Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-30 / 229. szám
Heti külpolitikai összefoglalónk 'TjőLlktqye.u Bokassának hát befellegzett... I. Bokassa, a Középafrikai Császárság uralkodója, aki magamagát kiáltotta ki — Napóleont utánozva — császárnak, szegény és elmaradott országát pedig császárságnak, most már kezd alámerülni a történelem süllyesztőjében. (A szobrát, amely a fővárosban, Banguiban állott, szépen leemelték talapzatáról, kivitték a temetőbe és elhantolták.) Bokassa, aki Párizsba repülve próbált támogatást szerezni korábbi francia pártfogóinál, végül az Elefántcsontparti Köztársaságba távozott. Ez a — számára csakúgy, mint a francia neokolonialisták számára — „baráti ország’’ hajlandó volt neki menedéket adni. A francia kormánynak rendkívül kínos az eset. A hivatalos Párizs kerek 13 éven át megadott minden segítséget Bokassának, tudván tudva, kit támogat. Most aztán sokan azt rebesgetik: Bokassa is tudhatott eOVet- mást, miért állt mellette a francia kormánykörök sok-sok vezető személyisége. Hogy ne sokat beszélhessen, gyorsan elküldték hát Párizs közeléből, vissza Afrikába. S közben az is kiderült, hogy az új figura, David Dacko tulajdonképp régi, mivel I960, és 1966. között ő volt a köztársasági elnök, s most francia segítséggel került vissza a hatalomba. Francia ejtőernyősök biztosították neki az elnöki bársonyszéket. Bokassa szintén Párizstól kapta a császári trónt, aranyozotton, napóleoni mintára. A történelem azt mondatja velünk: semmi sem új a nap alatt. Az új középafrikai elnök is a régi, a francia befolyás is az. (P. J.) A hét 3 kérdése 1. Hogyan alakul a szovjet —amerikai viszony Gro- miko New York-i tárgyalásai után? Gromiko szovjet külügyminiszter az ENSZ székhelyén kétszer is találkozott amerikai kollégájával, Cyrus Vance-szel. Rendkívüli várakozás előzte meg világszerte a két nagyhatalom külügyminiszterének ismételt eszmecseréjét az előtt a politikai háttér előtt, amelyet az Egyesült Államokban a SALT—II. ratifikálása körüli végeláthatatlan huzavona és ezzel egy időben vagy összefüggésben az úgynevezett ..kubai szovjet jelenlét” ügye formált nyugtalanítóan komorrá. Az ENSZ-köZigyűlés fórumán a szovjet külügyminiszter határozottan visszautasította az amerikai vádaskodásokat.. Furcsa logikai bukfenccel Washingtonban egyesek erre sopánkodni kezdtek, mondván, hogy kár volt a világszervezet nyilvánossága elé vinni ezt a — szerintük csak a két nagyhatalomra tartozó — vitát. Nyilvánvaló, hogy Gromiko éppen azért is tárta a világközvélemény elé az ügyet, mert le akarta leplezni az amerikai hidegháborús körök mesterkedéseit, ugyanakkor kifejezte, a Szovjetunió békés törekvéseit és azt' a szándékát, hogy normális, sőt baráti kapcsolatokat teremtsen az Egyesült Államokkal. Washingtonban teljes a kapkodás, egymásnak ellentmondó nyilatkozatok hangzanak el sokszor még ugyanazoknak a politikusoknak, vezetőknek a szájából is. Carter elnök sem marad ki ebből a sorból: egyik nap „harci alakulatnak” minősítette a Kubában tartózkodó szovjet kiképző csoportot, másnap viszont arra figyelmeztetett. hogy nem szabad összekapcsolni „a SALT mindennél fontosabb ügyét” a kubai szovjet katonai jelenlét kérdésével. Számos politikai megfigyelő vélekedik úgy, hogy a Carter-kormány- zat csak a saját dolgát nehezítette meg, amikor ennyiszer és így foglalkozott és foglalkozik az állítólagos „kubai válsággal”. (A hétvégén például a nemzetbiztonsági tanács is újra meg újra összeült. 2. Milyen jövő vár a Panama-csatornára az erre vonatkozó szerződés életbe lépése után? Október 1-én lép életbe az Egyesült Államok és a Pana1319. szeptember 30., vasárnap mai Köztársaság között a Panama-csatorna sorsának szabályozására megkötött szerződés, miután a múlt héten a washingtoni kongresz- szus ezt a szerződést — nem minden vita nélkül — ratifikálta. 