Népújság, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-20 / 168. szám

néptcmcfesztivál kező feliratok voltak az aj­tón: „Idegeneknek belépni tilos! Dohányozni tilos!” Egy kék köpenyes, idősebb férfit találtam a szobában, aki úgy tekintett a messze­ségbe, mint Napóleon Wa­terloo előtt. Elismételtem óhajomat. Hosszan, mélyről jövően felkacagott, egészsé­gesen, ahogy egy magyar emberhez illik. Majd belém karolt (nemhiába a régi ke­reskedők még tudnak hatni a vevők érzelmeire), s egy szuszra hadarta: „Drága uram, tudja ön, hányán» jön­nek ide naponta ezzel a fel­legekben lebegő kéréssel, s mi kénytelenek vagyunk letörni illúzióikat, elviselni a szo­morú arcokat. Hát azt hiszi, nekünk ez öröm? Nekünk is az lenne a boldogság, ha percenként vihetnék innen a Brünhildákat, avagy az ugyancsak kurrens cikknek számító Herbert faliórákat.” Búcsúzáshoz készülődtem, de rám csapott. „Brünhildát mondott, nemdebár? Mert délelőtt még volt itt egy, igaz, már két napja el kel­lett volna szállíttatni. Az fordultak. Olykor szinte or­vost helyettesítettem taná­csaimmal, megfigyeléseim­mel. Azután válogatás sem volt! Ha szükség hozta, ál­latgyógyászati készítménye­ket csináltam. Hanem bizo­nyos idő múltán úgy érez­tem előbbre kell lépnem. Szorított bennünket a gye­rekek magasabb iskoláztatá­sa is. Az új hatvani kórház igazgatója, dr. Dobos Imre szíves invitálására így pá­lyáztam meg mostani álláso­mat — emlékezik a „hős­korra” Kiss Sándorné. © Persze kevés a hívó szó, ha abban az időben nincs már a három gyermekes csa­ládanya mögött az újabb, sikeresen befejezett tanfo­lyam. Kiss Sándorné kétesz- tendei tanulással a gyógy- szerhatástanra specializálta magát. hónapról hónapra egyre több segítséget nyújt­va a .gyógyintézet orvosi ka­rának. ■ Mint kórházi fő­gyógyszerész és specialista, szinte párhuzamosan terem­tette meg a semmiből az in- *tézmény önálló gyógyszer- tárát, ahol Vigh Mihályné és Moncz Zsuzsa asszisztenske- dett mellette, majd munka­társként férje, valamit dr. Köles Józsefné vállalt fel­adatot. Infúziós laboratóriu­mot létesített, tapasztalat- szerző kapcsolatot teremtett a gyöngyösi kórház gyógy­szerészeivel, istápolta az évek folyamán munkát vál­laló új, fiatal laboránsokat, az egészségügyi szakközép- iskolában végzett oktató te­vékenysége mellett pedig ar­ra is áldozott idejéből, hogy a szakszervezeti bizottsági titkárkodást közmegelégedés­re mindmáig betöltse. — Igen, megszűnt a bete­gekkel való közvetlen kap­csolat, ami hajdan vonzóvá tette számomra ezt a pá­lyát, de mostani munkánk lényege sokkal inkább visz- szatérés a patikusság savát- borsát képező manufaktúrá­hoz. A városi, falusi gyógy­szertárak lassan a gyári ké­szítmények kiszolgálásának szerepét töltik be, mig itt mi valamennyi kiírt gyógy­szert magunk állítunk elő. Nagyobb felelősség, ennek ellenére örömmel csináljuk, mert kicsit alkotunk is! Köz­ben arról nem szóltam, hogy a betegellátást, a gyógysze­rek használatával kapcsola­tos fölismerések regisztrálá­sát negyedéves „híradóban” adjuk közkézre, juttatva be­lőlük nem csupán a kórházi, rendelőintézeti, hanem a körzetekben dolgozó orvo­soknak. Mind ebből egyértelműen arra következtethetünk, s maga Kiss Sándorné meg­erősíti, hogy a gyógyszertár kórházi osztály rangjára emelkedett. orvosok és gyógyszerészek között termé­keny, alkotó, előrelendítő kapcsolat épült ki az évek folyamán, A „Kiváló gyógy­szerész” kitüntetés friss bir­tokosa azonban túlnéz a je­lenen, s mindennapos mun­kájában már a jövendőbe pillant. Amikor például új munkamódszereket honosít meg gyógyszertárában, vagy a laborvizsgálatok házi meg­oldására, az információs központ fejlesztésére tör, ezek kimunkálásában olda­lán állanak az idő múlásá­val besorolt gyógyszerészek, asszisztensek. És ami külön figyelmet érdemel, őket a különböző mozgalmi felada­tokra is fölvértezi, megoldá­sukban segítővé avatja. Nem véletlen, hogy innen került ki Zólyomi Erzsébet kórházi KISZ-titkár, Borsányi Lász- lóné személyében a gyógy­szertár adja a szakszervezeti bizottság ellátási felelősét, Reményik Katalin pedig a politikai, oktatás egyik leg­többet mozgatott előadója. S miközben dr. Köles Zpltán- néra tartoznak a munkavé­delmi gondok, szakosítót vé­gez, Vígh Mihályné pedig szakasszisztensi iskolát feje­zett be sikerrel. — És hogy mindezért mennyire becsülnek? Azt hi­szem, fölösleges erről beszél­ni. Kézenfekvő bizonyság most kapott kitüntetésem. Aminek örülök ugyan, de a televízió nagy nyilvánosságát szívesen mellőztem volna — mondja a főgyógyszerész, visszaindulván laboratóriu­mába, ahol a munka várja. Moldvay Győző A VII. nemzetközi szakszer­vezeti néptáncfesztivált júli­JMíUUULtiMÍ flWlZtUttPMíiqi 1979. július 2Ü„ péntek us 14. cs július 24. között rendezik meg Szegeden. A rangos kulturális eseményen részt vevő öt hazai és kilenc külföldi együttes először a Tisza-parton adott ízelítőt műsorából. (MTI fotó — , Tóth Béla felvétele — KS) Alulírott azzal a tisztelet- teljes kéréssel fordulok a hatóságokhoz, hogy több- rendbeli megvesztegetés miatt szigorú büntetésben részesítsenek. Átkozom a pillanatot is, amikor arra a könnyelmű elhatározásra jutottam, hogy dióbarna színű Brünhilda heverőt veszek. Mert a bű­nök sorozata ezzel kezdődött. Az áruház bútorosztályán, mint hatalmas alligátorok hevertek a Béla-bútorcsalád darabjai, mellettük a Lajos fotelágyak, és szétszórtan a Neuraszténia garzongamitú- ra részei. De Brünhilda egy fia sem. Odamentem a fia­tal elárusítólányhoz, aki olyan pillantást vetett rám, mint egy sebészprofesszor az eltávolítandó üszkös végtag­ra. Elrebegtem merész kí­vánságomat, mire ő a kollé­ganőjéhez fordult: „Hallod, Brünhildát keres? Egy lát­szatra komoly felnőtt hogy lehet ilyen naiv?” Eloldalogtam. Természe­temnél fogva optimista va­gyok, s ezért az iroda felé somfordáltam, ahol a követ­Nemzetközi Hatvan kiváló gyógyszerésze ánvatelepröl érkezett Infúziós oldat készítése közben (előtérben). A hatvani kórház gyógy­szertárában egymásnak adják a kilincset az emberek. Gyakran cseng a telefon is Kiss Sándorné vezető gyógy­szerész asztalán. Mindenki gratulál a magas kitüntetés­hez, amelyet nemrég vett át a televízió kamerái előtt dr. Zsögön Éva egészségügyi államtitkártól. — Kezdjük az eljegyzés­nél! Érti a riporternyelvet. — Nagymaroshoz fűződik, ahol édesanyám, Bencze Ist­vánná gyógyszerészkedett, hogy később családunkból %négyőnknek adjon kedvet a szakmához. Kisdiákként min­den nyarat, évközi szabad­ságot az orvosságosüvegek, tégelyek és mércék közt töl­töttem, figyelve a segítsé­gért. menekvésért odazarán- doklókat. Talán ez az em­berközelség. a környezetünk­ben állandóan kísértő baj adta a lökést, hogy magam is anyánk nyomdokába lép­jek. Bevallom, nehéz volt az indulás. Nem a képességeim miatt, hanem a körülmények voltak szörnyűségesek a szét­bombázott Budapesten... kollégáival a laboratóriumban (Fotó: Szabó Sándor) Friss diplomával, majd egy sikeres tanfolyam bizonyít­ványával Balassagyarmaton, mindjárt szakfelügyelőként kezdte a pályát Bencze Zsu- zsánna, aki közben férjhez ment a helybéli főgyógysze­részhez, s három gyermeket szült. Először marasztalták nagyon a fővárosban, madi- szosként különböző funk­ciókba is ajánlva, de ilyen­kor mindig felködlött előtte a nagymarosi patika, a falu­si parasztemberek remény­kedést tükröző arcával, s ellenállt a kísértésnek. Ami­kor két lánya és fia csepe­redni kezdett, a felügyelő­ségben sem maradt tovább, hanem családostól Egerese­imbe költözött. — Férjem Egerben, én a bányásztelepi gyógyszertár­ban. S bár városi rokonok, ismerősök csak ijesztgettek, nagyon hamar belegyökerez­tem ebbe a környezetbe, ki­élhettem pályaszeretetemet a nehéz kétkezi munkások között. Sokszor megható volt, amilyen bizalommal hozzám Ä kenyér A kenyér az emberiség legfőbb tápláléka, amely körül minden más élelmiszer csoportosul, A kenyér minden vi­lágrészben honos, de minőségre nézve — bár mindenütt nö­vényi részből- készül — igen különböző. Régi írásokból tud­juk, hogy a gabonaszemeket kezdetben kövek között meg­törték és vízzel föleresztve megfőzték; majd később mind több lisztet nyertek belőle, kovász, majd tészta lett. amelyet forró napon szárítottak, illetve forró köveken megsütöttek. Eleinte sótlan kenyeret készítettek, de a rómaiak időszámí­tásunk előtt 170 körül már sütőkemencékben állították elő a kenyeret. Augustus császár korában már több mint 300 kemence működött Rómában. A németek csak a középkorban kezdtek kenyeret sütni,' míg a svédeknek csak a XVI. században vált eledelükké. A magyar búzakényér híre gyorsan elterjedt a világon, és Magyarországot már évszázadokkal ezelőtt a jó kenyér hazájának nevezték. — Miben van a jó kenyér titka? — Az acélos búzában, a magas sikértartalomban! Ez egyfajta válasz, mert a másik nagy titok a kenyér minőségében, a sütés módjában rejlik. Házi kenyér! Sóhajt fel a magyar. Hol vannak a régi idők, amikor még nagyanyánk, anyánk dagasztotta kenyeret ettünk? Vajon ezer magyarból húsz el tudná-e most mon­dani a házi kenyérsütés módját? A kenyérsütés szertartá­sát? Mert a kenyér szent eledel volt, még néhány évtizeddel ezelőtt is. Nem vallási okokból szent, bár a mindennapi imádságba foglalt áhítata sok-sok évszázadra nyúlik vissza. Sokkal inkább a kenyér becsülete miatt! Így hangzik egy régi mondás: — Kiesett a kenyér a héjából. . < Anyám így bocsátott útnak, amikor felcseperedtem: — Eredj, fiam, kenyeret keresni! A szegény ember vacsorája három fogásból állt: evett kenyeret, haját, meg bélit. Gyerekekkel beszélgetünk a kenyérről: a — Tudod-e mi az, hogy kovász? — És azt a szót ismered-e, hogy szita? — Dagasztásról hallottál? A gyerekek lesnek, bámulnak és mosolyognak, amikor arról beszélünk, hogy régen a kenyeret dagasztás után, ke­lés előtt kiszakasztották, liszttel beszórt ruhával bélelt sza­kajtóba rakták, majd lapátra téve a forró kemencébe tették.,1 — Tudod-e, mi volt az a vakaró? — És a cipó? Vagy a kenyér domója? Múltba homályosult szavak- megkopott, elszürkült fogal­mak, amelyeket a hatalmas kenyérgyárak munkazaja előbb-utóbb a teljes feledésbe viszi. Egyszer, — emlékszem — leejtettem egy karéj kenyeret, de azóta sem felejtem el anyám lelkemig érő megróvó te­kintetét. Akkor tanított meg arra is, hogy a leesett kenyeret fel kell venni, meg kell a portól tisztítani, aztán megcsókol­ni és megenni... Ma is van jó magyar kenyér! Búzánk minősége ma­napság is messze földön híres, csupán a kenyér megbecsülé­sében rossz a lelkiismeretünk. Pocsékoljuk, szórjuk a ke­nyeret. disznókkal, tyúkokkal etetjük. Mennyit? Hivatalos számítások állnak rendelkezésre: Évi, hazai kenyérfogyasztásunk százezer vagon. Ebből 15 ezret elpocsékolunk, szemétbe szórunk ... Pedig a kenyér becsülete egyben önmagunk, saját mun­kánk megbecsülése is volna. Nem lenne haszontalan ezen eltűnődni az új kenyér ünnepe előtt.., Szalay István áruforgalmi előadó kartárs unokahúga ugyanis férjhez ment, neki tettük félre. No, megnézem, mi is a helyzet.” Elviharzott. A remény szikrája éledezni kezdett bensőmben. Egy perc múlva visszaér­kezett. Titokzatosan körül­nézett, szorosan mellém lé­pett, s arcomba súgta: „Majdnem nyert ügyünk van... ” Tudtam, ez az a pillanat, amikor az eseményeknek egy icipici lökést kell adni, s azok a végzet lavinájaként indulnak útjukra. Zsebembe nyúltam, egy ötvenest vet­tem elő. Rápillantott, majd keményen elkapta a karo­mat, s arcán arisztokratikus vonás jelent meg: „Hova gondol, hova gondol? Fifti- fifti az áruforgalmi előadó kartárssal!” Megszégyenülten nyúltam vissza, s boldog megkönnyeb­büléssel nyomtam a kezébe háromszáz forintot. Ismét el­viharzott, majd felszabadult mosollyal tért vissza. „A hátsó lépcsőn kell levinni a heverőt, mert ha meglátják a vevők, engem meglincsel­nek. Remélem, uraságod gondoskodott géperejű szállí­tóeszközről? Hogy nem? Egek ura! Hát csak nem kép­zelte, hogy az áruház előtt sorban állnak a tehertaxik?!” Némi apátiával álltam egyik lábamról a másikra. „No, nem tesz semmit — folytatta. — Az ön arcáról annyi tiszta ártatlanságot és őszinteséget olvasok le, hogy nem tudok nem segíteni. Van egy jó emberem, de ígérje meg, hogy nem alkudozik vele. gzahott árakkal dolgo­zik a kolléga.” A telefonhoz lépett, tár­csázott: „Józsikám? Itt Bel- budai. Egy rokonomról vol­na szó... egy heverő.hogy mennyire?” Hozzám fordult: „Hol is lakik uraságod?” . Bediktálta a címet, majd pillantását az enyémbe mé- lyesztve, tagoltan, ahogy én gyermekemnek szoktam a házi feladatot elmondani, kö­zölte: „Három kiló lesz, itt lent az utcán várja a teher- taxi, de semmi alku, a vé­gén csak tegye a kezébe a pénzt.” A tehertaxiban, miközben Józsikám férfias vonásait szemléltem, azon meditáltam, mi lenne, ha az ártatlant ad­va a végén kérném, mutassa meg, mennyit mutat az óra (bár az órát le sem csapta, tehát az semmit sem mu­tathatott). Aztán elhessentettem a pajzán gondolatot, mert elő­re megsajnáltam drága Brün- hildámat, amelynek fizikai és esztétikai állapotában . a várható vita nyomán, lera­kodás közben, előre szinte felmérhetetlen változások ál-j lottak volna be. Néztem Józsikám markáns vonásait, a karján játszó iz­mokat a finom tetováláso­kat, s megsajnáltam őt, kit az élet farkastörvényei ron­tottak meg. S e farkastörvé­nyek öntudatlan végrehajtói közé tartozom én is, aki csak úgy csúsztatom ezeknek az ártatlan embereknek a pénzt. Mert ha én nem dug­nék, akkor ők sem követel­nének legközelebb, és min­dig többet-többet. Miközben lepakoltunk, már szerettem volna meg­ölelni, olyan bűntudatom volt. Azóta sem tudok nyu­godtan aludni (még Brün- hildán sem). Ha nem adok Belbudai- nak, ma nincs Brünhildám, de nyugodt lenne az álmom. Hja, kérem, vagy lelkiis­meret, vagy heverő. J,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents