Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-22 / 222. szám
KÉSŐI ÉRZELMEK ISKOLÁJA Munkahelyi románc Szovjet film Nem kevesebbre vállalkozik ez a film, mint hogy egy jól sikerült színdarab film- revitelével bevezessen abba a nyüzsgő, hivatali mindenna- piságba, ahol érzelmek, szenvedélyek, karrierek, pletykák, felvillanások, letörések, kis sikerek és nagy bukások egyaránt előfordulhatnak. Itt, ezek a köznapi és szürke hősök nagyjából azonosak azokkal, akikkel naponta találkozunk az utcán, a presszókban. És mégis mások abban a pillanatban, amikor egy zártabb közösség, a munkahely belső rendje és erőviszonyai szerint játsszák szerepüket. A szerepet! A kisebbet, a nagyobbat, a lehetőségeken belül. úgy, ahogyan azt a jellemük parancsolja nekik. Emil Braginszkij és Eldar Rjazanov sok lírával, finom megmunkálása mozaikkockákból építi fel az apró történet mesebeli házikóját. Sanzonokká zenés»'te versekkel töri át a lassú sodrású cselekményt, hogy időt adjon a nézőnek a természeti képeken elébe táruló, színes világba elmerülni, mintha azt ajánlaná a két forgatókönyvíró: a hajszás mindennapokban vegyük észre azokat a díszleteket, azokat a szépségeket is, a fákat, a füvet, a folyót, amik mellett nem illik fáradtan és hajszoltan elszaladni. Csak azért, mert van a kötelesség, van a sok-sok gond és van a gyötrő kínlódás, mert úgy érezzük, hogy esetleg elrontottuk az életünket. A film főhőseire ráillik az a mondás, hogy az emberek életüknek húsz és harminc közötti szakaszában annyi csacsiságot csinálnak, hogy életük végéig nem tudják azokat helyrehozni. Azaz mégis van erre mód, az alkalom mindig kínálja a megoldást, csak oda kell figyelni. Vagy esetleg több is kell hozzá, bátorság, szembenézni a realitásokkal, és néha még merészség is kell, megkésve is vállalni az érzéseket, (a szenvedélyt, úgy, ahogyan az eget kér magának. A film és a szerzők olykor csipkelődő modorában azt is mondhatnánk, hogy ez az apró munkahelyi szerelem az érzelmek általános iskolájába léptet be bennünket, hogy felnőtt agyúnkban érdeklődést ébresszen néhány érzelmileg rosszul iskolázott embertársunk iránt. Kétségtelen, hogy a legérdekesebb mutatvány ebben a játékban a hivatal főnöknőjéé, aki beosztottainak nem kis nyilvánossága előtt hagyja „a dolgokat odáig rr Őskori skanzen őskori skanzent'alakítanak ki a Kőszegi-hegy déli oldalában, az európai késő bronzkor egyik jelentős emlékhelyén. A tudományban Velem Szent Vid néven ismert régészeti területen szabadtéri múzeumban ismerheti meg a ma embere, hogyan éltek őseink az időszámítás előtti második évezredben. A hegy alatt húzódott az Észak- és Dél-Európát összekötő borostyánkő út. A hegy alkalmas volt katonai védelemre, s a környéken rezet és ónt bányásztak. így Velem Szent Vid e jó adottságokkal kiemelkedett a környező falvak sorából és az őskori nemzetségek városa lett. Hat esztendeje indult az újabb, immáron széles körű kutatás, amelynek nyomán most létrejön az őskori skan. zen. (MTI) Bányamúzeum Bányászati múzeum nyílt Oroszlányban. Az egykori XVI-os bányaüzem épületeiOJÉiÉÉft ben az 1937-től működő Oroszlányi Szénbányákban egykor és ma használatos bányagépek, műszerek és bányatörténeti dokumentumok láthatók. (MTI-fotó: Rózsás Sándor itt ti), szeptember 22., szombat felv. — KS.) fejlődni”. Az érem másik oldalán a kétgyermekes beosztott férfi érzelmi felfejlődése, a félszegségből a férfias elhatározásig, már töredezettebb lélektani vonulat. S mint minden ilyen kissé túlhevített és messziről indított gondolatsorban azok az epizódok kapcsolódnak be árnyaltan és hatásosan, amik az alaptételhez a lélektani támasztékot adják. A szerelmi történés másik szálán az elviruló Olga és a magabiztos főnökhelyettes olyan negatív figurák, akikre érdemes-. odafigyelnünk. Sok-sok részlet-szépsége ellenére ehhez a filmhez nem tömörül a közönség, nem nyomja szét a mozit. Talán azért, mert ez a lírai képsor több mint két órán át olyan pillanatokat vetít elénk, amiket a mai rohanó időben nem szoktunk észrevenni? Vagy egyáltalán: a filmesek elszoktak az utóbbi esztendőkben attól, hogy a magánéletnek ebben a szférájában így kutassanak újabb élmények és az őszia- teség után? Vagy csak arról van szó, hogy a nagy sikerű színdarab anyagában annyira bíztak a film megalkotói, hogy kétszeresre bővítették azt, amit egy bő óra alatt tartalmasabban, esetleg sűrítettebben is el lehetett volna mondani ? Az arány erénye olykor a siker titka. Eldar Rjazanov rendezői minőségben is sok jó megoldást hoz. Tudja, mikor kell igazán ráközelíteni a hősök arcára, mikor és mit akar belőlük megszerezni a látvány és az élmény számára. A hivatali atmoszférát és azt, ahogyan a hivatalban az alkalmazottak, mind-mind egy-egy sors, behozzák a privát énjüket és ahogy átvedlenek hasznos szereppé, dolgozókká, emlékezetes képsorban adja elő az operatőr, Vlagyimir Na- habcev kamerájának segítségével. A színes film élénk színpompája és néhány jellemzés — például a titkárnőé — bizonyítja a rendező téma- és emberszeretetét. A főbb szerepeket Alisza Frejndlich, Andrej Magkov, Szvetlána Nyemoljajeva és Oleg Baszilasvili játsszák. A film zenéjét Andrej Petrov írta. Nem egy megzenésített vers önálló életet él a filmben. Farkas András Három esztendő Uszty-llimszkben A NYELV ÉS A MUNKA TOLMÁCSAI H Szalóki Rezső árom esztendővel ezelőtt háromszáz magyar fiatal indult útnak, hogy a dél-szibériai Uszty-Ilimszk- tóen két nagyberuházás — az Angarán vízi erőmű, vala mint a cellulózgyár — építésében segédkezzék. Közöttük volt megyénk két képviselője: Iván Károly, a Heves me_ gyei Tanácsi Építőipari Vállalat kőművese és Szalóki Rezső, a gyöngyösi Mátra Parkettagyár gépészmérnöke, akik nemrég érkeztek haza. Felkerestük, s megkérdeztük őket, beszéljenek tapasztalataikról, élményeikről. Sz. R.: — Számomra nem jelentett sok újdonságot a szovjetunióbeli tartózkodás, ugyanis öt évig Leningrád- ban- az Erdőműszaki Akadémia hallgatója voltam. Szerettem volna nemcsak diákként, hanem munkatársként is megismerkedni a szovjet emberek életével — ezért is vállalkoztam a hároméves kintlétre. I. K.: — Én addig csak Csehszlovákiában jártam, kíváncsi voltam, milyen az élet a tajgán. Egyébként a haverokkal közösen határoztuk el, hogy jelentkezünk a felhívásra. Ök, sajnos, a vizsgálatokon kiestek, így egyedül mentem. Bár a szüleim ellenezték, hiszen hétezer kilométer bizony nagy távolság. Uszty-Ilimszk tizenkét esztendeje létesült, eredetileg kis falucska volt. ma már 50 ezer lakosú fiatal város. Ä sebes folyású Angara két partján terül el. Ezért is választották ezt a helyet az egyik legnagyobb szibériai vízi erőmű, valamint a cellulózgyár felépítéséhez. I. K.: — Egy éven át különböző szakmunkákat végeztünk. Először nyitott garázsokat emeltünk az autóbázison, majd utakat és darupályákat, betonoztunk. Ezután kerültünk az LPK, a cellulózgyár szívébe, amely várhatóan 1982-ben kezdi meg működését; évente 500 ezer tonna fehér cellulóz gyártását. Itt kétezer köbméteres betonlapokat készítettünk. gyakran mínusz negyven fokos hidegben. Közben tovább is képeztük magunkat. Letettük a vasbetonszerelői, hegesztői, daru- és kisgépkezelői vizsgát. A munka tehát nem okozott nehézséget, az orosz nyelv viszont a kezdeti időszakban annál inkább. Szerencsére voltak ..hivatásos” segítőtársaink. Sz. R.: — Én tolmácsnak jelentkeztem, s bizony a kezdet kezdetén nem sok szabad időm maradt, mindenhová én kísértem el a fiúkat. Még a szerelmes Je- veleiket is megírtam. Később viszont már túl sok időm volt. Épp ezért nagyon örültem annak, hogy kineveztek művezetőnek, így belekóstolhattam egy másik szakmába is. Másfél év után Károly vasbetonszerelőként folytatta a munkát szovjet brigádokban, a két Heves megyei tehát a munkában elszakadt egymástól. A munkaidőn túli élmények azonban közösek. Sz. R.: — Természetesen KISZ-alapszervezeteket is létrehoztunk, több felajánlást teljesítettünk, s kommunista műszakokat is szerveztünk Vietnamért és Chiléért. Emellett jó kapcsolatot alakítottunk ki a helybeli iskolákkal. A legkedvesebb időtöltésem az úszás és a sakkozás volt. Az előbbi céljára nagyszerűen megfelelt az Uszty-Ilimszk-i tengernek nevezett hatalmas víztároló, ami többször akkora, mint a Balaton, s a mélysége helyenként eléri a száz métert. Télen ez a korcsolyázók paradicsoma — három méter vastag jég borítja. I. K.: — Eleinte bizony sokat gondolkoztunk azon, mit is lehetne csinálni a szabad estéinken. A városban ugyanis csupán két étterem állt a fiatalok rendelkezésére a szórakozáshoz. Persze hamar feltaláltuk magunkat, a munkásszállónkon ifjúsági klubot hoztunk létre, ahol szombat-vasárnap disco volt a program. Itt Iván Károly (Fotó: Perl Márton.) gyakran felkerestek bennün- két az ugyancsak Uszty- llimszkben dolgozó lengyel, bolgár és NDK-beli fiatalok; akikkel nagyon jó kapcsolatot teremtettünk. A második évre a magyar szálló szórakoztató-ismerkedő központtá vált. Emellett különösen nagy él-) ményt jelentettek számomra a tajgában csaknem derékig érő hóban tett kirándulások. Még víkendházat is építettünk ott!... Egyébként érdekes volt megismerni a szovjet embereket: igaz, igénytelenebbek, mint mi. de rendkívül barátságosak. Erre bizonyíték az is, hogy az utolsó hónapjaim szinte csak vendégeskedéssel teltek. Ügy érzem, gyorsan elszaladt ez a három esztendő! Sz. R.: — Én már félig orosz vagyok — hiszen összesen nyolc évet töltöttem a Szu.-ban. Egészében véve Uszty-llimszkben is jól éreztem magam, rengeteg ismerőst, barátot szereztem. Ha lenne rá lehetőség, még egyszer megpróbálnám! S ha már az utolsó hónapokról, a búcsúzásról volt szó, a végső értékelés szerint az Uszty-Ilimszk-i „magyar kolónia” mintegy hétmillió rubel értékben járult hozzá a beruházások megvalósításához. Fiataljaink tehát becsülettel helytálltak a munkában. egyszersmind — szavaik szerint is — örökre szóló élményekkel lettek gazdagabbak. Szalay Zoltán 15. A felhőket nézte, mind makacsabbul, ezeket a felhőket. Amíg aztán nem volt képes megállni, s a csónakba is le kellett néznie. A csónakba, ahol a deszkák alatt szennyes lé kavargóit. Ez bizony nagyon kellemetlen volt, nagyon ingerlő. Szerencsére eszébe jutott, hogy akkor most ki kell tekintenie a folyóra. De nem, ez sem volt jó, hiszen közvetlenül alatta kavargóit a folyó, sárgás habokkal emelkedett. .. hát ez lett a jó ringásböl, a mocskos víz háborgása. .. Már el is érte a torkát. Félt, hörgés szakadt fel belőle, hánykolódott, szakadt róla a veríték, nyöszörgött, ahogy a hasát valami hasogatta, talán még sírt is... És csendben bejött a parasztasszony, * kicsi Arankának az anyja. Ráhajolt, felitatta a homlokát, hogy ne marja a csípős veríték, ami megindult a két oldalán. Kezébe vette a kezét. Az ő ujjai meg önkéntelenül rákulcsolódtak az ismeretlen, de furcsa módon egyáltalán nem idegen parasztasszony kezére, és azt sem szégyellte, hogy a köny- nyei folynak, és a sírás gát- talanul felbugyborékol belőle. — Menj, kislányom, szaladj el Varga Julis nénihez, mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön! A kicsi Aranka valahol ott volt, érezte; most valamit mondhatott is, de talán inkább csak bólintott. Látni nem látta, de tudta: s hallotta a verőceajtót is, ahogy kicsike nyikorgással magától behajlik utána. Hát elment... Hát eszerint már hívni kell a bábát is. És András még nincs itt. Jajistenem, hol lehet ilyen sokáig ez az András. . . Nem történt tán valami baja. De miért is történt volna, hiszen csak kiment járőrbe. Lehet ugyan, hogy csak alkonyattal jön haza, de visz- szajön, ugye, hiszen semmi, de semmi lövöldözés az ég egy világon nem hallatszik. Ö, hiszen talán már nincs is háború azóta. Hiszen talán már minden ellenség, le is tette a fegyvert. Hiszen miért is verekednének. Hát nem szebb így, hogy ez a rengeteg őszirózsa meg ez a rengeteg vörös szegfű meg ez a kék ég meg ez a... Ó, jaj, de szörnyű mocskos hányásszíne van ennek a folyónak. És partja nincsen sehol. Csak a mocskos habok. És bugyborog- nak, és elérik az ember állát és a száját is, és jajistenem. És jajistenem ez a rettenetes hasogatás. A hátgerince, a csípője, a hasa, az egész teste. Mintha kések, tőrök. Mintha _ kíméletlen, elszánt kezek kenyeret gyúrnának a hasában. Csak fáj, csak hasít, és irtózatos nagy a csend. Nagy, süket csend. Se csép- lőgéo- se lövöldözés, se edénycsörömpölés, se emberi beszéd, se verőceajtó. Csak az idő végtelenje. A fájdalom. Odakint mintha a kutya a láncát nyikorgatná. Semmi, semmi, csak ez a láncnyikorgás. De benne, a hasában, feszülő medencecsontján is csikorognak ezek a láncok. S mindezek után még valami undorító nyöszörgés. És, istenem ez a saját nyöszörgése. Aztán hányódásaiban valahogy úgy fordult, félig oldalt, hogy a csontjai egy kicsit megpihentek. Megszűnt a lánccsikorgás is; határozottan hallotta a veröceaj- tót. S egyszer csak bent volt a szobában a bába. Tudta, hogy a bába, nem lehetett más, annak kellett lennie. Fürgén odajött, megnézte az arcát, félhomály volt, a félhomályban nézte meg. Aztán kitakarta, s ügyes kezével, ügyes, öreg kezével megtapogatta a hasát. Körös-körül, óvatosan, mindenütt megtapogatta. Nemcsak megtapogatta, mozdított is rajta. Mintha benyúlt volna, bent rendezkedett volna erős ujjaival a hasában. — Fáj-e, kislányom? Fáj-e most így? Nem, nem fájt. Érezte, de nem fájt. — Mintha bennem turkálna — mondta neki. — De fájni most nem fáj. Az előbb fájt nagyon, mielőtt jött. Akkor nagyon fájt. (Folytatjuk.)
