Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-26 / 225. szám
KÉPEK A MEZŐGAZDASÁGBÓL Export, taleajmünifci, cölöpverés A HERBÄRIA besenyőtelki telephelyén húsz vagon csipkebogyót dolgoznak fel az idén. Ebből egy vagonnal a svájci megrendelőknek is szállítanak, s nagy részét pedig a Nagykőrösi Konzervgyár használja fel ízesítőanyagként. Képünkön: Szabó Józsefné a vágott csipkét készíti elő a szárításhoz A mezőtárkányi Vörös Hajnal Termelőszövetkezet 80 hektáros területén vetéshez készítik elő a talajt. IttW. Mcyieuibcr 2tí. szerda Az egerszalóki Vörös Csillag Termelőszövetkezet tavaly telepített 70 hektáros szőlőültetvényén géppel készítik a kordonokat. (Fotó: Perl Márton) .VÉDEM, ÉPÍTEM’ Építő katonai« szakmát tanulhatnak a fiatalok a hadseregben: ilyenek például az ács, kőműves, vasbetonszerelő. gépkezelő, gépkocsivezető szakmák, s hogy a fiatalok éltek a lehetőséggel jelzi; két és fél ezer katona kapott eddig szakmunkásoklevelet, s mintegy háromezren a polgári életben is érvényes brigád- és munkavezetői képesítést szereztek. Sok katonafiatal nyerte el a kiváló dolgozó címet, az elmúlt néhány évben több mint ezreri kapták meg ezt a kitüntetést, s teljesítményüket, pozitív szerepüket tavaly a kormány is elismerte. Másfél évtizede, hogy a katonák a fegyveres szolgálat mellett építő szerszámokkal is egyre többet és eredményesebben tevékenykednek. Egy-egy nagy létesítmény születésekor az emberek már-már úgy érzik: mindent a katonák építenek, ám a látszat csal, hiszen az egyenruha sokkal feltűnőbb, mint a „civilek” öltözéke. Az eddigiekből talán kitűnt, mekkora hasznát látja a népgazdaság az építő katonák munkájának. De az a tapasztalat sem kevésbé fontos, melyet a katonafiatalok — munkafegyelemről, munkaszeretetről — a hadseregben szereznek. Földi S. Péter Zöldség-gyümölcs raktár és hiitőliá? épül Hevesen (Tudósítónktól): A hevesi áfész működési területe a járás déli részén tíz községre terjed ki. A háztáji zöldség-, gyümölcs- termelés fejlesztése érdekében végzett munkájuk eredményeként évente 140—160 vagon árut vásárolnak fel. Különösen nagyot fejlődött a fólia alatti primőr termelése. A tizenkét szakcsoportnak csaknem kétezer tagja van, akik évente 40 millió forint értékű árut termelnek és adnak át a szövetkezeti felvásárlásnak. Ebből az áruból látják el a szövetkezet üzleteit, de jut belőle a ZÖLDÉRT raktáraiba is. Az áruszállítások, illetve az áruutaztatások rövidítése céljából 800 négyzetméter alapterületű elosztóraktár épül Hevesen. A két helyiségből álló raktárban az úgynevezett „száraz árut” — bab, mák, dió stb. — tárolják, illetve a háztáji állatállomány neveléséhez szükséges szemes és táptakarmányokat is innen szállítják a községi elárusítóhelyekre. A raktárhoz száz mázsa áru befogadására alkalmas hűtőtároló is csatlakozik, amelyben a gyorsan romló áruk átmeneti hűtését végzik a boltokba való kiszállítás előtt. Tavaszon palántanevelő melegházat, bemutatókertet és kisgépraktárt is létesítenek az új telep szomszédságában. Az építkezésekre és a hűtőberendezésekre idén 8,5 millió forintot költ a hevesi áfész. Szabó Lajos Mától Egerben Országos konferencia az érc- és ásványvagyenrél Ma már egyáltalán nem szokatlan az építkezéseken, földeken, gyárakban dolgozó katonák látványa. Azt mindenki természetesnek veszi, hogy elemi csapások — árvíz, hóvihar — esetén a katonák azok, akik elsőként segítenek, az ő szolgálatkészségük gyakran emberéleteket, milliós értékeket ment meg. Talán ezért is él úgy a közvéleményben, hogy ahol valami elmaradás van, ha egy létesítmény nem készülne el határidőre, ahol kevés a munkáskéz, ott majd segítenek a katonák. S bár e vélekedésnek alkalmanként lehet némi alapja — hiszen például a mezőgazdaságban időnként valóban elkél a gyors, hathatós segítség — az építő katonák szerepe, feladata mégsem ez. Tizenöt évvel ezelőtt minisztertanácsi határozat hozta létre a Magyar Néphadsereg építő-műszaki alakulatait. Ezeknek