Népújság, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-06 / 156. szám
Asztalos 3ohák fafaragásai Asztalos Joachim fafaragásait Egerben, a Volán Köz. művelődési Klubjában állították ki. Július 21-ig a Lenin úti teremben tekinthetők meg ezek az erőteljes fogal- mazású, a palócélet ihlető varázsától életre keltett alakok, szobrok, reliefek. Asztalos Joáchim — vagy ahogyan ő néha írja, vagy felvési a nevét, játékosan, engedve a hazai becézésnek — Johák 1978-ban kapta meg a népi iparművész címet és ezzel a hivatalos minősítéssel azt az elismerést, amit már korábbi munkáival is megérdemelt volna. Bár az sem leértékelendő, hogy 1973. bán megkapta a Nemzeti Galéria nívódíját a naiv művészek kiállításán. A népi fafaragó zsellércsaládból származik, a palócföld népe, szegénysége, szokásai, legendái vették és veszik körül őt. A falu érdekes embereit, a történelemnek számára nagy és megközelíthető alakjait vési . ki azokból a fa rönkökből, amiket Párád körül, a Mátra hegyei között előtalálhat. Az olyan tehetségeket, mint Asztalos Johák, szokták egy- időben a divat szerint, divatosan naiv művésznek nevezni; talán azért, mert az ösz- tönösség. amely végül is elvezeti a formához és á mondanivalóhoz ezeket a szakképzés nélkül maradt alkotókat, olyan világot tárnak fél és úgy, ahogyan a tudatos művész nem teszi, amire az nem vállalkozik. A naiv itt nem leminősítés, hanem egy folyamat jelzése, jelentése. Mert Asztalos Joachim — most már az eredmény, tehát az alkotás oldaláról nézve — a legkevésbé sem mondható naivnak, — a szónak köznapi használata szerint. Tudatosan arra tö- ■ rekszik, hogy megörökítse az ő belső világának nagyságait. Például a palóc asszonyokat! ®s olyan külső és belső tartással, ahogyan ő látja őket. Ezek az asszonyok, lányok talán még a férfiaknál, a férfi-hősöknél is tisztábban és igazabban szólnak arról az elsüllyedni kész félmúlt- ról, amit a fafaragó zsellér- gverek megélt. Sobri Jóska, Pintér Pista, Vidróczki Marci ugyan magasabban állnak ezeknél a palóc-madonnáknál, félig a ' felhők között már a művészi képzeletben, hiszen ezeket a nagy akaratú és betyárrá vedlett népeket a falu csendjében suttogva emlegették; ezek legendává, vallomást kicsikaró tekintéllyé nőttek a faszobrász szemében, hogy aztán melléjük lopakodjanak a Favágó, a Háborús rokkant, a Fázó cigány is. mint akik az Ezerarcú falusi élet árnyékosabb oldalát népesítik be. Az egyéniség, a jellem megformálása mellett a falusi sokadalom. a nép élete és szórakozása is foglalkoztatja ezt a határozott emberi arcokkal, vonásokkal, témákkal bajlódó népi művészt. A szántás, vetés, aratás épp úgy a népi, a falusi összetartozást, a közösséget, a jóban-rosszban együttlevő szűkebb-nagyobb rokonságot vonultatja fel, mint a nótaszóval hangos legénybúcsú, a menyasszony-köszöntő, a zenés ébresztő, vagy netán a libaetetés. A köznapi élet himnikus lendületű fogalmazásait — a szerényebb faragói kivitelezés ellenére is — ugyanolyan értékűnek tartjuk, mint a patétikusabb szobrokat, amikben ugyancsak a közösségről beszél a szobrász. A tanúságtevő lel ki ismeretével vall Asztalos Johák,, büszke öntudattal, mert a palóc tehetséges fajta. Farkas András (Befejező rész) — Bocsáss meg, kedves kolléga — mondta dr. Dér, aki világéletében tegezett mindenkit, nem elvből, hanem mert így szokta meg. — Folytassa, nővérke. — Mi több, miután a lány elmegy... — Hány éves az a lány? — kérdezte hirtelen dr. Dér. A nővér összerezzent, dr. Lomer a homlokát ráncolta. — Idősebb, mint a fiú, kérem szépen... — És a fiú hány éves? T- kérdezte idegesen dr. Dér. — Húsz, kérem szépen. — És. .. — Figyeljük, nővérke, folytassa — szólt közbe dr. Lomer. — És mi több, tehát, amikor a lány elmegy. .. — Lefeküdni — dönnyög- te leereszkedően dr. Bakos, aki nem tudta, hogy amit szabad Jupiternek, nem szabad dr. Bakosnak. — Megkérem, hogy viselkedjék! — csattant föl dr. Lomer. — Folytassa, nővérke. — A fiú kint marad! — vágta ki a nővér, és már majdnem sírt. — Néha hajnalig is. kérem! — És... maszturbál? — kérdezte dr. Dér. — Tényleg maszturbál? — kérdezte dr. Bakos, aki, bár félt az újabb rendreutasítástól, nem bírta elviselni, hogy egy nővér előtt kiosztották. — Doktor yrl Ne legyen talznyos kölyök! — dörögte dr. Lomer. — A fiú, kérem, olvas! — kiáltotta elkeseredetten a nővér. — Hajnalig olvas. Vagy csak néz, bámul kifelé az ablakon... — Mii olvas, nővérke, az a fiú? — kérdezte dr. Dér olyan csendesen, hogy a nővér meglepetésében elfeOMßMiii 1979. július ti* péntek Csurdítás — szalonna nélkül A cím ne tévesszen meg senkit. Ezen az estén nem szalonna, zöldhagyma illatozott a TIT pedagógusklubjának családias összejövetelén, hanem a tudás, a széliem csordult meghitten, s aszerint, hogy ki minek az ismerője, művelője. A népes tábor ezúttal mellőzte az illusztris előadókat, a produkció’ a helyszínen, a klubtalálkozóknak otthont nyújtó könyvtárban zajlott dr. Czegka Miklós házigazda avatott irányításával. Papp Attila zeneiskolaigazgató ujjai alatt fehérfekete billentyűk zengették a húrt, dr. Pálosné Mester Jolán mindig bársonyos flótájából csalt ki nemes dallamokat. Cserháti István maga zenésítette versekkel rukkolt elő, hogy , később Csernyik Ágotának , és Mo- nori Zoltánnak adja át a „pódiumot” költők, látomások idézése végett, s mindvégig figyelem kísérte Monon Géza csillagászati röp- dolgozatát, amit csak az fosztott meg teljes értékétől, hogy a Hatvanra borult ^ötét fellegek miatt ezúttal nem lehetett távcsővel kémlelni az égboltot. Megjelent itt a képzőművészet is! Fiatal amatőr, Balogh Kálmán hozta el kisplasztikáit, amelyeken forma, szándék, minőség dolgában lehetett vitatkozni. Szóval szép, változatos műsornál szolgált a klub szezonváró foglalkozása, bizonyságaként annak, hogy) az immár tíz esztendeje működő, annak idején Békés György által életre hívott kisközösség, az ide eljáró harminc-negyven pedagógus és vendég nem veszítette el a talajt a lába alól, hanem teret, levegőt követel magának. Hogy mennyire kapta meg a közelmúltban, s mit remélhet az ősszel induló új szezontól? Ez ügvben ketten a legilletékesebbek nyilatkoztak. Kocsis István könyvtárigazgató és Mono- ri Zoltán, a versmondó városi TTT-titkár. Kis visszapillantás nem érdektelen! A sz’ezonváró alkalmából számba vehettük velük Sánta Ferenc, Czakó Gábor írók, Bálint