Népújság, 1979. augusztus (30. évfolyam, 187-203. szám)

1979-08-19 / 194. szám

A kerek kenyeres pék Élete összeforrott a meleg­gel, a kemencékből kiáramló 60 fokos forrósággal. Nem könnyen szokta meg a liszt- port, a zsákok cipelését, a fojtó széngázt sem, amitől asztmát is kapott. Tizenhat éves kora óta mégis ezt csi­nálja, lankadatlan szorgalom­mal, kitartással, pedig en­nek már lassan harminc esz­tendeje. Ügy mondják, makacs em­ber, aki makacsul ragaszko­dik munkájához, hivatásához, pék szakmájához. Tóth Sán­dor keménykötésű férfi, akit kerek kenyeres pékként em­legetnek nemcsak megyeszer- te, hanem sok helyen az or­szágban, ahol csak ismerik. A pélyi műhelyt, ahol dolgo­zik, sokan felkeresik és meg­csodálják a három kilós ke­nyereket, amiket készít. Pe­dig nem művel csodát, csu­pán jó minőségű, illatos és ízletes, lyukacsos belű fehér kenyeret ad a fogyasztók ke­zébe. — Látja, az életem, a mun­kám ezek a kenyerek — ma­gyarázza és mutatja liszttől fehér kezével az állványo­kon sorakozó vekniket. — Véletlenül lettem pék. Senki sem volt a családban, aki erre ösztönzött volna. Apám parasztember volt, és ő in­kább a földhöz ragaszkodott. Az öt gyerek közül én vol­tam a legfiatalabb, s talán a legfürgébb is. A hajdúsági Hencidán, ahol laktunk, kő- hajításnyira tőlünk készült 49-ben a földművesszövet­kezet sütőüzeme. Ott bá­mészkodtam naponta, mint siheder gyerek és ak­kor határoztam el, hogy pék leszek. Persze nem ment ez olyan egyszerűen, mert ami­kor jelentkeztem, előbb csak segédmunkásnak vettek fel. Kemény esztendő követke­zett. Hamar megtanultam ci- pekedni, zsákot emelni, lisz­tet pakolni, kemencét fűte­ni, fát vágni és szenet hor­dani. Mert az egyetlen ke­mencét, amit építettek, szén­nel fűtötték. Szinte ott él­tem az üzemben, napokig nem mentem haza se, zsáko­kon aludtam a kemence te­tején. Hja, persze azóta so­kat változott a világ, fejlő­dött a technika, amit a sü­tőüzemekben is tapasztalni.... Három évig volt péktanuló Debrecenben Varró János mellett. Mesterére szívesen gondol ma is, pedig nagyon szigorú volt hozzá. Azonnal a „mély vízbe” dobta, meg­mutatta, hogyan kell szitálni lisztet, dagasztani, kovászt készíteni, a többit pedig rá­! bízta. Tóth Sándor azon­ban keményen dolgozott, | jó tanítványnak bizonyult, keményen dolgozott, hogy mindent hamar elsajátítson. — Amikor szakmunkás let­tem — idézi fel emlékeit —, a Sütőipari Tröszt vette át a földművesszövetkezeti üze­< met, és annak lettem az al­kalmazottja. Aztán évekig a szülőfalumhoz közeli Be­rettyóújfaluban dolgoztam. Ott kaptunk először dagasz­tógépeket és mennyire örül­tünk neki, hiszen nem kel­lett már annyira hajlongani, az ember válla, karja nem volt úgy igénybevéve, mint előtte. Ott voltam 1958-ban mint műszakvezető, amikor a kilós kenyeret kezdtük ké­szíteni. Üjdonság volt ez mindannyiunknak. A hatva­nas évek elején kerültem át Hevesbe, az akkor Észak- Heves megyei Sütőipari Vál­lalathoz. Három helyet kí­náltak fel: Domoszlót, Pélyt és Szihalmot. Alföldi lévén, Pély mellett döntöttem. Egye­dül voltam a kis üzemben, csak a feleségem segített. Három falut láttunk el ke­nyérrel: Pélyt, Tarnaszent- miklóst és Hevesvezekényt. Este tizenegykor kezdtem mindig a lisztszitálást, aztán a dagasztást, majd a sütést, és sokszor másnap délután három óra volt. amikor a na­pi jelentést megírtam. A munkámat azonban elismer­ték, mert hamarosan kiváló dolgozó lettem. Közben He­vesen is tevékenykedtem, és akkor úgy tűnt, hogy ott telepedek le végleg. Ám mégsem így történt. §Päg tíz esztendővel ezelőtt ßfri-mar János, a pélyi Tisza­Apa és fia a kemence mellett (Fotó: Szabó , Sándorja mente Termelőszövetkezet akkori elnöke kopogtatott Tóth Sándorék hevesi háza ajtaján. — Azt mondta — beszéli mosolyogva a pék —, hogy ...