Népújság, 1979. augusztus (30. évfolyam, 187-203. szám)

1979-08-22 / 195. szám

Kiálts,

városi

SAJNÁLATOS MÖDON

lem láttam Szabó Magda Kiálts, város! című színművét, Örvendetes módon láttam a Szabó Magda színművéből készült tévéjátékot, a Kiálts, város!-t. -Így hát összevetésre nincs módom, nincs lehetőségem egyetértőén bólintani, vagy egyet nem értően fejet rázni Szabó Magda szinte drámai felsóhajtására a televíziós újságban, miszerint: „... a

képernyőre való alkalmazás munkájában sajnálatos módon minőin kérésem eile- nére sem kaptam lehetőséget részt venni. A súlyos történelmi időszak televízióra való alkalmazása miatt a nézők esetleges elismerése, vagy gáncsa egyaránt rendezőjét, Hajdufy Miklóst illeti. ..” Nos, tehát összevetésre nincs módom, de arra igen, hogy egy televíziós játék kapcsán mondhassam el véleményemet: nemcsak a

regényből készült tévéjáték árulkodik a „születése előtti” létéről, de a színműből készült is!

Hajdufy Miklós minden bizonnyal úgy gondolta — gondolhatta —, hogy a színpadi mű szerzője nem képes szabadulni a színpad dramaturgiájától, nyelvétől, stílusától, így jobb, ha intact ujjal, előítéletek és előzmények nélkül nyúl hozzá valaki más, — az alkalmazó. És ezért az alkalmazást is magára vállalta, nemcsak a rendezést így hát a gáncs, vagy az elismerés kétszeresen is az övé. Mert mindkettő elmondható és felhozható a Kiálts, város! bemutatója kapcsán.

A színpadi mű erősebbnek bizonyult az alkalmazói, a rendezői szándéknál. A Kiálts, város! eredendően úgy

született meg, hogy színpadon élje az életét, s bármily nagyszerűen is ússzon az ember, a szárazra született s nem a tenger habjaira: mindig meglátszik, hogy jól úszni ugyan megtanult, de a víz nem a lételeme. A falak közé bezárt cselekmény, a történés változásainak „behozása” a kamerák elé és nem a kamerák széles, szabad mozgatása — a színpadról árulkodik. És arról árulkodik a színészvezetés feszességen is túlmutató bezárt szűkössége, a játék stílusa is. Sokszor volt az az érzésem, hogy nem is televíziós játékot, hanem lefényképezett, illetőleg képmagnóra vett színházi közvetítést látok, a színészek sem a kamerák előtt mozognak, hanem egy jelen való közönség előtti zárt színpadon élik drámabeli életüket.

A tömörítés ugyanakkor rendkívül dinamikusan cselekményközpontú volt, csak és csakis a fő mondandó, a fő cselekményszál volt a rendező kezében. Nem engedett egyetlen pillanatot sem holmi tűnődő pillanatra, önálló jellemformálásra, egyéni gesztusokra. Csak és egyedül a dráma mondandója, a történelmi cselekmény, s ennek függvényében a színészi játék! Igaz, emiatt helyenkint elveszhetett — talán el is veszett — a nyelv szépsége, az érzelmek színeinek egy része, az embéri kapcsolatok egyszerűsödtek és a drámai csomópontok kevésbé élőké, szítettnek tűntek, — a történelem és a dráma tragikus mesévé, egy város történetének és a magyarság történelmének mondandójává változott.

De hát miért lenne önmagában bűn, vagy akár csak vétek is egy izgalmasan szép és szépségében torkot szorí- tóan emberi mesét mondani a képernyő felnőtt nézőinek?

A képernyőn meg sem jelenő Borzán Gáspár éppen- úgy életét áldozta a városért, mint a főbíróságát és lánya boldogságát feláldozni kényszerülő Gál Nagy István. A város a fontos! A város, amely túléli egyes lakóit, hogy megőrizze az összest, amely kész áldozni jelenéből, hogy megőrizze a jövőjét. A város a lényeg, a társadalom, amelyet jó és rossz eszközökkel, ki hittel, ki bizottsággal, de megvédeni próbál akár.az egyén szerelme. rangja, tekintélye, sőt akár élete árán is. A görög sorstragédiák ködlenek visz- sza a Kiálts, város! történetéből, s az ember porszem- ségének sugallása, ha egyedül van, szemben azzal, ha társaival állhat ellen. A fegyvert fegyver ellen: a vallást a vallás, megkülönböztetést a megkülönböztetés ellen, — járható út-e, igaz út-e, vagy sem? Erről is szólt a dráma, s ha valami valóban szemére vethető Hajdufy Miklósnak, hát éppen ez, illetőleg az, hogy a dráma e mondandóját csak érintőlegesen, a gondolat és az állásfoglalás mélységeinek feltárása nélkül vitte a képernyőre.

