Népújság, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-09 / 236. szám

Á mű és az emléke IIÍK IONDÖJA SEM ma­radt, úgy elpusztult. Az em­lék: hírmondó, hírmondás. Az emlékhíd a múlt és a jelen között a jövő felé, s aki ezt a hidat nem védi. nem gondozza, jó értéssel nem használja, az olyan szi­getén él a világnak, amely- . nek nincs kapcsolata sem a múlt. sem a jövő. de sem a jelen emberiségével. A ,,Pusztuló műemlékeink nyomában" című dokumen- tu msorozat nem kevesebbet vállalt magára, mint ennek a „hídnak” a vizsgálatát az egyéni, a társadalmi emlé­kezés mikéntjét, megmére­Megnyitó péntek délután Fényes, műnyomó karton­ra nyomott, négyoldalas meghívót hozott a posta, mellé egy műsorfüzetet, még­pedig 24 oldalasat, ugyancsak csillogó — és drága! — mű­nyomó papíron hirdetve a XIX. KPVDSZ kulturális na. pok Heves megyei program­ját. Mindkét küldemény ízlé. ses. Mindkét küldemény fe­lesleges. Maradjunk a 24 oldalasnál, amelynek konkrét mozgósító jellegű tartalma szerény 4 oldalon is elfért volna. Igaz, különböző jellegű rendezvé­nyeket jelez a szóban forgó műsorfüzet, de felesleges nyomtatásban közölni példá­ul, hogy október 1-től 31-ig politikai és gazdasági vita­fórumot tart Egerben a Zöldért stb., színházba megy ebben a hónapban a hevesi áfész, moziba a Füszért és még hosszan sorolhatnám az alapszervezetek formális, leg_ feljebb faliújságra kívánkozó programját. A már említett meghívó viszont pontos és konkrét: a kulturális napok megnyitója, ra invitál, péntek délután fél háromra és közli a műsort, jelzi a fellépő együtteseket, a szereplők neveit is. De ki ér rá péntek dél­után fél háromkor? Aki dol­gozik, az bizony nem. Leg­feljebb. ha elkérik, ha kiké­rik a munkából. Így történt, hogy felléphe­tett a füzesabonyi áfész Ti­nódi Kamarakórusa, hogy énekelhetett azon a délután az Egri Csillagok Tsz népdal kórusa, szerepelhetett a GYÖNGYSZÖV Irodalmi Színpada és rophatták tán­caikat a népszerű Vidróczki Együttes tagjai is, vagy har­mincán, akiket hat üzemből, illetve munkahelyről kellett kikérni, mégpedig déli 12 órától. A közönség se hiányzott, noha a nézőtéren alig ültek többen, mint a színpadon szereplők. A szakszervezeti bizalmiak délelőtt megtartott tanácskozásának résztvevői — akik külön meghívó nél­kül is. értesülhettek a ren­dezvényről — azonban ki­tartottak és lelkesen meg. tapsolták a szereplőket. Remélem, hogy az eddig leírtakból is kiderül: nem a nemes hagyományokat kö­vető szakszervezet kulturális tevékenységét veszik célba ezek a sorok, a szemléletet inkább, amely még gazdasá­gi bajaink közepette sem figyel eléggé a munkára, a termelésre, a takarékosságra, amelyet pedig minden terű. léten és poszton egyre job­ban kellene gyakorolni. Az egyhónapos rendez­vénysorozat példa csupán, igaz. ncgaíív példa. A szem. léiét bizony csaknem általá­nosítható. Tucatszám készíti a nyomda a felesleges — és olykor költségesen díszes — meghívókat, egymást érik a protokolláris megnyitót ígérő tárlatok, s közöttük akadnak olyanok is, amelyek mind­össze egy hétig mutatják magukat a közönségnek. Mindez egy fedezet nélküli luxus megjelenési formája csakúgy, mint a péntek dél. utáni kultúrműsor, amely­nek szereplői — és nézői is — hiányoznak a munkából. Munkaidőben... (márkim) GL0TT tését annak, hogy ahol erőnk van, ott anyagilag, ahol nincs, ott erkölcsileg védjük múltunk rekvizitu- mait. A dokumentufnsorozat, amelynek keveset beszélő, de sokakat megszólaltató riportere 'Győrffy Miklós, írója és rendezője Szakály István, kérdés formájában fogalmazza meg, hogy véd- jük-e egyáltalán ezeket a rekvizitumokat, a társadal­mi közgondolkodás szférá­jában milyen értékként és egyáltalán értékként szere- peí-e a rom, amely sokak tudatában egyenlő a mű­emlékkel? Olyan területén élve áz országnak. amely — legalábbis a hazai mű­emlék. kincsekhez mérten — gazdag az effajta „turis- tacélokban”, s ahol az erő­höz mérten tisztességesen bánnak, legalábbis állami szinten a műemlékekkel — egyszóval némi jártassággal bírva e témában, kijelenthe­tem: jogos a dokumentum- filmsorozat címe. A sok erő­feszítés ellenére pusztulnak a műemlékek hazánkban, de e tájon is. még akkor is pusztulnak, ha számosán úgy vélik, hogy lehetősé­geink keretein felül is köl­tünk. a múlt emlékeinek megőrzésére. A GOND UGYANIS el­sődlegesen nem az anyagi­akban rejtezik. Ki tagad­hatná persze, hogy az egri vár, Gorsium, Siklós, a di­ósgyőri vár, vagy a feldeb- rői altemplom feltárása, a további kutatások finanszí­rozása, a feltárt műemlékek állagának megőrzése bőven szedi a forint-áldozatát. És a legjobb szívvel is kiben ne támadna fel olykor még a méltatlan gondolat is, minek a holtakra pénzt köl­teni. amikor az élőknek is szűkösen van, vagy seho­gyan sincs lakásuk. De hát milyen ember az, milyen társadalom vállalhatná, hogy akár csak tegnapját, vagy a múlt évezredét kiiktatná holnapot építő jelenéből? A gond tehát nem az anyagi­akban van, hanem a köz- gondolkodásban, amely ugyan nyíltan és társadalmi méretekben meg nem fogal­mazná. hogy minek a pénz a holt kövekre, de maga­tartása az életre keltett holt kövekkel szemben már korántsem a tisztelet és az ebből fakadó megőrzés szel­lemében fogant. Mindközönségesen: a sok munkával, a nem kevés fo­rinttal, a társadalmi szű­kösség keretein belül is tisztességgel megmentett kincseinkkel szemben értet- lenség, közömbösség, felelőt­lenség tapasztalható úton- útfélen. Ha hagynák — és sokszor őrző ember híján hagyják is — elhordanák az egri várat is a turisták, az, idelátogatók, az ilyenkor törvényszerű sztereotípia­ként kijáró tiszteletről nem megfeledkezve a kivételek iránt. A frissen és végre restaurált falakon néhány nap múlva megjelennek a nem is csak gyerekákombá- komok, az amatőr régészek — legalább igazán amatő­rök lennének! — szét- és felkotornak és ezáltal hasz­nálhatatlanná tesznek a csak lelőhelyükön és összefüggé­seikben igazán értéket je­lentő rom- és edénymarad­ványokat. SOROLHATNÁM TO­VÁBB, szólhatnék arról is, hogy az állami támogatás sem mindenkor megfelelő arányú és irányú, s hogy maguk a műemlékvédő szakemberek, muzeológu­sok, régészek sem teljesen ártatlanok abban, hogy a társadalmi közgondolkodás a még kevéske anyagi erő­forrásainkkal sem adekvát. Pedig — s ez már a soro­zat két adásából is nyil­vánvalóvá vált — az egyet­len forint háromszorosát is érhetné, ha megbecsülnék a vele elérhető munka hasznát, a siker értékét és mértékét. Ha nemcsak a „hivatáso­sok”, de az ebben elkötele­zett amatőrséget vállaló tu­risták, a társadalom egésze is a tudatába fogadná: né­ha a szív melegével is csodálatos módon megőriz­hető az. ami forinttal is megmentheitetlennek lát­szott. Messze lehetne kanyarod­ni közvetlen témánktól, e dokumentumfilm jelentő- , ségének méltatásától, vagy egyáltalán e téma és a társadalom kapcsolatrend­szerének boncolgatásától is, mondjuk az iskolai nevelés módszertanáig is akár. De ezt most itt nem fessem, mert nem is feladatom és nem is szakterületem.. Amit most és itt magamra vállal­tam és tettem örömmel: felhívni a figyelmet erre az érdekes, nagyon aktuális sorozatra, amely pusztuló műmlékeink nyomában ku­tatja a megőrzés tennivaló­it. LÉVÉN, HOGY ezek a tennivalók messze túlmutat­nak a múzeumi hónap ke­retein. Gyurkó Géza *1 ©riSSc kezem Egger Mámra A hadászati lag oly nagy jelentőségű egri vár 1596. évi bukása 91 esztendős török uralomnak nyitott kaput, osz­mán kézre kerülvén a bá­nyavárosokhoz vezető „Fel­föld kapuja,” az Észak-Ma- gyarországról és Bécsből a legrövidebb összekötő útvo­nal biztosítója Erdély felé, hazánk egyik legjelentéke­nyebb véevára. Oly sokat és sokszor, szinte mánikus meg­szállottsággal csakis az 1552, évi Dobó-féle várvédedemről írtunk és beszéltünk, hogy végre szükségesnek látszik az egri vár elvesztének 383. évfordulóján. az elérhető kortársi források felhaszná­lásával szembenézni a rideg valósággal: miként jutott tö­rök kézre Eger vára? Ezzel is rá kívánjuk irányítani a figyelmet Eger históriájának egy eleddig szemérmesen mellőzött s meglehetősen is­meretlen korszakára. Megindul a hadjárat Az 1593-ban fellobbant úgynevezett hosszú háború, bár változó keresztény—török katonai sikert hozott, de érezhetően megerősödött a Habsburg-haderő helyzete. Ennek a vetületében Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem 1595-ben kiszakítja magát a török hűbéri függésből, és szövetségre lép a Habsburg- császárral. A Kárpátok déli előterében a havasalföldi és a moldvai román vajdák, — bár a török szultán szövet­ségesei! — de egyesített had­erejükkel szétverik a muzul­mán oszmán csapatokat. Fel­szabad ul Erdély felé Arad. Csanád, Lippa, Sólymos és Világos vána. Egertől észak­nyugatra elvesztik a törökök a nógrád-honti végvárvonalat, Drégellyel, Szécsénnyel, Bu­jákkal, Hollókővel és Nóg- ráddal. A Dráva mentén, Szigetvártól nyugatra is ki­űzik a török katonákat Csur­góról, Berzemcéről és Babo- csáróL Ilyen rendkívül bonyolult és nehéz politikai és katonai szituációban Lép az Oszmán Birodalom trónjára 1595 ja­nuárjában az ambiciózus 29 éves III. Mohamed, Nagy Szulejmán dédunokája. Eb­ben a helyzetben szinte logi­kus törvényszerűséggé érle­lődött meg a szultáni tanács­ban egy erős török katonai támadás Magyarország ellen. A török kortársak egy ré­sze vallási ideológiával ken­dőzi az 1590. évi hadjárat indítékát. Hodzsa-Szeak-eddin efendi így érvelt a szultán előtt: „A VILÁG MOHA­MEDÁN SZULTÁNJÁNAK SZÜKSÉGES KELLÉKE A VlLÁGHÓDlTÁS!” Szinán (pasa pedig egyenesen azt ja­vasolta a padisahnak, hogy ő álljon a hadjárat élére. Mozgósítják a hatalmas Török Birodalom haderejét Aleppótól és Damaszkusztól. a perzsa határ menti, tarto­mányokon át Anaitóliáig és a Balkánig. A hadak szük­ségleteire nem kevesebb, mint 620 ezer aranyat költ a szultáni kincstár. 1596. június 22-én fényes ünnepségek közepette indul el a szultán Konstantiná­polyból az állam és az isz­lám egyház legmagasabb méltóságainak kíséretében. 48 napi kemény menetelés után, augusztus 9-én érkez­nek az igazhitű csapatok Ma­gyarország kapujához, Belg- rádhoz. — Igen ám, de még senki se tudja a török had­vezetésben, hogy hová, ki és mi ellen vonuljon a török had. Közben az egri vár kato­nasága sem pihen. Május vé­gén egy lovascsapat Szolnok felé üt ki. és 100 tatár pari­pával és 40 pogány lenyaka­zott fejével térnek meg a vár falai közé. A Habsburg-hadvezetés is erős csapatokat állít fegy­verbe. Pálffy Miklós és Adolf Schwarzenberg csapatai lero­hanják és elfoglalják Vácot, a huszárok pedig Pestig cir­kálnak. Miksa főherceg pa­rancsnoksága alatt 60 ezer főnyi sereg Hatvan elfogla­lására vonul, s augusztus 15- én már a vár falai alatt áll­nak, melyet csupán 1500 tö­rök katona védelmez. Belgrád alatt 27 hosszú napig táborozott a szultáni sereg, miközben a pasák a hadjárat célja felett vitatkoz­tak. A legtöbb pasa Erdély el_ len kívánta vezetni a sereget. A teljes bizonytalanságot a hatvani vár ostroma dönti el. „Ezért abban állapodtak meg, — olvassuk egy török 'törté­netírónál, — hogy oda kell menni, és a közelben fekvő Eger nevű várat kell elfog­lalni!” A török táborral uta­zó Sir Edward Barton angol , követ úgy tudja, hogy a szultán kezdetben azt ter­vezte, hogy serege felével Bécs ellen vonul, a csapatok 29. A faoszlopos, keskeny tornác is ismerősnek tetszett; a falusi mester valaha faragta osz­lopai megszürkültek, bámul­ták, feketedtek; /hasadékok szikkadtak, repedtek beléjük; ki tudja: ezek az oszlopok tartották-e még a tornác fe­letti öreg zsúpot, vagy csak az igézet, hajdan volt em­berek akarata mely némi vályogból, sárból, fából nem­zedékek számára otthont te­remtett. A tornác js csak tapasztott volt, nem téglával kirakott, s egyik felől, ahol nem jártak, száradt a bor­sószalma. Még azt is észre­vette, hogy a borsószalmát reggel óta arrább kotorták, talán azért, hogy valaki gondtalanul lépve meg ne zizzentse. S elképzelte, hogy nem is arrább kotorták, ha­nem ez a csendet parancsoló kislány guggolt cda le, 6 rakta arrább szálankint, óvatosan. ó, hát ezért van most ez a csend, az egész falut, egész világot betöltő csend, mert ez a kislány mindenre rá­parancsolta. Nem akarta másképpen ér­teni, másképpen magyarázni a csendet. Óvatosan megsi­mogatta a kicsi Aranka ha­ját; óvatosan, mintha csak attól félne, hogy megzizzeft, mint a borsószalma. Anya és nagyobbik lánya tettek-vettek valamit a tűz­helynél; vagy csak'úgy csi­náltak, mintha tettek-vettek volna, hiszen a fő dolguk egyelőre nekik is inkább csak az lehetett, hogy csend­ben maradjanak. Suttogva köszönt nekik. Ugyanúgy suttogva, vagy még inkább csak bólintva fogadták. S most ő is meg­hallotta a szobaajtón túli nyöszörgést... Ez a hang egyszerre . belemarkolt, s ki kellett nyitnia a száját, hogy úgy vegyen lélegzetet. Leültették egy székre. Ta­lán mutatták, talán mond­ták, hogy arra a székre kell ülnie, de egyszer ott ült a széken. Dermedten ült, és viszolyogva az élménytől, hogy hallania kell a szülő nő fájdalmas nyöszörgést^,. Nem, ez a hang nem Aran­ka hangja volt most, hanem talán valami minden ,más nőével közös hang, a vajúdó asszonyok nyöszörgésének közös hangja. A kislány, ez a nagyobbik, sápadtan felállt, kiment; ahogy elment a kicsi Aran­ka mellett, aki még mindig mozdulatlanul tartotta a ve­rőceajtót, megérintette’ a karját. Talán hívta volna magával; de a kicsi Aranka nem ment, nem akart innen elmenni, konokul csak állt, és fogta az ajtót. Az asszony, az anya, aki ezeket a lányokat is a vi­lágra hozta, aki megélte a háború szenvedéseit, aki teg­nap ís még férfimunkát vég­zett a cséplőgépnél, ez az asszony is kötelezőnek tar­totta önmagára nézve is a szülés szertartását és áhíta­tát. Leguggolt a tűzhely elé, rozsét dobott a parázsra, minden bizonnyal feleslege­sen, hiszen ott sustorgott ki a gőz a felrakott fazekak fedője alól; nyilvánvaló, hogy nemigen lesz szükség ilyen réngeteg vízre. A parázson' felropogott a rózse, pattogott, mintha a tűz örömmel üdvözölné a friss ropogtatnivalót. Az asz- szony