Népújság, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-08 / 158. szám
Selmeci György kiállítása Egerben Mint már hírül adtuk, Selmeci György festőművész alkotásaiból rendeztek kiállítást Egerben, a Megyei Művelődési Központban. A három héten át látogatható tárlaton az érdeklődők a művésznek mintegy negyven munkáját tekinthetik meg. Képeinken Kristófnak, Ágos. tonnák, magamnak című és Bábu triangulummal című művei. (Fotó: Tóth Gizella) „Hogy Júliára talála” 425 éve született irodalmunk első magyar nyelvű költője, Balassi Bálint a híres középkori várban, a Ga- ram menti Zsólyomban, amelyet I. (Nagy) Lajos király építtetett: ahol vadászatai idején Mátyás király lakott; amelyet később Rákóczi, Thököly és Bocskai bírt. Még negyvenéves sem volt a hányatott sorsú költő, amikor török ágyúgolyótól halálra sebezve Esztergom falai alatt végrendelkezett. Végakarata szerint a Magas- Tátra alatti Hybbén temették el édesapja és testvéröccse mellé. Vajon hová lettek verskéziratai, hová tűntek a szerelmes sorok, amelyekkel nemcsak főrangú szerelmeit: Júliát, Céliát, Fulviát, de a közrendűeket is; a bécsi Zsuzsannát és Anna-Máriát, illetve a cdterás krakkói lányt ünnepelte?. Életében egyetlen költeménye sem jelent meg nyomtatásban. Halála után pedig csak istenes verseit és vitézi énekeit ismerték, szerelmes versei kéziratban terjedtek. Az eredeti Balassi-kéziratok mind elvesztek, sőt lassan- lassan a másolatok is eltűntek. a múlt század végéig feledésbe merültek. 1874. augusztus végén a Magyar Történelmi Társulat Zólyom vármegyében tartotta vándorgyűlését. Radván- szky Béla, a zódyoimradványi kastély tulajdonosa ekkor nyitotta meg a gazdag könyvtárat és a családi levéltárat a kutatók előtt. Itt talált rá a becses könyvre Deák Farkas. A lapok számozatlanok voltak, Rimay János, Zrínyi Miklós verseit és Balassi Bálint szerelmes énekeit közölték az eredeti kéziratok alapján. A Rad- yánszky- vagy Balassi-kódex néven ismert kéziratos könyv — több évtizedes bújdosás után — 1950 óta az Országos Széchenyi Könyvtár tulaj dona. Balassi élete városunkhoz, Egerhez is kötődik. A legdicsőségesebb magyar várban vállalt ötven lóval járó hadna,gyságot. A Habsburg- Magyarországon ugyanis nagyobb karrierre aligha lehetett reménye. Itt ismerte meg az Anna- illetve Júlia - versek hősnőjét, a vár kapitányának féleségét: Losonczi Annát. Éppen 400 éve. 1579 tavaszán született meg Egerben az első magyar szerelmesvers-ciklus. A huszonöt énekből összeállított ciklus feladata Losonczd Anna meghódítása volt. A verseket azonban a költő nem a divatos udvarló, alkalmi költészet színvonalán írta, hanem művj* igénnyel, általuk emelte szerelmi líránkat a humanista-petrarcista poé- zis rangjára. „Műve sarkpontjául Júliát tette meg” — írta róla a hűséges barát és tanítvány, Rimay János. A kedves igézetétől évekig nem tud, nem is akar szabadulni a verhetetlen vitéz. Gondolatban még később is visz- sza-visszatér Eger falai közé, ahol a vár úrnőjének, Losoncai Annának szólt a XVI. század legszebb szerelmes vallomása: „Júlia két szemem, oltha- tatlan szemem, véghetetlen szerelmem.” Dobóné dr. Berencsl Margit Új könyvek A Magyar Századok című sorozat a Szépirodalmi Kiadó vállalkozásaként 1955-ben indult, s évente egykét kötettel jelentkezett, olyanokkal, melyeknek meg-! jelenése esemény volt a történelmi emlékiratokat, emlékezéseket szerető olvasóközönség, s nem utolsósorban az ifjú történésznemzedék számára. Az emlékiratirodalom „.. .a szellemi élet, a gondolati haladás szükségszerű igényeire, vagy éppenséggel egy búcsúzó nemzedék belső gyónáskényszerére épül” — írja Balogh Edgár, s hangsúlyozza, hogy „az emlékiratok garmadájának mély értelme van, történelmileg és bölcseletileg is felmérhető és megokolható