75 ■ esztendeje jött létre az első megállapodás az akkor még el sem készült csatornáról, akkor az USA a 10 mérföld széles csatorna- övezet bérletéért egy összegben 10 millió dollárt tett le, továbbá kötelezte magát évi 250 000 dollár bérleti díj megfizetésére. 65 éve, az első világháború első napjaiban nyílt meg a rendkívül fontos vízi út, amely a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán közötti •összeköttetést teremtette meg. Az Egyesült Államok azóta is az első számú haszonélvezője a csatornának, a csatornaövezetnek pedig szuverén ura volt. A panamai nép 15 esztendeje kezdett igazán erőteljes formában tiltakozni az USA gyarmatosító politikája ellen. A csatornaövezetben a panamai zászlót kitűző diákokra az amerikai katonák tüzet nyitottak. 23 fiatalember vesztette életét... A másfél évtized alatt, a washingtoni kormányzat új meg új engedményekre kényszerült: emelte a bérleti díj összegét és tárgyalásokat kezdett sírról, hogy mikor üríti ki a csatornaövezetet... Még Kissing er volt az, aki tető alá hozta az első megállapodást, de már a Carter- diplomácia igyekezett sikernek feltüntetni, hogy távoli ígéretek fejében (2000. után távoznak végleg az amerikai katonák!) sikerült fenntartania a csatornaövezet bérletét. Gyakorlatilag tehát még két évtizeden át az USA ellenőrzi a stratégiai és gazdasági szempontból egyaránt elsőrendű fontosságú vízi utat. A csatomaszerződés életbe lépése idején a Pentagon, az amerikai hadügyminisztérium a csatomaövezetbe irányított egy légi deszant egységet és nagyszabású hadgyakorlatot szervezett Láthatóan arra számítottak Washingtonban, hogy az amerikai engedmények talán a panamai közvéleményt újabb követelések megformálására késztetik. Ezzel szemben egyesek a még Theodore Roosevelt idejéből származó és latin-amerikai alkalmazásra szánt „furkósbot- politikát” szeretnék alkalmazni. 3. Mi a jelentősége az úgynevezett Európai Parlament ülésezésének? Strasbourgban ezen a héten ismét összeült az úgynevezett Európai Parlament, a Közös Piac országaiban június folyamán megválasztott képviselők testületé. Lételemük a vita... hozzátehetjük: jó ideig még a meddő vita. Ez a parlament ugyanis nem törvényhozó testület, Határozatai legfeljebb csak némi politikai hatásra számíthatnak, propagandacélokra lehet felhasználni azt, ami Stras- bourgban (és Luxemburgban) az ülésteremben elhangzik. Vita van még a körül is, hogy léhet-e, szabad-e azt az ingajáratot folytatni, amit az eredeti szabályzat előír, hogy tudniillik felváltva a Rajna-parti francia városban és a parányi nagyhercegség fővárosában találkozzanak „az európai honatyák”. Luxemburg ragaszkodik ahhoz, hogy a parlament időről időre ott ülésezzen — szállodások, vendéglősök, boltosok, taxisok stb. örömére és hasznára. No, de napjainkban a takarékosság az egyik fő szempont! Willy Brandt a napokban úgy nyilatkozott, hogy ő Stras- bourgot szeretné az „Európai Parlament” székhelyének, már csak a francia— nyugatnémet megbékélés jel- / képe gyanánt is. A strasbourgi ülésen először mezőgazdasági és fegyverkezési témák kerültek a napirendre. Egy volt nyugatnémet hadügyminiszter és jelenleg .„európai képviselő” azt javasolta, hogy a Közös Piac szervezete hivatalosan lépjen kapcsolatba a NATO- val közös fegyverszállítási programok meghatározására. Ez ellen a szocialista és szociáldemokrata párti képviselők csoportja tiltakozott, mondván, hogy először a válságos helyzetben levő nyugat-európai mezőgazdaság terheinek enyhítéséről kellene vitát nyitni. Van tehát bőven alkalom vitázni, mindenekelőtt arról, hogy miről is vitázzanak. Pálfy József Üdvözlő távírót A fegyveres erők napja alkalmából Dmitrij Usztyinov marsall, a Szovjetunió honvédelmi minisztere üdvözölte Czinege Lajos hadseregtá- bornokot, a Magyar Népköz- társaság honvédelmi miniszterét, és a Magyar Néphadsereg személyi állományát. „A magyar katonák a harci ■ és politikai kiképzésben, valamint a katonai fegyelem erősítésében elért kimagasló eredményekkel ünnepük a fegyveres erők napját. A Szovjetunió hadseregének és haditengerészetének katonái szívből örülnek fegyverbarátaik sikereinek, amelyeket a Magyar Nép- köztársaság, varsói szerződés tagállamai védelmi erejének erősítéséhez való újabb hozzájárulásként értékelnek” — hangoztatja az üdvözlő távirat. Usztyinov marsall további sikereket kívánt a Magyar Néphadsereg személyi állományának hazájuk és a szocialista közösség országai védelmi képességének erősítésében. Castro: Carler a felelős Az Egyesült Államok elnökét és az a merikai kormányzatot terheli a felelősség az állítólagos szovjet „harci egység” kubai jelenlét tének ürügyén kreált, „újabb kubai válságért”. Az Egyesült Államok elnöke „nem becsületesen, nem erkölcsösen és őszintétlenül járt el ebben a kérdésben — hangoztatta Fidel Castro kubai államfő — a Havannában akkreditált — köztük amerikai — tudósítók jelenlétében t-irtott sajtóértekezleten. Az „indok” visszavonul? A kairói lapok szombaton arról tudósítottak, hogy Jasz- szer Arafat, a. Palesztin Fel- szabadítási Szervezet vezetője és Eliasz Szárkisz libanoni elnök állítólag megállapodásra jutott a palesztin erők kivonásáról Libanon déli területeiről. A megegyezés szerint október 15-ig a palesztin ellenállási mozgalom fegyveresei kivonulnának Tyr és Nabati. ja dél-libanoni városokból és környékükről és biztosítanák azt, hogy a libanoni hadsereg alakulatai foglalják el helyüket. Izrael Dél-Libanon elleni sorozatos támadásait palesztin erők jelenlétével próbálja indokolni. '* Khaddam szíriad külügyminiszter a jövő héten Bejrútba érkezik, hogy a kérdésről a palesztin vezetőkkel tanácskozzék. Látogatása során libanoni—szíriai—palesztin hármas megbeszélésre is sor kerül, azoknak a feltételeknek a meghatározása céljából, amelyek között a palesztin ellenállás — a délről való visszavonulás után — tevékenykedhet. IRAN Véres viták RENDKÍVÜL FURCSA elképzelést hozott nyilvánosságra a napokban az iráni forradalmi tervezés hivatala. Az intézmény, amely a vallási vezetés irányelvei szerint igyekszik terveket kovácsolni az ország gazdaságának normalizálására, úgy vélekedik, hogy a lehető legnagyobb mértékben korlátozni kell az olajkivitelt, s a termelést az iráni belső szükségletek szolgálatába kell állítani. Mint köztudott, Irán a világ egyik legnagyobb olajtermelője és exportőre, tehát, ha megvalósulna egy ilyesfajta gazdaságpolitika, az újabb válságot, idézne el: az energiaszűkösségtől szenvedő tőkés világ- gazdaságban. A közép-keleti ország szempontjából azonban ennél sokkal fontosabb, hogy egy ilyen törekvés miféle következményekkel járna saját gazdaságára. Sommásan erre egy jelzőt használhatnánk: felmérhetetlen. Hiszen Irán egyik legnagyobb problémája manapság a gazdaság nyomasztóan elmélyült válsága, amelynek olyan tünetei vannak, mint a termelés országos szintű pangása, az ellátás akadozása, s legfőképpen a több milliós munkanélküliség. A sah uralma alatt az ország gyakorlatilag az olajkivitel bevételeiből élt; ez nem volt egészséges, de az is nyilvánvaló, hogy hosszú idő kell még a helyzet megváltoztatására. Jól működő ipart, mezőgazdaságot és — ehhez nélkülözhetetlen — infrastruktúrát kellene teremteni, hogy az ország megélhessen az olajbevételek nélkül. Nos, az önerőre támaszkodás terve ma még csak ábránd. Figyelmet viszont azért érdemel, mert jól beleillik abba a képbe, amely az elmúlt hónapokban az iráni politikai, hatalmi viszonyokról a külső szemlélőben kialakult. Khomeini ajatollah és társai, az iszlám fanatikusok vakbuzgó táborára támaszkodva egyre kevésbé türelmesek a másképpen gondolkodókkal szemben. Az erőszakos iszlámosítás apostolai az elmúlt hetekben már ellenségnek minősítették az egéáz baloldalt, az értelmiséget, sőt a liberális burzsoázia legtöbb csoportját is. Márpedig ezek az erők igen fontos szerepet játszottak abban a népmozgalomban, amely megdöntötte a sah diktatúráját. S bár szükségszerűnek mondható, hogy a legkülönbözőbb társadalmi helyzetű és érdekű politikai erőkből és néprétegekből ko- vácsolódott monarchiaellenes szövetség egysége a győzelem után előbb-utóbb felbomlik, mégsem nevezhető a korábban demokráciát ígérő A Kínai Népköztársaság nemzeti ünnepe Jelentős évfordulóról emlékeznek meg október 1-én Kínában: harminc évvel ezelőtt kiáltotta ki Pekingben a Népi Tanácskozó Testület a Kínai Népköztársaságot, a föld legnépesebb országában ezzel megnyílt az új élet építésének lehetősége. A Kínai Népköztársaság kikiáltását hosszú fegyveres és politikai harc előzte meg. A félgyarmati sorban tartott hatalmas ország évtizedeken át — kiszolgáltatva az imperialista hatalmak kizsákmányolásának és a japán fegyveres agressziónak — folytatott harcot a nemzeti megújulásért, a társadalmi felszabadulásért. A felszabadító harc vezető ereje a Kínai Kommunista Párt volt, amely fellépett az országot kiszolgáltató burzsoá tömörülés, a Kuomintang ellen is. A kínai hazafiak harcát a kezdetektől fogva nagy figyelem és rokonszenv kísérte világszerte, a nemzetközi kommunista mozgalom rendkívül nagy jelentőséget tulajdonított ennek a küzdelemnek, a Szovjetunió pedig létfontosságú támogatásban részesítette őket. A második világháborúban aratott győzelem kedvező feltételeket teremtett a kínai nép felszabadító harcának is: a szovjet hadsereg a japán megszállás alól felszabadította Északkelet-Kínat, s ezzel létrejött a népi erők legjelentősebb bázisterülete. A Kínai Népi Felszabadító Hadsereg nagy mennyiségű fegyvert és egyéb felszerelést kapott a Szovjetuniótól, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy 1949-ben döntő győzelmet arathasson az amerikai imperializmus támogatását élvező Csang Kaj-sek seregei felett. A Népköztársaság kikiáltása után megindult fejlődésben Kína támaszkodhatott a Szovjetunió tapasztalatára, sokoldalú politikai-gazdasági segítségére. A Szovjetunióval megkötött szövetség biztosította a fiatal népi állam számára a békés fejlődés garanciáit, a gazdasági támogatás a rendkívül elmaradott gazdaság modernizálásának megkezdésére adott lehetőséget. Sajnálatos módon azonban már ezekben az években jelen vöt (habár nem töltött be domináló szerepet) a Kínai Kommunista Pártban az a nacionalista, hegemo- nista irányzat, amelyet Mao Ce-tung és köre képviselt. A kínai pártban folyó belső harcban az ötvenes évek végén Mao Ce-tung vonala háttérbe szorította a következetesen internacionalista erőket. Ennek következménye volt az igen nagy károkat okozó „nagy ugrás” kísérlete, s a pártot és a társadalmat megbénító úgynevezett „nagy proletár kulturális forradalom”. A belpolitikában eluralkodó szektás-dogmatikus irányzat együtt járt a szovjetellenességgel, a nacionalista külpolitikai vonallal, a nemzetközi munkásmozgalom megosztására irányuló kísérlettel. A hatvanas és hetvenes évek gazdasági-politikai válsága rendkívül nagy kárt okozott a kínai népnek. Ezt felismerték a Mao Ce-tung halála után hatalomra került vezetők is, akik a korábbi időszak hibáiért a felelősséget a „négyek” csoportjára hárítva megpróbálkoznak kiutat találni a belső nehézségekből, a gazdasági