a csapatoknak alapvető feladatuk — a többi katonához hasonlóan — a haza védelme. Az itt szolgálatot teljesítő fiatalok is elősorban katonák, s az építési feladatokat szqlgálati kötelességük teljesítése mellett látják el. Ezt a közhiedelemmel ellentétes — vélekedést fejezi ki jelszavuk: Védem, építem. Másfél évtized alatt a munka szervezettsége, hatékonysága, termelékenysége szempontjából is sokat fejlődött az építő-műszaki alakulatok tevékenysége, s . ma már természetes, hogy számolnak velük a népgazdaság munkaerőmérlegében, S nem úgy — ( mint azt a már említett nézet tükrözi —, hogy amit a „civilek nem csinálnak meg, azt majd a katonák elvégzik”. Sajnos van ilyen gyakorlat is, de korántsem ez a jellemző. Az Országos Tervhivatal a Honvédelmi Bizottsággal egyeztetve a nép- gazdasági, vállalati és honvédségi érdekek figyelem- bevételével osztja el az alakulatokat a különböző munkahelyek között. Munka és munkahely pedig van bőven. Az építő katonák tevékenységét vasútvonalak és állomások, lakótelepek s iskolák, metróalagutak és gyárak jelzik — néphadseregünknek ezek az egységei ma már a gazdaság szervezett részeivé váltak. Az eddigi eredményeket jól szemlélteti néhány adat: 1964-ben — megalakulásukkor — az építő-műszaki alakulatok összes termelési értéke 180 millió forint volt, 1970-ben csaknem 2 milliárd, 1975-ben 2,7 milliárd forintot ért munkájuk. A legutolsó adat tavalyról való: ekkor 4,2 milliárd forint értékű volt a katonák teljesítménye. Az elmúlt tizenöt év alatt mindez összesen majd harmincmilliárd forint értékű munkát eredményezett. A katonák a népgazdaság minden kulcsfontosságú beruházásából kivették a részüket. Ott voltak a Borsodi Vegyi Kombinát építkezésein, Leninvárosban az olefinprogram megvalósításánál, az ózdi és a Dunai Acélmű rekonstrukciójánál, a bélapátfalvi cementmű építésénél, csakúgy, mint ahogy kivették részüket a nagyvárosok — elsősorban Budapest — komplex lakás- építési programjának megvalósításából. De dolgoznak katonák az ajkai timföldgyárban, a váci, a beremen- di cementműben, a metró építkezésein, az M7-es autópályán a készülő paksi atomerőmű munkálatain is. Eddig az építő katonák által közvetlenül létrehozott javakról, eredményekről esett szó. De ezek, az új képzési rendszerű alakulatok másfajta értéket is létrehoznak: tíz év alatt szervezetten folyik az általános iskolai oktatás, s ez idő alatt mintegy 15 ezren végezték el az általános iskola különböző osztályait. Hat-nyolc Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület szakosztályai, illetve ipargazdasági bizottsága szervezésével kétnapos konferencia kezdődik ma. szerdán, az egri Technika Házában érc. és ásványvagyo- nunk komplex hasznosításáról. Délelőtt fél tizenegykor plenáris üléssel nyitják a rangos szakmai találkozót, amelynek miniszter, miniszterhelyettes vendégei is lednek. Az első napi előadásokon szó esik á hazai érc- és ásványbányászat VI. ötéves tervi feladatairól, értékes, fontos természeti kincseink népgazdasági szerepéről, a komplex nyersanyaggazdál_ kodásról, a vas. és mangántermelés kérdéseiről. A Kócsag utcaiak nevében Ez is egy levél, egy a sok közül. Szépen, gondosan fogalmazott, szépen, gondosan gépelt sorokkal. Mégis más, mint a többi. Hogy miért más? ★ „Engedjék meg, hogy több lakótársam nevében tollat ragadjak, és igen szépen kérjük, hogy a Népújságon keresztül kérésünket szíveskedjenek leközölni.” Így kezdődik. Az ember oldalát mindjárt elkezdi furdalni a kíváncsiság, ugyan mi lehet az a nagy kérés, amihez ilyen udvarias hangú bevezetőre van szükség. Rögtön ki is derül. Gyöngyösön, a Kócsag utcában van egy ház, amelynek lakói játszóteret készítettek. Ez igen, bólint rá az ember azonnal. Bár, ha minden ház lakója imigyen cselekedne. Igen ám, de erre a játszótérre kitettek egy táblát, amely azt adja tudtul minden olvasni tudó felnőtt és ifjú embernek, hogy a hinta. a homokozó és minden más „privát” — oda más házbeli gyerek