András, Szemes Mari színművészek, Kovács András filmrendező, ~ Juhász Árpád geológus, dr. Kulin György csillagász nevét, akik mind haszonnal egészítették ki a klubtagok ismeretét. Sikerült első alkalommal megszervezni a helyi pedagógusok vers- és prózamondó versenyét is, Tímár Judit vezetésével pedig a TIT gyermekek körében kifejtendő ismeret- terjesztő munkájáról rendeztek széles körű konferenciát. Film, irodalom, zene, természettudomány! S hogy mind ez eljutott, hullámokat vert több tucatnyi hatvani pedagógusban, jó összmunka eredménye TIT és könyvtár között, amit persze nem hagyott honoráció nélkül a magasabb vezetés, az Ady Endre Könyvtárnak juttatva a TIT megyei elnökségének aranykoszorús plakettjét, meg a vele járó színes televíziót. Utóbbi szolgálhatja egyben a pedagógusklub »ezutáni munkáját a látvány, a mondandó közvetítésével. Szolgálja is, erősítenek meg a legilletékesebbek, vázolva az egész kisközösség sorsával összefüggő szándékukat. Itt első helyre kívánkozik annak a kimondása, hogy titkári és könyvtárigazgatód bábáskodás után ideje maga lábára állítani ezt a klubot, éspedig olyan vezetőséggel az élen, amely iskolák, művelődési intézmények képviselőit tömöríti, figyelemmel azok mozgékonyságára, szervezőképességére. Bár szezonzáró „csurdítás- ról” írunk, tegyük hozzá, hogy az esemény mindjárt rajthely volt, nagyjából számba véve a kéthetenként zajló, ősztől nyárelőig tartó találkozók rendjét, az oda várt vendégeket, neves előadókat. . De éppen az utolsó összejövetel sikere a bizonyság, hogy érdemes helyi értékek után bányászni, fölmutatni Hatvannak azt, ami hatvani, ami helyi produktum, ezért az új szezonban több lesz a hasonló megmozdulás. ■ (moldvay) lejtett sírni. — Sexmagazint? — Dosztojevszkijt, Thomas Mannt, Hölderlint és Rilkét! — mondta dr. La- mer. Súlyosan, tagolva ejtette a szavakat. — Olvasták önök Rilkét, kollégák? be a gyógyszereket, hogy ihasson. És a kocsmáros azt mondta, én nem kérdeztem, ő is csak úgy mondta, hogy, kérem szépen, pálinkát iszik. — Tehát féldecit — mondta dr. Dér. Herceg Árpád: Konsilium — Nem, sajnos még nem — mondta gyorsan dr. Bakos, és lesütötte a szemét. — Sajnos, én sem — mondta dr. Dér színtelen hangon, és magában kán- tál™ kezdte A magányos-t: Mint ki idegen óceánra kelt, olyan vagyok az örök ittlakóknak... — No igen! — mondta dr. Lomer. — Persze, most nem erről van szó. Ez az ember beteg. Gyógyulni jött ide, *pihenni. Aludni, ha úgy jobban értik. — Világos — mondta dr. Dér. — A fiú nem alszik. — De alszik, kérem — mondta a nővér. — Egész, délelőtt és délután alszik, csak enni kel föl... ha fölkeltik a szobatársai. Az infúzió alatt is alszik. Sőt, kérem, az infúziót meggyorsítja, így az előírt másfél óra helyett egy óra alatt folyik le... Ez, kérem, tilos, és ártalmas. Mondtam is neki, de ö csak nevetett, és azt mondta, így kellemes, mert elzson- gítja az embert... Azt mondta, kellemes részegséget okoz, és ő szeret részeg lenni! A szobatársai mondták, én nem kérdeztem, kérem, csak úgy mondták, hogy vasárnap nem szedi — Fél litert is megiszik, azt mondta a kocsmáros. — Képzelem, hogy dülöngél — mondta dr. Dér. — Nem dülöngél, kérem — mondta a nővér. — De kötekedik — mondta dr. Dér, — Nem kötekedik, kérem. .. A kocsmáros... — Miért olyan fontos magának ez a kocsmáros? — kérdezte dr. Dér, és so- katmondóan hunyorított: — Csak nem? — A kocsmáros mindenkiről mindent tud, doktor úr. — Rólam is? Engem is figyel? — A doktor urak nem szoktak kocsmába járni. — Aha! Szóval a mi iszákos . barátunk nem csinál semmit, csak éppen iszik, és a jelek szerint, no meg az információs csatornák szerint átkozottul bírja a szeszt. Más? — A múltkor sírt is — dünnyögte dr. Dér, és el- komorodott. — Mondja, nővérke, maga szokott sírni? — Nem értem, doktor úr... — Szokott maga... hm.. I könnyezni? — Nem értem, miért fontos, kérem, hogy én... — Kérem, kedves nővér, én komolyan kérdeztem. A gyógyító szó Az ember legdrágább kincse az egészség. Ha egészség nincs, tulajdonképpen nincs jelentősége semmi másnak. A beteg embert nem érdekli az autó, a televízió, a színház, a beteg csupán egyetlenegyet akar: gyógyulni! Ezért csak a remény élteti, a biztatás, hogy előbb, vagy utóbb visszanyeri az egészségét. • A vasárnap délelőttök általában csendesebbek a kórházakban a többi napoknál. A fennjárók, a lábadozók ilyenkor felkeresik egymást. Beszélgetnek; — Mi a baj? — A vérnyomás, meg a szív.. — Mit mond az orvos? — Nem mond különöset, csak latinul beszél. 1. Intézkedik ezt, azt, és megy, vizitel tovább. — És maga? — Én nem panaszkodhatom! Nagyon szépen gyógyulok, sőt, tegnap a főorvos úr is megdicsért. Nem tűri, hogy állandóan az ágyban feküdjek. Az adjunktus úr is aranyos! Ö is beszól, amikor csak egy kis ideje .van! Sétálgatni, Lajos bácsi, sétálgatni! Magának két hónap múlva munkába kell mennie. Mi lesz, ha folyton fekszik, lustálkodik, elhagyja magát? Az egyik szbbába „friss” beteget hoznak. Idős néni, sír keservesen. Két-három nővér is bejön, ellátják lelkiismeretesen, de minden szó nélkül. Egy kis nővérke — úgy mondták, alig egy hónapja dolgozik itt — megkérdezi: — Miért sír annyira, kedves néni? — Meghalok én, kedves! Érzem én! Nem leszek jobban.' Meg aztán, én még sohasem voltam kórházban. Félek... A kis nővér elmosolyodik, még el is neveti magát. — Miket beszél a néni? Tudja hány száz, meg száz ember ment ki innen már gyógyultan ugyanilyen betegségből? Félni sem kell, csak szót kell fogadni és majd meg tetszik látni... ) Az idős asszony szeméből felszárad a könny, oütykös ujjaival — mint mentő szalmaszálba — belekapaszkodik a törékeny kis ápolónő karjába. — Köszönöm, csillagom, nagyon köszönöm! Látja, máris könnyebb! Ugye, van remény? A másik osztályra kötözésre visznek egy fiatal nőt. — Maga menjen ki! — utasítják a kísérő rokont. A nő elkezd hangosan zokogni. A kötözőben komoran csörrenriek a műszerek, ideges a hangulat. — Ne hisztizzen, kérem! — förmed rá valaki a megriadt nőre... És lehetne sorolni a példákat. A jókat is, sajnos, a rosz- szakat is. Budapesten egy mogorva adjunktustól egyszer — gyógyulás után — bátorkodtam megkérdezni: — Mindig ilyen mogorva, szigorú a betegekkel? Szeme szikrázott és így válaszolt: — Én, kérem, a diplomámmal tudást szereztem. Azzal gyógyítok. Én orvos vagyok és nem színész... Valóban, az orvosi, az ápolónői diploma mellé „emberségből” nem adnak külön bizonyítványt. Nem is papír kérdése ez! Ezúttal azon tízezer oryos és ápolónő előtt kívánok tiszteletet nyilvánítani, akik tudásuk mellé a szívükből is nyújtanak egy „darabkát” a betegeknek. És a szavukkal is gyógyítanak. Lehet, hogy az emberi szó nem orvosság, ámbátor legtöbben mégis hiszünk benne... Szalay István Mikor szokott maga sírni? És miért szokott? Vagy maga nem tud sírni? — Köszönjük, nővérke — szólt ingerülten dr. Lomer. Nem akarta, hogy dr. Bakos megint valami ostobaságot dobjon be; szíve szerint engedte volna, hogy dr. Dér bevégezze, amit elkezdett. Érezte, hogy dr. Dért most kizárólag tudományos, orvosi szempontok vezérelték, ami nála mostanában — dr. Lomer keserű szájízzel gondolt erre —, meglehetősen ritka. Dr. Lomer gyanakodva' figyelte, hogy dr. Dér már nem annyira tüdőspecialista, mint inkább pszichológus, noha, gondolta keserűen dr. Lomer, neki magának kellene pszichológushoz fordulnia. A nővér szétmoftssolt egy könnycseppet a szeme sarkában. Dr. Dér észrevette, és lecsapott: — Maga most sir, kedvesem? — Nem sírok — szipogta a nővér, és megeredtek a könnyei. — Bántja valami? — kérdezte dr. Dér, és hirtelen olyan komor lett az arca, hogy tíz évvel látszott öregebbnek a koránál. — Maga bántja — mondta élesen dr. Lomer. ‘ — És a fiút vajon mi bántja, kedveseim? — Én azt nem tudhatom — mondta a nővér. — Meg kellene kérdezni tőle — mondta dr. Dér. — No, de folytassa csak. — Igenis... A múltkor... elment. Se szó, se beszéd, délelőtt eltűnt, és késő éjjel jött vissza, tépetten, sárosán. — És részegen? — Én egészen közel hajoltam hozzá, hogy meg- érezzem... De nem éreztem semmit... Csak olyan elesett volt, olyan árva. És én úgy sajnáltam... — Most meg beárulta. Sajnálatból — mondta dr. Dér, és megint öregedett egy picit. — Nem vagyok én besúgó, kérem! — Nem úgy gondoltam, igazán nem... Mit mondott a fiú, hol volt? Lányoknál? Bordélyban? — Nincsenek bordélyok, doktor úr mondta a nővér, és zavartan elmosolyodott. — Vagyis arról volna szó, hogy a mi barátunknak elege van ebből a börtönből — mondta dr. Dér, és merően dr. Lomerre nézett. — Ez nem börtön — mondta dr. Lomer. — De börtön — mondta dr. Dér. — És ezt te is tudod. — Ki kell csapni — mondta dr. Bakos, és lebiggyesztette az ajkát. — Doktor úr — mondta megvetően dr. Lomer —, én magát, ha rajtam múlna, csak beteghordónak alkalmaznám ebben az intézetben. .: — • Azt hiszem, kiváló boncmester válhat még belőled, kedves Bakosom — mondta dr. Dér. — Nincs véletlenül valami jófajta konyakod? — kérdezte dr. Lomertől. » — Tudod, hogy nem fertők — mondta dr. Lomer. ’— Elfüstölhetek még egy szivart, kedves fiam? Dr. Lomer meglepetten kapta föl a fejét: dr. Dér még sohasem kért engedélvt a rágyújtásra, egyáltalán, semmire, és még sosem szólította őt fiamnak. — _ Azért mégiscsak tarthatnál. .. Egyet legalább... Különleges alkalmakra — mondta vontatottan dr. Dér. — Este ugorj át hozzánk’. A feleségemnek van valami kubai specialitása... Ananász és' rum, vagy ilyesmi — mondta dr. Lomer, de dr. Dér ezt már nem hallotta, mert tizenöt másodperce állt a szíve.