„Sanyi! neked vissza kell jönnöd Pélyre, mert a falu­gyűlésen azt mondták az emberek, hogy csináljunk jó kenyeret, téged ismernek és benned bíznak ...!’’ Monda­nom sem kell, váratlanul ért, nem nagyon akartam én már Pélyre menni, de aztán még­iscsak jöttem. A termelőszö­vetkezet itt, a Lenin úton megvette ezt a mostani épü­letet a gabonaforgalmi válla­lattól. Magtár volt valamikor és ebből lett a sütőüzem. Napokig Miskolcra szalad­gáltam gépeket vásárolni. Lett is, ugyan csak használt szitáló és dagasztó, de az is milyen jó volt a kezdésnél. A kemencét pedig, amelyet már korszerű, gőzzel műkö­dő automata lett, a Hajdú- Bihar megyei Tanácsi Építő­ipari Vállalat készítette. 1969. július 21-én indult az üzem, valamennyien izgul­tunk, mert újat akartunk és akkor született meg a kerek kenyér gondolata, amit va­lamennyien helyeseltek. Ne­kem nem volt új, hiszen az Alföldön, ahonnan indultam, nagy hagyományai vannak. Ott ma sem ritka a négy-öt kilós dombos, kerek kenyér. Mi itt a három kilóst kezd­tük sütni. A házias kenyér — büszkén mondhatom — nagy sikert aratott. Annyira érdeklődtek iránta, hogy még abban az évben három mű­szakot szerveztünk. Emlék­szem, tíz évvel ezelőtt igazi kenyérünnep volt Pélyen, mert még augusztus 20-án reggel is kinyitottunk. Innen vittek kenyeret Budapestre, Egerben és Hevesre is, az al­kotmánynapi ünnepségre. És azóta ez már hányszor meg­ismétlődött! Most is augusz­tus 20-ra, a kenyérünnepre új búzából sütött kenyeret készítünk. Tóth Sándor leemel az áll­ványról egy kerek kenyeret. Nemrég szedték ki a kemen­céből, még gőzölög, illata bejárja a helyiséget. Késsel felszeli: — Látja, a héja piros, ro­pogós, a bele pedig fehér és lyukacsos — magyarázza nagy szakértelemmel. — Ak­kor jó, ha így, szálaira szed­hetem szét. Higgye el, nincs ennek különösebb titka, csu­pán az, hogy a péknek is igényesnek kell lennie. Az évek során megtanultam, hogy a bekevert tésztát, ami él, mindig hét órán át ha­gyom pihenni, aztán meg­szagolom, megízlelem és ha valóban megérett, akkor adok hozzá vizet. Ezt ki kell várni türelemmel, mert ezen múlik az egész kenyérsütés sikere. Akkor vagyok elégedett, ami­kor látom, hogy olyan a ke­nyér, amilyet szerettem vol­na. Véletlenül lett pék, de az is maradt immár három év­tizede. A kerek kenyér ké­szítésének mestere, munká­ját a fogyasztók minősítik naponta, jól. Munkája alko­tás, bár nem olyan maradan­dó, mint egy szobor, vagy egy festmény, mégis kelle­mes élményként marad nap mint nap az emberekben. Fia is pék lett, mellette ta­nulta a szakmát és most együtt dolgoznak. — Bár még nem tartozom az idősek közé — mondja elgondolkodva — reggelente azonban gyakran gyötör a köhögés, előjön az asztama, máskor meg a karomba, a vállamba nyilall. Olyankor csak legyintek egyet, és ar­ra gondolok, hogy azért meg­érte az áldozatvállalás, mert amit sok-sok nehézség árán megtanultam, az mind meg­térül a kenyerekben. .X Mentusz Károly Megújuló hagyomány; Egymillió szőlőoltvány Markazról Megyénk legkisebb közös gazdaságai közé tartozik a markazi Mátravölgye Ter­melőszövetkezet a maga 1253 hektárnyi földjével. A dim- bes-dombos táj, az itt meg­honosított növénytermesztés mégis egyre többet nyújt csaknem nyolcszáz tagnak, akik közül kétszázharmincat tekinthetünk teljes értékű, a mindennapi munkában részt vevő szövetkezeti gazdának. Kinek, minek a javára ír­ható a fejlődés, a gyakori elemi kár ellenére mutatko­zó haszon, ami például ta­valy háromhavi keresményt kitevő nyereséghez juttatta a tagokat? Amikor néhány szakembert erről faggattam, véleményüket három pont­ba sűrítették. Kicsi a gazda­ság, tehát könnyen, gyorsan reagálni tud a piaci igény­re, a népgazdasági követel­ményre. Azután sikerült visszaadniuk a jövedelme­zőnek bizonyuló oltványter­mesztés régi rangját. Vége­zetül kitűnően beállt a mel­léküzemág, amely holt idő­ben száz embert is leköt a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárnak készülő transzfor­mátorokkal. A gazdaság életébe pil­lantva, bár sokrétű itt a tennivaló, ezúttal mégis az oltványtermesztéssel kívá­nunk többet törődni. Milyen megfontolásból? Az oltvány mindmáig keresett cikk ha­zánkban, s ennek ellenére kevés gazdaság foglalkozik vele. Halasi János elnök vé­leménye szerint e téren leg­főbb probléma a vadalany beszerzése. — Országos szükségletünk harminc százalékát most is külföldről importáljuk, ke­mény valutáért. Nos, a föl­ismerés három esztendeje késztette a gazdaságot az el­ső lépések megtételére, s 1977-ben 240 ezer oltványt állítottak elő annak az épü­letnek az alagsorában, ahol a melléküzemág egyébként ott­hont kapott. Tavaly 600 ezer­re nőtt a termelés, idei ter­vükben pedig egymillió olt­vány szerepel hat és fél millió forint termelési érték­ben, ami az 1979-es esztendő gazdasági mérlegének 16 szá­zalékát teszi ki. A program­hoz jó partnert találtak az Eger—Gyöngyös vidéki Bor­kombinátban, amellyel kez­dettől szerződéses viszony­ban vannak. A markazi bo­ron kívül az oltvány is oda megy, majd ezt a terméket a kombinát továbbítja a sző­lőtermelő gazdaságoknak Ahogy a markaziak el­mondották, a községben haj­dan kultusza volt az oltvá­nyozásnak, többfelé bele­kaptak, csak éppen nem ér­te meg a fáradságot. A meg­termelt oltvány jó esetben „hozta” az önköltséget. A nagyüzemi előállítás már lé­nyegesen gazdaságosabb, kü­lönösen ha helyes a fajtavá­lasztás. A Mátravölgye Ter­melőszövetkezet tehát az új felé való törekvés jegyében tért vissza a hagyományok­hoz, virágoztatta fel az olt­ványtermesztést, éspedig el­sődlegesen a bikavérprog­ramra figyelve. A vörös bor iránt ugyanis nagyon meg­nőtt az érdeklődés, kitűnő minőségben bármily meny- nyiséget exportálni tudunk. Támogatja Márkáz lépéseit a Badacsonyi Kutató Intézet is, ahonnan például a „Zwei- gelt” alapanyag származik, melynek kitűnő az affinitá­sa, magas az eredési százalé­ka. Utóbbi tényező mit je­lez forintra fordítva? Ha áz oltványok harminc százaléka megered, már költségnél van a gazdaság. Hát a Zweigelt ennél „többet tud”, és hason­lóan bevált a Zenit, továbbá a Badacsony 11. és Bada­csony Vili., amelyek eddig nem kaptak fantázianevet. A Zweigeltből egyébként már a közösben is telepítettek 21 hektárnyit, amihez ősszel 12 hektár zöld veltelini és Ba­dacsony II. jön, miután ki­vívta a terjesztés jogát. Említettük, hogy a mellék­üzemág száz embert köt le a dolgozó tagok közül, éspedig holt időben. Ezzel Halasi Já­nos azt kívánta kifejezni, hogy a tekercseléssel foglal­kozó lányok, asszonyok, csök­kent munkaképességű szövet­kezeti dolgozók a szőlészeti csúcsmunkák heteiben, hó­napjaiban a földeken is megállják a helyüket. Met­szenek, szüretelnek, segítik az oltványiskolázást. És ezen felül fokozatosan megismer­kednek magával az oltvány­termesztéssel! Huszonöt fia­talt már az idén