Népújság, 1979. augusztus (30. évfolyam, 187-203. szám)
1979-08-19 / 194. szám
Á hivatás bűvöletében Emlékeket idézve meglovagoljuk a könyörtelen, a mindent uraló Időt. Fodor Istvánná, országgyűlési képviselő, a Recski Általános Iskola magyar—történelem szakos tanára lakályos otthonában — az egyik szoba ablakai a' Mátra magasba szökő, kékellő csúcsait fürkészik. — azt a harmadikos polgárista lányt emlegeti, aki valaha volt. öt varázsolja elénk érzékletesen, aki vasutascsaládban nevelkedett, ahol nem bővelkedtek pénzben, ott, ahol mégis élt az igény a felemelkedésre, a többre jutásra. — Rimaszombati vagyok, s a szülőföldhöz kötődés érzése ma is épp olyan erős bennem, mint régen volt. Akkor is, ha gyerekkoromban nehézségek sorával kellett megbirkóznom. A magyar tanítás — ennek akkortájt politikai okai voltak — a szlovák mellett háttérbe szorult. Így történhetett meg az, hogy tizenhárom éves koromban olvasási készségem körülbelül egy mai negyedikes kisdiák szintjével egyezett. Helyesírási adottságiammal se büszkélkedhet, tem. Ekkor azonban közbelépett egy nagyszerű pedagógus : magyartanárnőm, Nagy Olívia felkarolt, s elhatározta : segít hiányosságaim felszámolásában. Kitűnő érzékke, igazi nevelői rátermettséggel fogott ehhez a munkához. Egyszer megszólított: „Irmuska, gyere el délutánonként hozzám.” Én örültem a figyelemnek, a hívásnak, s időre meg is jelentem. Ekkor jött a kérés: „Itt ez a könyv, légy szíves olvassál fel belőle néhány fejezetet, olyan fáradt vagyok, ez pihentetne.” Hát elkezdtem, kínlódva, de egyre nagyobb türelemmel. Legközelebbre már készültem: szabad óráimban rendületlenül gyakoroltam, csakhogy szégyent ne vallják. Ezt a mesteri cselvetést ma sem tudom elfelejteni: ez az emberséggel társult ötletesség keltette fel bennem a vágyat, hogy tanító legyek én is, s legalább eny- nyire törődjek másokkal. A dédelgetett óhaj nem könnyen teljesült, mert közbeszóltak az anyagi gondok. A . lelkes patrónus azonban nem hagyta magára. Meggyőzte szüleit, s helyet szerzett Kőszegen egy vasutas- internátusban. — A többi már rajtam múlott, bár buktatókban nem volt hiány. Olyan kollégák közt tanultam a németet, akik szinte beszélték a nyelvet. Meg is jegyezte egy alkalommal tanárom: ..Széchenyihez hasonlítasz, ebben a körben te vagy a legnagyobb magyar”. Nem öncélúan csipkelődött, mert később hetente kétszer magánórákat adott számomra, •éiJóu-SßY.riF Alkotmánynapi kitüntetések A Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöksége a „Népfrontmunkáért” kitüntető jelvényt adományozta a megyei népfront öt aktivistájának: Forgács Ernőnek, a Hazafias Népfront egri 4. számú körzeti bizottsága titkárának, Halász Ist_ vánné nak, a mezőtárkányi községi nőbizottság elnökének, Juhász Lajosnak, az MSZMP hevesi járási bizottsága osztályvezetőjének, Kiss Jánosnak, a népfront he- vesvezekényi községi bizottsága titkárának és dr. Révész Tamás nak, a népfront megyei elnöksége tagjának. A kitüntetéseket szombaton a Hazafias Népfront megyei bizottsága székházában Páti Jenő, az Országos Tanács tagja, megyei titkár adta át. Az ünnepségen jelen volt Németh László, az MSZMP Heves megyei Bizottságának osztályvezetője is. ★ Szombaton délelőtt a Hatvani Konzervgyárban tartottak megemlékezést alkotmányunk 30. évfordulójáról. Az ünnepségen Papp József igazgató az „Élelmiszeripar Kiváló Dolgozója” kitüntetést nyújtotta át Balogh Istvánná és Kiss Gábor szakmunkásoknak. Hevesen a körzeti áfésznél, Berecz Géza, a MÉSZÖV általános titkárhelyettese adta át a kulturális miniszter által adományozott „Szocialista Kultúráért” kitüntetést Mikus Kálmánnak, az áfész előadójának, aki több mint huszonöt éve irányítja, szervezi a kulturális és közművelődési munkát. A megye legjobb könyv- terjesztője Bakit Jánosné, az áfész dolgozója, aki több éves kiemelkedő munkájáért megkapta a kulturális miniszter elismerő oklevelét. ★ Az Alkotmány 30. évfordulója alkalmából a „Szocialista Kultúráért” kitüntetést kapta Németh József, a Mátraalji Szénbányák Vállalat szakszervezeti bizottságának titkára. A Fészekklubban megrendezett ünnepségen a kitüntetést Ligeti László, a SZOT alelnöke adta át. Augusztus 29-én és 30-án gépkocsinyereménybelélkiinyv-sorsulás Az Országos Takarék- pénztár augusztus 29-én és 30-án rendezi a gépkocsi- nyereménybetétkönyvek idei harmadik, sorrendben 73. sorsolását. A sorsoláson az 1979. április 30-ig váltott és •július 31-én még forgalomban levő 5 ezer és 10 ezer OäMks , 1979. augusztus 19., vasárnap forintos nyereménybetétkönyvek vesznek részt. A Budapesten váltott gépko- csi-nyereménybetétkönyve- ket augusztus 29-én, szerdán délelőtt 9.30 órai kezdettel, a vidéken váltotta- kat pedig augusztus 30-án, csütörtökön délelőtt 8.30 órai kezdettel sorsolják a MÉM Budapest V., kerület Kossuth Lajos tér 11. szám alatti kultúrtermében. A kétnapos húzáson összesen mintegy 990 személygépkocsi talál gazdára. (MTI) méghozzá úgy, hogy az oktatásért egy fillért sem kért. Ezek a szép tettek befolyásoltak engem, ilyen úton akartam járni én is. Állást —. igaz, csak helyettesítői szerepkörben — Alsódabason kaptam, egyházi iskolában. Ez bizony egyáltalán nem tetszett, hiszen Sejtettem: olyan korszak jön, amelyben kibontakozhatnak a hozzám hasonlóak képességei. Végül Dormándori fogadtak, s itt már állami intézményben dolgozhattam. Tizenegy eseményekben gazdag esztendőt töltöttem itt Mindig sok bajom volt a magyarral, de a sors úgy hozta, hogy a humán tárgyakat nekem osztották, így hát nem léphettem vissza. Mennyi feladat várt akkor ránk Szerveztük a nőmozgalmat, magyaráztuk a párt politikáját, elláttuk a népműveléssel járó összes teendőket. Nem húzódozhattunk, hiszen nem volt. aki helyünkre álljon. A munkán különben menet közben mindig megkedveli az. aki nemcsak önmagáért él, hanem szeretne másoknak is adni. Orvosa — egészségi okok miatt — környezetváltozást javasolt: így került Recsk- re. A magyartól és a történelemtől itt sem szabadulhatott meg. Ezért elhatározta, hogy levelező tagozaton megszerzi a diplomát. Egykori tanárainak hitére gondolt, s könnyebben vette az akadályokat. 2 — Utólag nagyon megkedveltem az irodalmat és a históriát, hiszen mindkét tárgy gazdag tárháza a nevelési lehetőségeknek, ezer alkalmat kínálva arra, hogy formájuk tanítványaink jellemét. A hatás titka az, hogy megtaláljuk a legcélravezetőbb módszereket. Ügy, ahogy hajdani tanáraim tették. Az ő emberségük, s megannyi ismerősöm tisztessége sarkall mind többre. Annak örülök, hogy igazi közösségben valósíthatom meg elképzeléseimet. Nálunk ntm honos a torzsalkodás, az intrika, itt minoenki a gyermekekért tevékenykedik, ezért születhetett hamisítatlan alkotói légkör. Ilyen háttér nélkül a képviselői tiszttel járó feladatokat sem oldhatnám meg úgy, ahogy kellene. A kitüntetés, bár névre szól, azok érdeme is, akik lehetővé tették terveim valóra váltását. Ezt köszönöm kollégáimnak. Pedagógusi ars poétikám? Arany Jánost idézném, mert ő olyan szépen megfogalmazta: Embernek lenni, mindig minden körülményben. Pécsi István A híres sebész bevihar. " zott a műtőbe, futtában rángatta kezére a kesztyűt. — Szike! Már nekikészült, hogy felnyissa a beteg hasüregét — az utolsó pillanatban azonban megtorpant. — Idehallgasson — kérdezte a műtősnőtől —, mit is kell eltávolítanunk? — Sajnos — felelte a műtősnő — én nem tudom pontosan, főorvos úr, de úgy rémlik, hogy valami ,,-él”-re végződő dolog. — ,,-Él”-re? Konkrétabban, kedvesem!... Vakbél, Végbél? — Nem, doktor úr, inkább ,,-r”-re végződik! — Gyomor? Tumor? Orr?... Nem hiszem, hogy a beteg örülne az ilyen radikális beavatkozásnak... Kar! ... Tudja mit? Telefonálok a feleségemnek, ő talán emlékszik rá: hiszen rendszerint elmondom neki, hogy milyen feladatok várnak rám... A sebész tárcsázott. — Ide hallgass, drágám, nem emlékszel véletlenül, hogy melyik szervét kell el- távolítanom ennek a betegnek? Olyan bajúszos fiatalember, dús, kajla bajusza van.. . — Fogalmam sincs. — Tudod, egészen kiment a fejemből... de lehet, hogy valami „r”-re végződő dolog. Az egri nyári egyetem vendégkönyvéből Űj filmnyelvi mesterei Egy ikerpár: Jancsó Miklós és Hernády Gyula Kezdetben volt, hogy szinte senki sem értette filmjeiket. A csendes, tanácstalanságot rövidesen harsogó viták váltották föl arról, művészet-e amit csinálnak? A nemzetközi díjak, elismerések aztán meghozták a hazai rangot is, s a megbékélést..! egészen a legfrissebb o’aszországi botrány kitörésé- g ... Ma már ezen is túl vagyunk, sőt Jancsó Miklós és Hernády Gyula tantárgy lett, hiszen az egri nemzetközi filmes nyári egyetemen az ő munkásságukat, életútjukat mutatják be a résztvevőknek. — Milyen érzés? Kicsit fanyarul mosolyogva néz össze a két alkotó, mintegy jelezve: lehet ez még másképp is ... Érthető módon, hiszen egy olyan háromórás vita után ültünk össze beszélgetni, ahol a kurzus tagjai szinte ízekre szedték mindkettőjüket. — Az idő, azt hiszem, mindig a művészeknek dolgozik — válaszol végül pipájára gyújtva Jancsó Miklós — nem előbb, akkor utóbb, bizonyos, hogy a közönség megérti és elfogadja, miről szeretnénk beszélni, s miért éppen úgy, ahogy tesszük. Persze ez nem egyszerű dolog. Hiszen a rohanó ma embere, szeretne minél hamarabb és minél fogyaszt- hatóbb formába valami konkrétumot tudni a körülötte levő világról. Ez bizony kedvez azoknak az általunk kisrealisztikusnak nevezett filmeknek, amelyek például a megújult Hollywoodból kiáramolva ellepik a mozikat. Ezek a produkciók azoknak az „ártatlan embereknek készülnek, akik nem tudják megítélni, hogy a látottaknak mennyi a valóságháttere. A hamis sztori — amely azonban sohasem lépi át a hihetőség határát — elandalítja őket. Így kiváló médiumai lesznek annak a szuggesztió- nak, hogy a társadalmi bonyodalmak megoldásának az amerikai útja a legideálisabb. — Furcsa kettőssége ez — veszi át a szót Hernády Gyula. — Hiszen bennünket, első közös munkánk idején, éppen az a fölismerés ösztönzött egy új formanyelv megalkotáséra, hogy a mai kor rohanó tempója nem kedvez a hömpölygő, nagy formátumú realista alkotásoknak. Megfigyelhető ez az irodalomban is. A nagy családregényeket felváltotta a kiha- gyásos technikával dolgozó novella. Ezt a kihagyásos dramaturgiát próbáltuk mi a vetítővászonra átültetni. Sűrített információtartalmú jelek rengetegével, absztrakcióval kiküszöbölni a hagyományos anekdotikus történeteket. — A Szegénylegények, az Égi bárány, és a Csillagosok és katonák, a Csend és kiáltás után számtalan írásban boncolgatták, értelmezték a jancsói jelképeket. A viták azonban egy-egy új filmnél újra meg újra fölelevenedtek ... Jancsó Miklós élénkén gesztikulálva válaszol: — A művésznek az a dolga, hogy önmagát ki teljesítse. Nem az, hogy magyaré zgassa, mi az, amit csinál. Mindennél jobban beszél a mű. A megértetés, az igazán elemző kritika feladata lenne. Nálunk viszont a lapokban legtöbbször nagyon kevés és csak felületes ítéletet tartalmazó ismertetőcikk jelenik meg. Eléggé kérdéses, mennyire képesek ezek valóságosan tájékoztatni, eligazítani a nézőket, akik többségének az alapvető képi műveltsége sincs meg. Arra azonban jó néhány példát tudok, hogy megfelelő közegben ennek híján is átérzik mondandónkat. A Még kér a nép-et — amely ellen az volt a vád, hogy szakított a forradalmi- sággal — Santiagóban, az Allende-kormány utolsó napjaiban olyan sikerrel vetítették, hogy a közönség — magam láttam — könnyezve jött ki a moziból. Hasonló, nem várt meglepetésben volt részem Teheránban is. Ilyenkor érzi az ember, talán mégis van munkáinak valami szerepe a világban. — Két igen távoli országot említett, ahol az emberek annak ellenére magukénak érezték filmjeiket, hogy azok jellegzetes, népies magyar környezetben játszódnak ... — Két okból is szükség- szerű ez — veszi át a szót Hernády Gyula. — Az egyik ok, hogy a magyarországi történelmet vajmi kevesen ismerik határainkon túl. A konkrét utalásokat senki sem értené. Így kénytelenek vagyunk egy olyan archaikus világba visszalépni, amelyet minden nép valamiféleképpen a sajátjaként fogadhat el. A másik okot a meghatározatlan tárgyiasság fogalmával jelölném. Ennek alkalmazására minden olyan alkotó rá kényszerül, aki tartós filmnyelven akar forgalmazni. Egy mai utcakép ugyanis, vagy egy mai divat szerint öltözött szereplő olyan hamar elavul, hogy már tíz év múlva is zavaróan hat megjelenésük a vásznon. Filmjeinkben az a törekvésünk, hogy csak a tárgyakból szinte meghatározhatatlan legyen a sor. Ugyanakkor persze, kellőképpen szuggesztívnak is kell maradniuk a képeknek. — Legutóbbi közös munkájukkal, a Bajcsy-Zsilinsz- ky Endre életének motívumait földolgozó triológiával ismét újat próbádnak. Hiszen a Magyar rapszódia, az Allegro Borbaro — e kettőt a nyári egyetem közönsége is az egriek láthatták — s a készülőben levő Concerto hőse, Zsiday István jellem- fejlődésén megy keresztül. Nincs ez ellentétben azzal, hogy mind ez ideig támadták az úgynevezett pszicho- lógizáló filmeket? A feleletet ismét Hernády Gyula adja: — Csak azokat, amelyek rossz irányban manipulálják a közönséget. S csak any- nyiban, amennyiben egy individuális hőst a középpontba állítva rendkívül könnyű hazudni. De elvetni sohasem vetettük el, hiszen végül is pszichológia nélkül nehezen képzelhető el bármely film. A trilógiában talán azért erősödik föl, mert Bajcsy-Zsilinszky fölfokozott érzékenységgel megélt élete kiválóan alkalmas szemléltetni azt, hogy a valóság miként, milyen hatásokkal alakította, illetve ala_ kítja át az egyes emberek sorsát. De egy másik példával élve, a Hasfelmetszö Jack című darabunk, amely azt boncolgatja, mennyire manipulálható, egy társadalom, valamiféleképpen szintén pszichologizál. — Ha már a színdaraboknál tartunk ... Egyre többet találkozunk munkáikkal a pódiumon. Mint hírlik, leg- közelebbb egész újszerű módon. Szerepet cserél ugyanis a művészházasság két tagja, az író és a rendező. — Nem, már nem házastársaknak nevezzük egymást, hanem egypetéjű ikreknek, mert azok nem válhatnak el — tiltakozik nevetve Jancsó Miklós. — S így, ugye, érthető, ha ki szeretnénk próbálni magunkat az ikertárs műfajában is. Gyula új színművét, a Mata Harit rendezi a Játékszínben, én pedig darabot írok, krimit. A sztori persze titok ... — Mikor láthatjuk őket? — Gyula bemutatója novemberben lesz, én pedig ta_ Ián tavasszal végzek a munkával. Addig persze még előttem áll a Concerto leforgatása. Mindegyik új alkotáshoz sok sikert kívánunk! Németi Zsuzsa — Akkor kar. Biztosan kar. — Alighanem igazad van, drágám. Annál inkább, mert ebből kettő van, és nem lesz nagy baj, ha... — Igen, drágám, de ne felejtsd el a legfontosabbat: sajtot kell venned. Ma nálunk ebédel Federico, és ő imádja a sajtot. Nem felejted el? — Milyet vegyek? — Akármilyet. Különben, ha friss camembert van, akkor inkább azt vegyél. — De hiszen Federico ki nem állhat ja! Mindig rosz- szul lesz tőle. — Éppen ez a jó, legalább eggyel több beteged lesz. Az asszony letette a kagylót, a híres sebész pedig visszament a műtőbe. — Nos, kiderített valamit? — rontott rá a tanársegéd. — Az égvilágon semmit. — Nekem már dereng: ez valami ,,-ómá”-ra végződő dolog lehet, nem „_r”-re... — mondta a tanársegéd. — ,,-Ómá”-ra? Talán szarkóma? Vagy szimptóma? Vagy axióma. .. ? — Nekem ugyan egykutya — felelte közömbösen a tanársegéd. — Az ön betege, nem az enyém. A sebész komoran végigmérte a pácienst. — Egyelőre mindenesetre lenyisszantom a bajúszát — jelentette ki. — Telefonáljunk haza a lakására — kapott észbe a műtősnő. — Talán a hozzátartozói tudják. — Nagyszerű ötlet! — kiáltott fel a sebész és megint a telefonhoz indult. — Senora Rnmirez? Itt Lopez doktor beszél. Nem, semmi különös nem történt. Csak kérdezni szeretnék valamit: nem emlékszik véletlenül, hogy mit kell kioperálni a kedves férjéből? — Nem tudom. Űay rémlik, valami ,,-itisz” végű nyavalya lehet. — Egy pillanat, mindjárt elsovolom mindazt, amire így kapásból emlékszem: appen- dicitisz, nefritisz, kolitisz... — Nem. nem, egészen más. — Akkor mit parancsol, hogy kinyisszantsak belőle? — Amit óhajt, én nem ártom bele magam a férjem ügyeibe! Amire a híres sebész visz- szatért a műtőbe, a beteg már felocsúdott, mert az altató hatása véget ért. — Ezt a tésztát! Még a saját felesége sem tudott értelmes választ adni. — Az én feleségem csupán azt tudja — avatkozott bele az operáció szenvedő alanya —, amiből haszna van. A legönzőbb teremtés a világon. Képzeljék el, amikor a fogpasztát használja, mindig a tubus közepét nyomja meg, bár tudja, hogy ezt mennyire utálom! Hiszen a tubust alulról kell nyomni. Mit szólnak hozzá? — Szörnyű! — kiáltott fel a tanársegéd. Ekkor a sebész félbeszakította a beteget: — Apropó, nem emlékszik véletlenül, hogy mijét kell kiszednem? — Semmit, az isten szerelmére, semmit! Én nem beteg vagyok, hanem a villanyszerelő, és a biztosítékot megjavítani jöttem, ez a nőszemély pedig — a bal- szerencsés páciens a műtős, nőre mutatott — rám vetette magát, az orrom alá dugott valamit, és akkor egyszerre csak elnyomott az álom. :. De hol is van az az átkozott biztosíték?! Gellért György fo rditása