igazsága.” Aztán jó pár évre elsorvadt, szinte megszűnt ez az értékes könyv- sorozat sokak sajnálatára. Nagyon örvendetes, hogy a sorozat megújult, s ez évben már másodszor jelentkezik: Az aradi vértanúk című kötet után ismét egy kétrészes válogatással „Küzdelem, bukás, megtorlás” címen. A Tóth Gyula által válogatott és szerkesztett két bő terjedelmű kötet az 1848—49-es szabadságharc végnapjairól közöl emlékiratokat, naplókat. Attól az időtől kezdve, amikor Haynau táborszernagy főparancsnoksága alatt 83 ezer katona vonult fel, s időközben I. Miklós cár seregei is megindultak Magyarország felé. 1849. június végén a mintegy 170 ezer főnyi magyar erővel szemben csaknem 400 ezer főnyi ellenséges haderő állt szemben. Görgey az osztrákok ellen harcolni, az oroszokkal kiegyezni kívánt. Kossuth más véleményen volt. A hadvezetésben s a kormányban is ellentétek robbantak ki, végül is persze nem ez döntötte el a forradalom ügyét, hanem a túlerő, a számok törvénye. A bukás, a világosi fegyverletétel körülményei ismeretesek, a megtorlás is, melyet egy névvel szoktunk jelezni: Haynau.' Akit nem végeztek ki, nem vetettek börtönbe, nem soroztak be idegen hadseregbe, az menekült: Törökországba, Itáliába, Franciaországba, Amerikába, Angliába. A toliforgatók közül sokan, az ebbéli mesterségben kevésbé járatosak közül sem kevesen, megírták emlékeiket, közrebocsátották naplóikat. Jó részük külföldön jelent meg könyv alakban, jószerint idegen nyelven, melyek aztán csak néhány évtizeddel később kerülhettek a magyar olvasóközönség elé. Volt néhány, melyeknek eredeti magyar kézirata elveszett, és úgy fordították vissza magyarra. Ezek, valamint a kiegyezés után itthon megjelent emlékiratok legnagyobb része ma már nagykönyvtárakban hozzáférhető. E kiadványokból, kéziratokból készített válogatást Tóth Gyula, jó érzékkel kiválasztva a legtöbbet mondó, forrásértékű szövegeket. A legismertebbek Kossuth iratai, többé- kevésbé ismertek a szakmai közönség előtt. Dembinskié, Madarász Józsefé, Degré Alajosé kevésbé, hogy Potem- kin Ödön huszárhadnagy memoárjait ne is említsük. Természetesen nem lénne teljes a kép, ha nem közölné e jól szerkesztett kötet például a végig Bécsben, ellenséges környezetben élő Frankenburg Adolf emléklapjait. A mintegy ezer oldalnyi összeállítás harmincnyolc emlékiratot bocsát az olvasó elé. Külön ki kell emelni a csatlakozó jegyzetapparátust, a források pontos megjelölését, s mindenekelőtt a Személynév magyarázatok című részt, mely rövid biográfiát ad a két kötetben szereplő valamennyi jelentős személyiségről. Csak örömmel üdvözölhetjük a Szépirodalmi Kiadó e vállalkozását, remélve a beígért, hasonlóan értékes és érdekes folytatást. Zéef F. Hagy István: Fityiszt a halálnak H ú hiszed, ha nem, egyszer már magához szólított engem a halál, de fityiszt mutattam • neki. Jól megvagyok én vele, • eszem ágában sincs haragudni rá, £ s tudom, hogy találkozunk még. ■ De egyelőre jobban érzem magam ■ itt, köztetek. ■ Hogy gyakran gondolok-e rá? ■ Nem mondhatom. De ha mégis, S akikor sem olyan szörnyű, mint £ vélnéd. Szánté közömbös már. ■ Megúsztam, túléltem, itt vagyok, • kész. Ha meghaltam volna, annak £ si-ncs jelentősége, hiszen nem érez- • tem semmi, de semmi ijesztőt, • akárcsak az a tizenkilenc utas társ, ! aki azóta szerves részévé vált az ■ anyaföldnek. • Ha nem tértem volna magarn- ! hoz, simán, a legcsekélyebb fájda- £ lom nélkül vonultam volna ki eb- ■ bői a jóképű világból, csak azasz- í szonynak meg a gyerekeknek lett S volna rossz fenemód. Talán ta- £ pasztaltabb vagyok másoknál azzal, hogy megfordultam a halál : háza táján — ennyi az egész. De £ igazán, cseppet sem volt rémítő. ■ Sokan azért félnek tőle, mert azt képzelik, hogy borzalmaikat és is- £ tan tudja mekkora kínokat kell ki- £ állni a végső pillanatokban. Pedig S tévednek. A halál könnyedén, £ szinte játékosan jön. s esze ágá- £ bán sincs meggyötörni az embert. * Ahogyan a születésemre, úgy a ha- : lálomra sem emlékezhetem, tehát újra csak azt húzom alá, hogy ■ semmit nem jelent számomra. A katasztrófa előtt és azóta is £ álmodtam mindenféle rémítő dol- ! gokat, sziszegő mérgeskígyók ker- £ gettek, feneketlen sötét mélységbe £ zuhantam, olyan víziók gyötörtek, ■ hogy beleizzadtam a rettegésbe, s £ mikor fölébredtem, volt olyan ér- £ zésem, hogy a halál akart karon- £ fogni. Most már tudom: az álom- ! halál nem olyan, mint az igazi. £ Kegyetlenül nyomasztó érzést tá- £ maszt ugyan, meggyötör, ahogy S csak tud. de elég arra gondolni, £ hoígy eh. csúf álom ez az egész és máris szabadulni lehet tőle. A valóságos halál azonban, amely az ébren levő ember után nyúl, egészen más természetű. Olyan mentőangyalféle, akiről azt tartják, hogy puha kötényébe ejti a fölbukókat. Ügy, mint fiatal anyám, aki leguggolt tőlem néhány méternyire, és biztatott: szaladj, kicsim, az ölembe! Ha van teljesebb biztonság az anyaölnél, úgy csak a szelíd, jóságos halál karja lehet az. ás a betegség, nézetem szerint. Némelyik közülük, a makacsabb. az alattomosabb fajta — hallom — tantaluszi kínokkal jár. Mondják,, ilyen a rákkór is, amely végső stádiumában szinte kibírhatatlan. De a nyavalyák legszelídebbje is ezerszer gonoszabb a halálnál, amely mintha csupán azért létezne, hogy megváltsa a hitvány életű szenvedőket, visszaadva porhüvelyüket az örök természetnek. Olvastam valahol, alighanem Bessenyei György beszél róla, hogy az emberfia hamva a földdel elkeveredve ki fog zöldülni, és füvet ad a juhoknak, kecskéknek, ezek húsával, tejével meg szintén emberek táplálkoznak. Ha azon a tizenöt évvel ezelőtti nyári napon el nem döntöm, hogy mégiscsak jobb lesz megmaradnom, egyelőre akkor belőlem is friss életek fakadtak volna azóta. Nem tudom, ki hogyan látja, számomra egészen megnyugtató annak tudata, hogy végleges elmúlásommal nem foszlok haszontalan semmivé, hanem fontos összetevője leszek a diadalmas életnek. Sokan nem mernek a halálról beszélni se, mert babonásak, azt hiszik, akkor megjelenik. Minek az ördögöt a falra festeni? — így. Egyszer a vén császár, Hailé Sze- lasszié csúnyán legorombította a jópofa újságírónőt, mert az megkérdezte tőle, gondolt-e már a-halálra. „Nem értjük a kérdést” — reagált a szokásos fejedelmi többesben. Pedig neki már értenie kellett volna. A halál, mint a gondos ápoló, nem megy messzire a legyengült szervezettől, s iparkodik segíteni rajta. Az . egészséges életre korántsem ügyel annyira, s mihelyt látja, hogy nincs rá szükség, megy a jobban rászorultak hóna alá nyúlni. A mit eddig mondtam, a magam megmaradásával bizonyítom. Nyolcvanassal robogott velünk a busz azon a gyorsjáratúnak nevezett betonon. Jobbkézről akácerdő, bal oldalon vasúti vágányok. Ügy tudom — utólag értesültem erről is, mint a halottak számáról —, negyvenketten voltunk, ki Szegedre, ki Pécsre igyekezett, az akkor még kifizetődő belföldi légijáratokkal. Látom magam előtt: fogtam a hátsó föl járónál levő pénztár merevítő fém- rúdját, előttem az ülések mind foglaltaik, mögöttem többen álltak a busz topogórészében. Jól elém vi- lágli'k. kellemes érzés bizsergetett, mert eszembe jutott a táskámban levő szoknyánakvaló, amellyel a feleségem akartam meglepni. Finom kelme volt, akkortájt még nehezen lehetett hozzájutni, örültem neki, na. Azt hiszem, még halkan fütyörészgettem is, olyan igazi elégedett állapotban voltam. Előttem egyetlen utas állt, aki egy- szercsak ilyesmit kezdett dünoyög- n,i: nézzék már ezt az ürgét, még árokba visz bennünket. Megállapítottam, hogy a fölüljáró hídon vagyunk, és a kerék csakugyan súrolja a gyalogjárda peremét. Ebben a pillanatban azonban átvágódtunk az ellenkező oldalra és szálltunk, mint a madár. Működő agyam utoljára még két éles fölvételt készített számomra. Az egyik: a vaskorlát úgynyílik-máli'k szét előttünk, mintha puha kötélből vagy selyempapírból lett volna. A másik: bizonyosra vettem, hogy a hídtól földet érve tovább siklunk majd simán és könnyedén Ferihegyre. Szorongásnak. ijedelemnek a leghalványabb árnyéka sem vetődött rám. Nem volt rá idő. Inkább megkönnyebbültem. súlytalanná váltam egy icipici mámor közepette. V oltaképpen ekkor léptem rá a lét és a nemlét küszöbére. Attól a mimutumtól kezdve, hogy a belém szerelt képmagnó nem rögzítette a történteket — akárhogy is veszem —, a saját énem szempontjából megszűntem létezni. Semmit, de semmit nem tudtam arról, hogy bennem a sejtek, a zsigerek, a véredények, a csontok mekkora károsodást szenvedtek, és visszafordulhatok-e a tökéletes puha csönd és sötétség zónájából. Mindenesetre erősen akarhattam, hisz nem tetszett nekem odaát az a kerekded semmi. Amikor magamhoz tértem és nyiladozó s zemem hasa dékán rám nézett a napsugaras élet, rögtön a szoknyá- nakvaűó jutott az eszembe. Azt hiszem azért, mert kopácsoltak a tetőn és bőröndök szálldostak, cikáztak fölöttem. Féltem, nehogy lába keljen a feleségem ajándékának. Hát nem érdekes? Rajtam, mellettem emberi testek halmaza, az egyikről futtában megállapítottam, hogy hason fekszik, de fölfelé mered a szeme, mégis az volt az első szavam: a táskára tessenek vigyázni! Emelni akartam a jobb kezem, kicsit furcsálltám, hogy nem engedelmeskedik, aztán ráhagytam. Jó érzéssel töltött el az a meggyőződés, hogy élek, fájdalom nulla, ennél tovább azonban nem jutottam, Eszméletlenül dughattak a menlőkocsiba. r Ú tközben tértem magamhoz ismét, hogy attól kezdve mindig észnél legyek. A Koltóiba vittek, valami alagsorfélében he- vertettek egy tolókocsin, és örültem, hogy szaladoznak körülöttem. Egy fiatalember jött oda, hogy tudna-e valamit segíteni. Megkértem, telefonáljon a nővéremnek, Pesten lakik. A fiú jobb kezéről hiányoztak az ujjak, a maradék tenyere olyan volt, mint egy bunkó, s kíváncsi voltam, hogyan tud így telefonálni. Ott állt egy fülke, bement, és tárcsázott hüvelykujjának egy csekély maradványával. Hát ennek igazán tudtam örülni, pedig akkor már sajogni kezdett mindeen tagom. Ránéztem a kezemre, hogy mi a csodáért ma- kacskodik, ha emelni akarom, s akkor láttam, hogy a zakómon vastagon átütött a vér, alul meg csöpög elég kiadósán. Ügy éreztem, a csípőm is kificamodott, de inkább a fejem érdekelt, mivel abból is szivárgott a vér. Jöttek értem, fül - vittek valahová, körülállták, tanakodtak az orvosok. Egy csöppet sem aggasztott ez, sőt nyugtató hatással volt rám. Belül csupa zene és vidámság voltam, amikor végül is letakarták a fejem. „Csak nem akarnak elaltatni?” — érdeklődtem a legkisebb ijedelem nélkül. „Nem, csak megvarrjuk kicsit a fejét” — mondta valaki. „Aztán szép munkát csináljanak ám, mert szakmabeli vagyok” — mondtam. „Hogyhogy?” — kérdezte. „Szabó a mesterségem” — vágtam rá, és majdnem elnevettem magam, hogy sikerült találót füllentenem. II zt hittem, két hét múlva kiH engednek. Egy fenét. Mivel a medencecsontom is összetört, s izmok, vivőerek szakadtak szét szöveteim mélyén, öt hónapig tanyáztam a kórházban. Azt mondták. azért mondott le rólam a halál, mert különös életerőt és kedvet. látott bennem. Még hazakerülve is fél évig hordtak kezelésre, mert újra kellett tanulnom a járást meg más műveleteket is. És amikor teljesen fölépültem, akkor tudtam bizonyosan: annyira imádom ezt a sokbajú, szépséges életet, hogy legszívesebben soha,nem válnék meg tőle. Pedig már tudtam, hogy a kedves, puhakarú halálhoz merre vezet az út.