arca megfürdött a pi­ros láng fényében, s csak most látszott, hogy az ő fakó ken­dője is, mellyel a fejét bekö­tötte, valamikor piros lehe- hebett. András elképzelte ezt a megviselt arcot pirosbabos kendőben, első hetes me­nyecske korában, meg első viselős korában, amikor a nagyobbik lányát hordta. (Folytatjuk). másik felét pedig Erdély él»' len vezényli, s ezeknek kel­lett volna „menet közben” elfoglalniuk az egri várat. De végül is „a birodalom oszlo­pai” Eger ostroma mellett döntöttek, s a hadjárat fő­vezéréül Ibráhimot, a nagy­vezért nevezte ki a padisah. Most is, mint általában mindig, bizonytalan a török sereg létszáma. Akad szerző, aki 300, más 500, vagy éppen 600 ezer török katonáról be­szél. Az igazsághoz Ortelius járhat a legközelebb, amikor 150 eperben adja meg a szul­táni sereg létszámát. A fősereg előtt haladó előhadat a balkáni csapatok adják Dzsáfer belgrái pasa parancsnoksága alatt. Mi sem jellemzi jobban a török hadvezetés bizonyta- Jlankodását, minthogy, amikor a Duna-Tisza torkolatvidé­kére érkeztek, ismét felme­rül, hogy nem volna-e helye­sebb Komárom várát elfog­lalni. Ezt a javaslatot azzal ütik el, hogy az Oszmán Bi­rodalom padisahjához és az iszlám kalifájához méltatlan dolog lenne egy lényegtelen kis vár ostroma. 111. Moha­medhez méltó tettnek ítélték Eger vára megszerzését! A hatvani vár ostroma Hagyjuk most kissé el a szultán seregét, és vessük tekintetünket Hatvan felé, melyet ostrom alá fogott a Habsburg-had. Arszlán bég hősiesen védelmezi maroknyi őrségével a várat, de 1596. szeptember 3-án a keresz­tény csapatok győzedelmes­kednek a muzulmánok felett, és elfoglalják a Zagyva-parti Hatvant. Az osztrák követtől, Wratislaw bárótól tudjuk, hogy a győztes keresztény katonák iszonyatos barbár kínzások közepette mészárol­ják le az őrség katonaságát, de az öregeket, nőket és gyermekeket sem' kímélik. A terhes anyáknak karddal fel­hasítják a hasát, hogy ki­tépjék magzatukat. A gyen­ge csecsemőket szablyasuhin- tással szabdalják darabokra. A nőket emlőiknél fogva akasztják fel, bőrüket eleve­nen megnyúz^ák s belüket kizsigerelik. E borzalmas bes- tialitás elkövetői vagy a val­lonok, vagy pedig a németek. A törökök úgy tudják, hogy a német katonák a bűnösök, s megesküdtek Allahra s prófétájára, Mohamedre, hogy megtorolják a hittestvérei­ken elkövetett gaztettet. 'Or­telius szerint kb. 3 ezer tö­rök végezte így életét Hat­van falai között. Ekkor azon­ban még senki sem gyanítja, hogy a hatvani embertelen­ségért a török katonák Eger elfoglalása után szereznek maguknak elégtételt. S míg folyik Hatvan ostroma és a vad mészárlás, azalatt a 40 ezer főnyi török előhad tétlenül szemléli az esemé­nyeket, s nem mer segítsé­gükre sietni. Pálffy Miklós, a törökök elleni hadviselésben járatos komáromi főkapitány azt javasolta Miksa főher­cegnek, hogy támadják meg, és semmisítsék meg a szul­táni előhadat, de a főpa­rancsnok minden akciót le­tilt, és a véres áldozatok árán megszerzett hatvani vá­rat kiüríti, és Vác irányába vonul vissza, hogy a régi Habsburg-elvhez híven olt védelmezze III. Mohamed se­rege ellenében Ausztriát cs Bécset. A szultán közben a Duna- Tisza közén Szolnokra érke­zik. ahol a hatvani vérfür­dőre való kegyelel.es megem­lékezésül 3 napi pihenőt kap­nak a török harcosok. Szolnoknál csatlakozik az Eger ellen vonuló hadhoz Feth Giráj krími tatár kán néhány ezer lovasa élén. (Folytatása következik.) Sugár István j

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents