az ember. A magányos nőnek ugyan nem könnyű a sorsa. A gyárban, ahol dolgozom, sok mindenfajta férfi van, és többen közülük azt gondolják, hogy egy egyedülálló fiatalasszony közpréda. Egyik finoman akar udvarolni, a másik rámenősen, ki-ki egyénisége szerint. Ezeket nem győzi lerázni magáról az ember, és a múltkor valaki halálra megsértődött, mert pont akkor bőgtem el magam, amikor a legszebbeket mondta: — Miért sír, drága Veronka? — Semmiért — fojtottam magamba a könnyeimet —, és arra gondoltam, jön-e valaha az életembe egy olyan valaki, aki nemcsak arra lesz figyelmes, hogy csinos és fiatal vagyok, hanem, aki arra is gondol, hogy szomorú vagyok és gyötrődöm, mert elhagyott a férjem, meg hogy van egy kilencéves kisfiam, akinek szégyenszemre nekem kellett beváltanom, hogy elhagyott az apja, mert mást szeret. Fölvette a kőről a szatyrot, és a kezét nyújtotta: — Ne haragudjon, hogy untattam, de most olyan jó volt valakinek mondani valamit. ígérje meg, hogy elfelejti minden szavamat, Szala.y István dalom, a művészet is érdekel, az sokoldalúbb emberré formálódik, s tartalmasabban töltheti napjait mint bárki más. Ök joggal hivatkozhatnak erre, hiszen négyes, jeles tanulók, s számukra nem végcél a szakmunkásképesítés. Érettségizni akarnak, s arról is álmodoznak — mint például Elemér, a kőmú- vesj elölt —, hogy idővel valamelyik felsőoktatási intézményijén folytatják tanulmányaikat. Épp ezért okosan mérlegelnek, s adottságaikhoz mérten mindent megtesznek azért, hogy jó korán alapozzák meg jövőjüket. Izgatottan várták, hogy átesse55. Talán éppen ez tartja egyelőre vissza a románokat a legutolsó rohamtól, hogy a tüzérségük még idever, nem akarnak belemenni a saját füzükbe. Mit is kellene még, az istenit, mit lehetne tenni? Hiszen van itt még mindig valamennyi ember, hát már semmi sem lehet, cs^k ez a fejvesztett menekülés? Nézzük csak, itt mi hatan délről valamit tartanánk, amoda vannak Czaunerék a géppuskával, komoly dolog. Ha az a nyolc ember még megvolna, vagy ott feljebb, vagy ha visszahúzódhatnának idáig... Észak felől mintha jobb volna a helyzet; a hídroncsokon tű] elég szapora lövöldözés hallatszott. — Fiúk, én még egyszer visszamegyek a géppuskához! Beszélek velük ... meg- | vártok ? Erre a megvártokra persze nem várt feleletet. Mit tehetnek? Nekimennek a fo- lyónak? Aki jól tud úszni, annak talán érdemes. De annak is nagy szerencséje kell, hogy legyen. Kiugrott és előreszökellt: rögtön sziszegett is füle mellett, le kellett vágódnia. Kúszva ment tovább; csupa sár lett, a könyökét feltépte. Csak a puskájára vigyázott, erre a mesterlövésznek való. jó puskára; semmiképpen sem akart lemondani arról a reményről, hogy még hasznát fogja venni. Végre elérte a dombocska tűzámyékát, egy kicsit felemelkedhetett, az utolsó tíz métert futva tette meg. Levágódott Czauner mellé. — Te, Jóska ... — Na. — Nem kezdhetnénk még valamit? Fent, a hídon túl, mintha még volna valami keményebb ellenállás... Czauner rávigyorgott. — Komám, azok is csak agzercier ládákat kaptak az utolsó szállítmányban. Vagy legjobb esetben vegyeset. Az az érzésem, hogy annyi megbízható tölténye van már az egész vörös hadseregnek, amit itt látsz, az én géppuskám mellett. Ügy mondta ezt, szinte derűsen, mosolyogva, mint aki nem hagyja, hogy kihozza a sodrából egy kis rossz lapjárás a vasárnap délutáni ultipartiban. _— És mit vigyorogsz? — támadt rá András, önmaga számára is váratlan dühvel. — Hogy itt mindenki meg van bolondulva! — Nyugalom, András, nyugalom, szépen kell befejezni ... Elegánsan áttért egy más témára. — Éppen nagyon komoly elvi vitában vagyok. Ez a fiatalember ... Egy másik századbeli fiú, szikkadt, kis erőltetett ba- juszkával, ott kuporgott egy láda mellett, s elég gyakorlatlan mozdulatokkal fűzött be egy hevedert. Rögtön felcsillant a szeme, látva, hogy új emberhez intézheti a szózatát: — Azt magyarázom hetek óta, hogy ez így nem ér semmit... Egyet lehetne még tenni. Aki magyar, mind fegyverre, ne hagyd az ősi jussod, ne hagyd a falud, a hazád! — Egy ilyen úri honvédővel ma már találkoztam — mondta ridegen András. — De az már a genfi konvenciónál tartott. Sőt, a parasztjelmeznél ! — Nem vagyok úri honvédő! — mondta a fiú elvörösödve. Hát mi vagy? — akarta kérdezni, de csak legyintett. — Költő! — mondta Czauner komolyan. — S velem akarja megvédetni a magyar hazáját. Hát nem látom, azt mondja, hogy a románok sem osztályjelszavakkal rendezkednek be Erdélyben?!... Figyeld, elindult! Ezt nem értette. — Mi indult el? — A csónak a másik partról. Addig szuggeráltam. András megfordult, homlokához emelte a tenyerét, mert a nap már a másik part felé kezdett leereszkedni. Az ám, a csónak; két evezős küszködött a vízen. — Figyeld az irányt! — gyelmeztette Czauner. — Szerintem kétségtelenül odatartanak ... az asszonyod fedezékéhez. — Ha úgy volna... — figyelte András a csónakosok erőlködését. — Visszamegyek... felteszem; hátha fel tudom tenni... — Túl sokat közlekedsz, komám. Figyelj rám! Az ágyúzás gyérül; vagyis most inkább a folyót lövik. Nemsokára megindul a roham. Mi itt azért még tartogatjuk nekik ezt a kedves kis meglepetést. Mert azt hiszik, hogy most már igazán csak vaktöltényünk van ... Ettől frászt kapnak, ezt bízd rám. Lefekszenek. Akkor tüzelőállást váltunk. A váltóállás ugyan egy kicsit messze van, de kell hogy annyi időnk legyen, odavisszük a masinát az asszonyod feje fölé. Hogy mindenképpen be tudjon szállni abba a ladikba. András hallgatott. Méregette a távolságot. A csónak a Tiszán, a váltóállás. Meddig lapítanak a románok, ha a rohamukat feltartja egy jó sorozat? — Na, szólj már! — biztatta Czauner. _ — Hát, szép terv ... precíz; méltó a szász agyadhoz ... — Odafordult a költőként aposztrofált fiatalemberhez. — Mert ez egy erdélyi szász, barátom ... — Én meg tót vagyok! — nyilatkozott rögtön Dvorcsák János is. Kovács is közelebb csúszkált a fenekén. — Mondd meg neki, András, hátha egyedül ő marad meg közülünk! — Mit mondjak? (Folytatjuk) j