betanítta­tott a közös gazdaság, jövő­re ugyanennyi következik. Határozott cél, hogy a külön­leges képesítést igénylő, ám mind több hasznot ígérő ter­melési ágazat mögött kellő munkaerő legyen. Különben a jövendő szempontjából az sem érdektelen, hogy az olt­ványtermesztés további fo­kozása végett a markaziak „beszállnak” a Ganz Villa­mossági Művek itt létesülő tranzitraktárának kétmilliós munkájába. Építőrészlegük lesz a kivitelező, s a. raktár alagsorában jut a termelő- szövetkezet hűtőtárolóhoz, ami nélkülözhetetlen az ilyen nagy volumenű oltványter­mesztésnél. Moldvay Gjőző A közlekedés, szállítás dolgozóinak felajánlásai Brigádvezetői tanácskozá­sokon csatlakoztak a párt- kongresszus tiszteletére in­dított munkaverseny-mozga- lomhoz a MÁV Miskolci Igazgatóságának dolgozói. Vállalták például a szombat­vasárnapi rakodások mérté­kének terven felüli növelé­sét, a személyszállításban a menetrendszerűség javítását. Jelentős felajánlásokat tet­tek a takarékosabb gazdál­kodás érdekében is. A kál- kápolnai vasútállomás dol­gozói az áruszállítási terv túlteljesítését vállalták. A Volán 4-es számú válla­latnál a szocialista brigád­vezetők küldötteinek tanács­kozásán többen tettek fel­ajánlásokat az üzemanyag­felhasználás csökkentésére, így például Erdei Fe­renc és Nagy Zsigmond szocialista brigádvezetők. Majoros Sándor a karban­tartások jobb minőségére tett felajánlásokat dolgozó­társai nevében. Hasonlókép­pen vállalásokat tettek a jobb minőségre, hatékonyabb munkára a javításokkal, ipa­ri tevékenységgel foglalkozó központi telepi és üzemegy- 6égi dolgozók. Előttünk a vízi országúti Felfelé a Dunán, három or­szágon át vezet az utunk. Indulás előtt szikrázó nap­sütésben. a várakozás kelle­mes izgalma vibrál. BUDAPEST Belgrád-rakpart, nemzet­közi hajóállomás. A szak- szervezeti beutalóval érke­zett üdülők hadában mind­két nem minden korosztálya képviselve van. Leplezetlen kíváncsisággal nyitok be az előre kijelölt kabinba: most derül ki, az ország melyik csücskéből és kiket rendelt utitársul hat napra a véletlen. Meglepő­döm, mert aki először be­mutatkozik, szintén egri. Hajóra kellett szállnom, hogy találkozzam Pozder Pé­terrel, a Gárdonyi Gimnázi­um földrajz és művészettör­ténet szakos tanárával. A másik fiatalember úszómes­ter Szentesről, a harmadik lakótársam a kiskunhalasi vasútállomás forgalomirá­nyítója. Bemutatkozik a hajó 44 tagú személyzete nevében Kapás Márton, az üdülő ve­zetője, ő is ,földi”: recski születésű. A 164 beutalt vendéghez szól a kapitány is. — Másfél millió forintos költséggel újították fel a há­romszintes Budapest SZOT- üdülőhajót. Lapátkerekes gőzhajónk gyomrába hajtó­anyagnak három vagon pa­kurát pakoltak be. ezenkívül a vendégek étkezéséhez 600 kiló húst, háromezer üveg sört is betankoltunk.. I Vidám hafó Harmincéves a szakszervezeti üdültetés Kora tavasztól késő őszig folyamatosan újabb és újabb szakszervezeti tagok részére nyújt maradandó élményt a SZOT Budapest és Szocia­lista Forradalom nevű üdü­lőhajó. A hajó minden szegleté­ben jól hallható hangszórók­ból kellemes zenekíséret közben tájismertetés hangzik, majd az éttermekbe a va­csora utáni ismerkedési est­re . invitálnak. A napimá­dó hölgyek, akik az előbb még bikiniben napfürdőztek, most ruhatáruk újabb re­mekeiben jelennek meg. Idősebb nénike lakkcipőben, kezén retikül, haja kontybán. — Akár reggelig is ráérünk — nevet. — Messze van még POZSONY. „Kultúros Misiké”, a mó­ka., és játékmester, ellenál- hatatlan humorral szólítja azt a kedves utast, aki ja­nuárban született. Aki feb­ruárban és így tovább, az év minden hónapjára egy férfi, egy nő. Január szem­ben áll februárral, március áprilissal, bemutatkoznak egymásnak, zene, tánc. Üjabb ismerősök Heves­ből : gyöngyösiek, dohány­gyáriak és újabb felfedezé­sek Egerből: dr. Hackel Ilo­na a Finomszerelvénygyár üzemi fogorvosa, de a me­gyeszékhelyről jött az étte­rem egyik pincére, Krinszki István is. Éjfél után már többen pi­henni tértek, csak a „kert­helyiségben”, a hajó tatján szól a diszkó. Zálogosdit ját­szanak, s a vesztesre azt a büntetést szabták ki, hogy békaügetésben legyen szíves körbeugrálni 175 méter hosz_ szú hajónkat... Fent, a fedélzeten is kelle­mes az éjszaka. A parancs­noki hídról a kapitány ref­lektorfénycsóvákkal pásztáz­za a sötét vizet. Sok erre a zátony, szikla. Kormányo­sunk szelíd nyugalommal forgatja a kormánykereket, siklunk a bólyák között. Reggel hat órakor kötünk ki a szlovák fővárosban. Ki­adós reggeli után autóbu­szos városnézésre indulunk a háromszázezer lakosú Po­zsonyba. Történelmi helyek, eleven, nyüzsgő utcák, res­taurált vár, impozáns új épületek. A Kárpátok déli kapujá­ban, a Duna és a Morva torkolata fölött, a magas mészkőszirten levő híres dé­vényi vár romjaihoz is ellá­togatunk. Sietünk, mert a délutáni séta után este újra hajóra szálltunk. Az egyol- dalról feszített különleges építmény, a bratyiszlavai'híd után hamar osztrák vizekre értünk. Egyre közelebbről hívogat BÉCS. Felkelt a nap, a kikötőben ringatódzunk a Mexikó Platzon. A Duna bal part­ján előttünk a 252 méter magas Duna-torony, forgó étteremmel. Középen Bécs új színfoltja, fehéren szikrá­zó minaret integet. A mun­kásnegyedben letelepedett arabok építették. Balra a leszakadt birodal­mi híd. Élelmes amerikai üzletemberek a tragédia hí­rére azonnal légi különjára­tot indítottak akkor a ka­tasztrófa színhelyére. A ven­dégszerető bécsieket igen­csak bántotta, hogy a sze­rencsétlenség híre hozza ide a szenzációéhes amerikaia­kat, nyomban felülvizsgálták minden hidat... Találtak is egy másikat, ami szintén a Reichsbrücke sorsára jutott volna hamarosan... Annál büszkébb az ENSZ-város pa­norámája! Gigantikus épü­letcsoportok kacérkq^nak a Duna tükrében. Alig ér lábunk főidet a kikötőben, elözönlenek ben­nünket a bécsi üzletek ügy­nökei. mindenki kezébe tér­képeket. reklámplakátokat nyomnak: csak náluk vá­sároljunk, olcsón. Olcsón? Az árak — legalábbis ne­künk — csillagászatiak. Egy villamosjegyért húsz forintot számolhatunk, a Máriahilfe- ren egy ungarische lángos Kovács úrnál ugyancsak tíz magyar forintnak felel meg. Inkább a díjtalan — üdü­lési szolgáltatásként nyújtott — autóbuszos városnézést választjuk először. Séta a Ringben, végigjárjuk a Bur- got és környékét. Színes di­ák Bécs klasszikus neveze­tességeiről, de a Belveder- palota a Schönbrunni kas­télypark és a Práter neveze­tességei sem maradhatnak ki a látnivalókból. Élményekkel és persze il­latszerekkel, különleges szappanokkal megrakodva szállunk hajóra. A kultúros mint mindig, most is ele­mében, gondoskodik a jó­kedvről. Útközben filmvetí­téssel kísért előadást tart a legközelebbi al-dunai hajó- útról, s a harmincéves szak- szervezeti üdültetés hőskorá­ból idéz sztorikat, amikor még hízóversenyeket ren­deztek az üdülő vendégei ré­szére. A filmen most éppen a Duna csodálatos szépségű szakaszát, a Kazán-szorost látni. — Legközelebb itt üdülünk! — sóhajtunk egyetértésben mindannyi­an. _ Simon Imre 1979. augusztus 19., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents