Népújság, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
Nevelőiskola Levél a honvédelmi miniszterhez Kevés rekrutáról mondható el. hogy összecsapja a tenyerét örömében, amikor a hadsereget, mint a férfivá nevelés iskoláját emlegetik. Igaz, ma már nem zokogó hozzátartozók kísérik a bevonulót, s maga az újonc sem azt érzi, hogy itt a világ vége..., de ugye a kötöttség, meg hogy nem vagyok a magam ura. meg a „vajon kikkel hoz össze a sors” bizonytalansága némileg még tartózkodó ifjút kísér be a laktanya kapuján. Vannak kivételek. Az egri Kővári Feri például közéjük tartozott. Mondhatnánk, szinte önként vonult be — leszámítva a behívóparancsot —, s nem bánta meg. A szülők sem. S ha szabad így mondanunk: a hadsereg sem. 1977 októberében vonult be szinte még friss diplomával a zsebében a Heves megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat fiatal művezető-helyettese. — Nem árt az ilyesmin túlesni — mosolyog Kővári Ferenc. — S így utólag úgy érzem, szükségem is volt rá. önbizalmat adott, ami korábban kissé „hiánycikk” volt nálam. Másodszori neki. futásra vettek fel a főiskolára, s ez annak idején eléggé kiborított... Ami az első nyolc hónapot illeti a hadseregben? Nehéz, de meg lehetett szokni. Arra gondoltam, hogy amit vállaltam, azt becsülettel teljesítem. Az volt a jelszavam, hogy nem kerülni a munkát, s megtanulni mindent, amit csak lehet. Voltak nehéz órák, nehéz napok, de együtt voltunk a fiúkkal, segítettük egymást, és segítettek a parancsnokok is. A szocialista versenymozgalomban — mert természetesen a néphadseregben is van ilyen — a magasabb egység háromszoros élenjáró egysége címet nyerte el az a katonai közösség, amelyben Kővári Ferenc szolgált. — Ne hallgassuk el — mondta a volt parancsnok —, hogy Feri kétszeres kiváló katona. Szorgalmával, igyekezetével nem sokkal bevonulása után kitűnt a többiek közül. De bajtársiasságával is, ezért becsülték a fiúk. Nemsokára ő lett a KISZ- titkár, előléptették, s mint szakaszvezető szerelt le. Nálunk kezdte el tanulmányait az esti egyetemen, és itt lett tagja a pártnak. A parancsnok látható és érthető elégedettséggel beszél neveltjéről. Ahogy később mesélték, s ezt megerősítette Papp Tibor főtiszt, a magasabb egység politikai osztályának vezetője is; fiatalos szemléletű parancsnoki gárda alakult ki az egységnél, jó a közösségi szellem, s ez melegágya a kiváló telje- ■* sítménynek. Bár a katonai szolgálat meglehetősen szigorú kötöttségekkel jár, a fiatalok nem szakadnak el a polgári élettől. Ismerik a termelőmunhozzátartozóval beszélgetni. Szinte mindenkinek az volt a véleménye, hogy rendszeretők, igazságosak a parancsnokok, törődnek a kiskato- nák családi életével, továbbtanulásával. .. Személyes tapasztalatunk* hogy fiunk nagy, pozitív változáson ka eredményeit, gondjait, s tudnak készülni a leszerelés utáni időkre. A szülői háztól, a családtól sem kerülnek távol. Nemcsak az eltávozásokra, vagy a szabadságra gondolunk. Jól bevált újítás az egységnél, hogy időnkint szülői értekezletet tartanak, s így a család is tájékozódik az ifjak katonai munkájáról, előmenetelükről. — Magunk sem gondoltunk volna erre — mondták Feri szülei —, bár ismerjük a fiunkat, hogy milyen jót tett a szolgálat neki. Fizikailag is, lelkileg is egyaránt. Nem tudtuk másként kifejezni köszönetünket, azért is írtuk azt a levelet... Igen, a levél. Néhány nappal Kővári Ferenc leszerelése előtt levél érkezett Czi- nege Lajos hadseregtábornok, honvédelmi miniszterhez. Nem sértjük meg a levéltitkot, ha idézünk belőle: „Látogatásaink alkalmával módunk volt több szülővel, (Fotó: Szántó György) ment keresztül... Ügy érezzük, hogy mindaz, amit a katonaságnál tanult: a rendszeretet, a pontosság, a munkaszeretet, a hazához való hűség, a civil életben is útmutatója lesz...” Feri sokszor volt őrparancsnok, általában a hét végén. — Ilyenkor nyugodtan mentünk haza — mondta az egység parancsnoka. Azt is elmesélte, hogy egy ízben őrszolgálat teljesítése közben két külföldi orvvadászt is fogott! Akkor léptették elő. De nemcsak a katonaságnál. Leszerelése után művezető lett a vállalatánál. Tehát: jeles eredménnyel végezte el a nevelőiskolát. A többiről később leendő felesége nyilatkozhat, ugyanis nem sokkal látogatásunk után Kőváriék lánykérőbe indultak! Kátai Gábor Utca Jánost ról, Smetanárót Dü videnia... Figyelem a kislány arcát, amikor beszélgetés közben váratlanul szlovákra fordul a szó. Bevallom, azt vártam, hogy meglepődik, ehelyett azonban olyan ízesen kezdi el pergetni a szlovák szavakat, mint amilyen kedvesen, enyhe tájszólással beszélte egy perccel korábban a magyart. Arról mesél, hogy ezt a nyarat még a mátrai szülőfalujában tölti, tanévkezdéskor azonban búcsút mond a szentimrei háznak, s Budapestre utazik. A szlovák gimnáziumba jár majd, hogy még jobban elsajátítsa ősei nyelvét, megismerje dalait, táncait... — Do videnia, osem rokon! — mondja. S ezt az elhatározását — viszontlátásra, nyolc év múlva — komolyan is gondolja. Gubala Mariann Mátra- szentimréről került a mátra- füredi körzeti kollégiumba, amelynek a bejáratánál a magyar felirat mellett ott áll szlovák nyelvű is: Vseobec- ná skola vyucujuca slovens- ky Jazik... Szlovák nyelvű is az iskola, ahol 1974 óta évente 30—35 kisdiák foglalkozik második anyanyelvével. Igaz, továbbtanulni főként a magyar iskolákba mennek innen a gyerekek, de a szlovák nyelv szerete- te, aktív szókincse örökre megmarrd bennük. Mint egy örök életű kül- dökzsinór, amely az óhazához fűzi valamennyiüket... o o o A kétnyelvűség Mátra- szentimrén és a környező, szlovákok lakta településeken valamikor — mondják — az anyatejjel szívódott a gyerekekbe. Ma sem ritka az olyan család, ahol otthon többnyire szlovákul beszélnek a gyerekekkel, főleg a nagyszülők szorgalmazzák a társalgást. A fiatalabbak zöme érti a nyelvet, szókincsük azonban egyre passzívabb. A gyermeküket azonban taníttatni szeretnék, mint ahogy néhány itt élő magyar család is szívesen veszi, ha a gyerekkel elsa— Mi ez? — kérdezi szlovákul az óvónő. (Fotó: Szántó György) játíttatják a szlovák nyelv alapjait. A lehetőség adott, az apróságok pedig fogékonyak. — O cervenej sliepocke... Vörös tyúkocska... — fordul az apróságokhoz ifj. Za- kupszky Lászióné. — Mondjátok utánam a mesét. .. A vezető óvónő egy színes táblát tesz a gyerekek elé és sorra megkérdez; az apróságokat: mi ez? És a kicsik, ha selypítve is, ha itt-ott még döcögősen, mondják- mondják a mesét. — .. .a tyúkocska felmászott o boglya tetejére, és... — fordítják magyarra a kedves történetet, amelyet évente sok-sok mátraszent- imrei, szentistváni, szent- lászlói, bagolyirtási kisgyerek megtanul. S vele együtt azokat a szavakat, nyelvi szabályokat, amelyek a szlovák nyelv alapjait képezik. — Húsz éve kezdtem tanítani az óvodásokat az anyanyelvűkre. Hetente négy foglalkozás van, egy a kiscsoportosoknak, három a nagyobbaknak — mutatja a „képzési” tervet. — Sok olyan gyerek is bekerül az óvodába, aki egyetlen szót sem ismer. A fogékonyságukra jellemző, hogy két-há- rom hónap múlva már egészen jól megértik egymást a játszadozó, hol szlovákul, hol magyarul virgonckodó apróságok. A legjobban beszélők egyike a 4 éves Galambosi Béla fejezi be a kakaskáról szóló mesét. S mivel a kakaska is elmegy aludni, az óvodások is pihenni térnek az ebéd után. o o o Blaskó György iskolaigazgató a szlovák nemzetiségi Magyar versenyfilmek külföldön Három filmfesztiválon vesznek részt augusztus első felében magyar versenyfilmek. Az augusztus 2—12-ig tartó locamói nemzetközi film- fesztiválon Kovács András „A ménesgazda” című alkotását mutatják be, az Ember Judit rendezte „Fagyöngyök” és Gábor Pál filmje, az „Angi Vera” szekcióvetítéseken vesz részt. Augusztus 5—12 között a dániai Odense ad otthont a nemzetközi mesefilmfesztiválnak, melyen Dargay Attila „Lúdas Matyi” és „A három nyúl”, Rózsa János „Csudavilág” és Richly Zsolt „A hétpettyes autó” című filmjei képviselik filmgyártásunkat. A panamai nemzetközi filmfórumon, amelyre augusztus 1—8-a között kerül sor . Gyarmathy Lívia „Álljon meg a menet” és Szomjas György „Talpuk alatt fütyül a szél” című produkcióit vetítik. OiMMkM 1979. július 29., vasárnap KŐBÁNYAI JÁNOS : I. A Nemzetközi Fotópályázat híre eljutott B.-hez is, a megyei újság fotóriporteréhez, aki világéletében rablógyilkosokat, megyébe látogató főtisztviselőket, megnyitó- és záróbeszédeket és a városban működő színház művészeit fényképezte. A pályázatot néhány nappal a békeszerződés aláírása előtt abban a városban hirdették meg, amely talán a legtöbbet szenvedett a repülőgépek gyújtóbombáitól, a legnagyobb hatású tüzérségi fegyverektől, a géppuskák, golyószórók millió acélköpetétől... — de sorolhatnánk az összes többi gyilkoló szerszámot, a géppisztolyra szerelhető szu- ronyrohamkésig, amellyel a bennrekedt védők tehetetlen dühükben végeztek a Városi Szeretetház lakóival. A világ minden tájáról összesereglett fotóriporter, a város pusztulásának szomorú krónikásai, alapítot'ák a pályázatot meghökkent döbbenetükben, pedig addig is már sok szörnyűségről adhattak hírt a gyilkos évek sok frontjáról. Az egyetlen, viszonylag épen maradt szálloda halijában összegyűlt fotósok, olyan képeket hívtak versenybe — idézzük a felhívásból —, amelyek „egy felvételben kifejezik, rögzítik az egész világ lakosságának legfőbb óhaját, hogy SOHA TÖBBÉ HÁBORÚT, hogy már örökre végre a szörnyűségeknek, s az ilyen óriási méretű pusztítás arra a belátásra bírja a föld összes lakóját, hogy a haditechnika mai fejlettségével már nem két fél vív háborút egymással, hanem az emberiség önmaga ellen”. Kattogtak a telexgépek, izzásig surrogtak a távíró- és telefon-kábelek, és másnap reggel minden jelentősebb világlap lehozta a felhívást. „Egy képben csupán” — ízlelgette magában B. , „milyen csodálatos dolog egy jó masinával, pár négyzetcenti fényérzékeny lemezzel és papírral meg néhány előhíváshoz szükséges vegyszerrel és készülékkel ilyen felemelő gondolatot megfogalmazni. Szobrászok hónapokig izzadhatnak, míg kikalapálják, regényírók is törhetik rajta a fejüket évekig, s egyik műve sem lesz olyan hatásos, mindenki előtt nyilvánvaló, mint egy jó fotó. Elhatározta, hogy elindul a pályázaton, — s bár még nem volt pontos elképzelése arról, hogyan lát munkához, érezte a nagy alkalmat a befutásra, amit nem szabad elszalasztania. Boldogan hintázott a széken és arról ábrándozott, hogy képét az egész világ ismerni fogja, ott lesz valamennyi világlap címoldalán, plakátként kinyomtatva az utcafalakon, békemenetek transzparensein. Kollégái a zsúfolt szerkesztőségi szobában nem tudták mire vélni társuk hirtelen jókedvét, messzirenéző szemének különös csillogását. „Még ma munkához fogok” — gondolta, s elvágtatott azzal, hogy holnap nem jön be a szerkesztőségbe. Jól bezárkózva kezdett a mű tulajdonképpeni meg- komponálásához, milyen beállítást is fotózzon le, műve minél hatásosabb legyen, minél szélesebb tömegekhez szóljon. Valamennyi ötletét papírra vetette, s másnap, kissé lehűlve, kritikusabb szemmel választotta ki azt az egyet, amelyet felhasznál a pályázat elkészítésénél. Kizárásos rendszerrel válogatott a 30—40 kitépett no- teszlapból. amelyekre ötlet- szilánkjait feljegyezte. Végül már csak kettő maradt, amelyek közül döntenie kellett. Az egyik kép munkásokat ábrázolt volna, akik ágyúcsövekből olaj- és gázvezetékeket hegesztőnek össze, háttérben új lakótelepek, gyárkémények füstje, — közvetlenül a munkások mellett a lefűrészelt ágyúcsövek, mint a vadállatok immár veszélytelen agyarai szép garmadában várják, mikor lesznek újabb részei az épülő vezetéknek, melynek kiásott árka a látóhatár széléig húzódik. A második terv is az ágyút állította középpontba. Itt minden háttér nélkül maga az ágyú lett volna a főszereplő, olyan szögből lefotózva, hogy a csöve óriásnak tűnjék, és ebben a félelmetesen kinagyított torokban egy nagy pókháló terpeszkedik, a szorgalmasan takácskodó hatlábúval a közepén. Hosszas töprengés után az utóbbi ötletét választotta. Fájt a szíve a másikért is, megtehette volna, hogy kettőt küld a pályázatra, de sportszerű akart lenni, önmaga előtt méltó a nagy feladatra. „Egy képben • csupán” .... Miután túljutott a döntésen, sokáig latolgatta, tervezte összes előnyét. A felnagyított ágyúcső a háború rettenetének a jelképe, benne a pókháló pedig azt jelzi, hogy mindez a múlté; e félelmetes szájak, melyek emberek ezreit és a városok sorsát falták fel, ma már csak olyan jelentőségű harcok színterei, mint amilyen horderejű egy pók csapdája a gyanútlan légynek. (Folytatjuk) kongresszus egyik küldötte volt, harmadmagával képviselte a mátrai tájon é mintegy hétszáz nemzetiségi lakost. Az országos tanácskozás új módszerekkel gyarapította az anyanyelvvel, az anyanyelvi kultúrával való foglalkozás tárházát. — Hogyan él a nyelv mt, mennyire mondható szlovák ajkúnak ez a néhány mátr ii település? — Általános jelenség, hogy a fiatalabbak kevésbé kötődnek már a falujukhoz, más településekre, városol - ba kerülnek, távolabbi munkahelyek várják őket a tanulmányaik befejeztével. Akik továbbvihetnék a nyelvet, sokszor kegyetlenül bánnak vele — vélekedik az iskola igazgatója. — Természetesen ez nem vonatkozik, mindenkire, vannak lelkes fiataljaink, akik tanulják, használják anyáik, nagyanyáik, őseik nyelvét. Félretesz néhány könyvet az asztalán és egy újságot mutat. A Ludové Noviny első oldalán háromhasábos cikk olvasható a mátraszent- imrei szlovákokról. — Az anyanyelv ápolásáról írnak, arról a munkáról,’ amelyet az oktatásban végzünk. Az 1977—78-as tanévben kezdtük az új tanterv szerinti oktatást, arhely gyakorlatiasabb, játékosabb nyelvtanításra ad lehetőséget, mint a korábbi. Ezelőtt többnyire csak az irodalmi szemelvényekre támaszkodhattunk, ma már lehetőségünk nyílik arra is, hogy felelevenítsünk néhány helyi népszokást, s felhasználjuk a tanulásban az itt gyűjtött népdalokat. Az iskolánkban tanuló mintegy negyven gyermek jó útravalót kap a további nemzetiségi közösségi munkához, az anyanyelv ápolásához. A többi már rajtuk múlik, illetve azokon az idősebb embereken, akik jól beszélik a nyelvet — mondta a pedagógus, aki maga is szlovák származásúnak vallja magát. o o o Egybeépült a két intézmény, az Obecna Rada (községi tanács) és a Klubová kniznica (klubkönyvtár). A kapu előtt két idős asszony társalog — gondolom, a falu dolgairól — szlovákul.' Bennünket magyarul igazítanak útba, a könyvtárszoba felé, ahol ezen a délelőttön csend van, az élet este kezdődik. Próbál majd a tánccsoport, amelyet Szabad Judit klubvezető szervezett, később zene szól, olvasgató fiatalokkal telik meg a helyiség. Végigsétálunk a kétnyelvű falun. Nézegetjük a takaros, sarki házak falára szögezett utcanévtáblákat, amelyekből a következő hónapokban újabbak kerülnek a helyükre. Utcát neveznek el a szlovákok népi hőséről, Jánosik- ról, a zeneszerző Smetaná- ról, az író Julius Fucikról és Ludovit Sturról. De nemcsak Mátraszentimrén, hanem Fal- lóskúton és Bagolyirtáson, és a többi településen is emléket állítanak a szlovák történelem, irodalom nagyjai-' nak. Évről évre szépül Mátra- szentimre és környéke. Nein csoda hót, hogy Gubala Mariann, a leendő szlovák nyelvtanárnő így búcsúzik a nyár végén: — Do videnia, osem ro•• kov! Szilvás István
