Népújság, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-20 / 271. szám

Äz

Áu!a

Hermann Kant regénye Berlinben 1965-ben jelent meg. Ebből a sikeres írásból készült Martin Eckermann forgatókönyve és tévébeli rendezése is.

Az Aula jelkép, színhely. De méginkább a . történelem és a fiatalság is annak a nemzedéknek, amely betört, betörhetett az Aula falai közé, új hatalommal, új gondolatrendszerrel, új öntudattal, amely addig ott nem is létezett úgy, ahogyan azt Hermann Kant, az író elmeséli.

KÉPERNYŐ

ELŐTT

ember gondja-baja, elevensége, őszinte tettvágya és hinni akarása elegendő terep annak bemutatására, mit és hogyan képzeltek-hittek- akartak az akkori fiatalok, akiket a hatalom a további munkára, a hatalomnak majd egy újabb szakaszban történő gyakorlására készített fel. Bölcselkedő, elgondolkozó ember ez az író és nem véletlenül választotta jelmonJclenet a Satyricon című olasz—francia filmből

Az NDK-ban is volt akkor, 1949-ben gyors és sietős képzés, a Munkás-Paraszt Fakultás teremtette meg annak a lehetőségét, hogy a „semmik vagyunk, minden leszünk” biztatásból valóban eljussanak a semmik voltunk, minden vagyunk tudatáig, a hatalom újszerű és új kezekkel való gyakorlatáig. Hermann Kant gondolatai önéletrajzszerű melegséggel és elgondolkodással megírt regény formájában kerültek elénk már 1967-ben. A tévéjáték vetítése, előtt megjelent a regény második magyar kiadása, talán azért, hogy olvasva is segítse a közönséget a végiggondolásban.

A személyes sorsok ap- róbb-nagyobb bukásai, diadalai, változásai közben kell, hogy észrevegyük a törvény- szerűt, a szertelent,, a véletlent, a soha előre meg nem határozhatok És mert 1962- ben tekintett vissza az író az 1949-ben végigéitekre, a félemberöltő távolság fénytörése, az idő által megszűrt élmények mai végiggondolása is izgalmas játékot kínál a néző és az olvasó számára is.

Hermann Kantnak az az egy kollégiumi szoba 1949- ben, az ott együtt élő négy

datának Heine egyik gondolatát: „A mai nap a tegnapinak eredménye. Ha tehát tudni akarjuk, mit .is akar, akkor előbb azt kell szemügyre venni, mit akart a másik.” Innen nézve világos: miért látja határozott egységnek és zárt rendnek a saját korosztályát az író és miért nézi erősen kritikai szemmel azokat, akik akkor, nekik, az aula tájékán, az egyetemi oktatás eme minden előző tantervi formától eltérő rendjében a hatalmat jelenthették. Nem tudni — együtt kellett volna élni velük, hogy ma elbírálhassuk mindazt, amit Hermann Kant leír — a beszélgetés milyen hangsúllyal, milyen vitával zajlott le például a pártvezetőségi ülésen, amikor egymásról, egymás sorsáról döntöttek ezek a fiatalok. Utólag nézve mindenki azt állíthatja a maga tapasztalata szerint, hogy azok a döntések tudottak és előre elhatá- rozottak voltak, mégsem szóltak ellene. Igaz, mellette sem. Mert ahogyan Völschow a döntés anyagát előadta, ahogyan Angelhoff azt támogatta, parancs volt, vagyis olyan ajánlás, amely ellen nehezen lehetett volna kapásból érveket felsorakoztatKészül „A Magyarország

művészettörténete’’

Az elmúlt évtized művészettörténeti kutató-feltó- ró munkájának egyik legfőbb eredménye „A Magyarország művészettörténeto” című. nyolc kötetre tervezett kézikönyv munkálatainak jelentős előrehaladása. Az elsőként kiadásra szánt hatodik kötet kézirata, amely a / század- forduló korszakáról szól, már készen áll. A hazai művészettörténet-tudomány első, igazán repreGMsmM

1979. november 20., kedd

zentatív munkája ez a szintézis, amelynek eredményei. módszertani tanulságai hosszú időre befolyásolhatják a tudomány- terület további fejlődését — állapította meg egyebek között a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége a művészettörténet tudomány helyzetét értékelve.

A tudós testület kedvezőnek értékelte azt is, hogy a szaktudomány feltáró munkáinak eredményeit figyelemre méltó újszerű értékelésmód kibontakozása jellemzi. Különösen sokat nyert a szaktudomány azzal, hogy szorosabbra fűzte kapcsolatait a rokontudományokkal.

ni. Ezek a döntések kötelezőek voltak egy nemzedék életében. A „minden vagyunk” tudatának tipikus jelensége egy olyan korban, amikor a szellemi és lelkiismereti döntéseket félreérthetetlenül a voluntarizmus diktálta.

A forgatókönyv és a rendezés — a szókimondás kötelezettsége mellett is — valahogyan kedélyesebb, mint maga a regény, az a lelkiis- meretvizsgálat, amit Hermann Kant megírt. Iswall, aki mégis elmondja majd azt a visszaemlékezést, sok mást is gondolt és töprengett végig, mint ami a tévéjátékban végül is megjelenik előttünk. Itt csak a békében élő és a régi belső harcok után így- úgy csendesedő négy sors csillog-villog.

A jó színészi teljesítmények — Bálint András egyénisége líraivá oldotta Iswallt — több kedélyességet vittek ebbe a játékba, mint ameny- nyi valójában beleillett volna. A zárókép meg mindenképpen didaktikus lezárása egy olyan gondolatsornak, a lelkiismeret szakadékok körüli járkálásának ahhoz képest, hogy a regényben az utolsó mondatok sem a megnyugvást, még kevésbé a belenyugvást oktatják az olvasónak.

Harsányi Gábor most is győzte jókedéllyel, Venezel Vera bájos ellentmondásaival tűnt fel, míg Tyll Attila Völschowja, az ő magatartását . árnyékként követő Né- methy Ferenc Angelhoffja a személyikultusz éveinek jellegzetes figurái.

Kár, hogy a díszletek — nyilvánvaló csináltságukkal — rontották a játék hatását.

Mindjárt a kezdetnél, amikor a kitűnő szövegben jellemzi az író a nagystílű épületet. Mi csak meszelt papírmasé- kat látunk, vásári bódékat. A néző nem szereti, ha egy ilyen nagyigényű írás kapcsán rontják illúzióit.

Farkas András

Felelősség az öregekért

EGYSZER EGY ÉVBEN

összehívja a vállalat a nyugdíjasokat. Terített asztal várja az idős "asszonyokat és férfiakat, együtt vannak néhány órán át az egykori főosztályvezetők és a volt takarítónők. Demokratikus a légkör. Aztán szétszélednek, és egy évig ismét nem gondol rájuk senki.

Mindez nem egy helyen van így, hanem szinte általános. Az orvosi rendelőintézetek váróhelyiségeiben alkalmi ismeretségek szövődnek öregek között, az idő gyorsabban telik, ha van kihez szólniuk egy-két szót. Részletesen elmondják egymásnak vélt, vagy valódi betegségük tüneteit, társalgásukba beleszövődik kínzó magányuk.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy mindezt törvényszerűnek, az élet velejárójának fogadjuk el. Rohanó időnkben általában a munkából kiöregedettek magányosságát természetesnek tekintik. Ki- lci a maga lelkiismeretét nyugtatja azzal, hogy soha hazánkban nem tettek any- nyit az emberek késői napjainak megkönnyítéséért, mint amennyit szocialista rendszerünk eddig is tett. Nyugdíj, díjmentes egészség- ügyi ellátás, szociális otthonok, öregek napközi otthona, nyugdíjasházak — s még sorolhatnánk. ..

Csakhogy mindezt az állam. a társadalom hozta és hozza létre, megkönnyítve nemcsak az idős emberek életét, de az aktív korosztály vállairól is levéve a gondok sokaságát. Intézkedések és intézmények azonban soha nem pótolhatták az emberi kapcsolatokat. A munkából kiöregedett emberek tudják és érzik — még akkor is, ha a nyugdíjak összege az államkassza teherbíró képességével és nem a szükségletek növekedésével tart lépést —, hogy a társadalom méltányolja korábban végzett munkájukat, egész életük tevékenységét. Mégsem oldja fel a magányt.

Korszerűek, kényelmesek az új nyugdíjasházak. Mint ahogy jól felszereltek az öregek 'szociális otthonai is. A

két intézménytípus között

igen sok a különbség, de egy közös bennük. Mindkét helyen hiányzik az eleven kapcsolat a zajló, igazi élettel, a mában élő, dolgozó nemzedékekkel.

RÉGI MEGÁLLAPÍTÁS,

hogy az aktivitás meghosz- szabbítja az életet, s igaz ez fordítva is: aki úgy érzi,

hogy rá már nincs szükség sehol, elveszti önbizalmát, életkedvét. Számos országban felismerték ennek jelentőségét, s például úgy Is igyekeztek megvédeni a legidősebb nemzedéket az elszigetelődéstől, az életuntságtól, hogy a nyugdíjasházakat a korábbi csöndes, városoktól távoli helyekről fokozatosan áttelepítették forgalmasabb környékekre, az „élet sűrűjébe”. Az eredmény — a nyugdíjasok vitalitásának visszatérése, életük meghosszabbodása lett.

Nálunk sokan, sokszor és szívesen hivatkoznak arra, hogy az élet tempója felgyorsult, „nincs idő” az öregekkel való foglalkozásra. Ennek az álláspontnak hívei éppen a nyugdíjasházakat hozzák fel példának arra, hogy „van, aki törődjék az öregekkel”, nem hagyják őket sorsukra.

Csakhogy az idős embernek éppen azért kell az emberi melegség, a megszokott családi, baráti környezet, mert — azonkívül már nem sok, sőt egyre kevesebb maradt neki. Nem kell külön ecsetelni az öregség fizikai-biológiai tüneteit: nem megy mór úgy a munka, fogy az erő. Több idő maradna ugyan a sétára, de lábbal egyre nehezebben bírja az idős ember. Lehetne sokat olvasni, de gyengül a látás, fárasztó a betűtenger. Egyre több tehát igényük a családtagok szeretetére, vágynak ró, hogy minél többet beszélgethessenek övéikkel, visszaidézve a megszépített múltat.

Kétségtelen, hogy a nap 24 órájából erre kevesebb jut, mint az öregek szeretnék, hiszen a munkában álló korosztályoknak van első és — leggyakrabban — második műszak, ami kinek gyerek- nevelésből, házimunkából,

i

kinek otthon, vagy házon

vül végzett különmunkából, áll. Teljesíteni kell a köteles^ ségeket nemcsak a munkaHe-| lyen, de az utódok, a magá4h ról gondoskodni még nem tuJfr dó gyermekek iránt is.

ÁM ÉPPEN AZÉRT KELŐ arra gondolni: valaha épp-* úgy megtett mindent gyér-# mekeiért a most már hajlott*' korú apa és anya is! Igaz} akkor sem vártak viszonzást,* s nem várnak a hetedik, vagy? a nyolcadik évtizedükben' sem. Csupán annyit — s mégs ezt sem mondják, talán vé—j gig sem gondolják —, hogy" ne tartsák őket fölöslegesnek^

A nyugdíjasház kitűnő inujl tézmény, máris sokkal naJ gyobb iránta az érdeklődés} mint amennyit ki lehet elé-* gíteni. Megkapják ott az idős emberek mindazt, amire fi-* zikailag szükségük van: laJ

kgst, ellátást, takarítást. Le-!" hét ott rádiót hallgatni, té-í vét nézni, újságot, könyveli vehetnek és olvashatnak nyugdíjasház lakói. Látogatót is fogadhatnak. De sajnos — inkább csak fogadhatnának. A legtöbb nyugdíjasházban ritkaságszámba*! megy, valóságos szenzáció, hal valamelyik lakónak látogató-#, ja érkezik.

Az igazi megoldás azonbn nem is az időnkénti, kény telen-kelletlen napirendre tűzött szülőlátogatás, hanem a zjí ha nem hagyjuk kiesni aaf időseket a mindennapi élei zajlásából.

S ha a házban — különö-4 sen az elmagányosodás#? amúgy is óhatatlanul táplál» lakótelepi házban — látásból ismert öregeket bevonjuk » ház közös gondjaiba, ha megkérjük őket, hogy vigyázza-! nak egy-két óra hosszat a ház előtt magukról megfeledkezve játszadozó gyere-J kekre, ha társadalmi megbízatásként a környékbeli parlc rendjén őrködnek — az életüket hosszabbítjuk meg.

AZ PEDIG nagyon sokat: jelent, ha apánkról, anyánkról van szó. S ha idegenről — akkor sem mindegy. Sokat) beszélünk, írunk arról, hogy mindannyian felelősek vagyunk a gyermekekért. Nincs különben ez az öregekkel sem. - .

Várkonyi Endre

KISS BENEDEK:

Korong Matyi álma

MESE KOVÁCS MARGIT KERÁMIAIRA:

fi.

Kedvetlenül lépett ki Matyi a házból, s az kacsalábán újból forogni kezdett. Hát vissza kell mennie a rengeteg kezdetéig? Hitte is, nem is, de sehogyan se volt ínyére a dolog. Végül is nem tudta, mit tegyen. Gondolta hát, ha megkerüli a rengeteget, azzal sokat nem veszíthet. A táltoscsikónak nem tetszett, hogy Matyi visszafelé fordítja a száját, kelletlenül lépegetett. Matyi feje is gondban főtt még, mikor megrezzent oldalt a bokor, s előttük termett egy újabb oroszlán.

A csikó fölágaskodott, a madár fölrebbent Matyi válláról, aztán gyorsan újra visszaszállt. Nem kellett félni : ez az oroszlán farkcsóválva jött, ráadásul tulipánban végződött hosszú farka- bojtja, s lábai, de még a feje is mintha kinyílt tulipán lett volna. Bizalmat ébresztett egész valójával, játékos szökelléseivel.

— Mondd meg nekem, Tu- lipánfarkú, mitévő legyek? — sóhajtott Matyi, mintegy fennszóval mondva ki tépő- dését. Csodák csodájára azonban a tulipánfarkú oroszlán emberi nyelven így válaszolt:

— Ne kerüld meg a rengeteget! Vágj rajta keresztül vitézül, vitéz!

Mire csodálkozásából Matyi felocsúdott, megtudta, hogy éppen a Banya erdejében jár, s hogy a tulipánfarkú és társa, a vicsorító oroszlán, ki jöttükben rájuk támadt, elvarázsolt perzsa feiedelemfiak, kik szintén a Világrontó Banya hatalma ellen indultak fö! egykor, mert egyikük menyasszonyát

a gránátalmavirág-szépségű

Vasárnapot a sárkány elragadta.

— Jót mondok: ne kerüld meg a rengeteget, mi megpróbáltuk már! Vágj rajta keresztül vitézül, vitéz! — szólott a Tulipánfarkú, s tulipános mancsát tulipános fejéhez emelte búcsúzóul, és tisztelete jeléül is egyben, miközben egy pillanatra sem hagyta abba tulipánbojtos farka csóválását.

Megkönnyebbült szívvel fordította hát meg kis lovát Matyi ismét, s az is kocogó- ra fogta, mivel neki is jobban tetszett az az irány. S valóban, alig hagyták a Banya palotáját pór órányira maguk mögött, ritkulni kezdett a vadon, s hamarosan az Óperenciás-tenger partjára értek. Hogy ez éppen az Óperenciás-tenger volt, és nem más, abból tudta meg Matyi, hogy alig szállt le a táltosról, alig kezdett volna gyönyörködni a hullámverésben, végtelen vízrengetegben, a parton sütkérező teknőcök seregéből máris feléje vette egy az útját, s benne felismerhette a hajdani Legenda- Hasú Embert, ö pedig világosan megmondta annak idején, hogy az Óperenciás-ten- gerben kell majd tengődnie.

— Látom, derék legény vagy, nem tévedett a Földöreg — köszöntötte a Legenda-Hasú Ember Matyit, s nyújtotta volna kezét is, de aztán végignézett magán, és mégsem nyújtotta.

— Kezet majd akkor, fogunk. ha megszabadítottál — mondta.

— Most csak lábom van, az is varaeskos. ‘ Hanem a

lóra egy darabig most nem lesz Szükséged: mi vesszük gondozásba, s olyan parázson tartjuk, ne félj, hogy mire ideje elérkezik, megfelel erőben a sárkánnyal való küzdelemnek. Előtted viszont nagy út áll még, legjobb is, ha azonnal indulsz.

Azzal a tek- nőccé alacsonyí- tott Legenda- Hasú mellső lábát szájához emelte, füttyen- tett párat, s jött vágtatva, s megállt előttük egy furcsa szarvas. Teste ívesen megfeszült, nyaka hátra hajlott, úgy nézett vissza rájuk.

— Bemutatom • neked az íj-gerincű Törpeszarvast! — mondta a Legenda-Hasú kissé ünnepélyesen, ö tud felvinni a Hegyeknél Magasabb Tornyok Szigetére. A Hegyeknél Magasabb Tornyok majd eligazítanak és gondoskodnak róla, hogy tovább folytathasd utadat, mert az íj-gerincű Törpeszarvas ereje csak odáig tart. Szívedet tartsd mindig melegen, fejed meg maradjon mindig hűvös! Járj szerencsével. Korong Matyi! Sokan várjuk visszaérkezésed! — búcsúzott a Legenda-Hasú Ember, vagyis a teknőc, akivé változott.. Közben a sürgő-forgó állatkák már fölszereltek egy hatalmas edényt a szarvas hátára, meghordtók valami finom tengeri olajjal — bizonyára az volt az ÜzemKovács Margit: Sötét szarvas

(Mészáros András fotója — KS)

anyag a légi útra —, s mi-‘ helyt Matyi is a szarvas hátára ült, az se szó, se beszéd, egy-kettőre a levegőbe emelkedett.

— No, ezt sem gondoltam volna soha! — gondolta most Matyi, jól megkapaszkodva, ahogy egyre magasabbra lendültek. A szarvas mellső lábait hosszan előrenyújtotta, nyakát a magasságnak feszítve repült, simán, mint a szellő, s miután Matyink túl volt az első. ijedelmen, érezte, micsoda gyönyörűség is a repülés, micsoda öröm, ha az ember a föld fölé emelkedik! Madara persze most is a vállán, és bár számára a repülés nem volt új dolog, ilyen magasságokban azért még ő sém járt eddig. A fehér habokkal dagadó, hömpölygő, majd szét-szétfoszló felhők fölött jártak már, mikor a távolban fönt, nagyon magasan, mintha egy városka tornyait pillantották volna meg.

(Folytatjuk} }