be ne merészelje tenni a lábát, mert.. ! Mert? Talán megverik? Lecsukják. rendőrt hívnak, beszólnak a tanácsházára? Esetleg csak pénzbírsággal sújtják? Netán belépődíjat kérnek tőle? A feltoluló kérdésekre nem kapunk feleletet a le* vélből. Kár. Majd így folytatódik a levél: „Ez még nem elég. Felkereste házunkat a másik ház gondnoka, hogy mi is csináljunk szégyentáblát, amelyre ki kell írni, hogy ki nem fizetett, ki nem takarított és így tovább. Természetesen mi mélyen felháborodtunk.” Következik néhány ' kom- mentatív mondat, amely jól érzékelteti a levélíró véleményét a javaslattal kapcsolatban. Aztán: „Mi mindenesetre azon vagyunk, hogy egymás között békesség, megértés és egymás segítése legyen a fő célunk.” Így a helyes, ezt a szándékot csak támogatni lehet és kell is. Hogy mit vár az újságtól, a levélíró? „Bízunk abban, hogy fentieket a Népújság leközli.” Mint a jelek bizonyítják, a kérést teljesítettük. ★ Ha már ilyen levelezésbe kezdtünk, hadd folytassam én is ezt a gyakorlatot a magam módján és a lehetőségeim felhasználásával. Nekem ez a hozzánk írt levél mégsem tetszik. Bosz- szant. Már-már felháborít. Miféle okok, tapasztalatok késztették arra a levél íróját, hogy ezt kopogja a papírlap aljára: — Kócsag u. 14. lakói. Hol a megbízó levele? Mikor jogosították fel a lakótársak őt arra, hogy a nevükben és így írja meg a levelet? Vagy ha ezt a meghatalmazást élvezi, miért nem érzékelhető azzal az egyszerű megoldással, hogy a kedves lakótársak aláírták volna saját kezükkel a levelet? De ha már ők nem tették meg, mert erre — mondjuk — nem volt idejük, miért nem. írta alá a nevét az, aki a többiek szószólója lett? Mi az értelme az ilyen névtelenségnek? Bosszútól fél talán a levél írója? Hogyan állhatnak bosszút a másik ház lakói rajtuk? De hát megmaradhat-e az ismeretlenségben az. aki közli a pontos házszámot is? Az is lehet, hogy egyetlen személy vélte feljogosítva magát, hogy a „köz” nevében beszéljen? Ezek a kérdések választ sürgetnének, de hát — kitől érkezhet válasz? Ki a feladó? ★ Egyvalamit mégis megértek. Könnyebb másokat előtérbe tolni, mint magam odaállni a placcra és azt mondani: — Nekem pedig ez a véleményem. Nem. Mondja meg más. Én inkább meghúzódom a háttérben, és adott esetben tehetetlenül széttárom a karom: — Nem én mondtam. Valljuk be, ez a fajta gyarló emberi magatartás még érthető is. Minek öntsön bárki parazsat a fejére, ha nem muszáj. Mifelénk az a módi járja, hogy nem szokás névre szólóan bírálni semmit és senkit. Mert a másik is ember, érzékeny lény, még megsértődik, ha azt mondom neki, hogy hülyeséget csinált, amit akar, az egy nagy szamárság, amit tett, az pedig ellenkezik mindazzal, amit mi szocialista magatartás néven szoktunk összefoglalni. Egyre-másra halljuk, olvassuk, látjuk, hogy manapság soha nincs felelőse semminek, ha az milliókban kifejezhető kárt okozott. A munkahelyen sem szokás megmondani a pocsék munkát végzőknek, hogy te, kis- komám, még a mindennapi betevő falatot sem érdemied meg, nemhogy azt a három és fél ezret havonta, ami csak négyszáz forinttal kevesebb, mint a műhely legjobbjának a fizetése. Mi annyira „megértőek” és humánusok vagyunk, hogy hosszú évek óta nem mondjuk ki ezt a szót: rossz. Rengeteg mindent kitaláltunk helyette, nehogy néven nevezzük a gyereket. Hát itt a baj. Ezért nincs a levélben neve a gondnoknak, aki a szomszéd házban intézkedett és a javaslatával beállított a másik épületbe is. Ezért nincs nevük a Kócsag utca 14. lakóinak, ahogy nincs neve a levél írójának sem. Miért pont ők lennének mások, mint a többiek, mint amilyenek vagyunk mindannyian ? Nem kellene ezen a lehetetlen állapoton sürgősen változtatnunk? Bevallom, megfordult a fejemben, hogy elmegyek a Kócsag utcába, megtudom a gondnok nevét, a levélíró nevét is és közreadom. Aztán... mégis... ugye? Megértenek engem? Én viszont nem maradhatok ismeretlen, tehát a fentiekért vállalja a felelősséget: G. Molnár Ferenc 4
