Népújság, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-07 / 235. szám
ed A kenyér vége Nem a kenyérvége, .hanem a kenyér: vége. Ám valaminek csak akkor lehet vége, ha kezdete is van. De hát hol van a kenyér kezdete? Mikortól kenyér a kenyér, mikortól lehet biztonsággal rámutatni, megkülönböztetve ezzel minden mástól, asztaltól, kolbásztól, szőlőtől, autótól: ez a kenyér? iVnikor a pék kihúzza az illatos cipót a kemencéből — gondolhatnánk. Szerintem a kenyér már a laboratóriumokban is kenyér, de legalábbis ke- nyémekvaló. Mondjuk Martonvásárom, vagy Kom poltern, ahol éveken, nemegyszer évtizeden ót a kutatók, a laboránsok kis hadserege kéresztez, csíráztat, nevel és arat néha tenyérnyi parcellákon, de ezer és ezer hektárokra kiható gondos munkával. Mennyi kudarc és álmatlan éjszaka, mennyi siker és „boldog ébredés, hogy végül is megszülessék, majd meg is keresztel lessék egy új. jobb, nagyobb hozamú, sikéresebb, sőt sikeresebb búzafajta! És mennyi emberi energia és ennyi anyagi befektetés! De megéri. A kutatónak, mert munkája szó szerint is kalászba szökkent, a búzatermelőnek, mert több és jobb gabonát arathat, hogy készüljön, készülhessen az illatozó, friss, szemre is szép kenyér. Mindenkinek megéri hát! És ősszel hadseregnyi ember, több hadseregnyi gép szánt, vet, milliós értékekkel milliós értékét bízva a föld ölere, hogy a tél után a tavasz hullámzó zöldet neveljen, a nyár sárguló kalászt érleljen majd. Szövetkezeti elnökök, mezőgazdászok, gépkezelők, kémikusok, közgazdászok, mi több, növényvédő pilóták összefogása, megfeszített munkája, felbecsülhetetlen mennyiségű és értékű emberi energia, anyagi befektetés szökken kalászba, érik a kombájn alá, hogy a tavalyinál, a minden tavalyinál jobb gabona arathassák, hogy illatozó, friss és szemre is szép kenyér készíthessék. És az aratás! Hiába a gép, amely csodákra képes, de valójában nem tehet csodát: ember kell hozzá. Szervezett munka, nagy erőfeszítés — éjjel-nappal. Szó szerint, ha kell éjjel és nappal. Ismét ezrek és tízezrek figyelik az eget, esik-e, nézik a kalászt, beérett-e, figyelik a gépeket, nincs valami váratlan baj-e? Kérdőjelek, kérdések, aggódások az idegek és az erők megfeszítése, míg a kalászból szem, a búzatenger sárgaságából, rőt, szürke tarló nem lesz. A tarló sivársága a bevégzett, sikeres aratás szépségét jelenti. Most már megnyugtató a biztosíték, hogy az acélos búzából illatos, friss, szemre is szép kenyér készülhessék. Aztán dolgoznak a malmok, őrlik a búzát, ömlik a hengerszékből a lisztfolyam: a kutatólaboratórium kémcsöveiben fogant kenyér itt már kezd felismerhetőbb, egyáltalán ismerős „formát” ölteni. A hajdan volt városi ember is tudta, fel- és megismerte: ebből készül a kenyér. Az illatos, a friss, a szemre is szép kenyér. Nem tudom, hányán dolgozhatnak egy-egv korszérű malomban, de a legkorszerűbben is legalább százan: több ezren hát az ország malomiparában. Több ezer ember erőfeszítése, a modern gépek beszerzése óriási embéri és gépi — anya- t gi energiát igényel. Hogy illatos, friss, szemre is szép legyen a kenyér. Aztán a pék. A kisüzemben és a nagy kenyérgyárakban éjjel és nappal, télen és forró nyárban, de mindig a tüzes kemencék előtt és .mellett, amint keverik, dagasztják, kelesztik, szaggatják, formálják, kemencébe rakják és kiszedik onnan a végterméket, amely most már: kenyér. Illatos, ízletes, friss, szemre is szép kenyér. Ezért a pillanatért történt minden eddig és ez a pillanat történik egy másikért, amikor a háziasszony otthon végre ^ felszeli a friss, az illatos, a szemre is szép kenyeret, hogy aztán keserűen nézze, mint kínlódik a család a ragacsos, lapos, ízetlen, formátlan valamivel, amit kenyérnek neveznek. De hát mi történt? Hogy lehet ez a kenyér vége, hogyan lehet az, hogy szemétbe, s ne az apró kásafogak közé kerüljön? Hát ezért az egyetlen kenyérért, hogy legyen, hogy szép legyen szemre is, hogy illatos legyen az orrunknak, hogy ízes legyen az ínyünknek, hogy friss legyen, ezért egy esztendőn keresztül tíz- és százezrek dolgoztak. Millió és millió forintot fordítottak kísérletezésre. Gépekre. Vetőmagra. Műtrágyára. Malomiparra és sütőiparra! Ketten hordják a kenyeret a rozzant szállítókocsin, ketten fogják, dehogyis fogják, markolják meg párosával a vekniket és zuhé, vágják be a kocsi platójára. A friss, a még ropogós, rugalmas, szép formájú, ínycsiklandozó kenyeret. Zuhé és az egyikre zuhan a másik, arra a huszadik. a negyvenedik és így tovább, míg préseltre nem telik meg az autó Vélem hallani, mint sikoltoznak kegyelemért a kenyerek, s vélt.'- hallani tompa puffanásukból. mintha koporsóra föld hullana könyörtelenül. Két embert összesen kettő most teszi tönkre ezrek munkáját. Miattuk lesz ilyen, s miattuk lesz vége a kenyérnek. mint illatos, friss, ropogós, szemre is szép kenyérnek. Hitemre, a kenyér története, amit itt most elmondtam, nemcsak a kenyér története. Ezért is mondtam el. Hadd tudja meg mindenki: hiszen mindenki tudja is! él után egy óra. Amint elhaladok a hosszú, szürkés épület előtt, az egy órával ezelőtt még csendes ablakokból most tétovázóan vagy neki ügyesed ve, hangok százai kelnek útra. Hegedűcincogás keveredik zongoratrillával, megszólal egy fuvola is, és _ mindennek hátteréül vékony szálú gyermekzsivaj. Délután egy óra. Ébred a hevesi állami zeneiskola. S röviddel az ébredés után barátságos, világos és virágos szobáival máris úgy fogadja a látogatót, mintha nem is vendégségbe, de haza érkezett volna. Hogy ' ez az otthonosság nemcsak képzelődés, arról már az első szobába belépve meg lehet győződni. A komoly, fekete-fehér billentyűk előtt egy mélázó barna nagy szemű kislány ül. önállóan és buzgón gyakorol addig is, míg a pedagógus meg nem érkezik. Farkas Andrea 14 esztendős, de itt még csak negyedikes. Amikor tréfálkozva lemaradásáról érdeklődöm, mosolyogva tiltakozik. é — Nem, nem buktam. Hanem később kezdtem. Kicsi koromban ugyanis, amikor a legtöbben beiratkoznak, sem szüleimnek, sem nekem nem jutoté eszembe. Később viszont vettünk egy lemezjátszót és nagyon megszerettem a muzsikát. Szöget ütött a fejemben, milyen jó lehet az, ha valaki nemcsak hallgatja, de játssza is a dallamokat. Amikor a legjobb barátnőm, aki már akkor ide járt, csupa szépet mesélt az iskoláról, végképp döntöttem. Mindenképpen jelentkezem. Eleinte persze nem volt könnyű... — mondja töprengve. — Hogy utolérjem a haladókat, jóval többet kellett náluk gyakorolni. De hát szívesen csináltam. És meg is lett az eredménye. Mert ma már ha fáradt vagyok, leülhetek, hogy valamelyik kedvencemet cljátsz- szam. Schumann, vagy Mozart mindig felüdít. Csak azt sajnálom, hogy valószínűleg ném tudom folytatni a tanulást. A gimibe szeretnék menni, s az elég nehéz lesz. Nem hagy elegendő időt más elfoglaltságra. Szabó Tivadarné, az iskola igazgatónője, amikor elmesélem a hallottakat, felderül a kedves szavakon. — Tizenhat esztendővel ezelőtt bizony még nem je_ lenkeztek maguktól a gyerekek. Elég nehéz volt a község lakóival megértetni, milyen sokat adhat gyerekeiknek, ha zenére taníttatják. Na, nem azért, mert hogy itt garantáltan a világot jelentő deszkára segíthetjük mindegyiket, hanem mert beléphetnek egy nagyon szép világba. Megtanulják tudatosan hallgatni, érteni és érezni a muzsikát. Az ügye- sebbje akár kis házi kamarazenekarokban is élvezettel játszhat majd. Az első szervező lépések hát nem voltak könnyűek. Az akkoriban megnyert csaknem száz diák két helyiségben kezdett négy tanszakon. Néhány esztendővel később átköltöztettek a jelenlegi épületbe, három szobába. 1970-től pedig újabb három helyiséggel gyarapodtak, r^a már ez is kevés. — A gyarapodásunk azonban nemcsak ennyi — folytatja az igazgatónő. — Örömmel dicsekedhetünk a legkiválóbbak eredményeivel. Azzal például, hogy sikerült már egy országos gordonkaversenyen harmadik helyezést elérni, országos szolfézsversenyről első díjat hozni, hogy diákjaink közül sokan választották a zenei pályát, a hat végzett pedagógus közül ketten vissza is tértek hozzánk. S talán arról sem szabad elfeledkezni, hogy mostanában már nemKádár Imrcnc cs Kozma Laura. (Fotó: Perl Márton.) Délutáni séta Hangországban csak a hevesieket fogadjuk, a járás távolabbi községeiből is szép számmal jelentkeznek. Csaknem száz „vidéki” gyerek választ itt a gordonka, a fafúvó, a gitár, a rézfúvósok, az ének. a hegedű, a zongora között. Bár... Mint megtudom, ez a bár, — hogy így mondjuk — népművelői gondokat takar. A szülők nagy többsége ugyanis zongorára taníttatná a gyereket. Talán a hajdani polgári családok mintája lebeg előttük, na meg, hogy milyen jól mutat a hangszer, a lakásban. .. Hiába lenne .talán a csemete ügyesebb valamelyik fúvóshangszeren, idő előtt bevásárolnak, s nincs mit tenni. — Valamit azért lehet — mosolyodik el Szabó Tiva- damé. Amikor például a gordonka szakot indítottuk, vettünk nyolc hangszert, s a jelentkezőknek kikölcsönöztük. . •• Hogy a választékra terelődik a szó, újabb nehézséghez érkezünk. A körülmények ugyanis a kétszáz éves épületben korántsem a legjobbak. Bizony gyakoriak az áthallások. Rövidesen meggyőződöm erről kis körsétánk alatt. A szomszédban Szabó István fúvóstanár tójás+',rtók- kal hangszigetelt falak közt dolgozik. — A magunk módján — kapcsolódik a beszélgetésbe — igyekszünk kitágítani lehetőségeinket. Gyakran koncertezünk a művelődési házban, aztán az idén először, Tarnamérán zenei tábort szerveztünk, s a hallgatói tábor kiszélesítésére jó eszköz a házi hangversenyek sorozató is. Kopogtatás hallatszik, egy hegedűs kislány érkezik. Tóth Kinga egyike azoknak, akik zenei pályát választottak. — A bátyám példáján kerültem ide — súgja kicsit félénken. — Ö gyönyörű szépen gordonkázik. Eleinte úgy gondoltam, én is csak kikapcsolódásként ismerkedem meg valamelyik hangszerrel, de tavaly elhatároztam, továbbtanulok. Jövőre már B-szakos leszek — mosolyodik el —, ami azt jelenti, nagyobb óraszámban foglalkoznak majd velem. A következő szobában bepillantást kapok arról, mit is jelent ez a foglalkozás. Kádár Imréné egy kicsit ügyetlenkedő kislány kezét igazgatja a zongorához. Magyarázza a helyes ütemet, javítja a hibás hangokat. — Már jobban is mehetne, Laura — csóválja a fejét, amikotr a kislány megköny- nyebbült sóhajjal fölemelkedik a forgószékről. A barna, pislogi szemű Kozma Laura őszintén bevallja: — Ötéves voltam, amikor apukám megkérdezte, járnék-e ide. Én mondtam: járhatok. Aztán később, hogy szeretnék-e zongorázni. Én mondtam: Éppen zongorázhatom... Mikor arról érdeklődöm, szívesebben tanulna-e nyelveket, hasonlóképpen válaszol. — Hát az se lenne rossz. Kádár Imrénével elnevetjük magunkat. — Hát, igen, a kislány azok közé tartozik, akik inkább csak szülői biztatásra ''„töltik le” a heti három órát. Nem sok ilyen gyerekünk van, de velük is úgy foglalkozunk, hogy minél többet profitálhassanak ebből az időből. Néha ilyen esetben segít az, hogy más hangszerre irányítjuk. Hiszen az ügyességükkel nincsen baj. Mert a beiratkozást az elsősök körében gondos válogatás. majd felvételizés előzi meg. Persze a legnagyobb öröm mégiscsak az a pedagógusnak, ha a diákok is lelkesek — vall a mindennapok öröméről. — Ilyenkor nem számít, ha mellé üt, nem számít ha ügyetlenkedik, kisegítjük az időnként jelentkező hullámvölgyekből, megtorpanásokból. Mindenért kárpótol az, ha végül is új fiatalt nyerünk meg ennek az ügynek. Négy óra felé jár az idő, egyre többen gyülekeznek, s telepszenek le a hangszerek mellé. Hegedű szól, felcsendül egy játékos zongoradarab, távo- ’abbról egy rézfúvós komolykodó hangja hallatszik. Az összekeveredő hangok sokáig kísérik a búcsúzét. Németi Zsuzsa Antalfy István: Gyermekkori {vasárnapok A fény behullt az ablakán a horgolt függönyökön át, s orgonavirág illata töltötte meg a kis szobát. | Ünnep volt minden pillanat, a vasárnapi délután elhintett üveggyöngyei gurultak végig a szobán. Fény a megkopott bútorán; vissza többé már nem ragyog. Mert már csak vendégeim a i gyermekkori vasárnapok. Sárándi József: Nemzedékek ! Odaát van már Géza Báe*i iS Ides mellett fenyeskedik mennyei öregapám ! A század utolsó ! nagy nemzedéke hatott ennyire rám kinek se anyja apja s nosztalgiája nincs csak a jövő után Szülésznő és Szónok az Élet Munkásai voltak ők Küldetésükben hívőn hittek s szolgálták az Időt Azóta is jöttek — jöttünk de utánunk nem marad űr Mi valójában meg sem születtünk Oláh János: Két dal 1. (Fiatalos) Érdekel engem minden, ami új, minden, ami ó, ' e kettérágott vüáffban ami látható, hallható, ízlelhető, tapintható 2. (öreges) Nem érdekel már semmi, ami új, semmi, ami 6, e kettérágott világban ami látható, hallható ízlelhető, tapintható. Rózsa Endre: í Kamaszkor Hajadon szel fülbevalói: topolyák kis barna golyói, súrolva behunyt szemű arcom, kacéran, elúszva suhantok — érzem már, érzem időnként, futtomban a fölfelé-örvényt, kísért egy mennyei légyott, emelnek ezüst buborékok — ; míg újra a röpke < csapások; ; golyócska-boholykalapácsok pattintják föl szememet, ! s szamárfejű tátika tátog, > ha lábam elé meredek! É_