elmaradottságból. Ez a kísérlet azonban nem jár együtt a korábbi külpolitikai vonallal, a szovjetellenességgel való szakítással. Bizonyítja ezt Kína ázsiai politikája, a Nyugattal kiépített kapcsolatok 'jellege, az a kísérlet, hogy fokozott fegyverkezési programot hajtsanak végre az imperialista hatalmak segítségével. A szocialista államok közössége, a Szovjetunió több ízben kifejezte. azt .az eltökélt szándékát, hogy Kínával, ezzel a hatalmas, ősi kultúrájú országgal gyümölcsöző, jó_ viszonyt tartson fenn. Ennek a mi oldalunkról nincs semmilyen akadálya, s a kínai fél jóindulatát és készségét bizonyíthatja a napokban megkezdődött moszkvai tárgyalásokon, s elsősorban azzal, ha felhagy a szocialista Vietnam elleni katonai fenyegetéssel, az indokínai országok belügyeibe való beavatkozással. A magyar nép nagy tisztelettel tekint azokra az eredményekre, amelyet a kínai nép az elmúlt évtizedekben áldozatos munkával, szorgalommal, tehetséggel elért, ezért — szövetségeseinkkel együtt — azt reméljük, hogy Kína visz- szatér a szocialista országok közösségébe. Ebben a szellemben köszöntjük Kína nagy népét a nemzeti ünnepén, a népköztársaság kikiáltásának harmincadik évfordulóján. síita főpapok részéről józan politikának, hogy erővel szállnak szembe az egykori szövetségesek elképzeléseivel. Annál is inkább, mert a hatalom erőszakos intézkedései nemcsak azokban a körökben keltenek félelmet és elégedetlenséget, amelyeket közvetlenül érintenek, hanem általában is nyugtalanságot és ellenérzéseket váltanak ki az ország lakosságában. Hiszen egyre többen érzik, ismerik fel Iránban, hogy a februári forradalmi változásokhoz fűzött remények nem teljesedtek. Az életviszonyok nem javultak, hanem romlottak, a politikai szabadság keretei beszűkültek, az önkényes cselekedetek, a túlkapások. az embereket a letűnt monarchia hétköznapjaira emlékeztetik. SAJÁTOS PÉLDÁJA ENNEK a Kurdisztánban dúló háborúskodás. Az iráni lakosság jelentős hányadát kitevő nemzetiségek örömmel és lelkesedéssel csatlakoztak a Khomeini vezette sahelle- nes mozgalomhoz, amelytől azt várták, hogy meghozza számukra a rég áhított kulturális önállóságot és politikai autonómiát. Erre nemegyszer ígéretet is kaplak a vallási vezetéstől. Most viszont az országot irányító gumiközpont ugyanazt a hadsereget küldi ellenük, amely a sah erőszakos központosító törekvéseinek állt szolgálatában. Érthető hát a kurdok, arabok és más nemzetiségek elkeseredettsége. A kurdisztáni események ugyanis csak elmélyítik az országos .politikai krízist, amely pedig elvonja az erőt és az energiát a legégetőbb gazdasági-társadalmi problémák megoldásától. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a türelmetlen iszlámosítás, a politikai engedékenység teljes hiánya csak növeli az ország amúgy is súlyos gondjait. A feszültségek és nézeteltérések mértékét jól jelzik azok az állandósult viták, amelyek a vallási vezetők és a Bazargan- kormány között — főleg a színfalak mögött, de egyre gyakrabban nyilvánosan is — zajlanak. A miniszterelnök, aki nem volt képes elérni, hogy kormánya reális hatalmat kapjon a kezébe, már többször is lemondással fenyegetőzött. Eredményt azonban nem ért el, sőt a vallási központ méginkább a saíát kezébe vette az irányítást. Bazargarit magát úgv tekinthetjük, mint a polgári közép- osztály vezető képviselőjét. Az ő elégedetlensége tehát a burzsoázia nagy részének a nyugtalanságát jelzi. Márpedig ez ismét nem szolgálja Khomeini táborának erősödését. AZ ERŐK POLARIZÁLÓDÁSA mind nyilvánvalóbb manapság Iránban. S ahogy fokozódik a megosztottság, úgy szaparodnak és élesednek a politikai és fegyveres összecsapások. Ez pedig borús perspektívát vetít az útját keresgélő ország elé. 1 Avar Károly
