Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-11 / 212. szám
Közművelődési brigádvetélkedő A helyi közművelődési intézmények februárban hirdették meg a hatvani szocialista brigádok közművelődési vetélkedőjét. Az élénk érdeklődést kiváltott verseny döntőjére vasárnap került sor a művelődési központban, ahol különösen a cukorgyár csapatai jeleskedtek: a Cladomira Ferrares brigád az első, a műszaki fejlesztés kollektívája a második lett, a harmadik helyen pedig az áfész Gárdonyi brigádja végzett. A győztes együttes a fiatal hatvani amatőr szobrász, Balogh Kálmán Móra-emlék- plakettjét kapta. Képünkön a győztes csapat a zsűri előtt. (Fotó: Szabó Sándor.) Hárem író, három mű F.zen a héten három ma. gyár író három tévészereplése gondolkodtatta meg, szórakoztatta el a közönséget. A műfaji és témabeli különbségek ellenére annyi mégis közös a három műben: határozott íróegyéniségek szólnak-vallanak korunk hőseiről és olyan őszinteséggel, amely a látszatirodalom, látszatművészet és lelkesedés balgaságait elkerüli. <2? KÉPERNYŐ ELŐTT n kolostor lagember ilyenkor gondolni szokott. Mégis elszombrító. Nincs válaszút Csütörtökön Hajdufy Miklós tévés remeklését élvezhette az, aki a második csatornára volt kíváncsi. Lelki- ismereti kérdésfek körül forgolódott a Tóth Benedek álA kolostor egyik jelenete Maróti Lajos regénye önéletrajzi fogantatásé. A Be- nédek-rendieknél eltöltött két esztendeje adta a művészi indítást, a vallomás megtételéhez. Béda testvér a hitből eredő elszántsággal ment a szerzetesi falak közé és a szerzetesi engedelmesség, a hitből fakadó alázat, és a lelkiismereti kételyek közötti térben kutatta-kereste a választ belső harmóniájához: a hitben élve szerette volna megszerezni a tudást ahhoz, hogy összeegyeztethesse a mai tudást a vallás képleteivel, hogy a kétkedések nélküli hit és a lelkiismeret szavára hallgató jellem egyenesen. állva maradjon. Maróti írói és emberi igazát egyformán érthetővé tette Kígyós Sándor rendezése, aki jól válogatott színészgárdával közeledett a rendkívül érdekes témához. A modell, hogy ugyanis a sorból való kilógás, az átlagon felüli szellemi és lelki igény harcba szólítja az átlagot, az értetlent az érték letaposá- sára. vagy közömbösítésére — nem új, alapvető igazság is. történelmi tapasztalat is olykor. Mégis, ez a tétel ilyen környezetben meggyőzőbb, hiszen mindenki, aki itt található volt, az életét egy eszme, a hit szolgálatára tette fel. De hogyan? Vagy mindig is ez a kérdés? Kovács Titusz kitűnő választás volt, a szent konok- ságot és a hitből áradó magabiztosságot jól érzékeltette, valamint azt, hogy ennek a Bédának a rendből való kiűzetése nem az a véres tragédia, mint amire az átfä,Mmsw UVi. Kzcptember 1L, kedd tál megírt regény cselekménye is. De itt más terepen, más viszonylatok kor- és kórrajza került vizsgálóasztalra. A modell itt'is ugyanaz: a tekintély áll szemben az igazsággal, vagy mondjuk inkább csendesebben, a szürke valóság néz szembe azzal a játékkal, amit a hatalom / körül, annak nevében, annak tekintélyt adó készségével játszanak el az ellenfelek. •Sziki romlatlanul tetterős és hiszi azt, amit csinálnia kell. Tudja, hogy a számokat nem lehet becsapni, csak az embereket. A tekintély lehet ünnepi tóga, lehet a hétköznapi cselekvések takarója, lehet fegyver is, főként ha mögötte a társadalmi háló is feszül. De meddig? Hajdufy pontosan úgy fogalmazta át a regényt a képek nyelvére, hogy lélektani hézag ne támadjon. Érzékelteti azt is, hogy egy-egy küzdelemben a kedélyességtől a torokátharapó vicsorításig mennyi változatot kell és lehet átélni. Talán nem állok egyedül azzal a nézetemmel, hogy Tóth Benedek regénye tulajdonképpen most kezd élni. hőseit igazán most kezdi megismerni a szélesebb olvasóközönség is, hogy Hajdu- fv Miklósnak értő átültetésében az ország legnagvobb nvilvánossága előtt is megjelentek ezek a hősök, akik eddig csak a szabvány-szö- veg-részüket mutatták felénk. A figurák elevenek, úgy érezzük, itt vannak közöttünk. vagy inkább itt voltak. Amikor a regény íródott. akkor bizonyos Hegedűs D. Géza és Horváth Sándor alakítása mellett Simon György plasztikusan. árnvaltan idézett fel egy negatív figurát. mer, az nyer Derűsebb égtájak felé röpít Kertész Ákos kisregénye é* ?- i/hból készült tévéfilm, Reményi Tamás alkotása. Az életet a kisszerű önzés foglyaiként élő apró emberkék néha a különösség illúziójában élnek és elhiszik magukról azt a hősiességet, amit kopott közhelyekkel elfecsegnek egymás előtt. A nagyszájú Jolán elhiszi, hogy csak úgy jó az ő világa, aho_ gyan ő azt megcsinálja, bővérűén, mindent befalni szándékozóan. Hajdik, a nagy mélák vinnyogva sajnálja önmagát, de nem tud mit kezdeni az erejével, sem azokkal a meglepetésekkel, amiket a véletlenek tálalnak elébe. És ez a Vukovics, a maga határtalan szemtelenségével, trükkjeivel rá tudja szedni ezeket a bárgyúcská- nak született, de testben nagyra méretezett emberkéket, mert nála a trükk beválik, ha nem is mindig: rákényszeríti akaratát két áldozatára. Nem írói remeklés ez a mű, néhol bicsaklik is a felépítés logikája ebben a mesében. Nem is fogadjuk el minden passzusát egy-az- egyben, de a három színész. Pécsi Ildikó, lglódi István és Horesnyi László egy-egy mondata, félszeg hoppmestersége megmarad emlékezetünkben. Farkas András Díj a művészetért Nehéz róla elképzelni, hogy a néptánc megszállottja. Külsejében semmi jel sem utal erre. Inkább hinné az ember sört és ul-tit kedvelő életművésznek, akinek a legkisebb gondja is nagyobb annál, semmint azzal törődjék: van-e egyáltalán néptánc ezen a világon, és ha van, minek van? Lám, az a bizonyos látszat ... Rajongott az atlétikáért. Futott rövid és hosszú távon, ugrott magasat és távolt, és azt gondolta, ennél szebb, mint amilyen a köny- nyű atlétika, nincs is semmi más a világon. Zeltner Imre ekkor még kamaszként Diósgyőrben élt, a középiskolában pergette napjait, de még arra se nagyon törekedett, hogy az osztály legjobb tanulói között emlegessék. Aztán, egy napon, azt mondták neki a barátai, ők mennek a vasasszakszervezet tánccsoportjába próbálni. Mi lenne, ha velük tartana? Semmi, gondolta és mondta, miközben az is felvillant benne, hogy esetleg ő is megpróbálhatná azokat a lépéseket, hátha ... Jól félórán át izzadt, botladozott, emelgette engedelmeskedni nem akaró lábait, aztán belátta, ezt nem neki találták ki. A legegyszerűbb, amit tehet, ha szép csendesen távozik. Néhány héttel később találkozott az utcán az együttes vezetőjével. . — Te hová lettél, hová tűntél? — állította meg a barátságos kérdéssel. Megpróbálta megmagyarázni, hogy neki az atlétika és nem a néptánc, amelyben a lába . .. — Délután azért benézhetnél mégis — hangzott a végén a meghívás. Benézett. És ott is maradt. Olyannyira, hogy azóta is az életének egy jobbik része «a néptánc. Sok volna felsorolni, hogy a valamikori diósgyőri diák az elmúlt évtizedek során mi mindent csinált néptáncban és a néptáncért. Hol és hány alkalommal szerepelt, szervezett és vezetett maga is csoportot. Egyik emlékezetes epizód az volt, amikor a vasasokat a miskolci színház szerződtette a Háry János előadására. Engedélyt az iskola igazgatójától nem kért Zeltner Imre, és ennek fegyelmi lett a következménye. Ugyanis, amikor a színpadról a toborzó megkezdése előtt lenézett, ott látta az első sorban az iskolája igazgatóját. Szigorú megrovás lett a vége. Csupán a testnevelő tanára jegyezte meg a határozat kihirdetése után: — Nem is volt olyan rossz az a tánc, Imre. Mosolygott is hozzá, mintha bátorítani akarta volna. Ebből a szereplésből szerezte meg élete első jövedelmét, mivel pontosén százötven forintot kapott a három heti szereplésért. De ez még a negyvenes évek végén volt, amikor ennyi forint jelentős összeget tett ki. Akkor még nem gondolta, hogy a fellépés, a szereplés ennyire kötődik majd hozzá. — Az életem a néptáncé lett — mondta a visszaemlékezés során. Az történt, hogy felvették volna koreográfiái szakra a főiskolára, de mivel a szülei ezt nem akarták, válaszként beállt a gyárba — munkásnak. És maradt mindenekelőtt és fölött a néptánc. Amikor a diósgyőriek egy csoportja leköltözött Gyöngyösre, az akkor alapított kitérőgyárba, Zeltnerók is jöttek. Ez volt 1951-ben. És ha a katonáskodás néhány évét nem számítjuk, akkor majdnem harminc éve, hogy ebben a mátraalji városban a néptánc kultuszának eseményei elválaszthatatlanok Zeltner Imrétől. Előbb a gyári csoportot vezette, úgy, hogy maga is tanult koreográfiát, foglalkozott még tánckomponálással is, majd a művelődési ház csoportjával történt egyesülés után, amikor Molnár Lászlónéval együtt végezték a munkát, illetve a Vidrócz- ki-együttes létrejötte után, az ő feladata lett mindaz a munka, amit divatos szóval m eped zselésnek szokás ma mondani. Sikerült a város vezető testületéinek, rajtuk keresztül a gazdasági üzemek tá5. — De hát ki főz most ebédet? Biztosan anyátok csépel? — Hát én! — mondta egy kislány. — Nálunk én. — Hát te, ugye... — nézte meg; tízéves, ha lehetett. Szép hosszú copfja volt ennek a kislánynak, szerette volna megfogni és megsimogatni. A gép sem látszott ide, a falu sem; csak a tengerik, tarlók, a dűlők akácsorai. Megkérdezte: — És ti csak úgy járkáltok itt? Hiszen amoda meg lövöldöznek. Nem féltek? — Egy kicsit félünk, nem nagyon — mondta a copfos kislány. — Láttunk mi már mindenféle katonát — legyintett egy kopaszra nyírt fiú. — Tegnapelőtt még itt voltak a románok. Francia tisztek is voltak, igazi ótomobi- lon. — Nem bántottak — mondta valamelyik. — És ezek milyenek? — Ezek a tegnapiak? Vörösek— Bközt Is van még román is. — Mindenféle. Oroszok, lengyelek, bécsiek... még tálján is. — A tálján elől el kell dugni a macskát — vigyorgott egy kis vaskos gyerek. — Ezektől sem féltek? — Ezektől?! Hiszen ezek a mieink. Ezt a kopasz fiú mondta, aki a francia tiszteket óto- mobilon; szeplős arcából kivillogott két kis gombszeme. Hogy ezek a mieink. Ránézett, és majdnem elsírta magát, annyira megörült, hogy a kis kopasz mieinket mondott. Vajon ígv gondolja-e mindegyik? Így gondolják-e az asszonyok, akik megkapálták azt a rengeteg kukoricát, s akik most, szinte a fronton, ott hányják a kévét férfi módra a gépnél? — Kit keres itten a néni? Nagy lélegzetet kellett vennie. talán a miatt a kis sírásféle miatt, ami a torkát megszorította. Meg talán nagyon gyorsan kezdett már itt menni, hogy lépést tartson ezekkel a fürge gyerekekkel, s észre sem vette. Megállt, meg kellett állnia. Jájiste- nem. Megálltak a gyerekek is. Miabaj, néni, miabaj? Vagy két lépéssel lefordult, és leereszkedett a dűlő szélén a fűre. Kucorodnia kellett, de megint valahogy féloldalasán. Olyan erős volt a hasítás, hogy csurgott a könny a szeméből, és hápogott, hogy levegőhöz jusson. El kellett volna engednie magát, de nem volt mire támaszkodnia, csak a kezére, és ez valahogy kimerítette. Lecsüngette a fejét oldalt; a víz jutott eszébe, a sársárga, hányás mocskolta színű víz. Poros fű és kerek kis papsajtlevelek voltak a keze alatt, birizigálták az ujjait; nem is értette, miért birizgálják ezek most annyira; szerette volna arrább tenni a tenyerét, valahová, csak nem papsajtra, meg azért is, (Fotó: Szabó Sándor) mogatását is elnyerniük, és így lett a valamikori szerény együtteskéből mára jó nevű, nemzetközileg is ismert csoport, amely akkor is éppen határainkon túl. Görögországban szerepelt egy nemzetközi fesztiválon, amikor augusztus 20. tiszteletére Heves megye Tanácsa Zeltner Imrének odaítélte a Közművelődési díjat. Az ünnepségen ezért nem lehetett jelen a kitüntetett. Miniszteri dicsérő oklevél, Szocialista Kultúráért ki- tüntés után érdemelte ki ezt a mostanit. ★ Kudarc, elkeseredés, fáradtság nélkül aligha van életpálya. — Igen, valamikor azért is küszködnöm kellett, hogy a gyerekeket elengedjék az iskolák vezetői a próbákra, természetesen tanítási órák után. Ma az utánpótlással semmi gondunk nincs. Szeretnénk tovább növelni az együttest kamarakórussal, mert az énekhang tovább színezné előadásunkat. A zenekarunk eddigi vezetője, Schubert Henrik nemrég megvált tőlünk, de a helyettesítését megoldottuk. Egyszóval: az élet zajlik. Mindennap más és más, és mindig helyt kell állni. Azt hiszem, mindezzel együtt is elégedett ember vagyok, mért azt csinálhatom, ami nékem, örömet jelent. Éám, ennyi az egész. Ha úgy vesszük, kicsit irigylésre méltó ember. G. Molnár Ferenc hogy jobban eligazítsa a derekát. — Fáj, néni? Nagyon fáj? A copfos kislány guggolt előtte, riadtan, de bátran, és várta, hogy válaszoljon neki valamit. Szeretett is volna válaszolni. — Én azt hiszem, hogy ez itt most szülni akar — jelentette ki a kopasz fiú határozottan. — Hülye! — Hülye vagy te! Hát mit csináljon, ha itt jött rá?! — Szólni kellene valakinek. — Kinek is kellene szólni? — Kis András... — suttogta akkor, bár maga sem tudta, hogy ezt mondja, hiszen hova is mennének ezek a gyerekek Kis Andrásért, — Kis András. — Kis András, halljátok?! Vajon melyik? — Van itt Kis András több is. néni... — De okosak vagytok! Biztosan a katonák közt. .. — Az ám. .. csakis a katonák között. — Keressük meg? — morfondírozott a kis kopasz. — Mit gondoltok, megkeressük? Nem sokáig tétovázott, felállt. és szó nélkül elindult. A többiek meg, egyik a másik után, utánaszállingóztak. A copfos kislány ottmaradt. Letérdelt Csóti Aranka mellé, és a szoknyája szélévéi törülgette le könnyes arcát, verejtékes homlokát. Rábuktatta a fejét, olyany- nyira nehéznek érzett fejéta kislány kezére. S odafordult a forró kis tenyér a halántéka alá, és tartotta. (Folytatjuk.)