A színészek közül Szabó Sándor játéka emelkedett ki: szétfeszítette a képernyőt, kitágította maga körül a dráma világát, Gál Nagy István főbíró az ő megformálásában emlékezetesen tragikus hőssé magasztosodott. Sinkovits Imre — régen láttuk képernyőn, drámai szerepben —, mint az idősebb Portörő, és Bessenyei Ferenc, mint Sztravriász, biztos oszlopai voltak a tévéjátéknak. A két női főszereplő, az öregasszonyt alakító Lontay Margit és az Esztert megformáló Kovács Nóra inkább csak a har- sányságával tűnt ki és nem a színészi játék belső átélésével. Eléggé sajnálatos ez. A tévéjáték többi szereplői jól oldották meg a rendezői elképzelést, hihetőre formálták a dráma szerepeit.

Gyurkó Géza

Jelenet a tévéjátékból

li

Amikor Ljudmila Visszarionovna, a matematika és fizika tanára egyik reggel az osztályterembe lépett, mindjárt a leghátsó padra pillantott, és kedves arca elkomorult: Krkalevszkij ma is hiányzik. Ez a nebuló az

utóbbi időben szinte mindennap késve érkezik, vagy az első órára egyáltalán nem jön be. A maitematikát és fizikát elhanyagolja, nyilván nem szereti ezeket a tárgyakat. Az órákon unatkozik, szomorkodva üldögél a helyéin, és csak akkor szólal meg, ha kérdezik.

Ha minden gyerek egy kérdőjel, akkor Krkalevszkij az ötödik hatványra emelt kérdőjel. Hogy hogyan tanul? Az eltelt egy hónap alatt csupa hármasokat, elvétve négyeseket szedett össze. A többi tanár sem di- csérgeti a fiút. „Nem sokat törődik a tanulással, az órákon pedig majd elalszik” — mondják róla. A fiú új tanuló az iskolában, eddig Sender környékén élt. Tavasszal azonban meghalt az édesanyja, és a kis árvát a nagyszülei vették magukhoz. Az apa még régebben elhagyta a családot, elváltak.

A tanárnak csak negyvenöt perc áll rendelkezésére, hogy óráját megtartsa, nem nyújthatja el, mint a rágógumit. Vagyis ha már az osztályban van, nincs ideje egyéb dolgokon töprengeni. Ljudmila Visszarionovna könyveit az asztalra tette és így szólt:

— Krkalevszkij ma megint többet alszik a kelleténél. Heten egyre nem várnak, tartja a közmondás, mi is elkezdjük az órát.

Az egyik tanuló kiment a táblához, hogy számot adjon a házi feladatról, amikor kopogtattak. Nyílt az ajtó: Krkalevszkij jelent meg, sovány, szinte vézna testalkatú gyerek. Orra keskeny és hegyes, sötét pilláj ú szemeivel pajkosan nézett a világba.

Fekete kabátot, gumicsizmát, barna sapkát viselt. Kezében valami újságpapírba csomagolt hosszúkás tárgyat szorongatott. Csizmája víztől fénylett, nyilván a.z iskolaudvaron mosta le. Kabátja és nadrágja viszont a térde alatt csupa sár volt, mintha elesett volna az úton.

— Bejöhetek? — kérdezte halkan, sapkáját levéve.

— Nem! — válaszolta a tanárnő röviden és határozottan.

Krkalevszkij összehúzta magát, mint egy sündisznó, megbántódva nézett a tanárnőre és hátrálni kezdett. Amint megfordult, táskájából egy juharfalevél hullott a padlóra. A tanárnő felvette a karéj os levelet, hogy a szemétbe dobja, de meggondolta magát, mert ritka szép falevél volt. Aztán az óra a megszokott medrében folyt tovább. Talán az előtte heverő sárgás levél miatt, talán másért, a fiatal tanárnő számonkérés alatt, az új lecke tárgyalása közben is egyre Krkalevszkijre gondolt. „Biztosan elkényeztetik a nagyszülei, hiszen árva. Az öregek semmit sem tudnak a pedagógiáról, csak elrontják a gyereket. Nekünk, tanároknak kell keményebben fognunk” — töprengett magában. Csöngetés után Ljudmilla Visszarionovna a folyosón találta Krka- levszkijt. Megparancsolta neki, hogy órák után várja meg az osztályban. „Rendben van” — felelte a gyerek. Befejeződött a tanítás, a tanárnő Krkalevszkijhez sietett, de hiába: a fiú eltűnt. Ljudmila Visszarionovna a harmadik évét töltötte az iskolában, de idáig még ilyen

Fergeteges táneritmusokkal zárult az Agria ”79 rendezvénysorozat. A Bihari János tánc.’ együttes és a Vízöntő zenekar bemuiatóját — amelyet szombaton este az egri várszínházban rendeztek — mintegy ötszázan tekintették meg. A magyar tájak táncai című ősszel állítás Egerben is nagy sikert aratott. Képünkön: a táncosok.

(Fotó: Szántó György)

Bihariék sikere

Befej iződött a nemzetközi filmes nyári egyetem Egerben

Viszik hírünket / a határokon túlra...

Hétfőn a Szinetár Miklós rendezte zárófilm, Az erőd bemutatása után bensőséges ünnepség keretében adta át Bóta Albert, a TIT Heves megyei Szervezetének elnöke az egri Hámán Kató Megyei Üttörőházban a VI. nemzetközi filmes nyári egyetem diplomáit.

A résztvevők, csaknem százan, tíz napon keresztül ismerkedhettek Jancsó Miklós életútjával, munkásságával, s megtekinthették a közelmúlt hazai filmtermésének legjavát is.

Az NDK-ból érkezett, a lengyel, olasz, francia, csehszlovák, osztrák, szovjet vendégek, valamint a hazai érdeklődők, ittlétük során a 19 filmvetítés mellett hét alkalommal találkoztak rendezőkkel, meghallgattak négy előadást, több ízben vitán, konzultáción vettek részt. S természetesen a rendezők —

csúnyán senki sem csapta be. A gyerekek mindig hallgattak rá, s ő boldog volt, hogy jól megértik egymást. „Most rögtön elmegyek Krkalevszkijékhez, majd megkapják a magukét!” — zúgolódott magában.

Krkalevszkij nagyapja erdőőr volt. Házuk az iskolától vagy három kilométerre állt. A tanárnő egy traktortaposta úton ment hozzájuk. A tegnapi nagy eső után fölázott a talaj, és iszonyú sár borított mindent. Bizony vigyáznia kellett, nehogy elcsússzon a hepehupás földúton. Közben eszébe jutott, hogy Krkalevszkij reggel milyen sárosán jött az iskolába. „Nem csoda, hogy az a gyerek úgy nézett ki — gondolta —, hisz ezen az úton még a négylábú jószág is felbukik.”

A tanárnő átvágott egy kicsi, fűzfával beültetett falucskán, majd balra fordulva rátért a nyírfákkal szegélyezett szélesebb útra. Ahol az út kelet felé kanyarodott, ott állt az erdő szélén az őrház. Előtte egy sárgult levelű öreg hársfa, tetején hosszú farkú szarka ült. Mikor észrevette a közeledő tanárnőt, nagy zajt csapva felrepült. Ljudmilla Visszarionovna óvatosan megnyitotta a kékre mázolt kapu kis ajtaját, ám alig lépett be, a kertből egy hatalmas kutya i'ontott feléje szörnyű csaho- 1 ássál. Szerencsére abban a pillanatban egy kövérkés, pufajkába öltözött idősebb asszony jött ki a házból. Csodálkozva nézett a jövevényre, mire az zavarában a sapkája alól kibukó szőke fürtjeit kezdte igazgatni.

(Folytatjuk)

a megyei TIT — immár nagy hagyományú programjából nem hiányzott a kirándulás, a városnézés sem.

Arról, hogy önmaga számára ki milyen fontos tapasztalatokat gyűjtött, hogyan érezte magát, már mint friss diplomásokat kérdeztük meg a hallgatókat

★

Dmitrij Piszarjevszkij kandidátus, a Moszkvai Film- történeti Intézet filmkritikus főmunkatársaként jött Egerbe.

— Az intézetben, ahol dolgozom, a szovjet filmtörténet mellett a fő kutatási területem a jugoszláv film. Ennek az országnak a művészetét igen jól ismerem, esztendők óta járok fesztiváljaikra, találkozom alkotóikkal. Nemrégiben könyvem is jelent meg erről a témáról. A magyar művészet mind ez ideig kívül esett látókörömön, de úgy véltem, feltétlenül pótolnom kell hiányaimat, ki kell egészíteni ismereteimet. Nos, azt hiszem, ez nagyon jól sikerült, képet kaptam az magyar alkotások egy igen jelentős vonulatáról.

A Jancsó-filmek közül számomra különösen az Így jöttem című volt megkapó. Nagy művészettel, mély emberséggel van földolgozva a magyar és a szovjet katona kialakuló barátsága. Még a forgatókönyvet is többször elolvastam, hogy maradandóbban rögződjék bennem, A vetítések mellett tetszett, hogy az igazán magas szín- vonalúan szervezett programban oly jelentős helyet kaptak a találkozók, beszélgetések is. Köztük természetesen ' a Jancsó Miklóssal és Hernádi Gyulával való ösz- szejövetel ragadott meg leginkább. Bár korábban már Moszkvában is volt lehetőségem a vele való beszélgetésre, a rendező mindig új élményt kínál.

Jacek Jaworskit, a Lengyel Filmklub Szövetség elnökségi tagjaként delegálták Egerbe.

— Meg kell vallanom őszintén, a program pontos ismerete nélkül érkeztem Magyarors/ágra, mert számomra a külföldi klubvezetőkkel való megismerkedés volt a legfőbb feladat. A

varsói filmintézetben ugyanis,^ szinte még bemutatás előtt láthatok minden új produkciót. (Igaz, egész má3 egy pályát ívében látni.)

A legérdekesebbek azérí mégis azok a beszélgetések voltak, amelyek során bepillanthattam más országod filmklubos életébe, megtudtam, hogyan szervezik, irányítják ezeket a mozgalmakat, milyen eredményeik^ gondjaik vannak. Sok hasznos tapasztalatot szereztem,

S nemcsak mint ktubos, hanem úgy is, mint az egri nyár vendége. Jövőre is érdemes lesz eljönni, mert a tartalmas programok mellett vonz maga a város is, a maga kicsiségével és nagyságával, ódonságával és megújulásával, girbe-gurba utcácskáival, melyeket akár egy nap alatt is meg lehet szer retni...

Renáta Bresciai olasa egyetemista kitűnően beszél magyarul.

— 1973-ban egy iskolai kiJ rándulás alkalmával jártam Magyarországon. Az itt töltött pár nap olyan mély nyomott hagyott bennem,' hogy elkezdtem a nyelvet tanulni, először autodidakta módon. Mikor a páduai egyetem pszichológiai szakára kerültem, s fakultatív tárgyként magyar irodalmat és történelmet tanultam, jó barátságot kötöttem az ott tanító Szabó Győzővel. Sok segítséget kaptam tőle, többek közt ahhaz a dolgozathoz is, melyet Bartók, Kodály, Ady, József Attila és Jancsó Miklós megújító sze-t répáról írtam a zenében, aá irodalomban és a filmművéJ szetben. Ő javasolta azt isj hogy ide jelentkezzem. Per-i sze Olaszországban az ér-t deklődés hallatlanul nagyj így külön vizsgát kellett lennem, hogy elnyerjem az utatJ Hát sikerült. S ennek nertíJ csak azért örülök, mert tar Iái kozhattam Jancsóvalj filmjeivel és volt alkalmam gyakorolni a nyelvet is, hanem mert nagyon sok jó bár rátot szereztem.

Ha hazaérek, lesz mit me-j sélnem az itt eltöltött szép napokról s termsézetesem a kiváló magyar filmalkotásokról. Búcsúzóként hát ígjf köszönök: viszontlátásra.

Németi Zsuzsa ^