Népújság, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-06 / 130. szám
Hatvani utánpótlás Sikeresen mutatkoztak br a művészeti együttesek A júniusi kánikula ellené' re zsúfolt nézőtér előtt folytatódtak vasárnap a „hatvani napok” eseményei. A cukor- és konzervgyár művelődési házának színpadán ezúttal a város és a környező települések művészeti együttesei, szólistái mutatták be változatos műsorukat. Szokott színvonalán nagy tetszést aratva szerepelt a hatvani kamarazenekar Világi István vezényletével, a Vörösmarty Művelődési Központ irodalmi színpada Mici-mackó kalandjaival különösképpen a gyermekeket ragadtatta tapsra, s korábban kivívott sikereikhez méltóan adták elő műsorukat a Damjanich János Szakmunkásképző Intézet néptáncosai. Bényei Tamásné irányításával hatásos népdalfeldolgozásokat mutatott be a Bajza József Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola leánykara, amely évek óta legrangosabb szereplője a város kulturális eseményeinek, ünnepségeinek. S velük együtt érdemel meleg elismerő szavakat a Vörösmarty Művelődési Központ népdalköre, amelynek legidősebb tagjai is fiatalos lelkesedésFellépés előtt a boldogi táncosok (Fotó: Szabó Sándor) sei igyekeznek népszerűsíteni népi kultúránk daltermését. A csoport élén Nagyfejő Ede tanár végez példás betanító és dirigensi munkát. Ugyancsak jobbára termelőszövetkezeti dolgozókat láttunk a herédi citerazenekar- ban, amelynek tagjai nem régen vállalkoztak arra, hogy e kihalóban levő hangszer becsületét visszaszerezzék. S hogy a városi tanács nem érdemtelenül fordított energiát a boldogi hagyományok fölelevenítésére, arról a község néptáncos leányai adtak tanúbizonyságot viharos sikert keltő produkciójukkal. A bemutatkozó szólisták a zeneiskolai képzés hatékonyságát bizonyították ugyanekkor. Mert akár a hegedűs Bényei Zsolt Massenet-tol- mácsolását, Patkó Csilla zongorajátékát, vagy Guba Ildikó népdalcsokrát tekinjük, megyei szinten állták a próbát. További tanulsága még a koraestének, hogy szükséges jó az utánpótlás, a helyi „aranytartalék” felszínre hozása, mert nem csupán műsorgondokat old meg alkalmanként, hanem a művészetek befogadását, gyakorlását is szélesebb körben terjeszti. Minősített jubilánsok Az eredmény: arany fokozat KÉNYTELEN VAGYOK így kezdeni: meglepően sokan jöttek el a Gyöngyösi Játékszín együttesének előadására a művelődési központba. Majdnem telt ház köszöntötte az amatőr színjátszókat, amikor jubileumi évük bemutató előadásához hozzákezdtek. Pedig jó néhány színházi előadás után volt már ekkor a közönség, és — ezt sem kell eltitkolni — a műkedvelők nem mindig vonzanak tömegeket, bármilyen kitűnő képességűek legyenek is. És mégis — az első meglepetés megszületett, ami a nézők számát illeti. A másik meglepetés maga az előadás volt. Sorrendben ez a fontosabb, mi több: a legfontosabb. Ha jól belegondolunk, ez a meglepetés sem érte váratlanul azokat, akik a fennállásának huszonöt éve során végigkísérték az együttes tevékenységét. Azt tapasztalták ugyanit, hogy a társulat igyekezett mindig egyenletesen magas színvonalon játszani, tudott sajátos stílust kialakítani, hangulatot teremteni, ennek következtében közönséget vonzani és nézőinek élvezetes perceket, negyedórákat nyújtani. A mostani színvonal tehát egy régebbi folyamat szerves tartozéka, ezért semmi meglepőt nem lehet benne találni, mondhatjuk így is. AZ IS ESZÜNKBE JUTOTT, hogy ez a munkás- színjátszó társulat mindig képes volt önmaga megújítására az idők változásai nyomán és azzal együtt. Játszottak ugyan operettet is, divatos színműveket is. de amikor az igények módosultak, át tudtak állni az új látásmód követelte új formák és tartalmak színre vitelére. Valljuk be, ez a gyors reagálás nem minden együttes sajátja, erős oldala, tehát egy ilyen műkedvelő gárdától tapasztalni a szellemi rugalmasság készségét: elismerésre méltó vonás. A mostani huszonötödik, tehát jubileumi év műsorpo- litikójának bizonyára az is törekvése, hogy egy kicsit idézze az eltelt idők nagy eseményeit, színpadi sikereit. Ezért állt össze ez a műsorrend így. aminek mostani részlete két színművet kínált. A maszka tánca című l 1<J79. június 6., szerda — ki tudja, minek nevezzük műfajú, hivatalosan romantikus komédiának titulált játék egy kicsit avitt ízei ellenére is elég frissnek hatott a színpadon. Maugham Látszat és valóság című műve nem tartozik ugyan a kiváló író legkiemelkedőbb alkotásai sorába, de magán viseli az alkotókéz jellegzetességeit. A játékra pedig igazán jó alkalmat szolgáltat. Ez a színpadi játék, vagy még inkább: játékosság késztethette a rendezőt a mű kiválasztására, mert mi lehetett a legfőbb törekvésük, ha nem a színészekben, a műkedvelő színjátszókban levő komédiázási kedv kifejezésére teret nyújtani és biztosítani. Ez a céj most helyesnek bizonyult. Ügy illik, hogy az együttes tagjainak egyéni teljesítményét is méltassuk. Nem kell nehéz feladatra vállalkoznunk. Mindenekelőtt az együttes szellemi „motorját”, Jankovits Jenőt kell megneveznünk. Nemcsak mint rendező, hanem mint a Mau- gham-darab Szenátora is osztatlan sikert aratott. Rendezőként markáns vonásokat fedett fel előttünk, színészként pedig eszköztelen, jól felépített, átgondolt és hatásos játékot mutatott. Az idősebbek közül Mészáros Lajos emelkedett még ki, akinek képességeit már ismerjük, egyenletes teljesítményét mindig elismeréssel nyugtáztuk. Fel kellett figyelni mindkét darabban Nagy Mária játékára. Főként karikí- rozóképessége tűnt fel. bár eszközeit még finomítania kell. Nagy Gábor hangjával bánik jól, esetenként egészen meglepően tud azonosulni a megelevenített figurával. Keresztes Éva villanásnyi szerepében is magára vonta a közönség figyelmét. Cseke Teréz akkor tetszett a legjobban, amikor nem alakított, hanem megfeledkezett a körülötte levő kulisszákról. Még egy mondat erejéig: Kováts Zoltán zenei közreműködése hozzájárult az előadás sikeréhez. A MOSTANI BEMUTATÓNAK tétje is volt, méghozzá protokolláris tétje: minősítették az együttest. A zsűri úgy találta, hogy kiérdemelték a Hevesi Sándor kategória arany fokozatát, nemcsak mostani játékukkal, ha_ nem mindazzal a fáradozással, lelkes tenni akarással, ami az elmúlt huszonöt évben kifejtett tevékenységüket jellemezte. G. Molnár Ferenc A hangszóró mellett A Visszaha 11gatás, 'Schiffer Pál dokumentumjá- > tékának zárómondatai, amelyeknek legfontosabbika „ez a kazetta segített vagy ártott magának?”, egy rapszó- dikus, akaratgyenge, tétova, 30 éves fiatalember eljövendő életútjának Ígéreteként jelentek meg a hallgató előtt. „Sok mindenbe belekaptam, aztán abbamaradt. Több kitartás kellene, nagyobb akaraterő. .. Ha sokat akartam volna keresni, az azt jelentette volna, hogy napi 10—12 órát állok a gép mellett, és feláldozom a szombat, vasárnapokat... A legtöbb forgácsoló ráhajt, ami megy 5—10 évig, de aztán, hogy néz ki az ember fizikailag és idegileg, az más kérdés. Aki forgácsol, az be van skatulyázva. Nyugdíjas koráig gürizhet, hogy saját lakáshoz jusson” — mondja kissé fáradtan és lemondóan. A terv, hogy folytatja középiskolai tanulmányait és beiratkozik az egyetem villamosmérnöki karára, sem győzte meg az embert arról, hogy H. József, a Ganz Villamossági Művek volt esztergályosa vándorlásai során egysze* majd megtalálja élete értelmét, amit keres, a nagyobb pénzt. A riporter a munkaerő- helyzetről, a munkásvándorlásról akart riportot készíteni, és így jutott el ehhez a gondolatait, cselekedeteit világos mondatokkal kifejezni képes emberhez, aki a fegyelmi elöl menekülve, a magasabb órabér reményében hagyta el az üzemrészt, ahol pedig nem dolgozott rosszul. A munkabér emelkedésének egyetlen lehetősége a fiatal számára egyedül a munkahely-változtatás, öreg szakik a megmondhatói, hogy a régi szakmunkások igen nehezen érnek el kiemelt béreket. (A hűség- jutalom nem megvetendő összeg.) H. József életét valóban a pénz határozza meg, ezért vándorol gyárról gyárra. Igaz, itt is kereshetett volna túlórákkal akár 10 ezer forintot is, de akkor mi marad az életéből. Így keresnek helyet maguknak a fiatalok, mondhatná bárki, de ez még mindig becsületesebb módja a pénzkeresetnek, mint az intrikákkal, vélt mellőzésekkel és sérelmekkel maguknak helyet csináló, könyöklő akarnokok csörtetése, akik nemtelen eszközökkel megcélozva jövedelmező beosztásokat, emberek hitét legázolva jutnak el céljaikhoz, az egyetlen értékmérőhöz, a több pénzhez. A szerző módszere korrekt, mert munkatársak, családtagok véleményét kérte, amelyekből összeállt a munkásportré, ami ugyan nem jellemző a munkásság egészére, de példája lehet a tisztes munkának, aminek célja a munkaerő-vándorlás okainak felderítése. Lehet, hogy az a fiatalember eléri célját és munka mellett ' elvégzi az egyetemet, de már most meg kellene neki magyarázni, hogy mint villamosmérnök, öreg korára sem fog 10 ezer forintot keresni, és akkor éppen olyan skatulyában érzi majd magát, mint az öreg forgácsolók, pedig akkor már nem lesz pálya, ahol szabadon futhatna a pénze után. Néhány mondat a munkatársak véleményeiből: „Ha akart, tudott dolgozni. Volt idő, amikor egyfolytában 32 órát dolgozott, máskor viszont 2—3 napig nem jött be a gyárba. Eleinte szerettük, de később, amikor sok munkakihagyása volt, már nem, mert az ő munkáját nekünk kellett megcsinálni. .. Gyorsan dolgozott és hibátlanul... Jó munkaerő volt, de nem lehetett rá számítani... ” Mindez azonban H. József jellemének csak a felületeit érinti. Minden ember több a szomszédok és munkatársak ítéleténél. Minden ember remény és lehetőség, így a Vissza- hallgatás, ami az önismeret és magáraébresztés egyik eszköze lehetett volna, szerintem nem érte el célját, s inkább a reménytelenség elégiája volt. Még csak a műfajról. A különböző műsorok dokumentumjátéknak, munkásportrénak jelölik a szerző munkáját. Meggyőzőbb a „Portrévázlat egy munkásról” cím. Jó lenne viszont következetesen használni az angol „feauture” magyar megfelelőjét. Vitathatatlan, hogy a két műfaj, a dokumentumjáték és hangszőttes között vannak érintkezési pontok, de ézt nem a szereplők, véleményalkotók és vallomástevők számában, hanem a riport eszmeiségében,1 az életadta feszültségekben kell keresnünk. És hat kicsi könyvről. Az ünnepi könyvhét több millió könyve között alig észrevehetően húzódnak meg a Kaleidoszkóp tarka füzetei az elmúlt évek izgalmas dokumentumműsoraival. (Sikerüket mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy a hét első óráiban elfogytak.) Ezeket a játékokat, napjaink nevezetes történeteit, valóban az élet írja, hiszen szereplői tragédiák, félreértések, véletlenek civil részesei, s ami megtörtént velük, megtörténhet velünk is, bárkivel. Szociófotói mai életünknek, fonák helyzeteinek. (Bakonyi Péter: Egy nagy boldogság, Oláh Gábor: Telkemen az Erzsébet- híd.) Bizonyos, hogy a műsor kedvelői szívesen keresnek vissza elhangzott mondatokat és most olvasva rátalálnak fordulatokra, akkor másként értelmezett elhatározásokra. Hiteles dokumentumai ezek a változó létnek, igaz ugyan, hogy így is kissé szárazak, töredezettek, jegyzőkönyvszerűek, mert hiányzik belőlük a hang, az ember tépelődő, lemondó, felviduló, elcsukló hangja. Az élet tükörcserepei, olykor az emberség példáit, olykor a reménytelenség feneketlen mélységeit mutatják, de mindenképpen megérdemlik, hogy leírt formában is megjelenjenek. Gyermekkorunk meséi között szerepeltek a papírhenger aljában új és új alakzatokat öltő papírszeletek, amelyek akkor az élet játékai voltak, de ki hitte, hogy az élet és a sors variánsai a mikrofon és a betű segítségével valaha is megjelennek. Ebergényi Tibor Rózsiira, Imre, discó és csa-csa-csa A teremben, amely zsúfolásig teli nézőkkel, megszólal egy kellemes keringő, középre színes habszoknyás és elegáns fekete ruhás párok lépnek, könnyű lábbal lebbennek, forognak, majd elhallgat a zene, egy meghajlás, taps és kész. A színhely nem egy 30 évvel ezelőtti bál, hanem a Megyei Művelődési Központ nagyterme, ahol az első Ag. ria-társastáncversenyt rendezték meg. — Tinik vagytok. Inkább a discóban lenne a helyetek, nem? Hogy kerültetek a társastánc klubba? — kér. dezem az úgynevezett E-kategória pihegő győzteseit, Kiss Rozáliát és Sárosi Imrét. Rózsika a megyeszékhely Természetvédelmi Hivatalának fiatal adminisztrá_ tora, Imre a katonai kollégium negyedikese. — Még nyolcadikban szer_ veztek a suliban tánciskolát — mondja a ciklámenruhás lány. — Pár hétig tartott csak, de egyszerűen beleszerettem . Szabályosan táncolni, szépen, stílusosan mozogni egy tüllcsodában, nagyon jó érzés. Hat éve csinálom, de nem is tudnám már ab. bahagyni. Imre csak egy fél éve jött, de talán ő is megragad ... Imre, aki inkább a partnernő miatt, semmint a tánc vonzásában került az egri klubba, nem túl nagy meggyőződéssel bólogat. Már csak azért is, ni ért jövőre a katonai főiskolára készül Pestre, s ki tudja még, mi lesz ott... — Na, azért ez a pár hónap nem volt káromra. — vélekedik —, hiszen megismerkedtem az angolkeringő, a csárdás, a jive, a csa-csa- csa fortélyaival, pontosabban ezeknek legalább száz figurájával. — Na és mekkora ener. giával? — nézek a fáradt arcokra.-r- Vasárnaponként 3—8-ig van klubfoglalkozásunk ilyenkor próbálunk — végkimerülésig. — Hogy mennyit fogyunk, nem tudnám meam.und.aai, de hogy a versenyre készültünk, öt centit be kellett vetetnem a ruhámból — teszi hozzá derekát mutatva a kislány. — Megéri? — Hát hogyne, ha ez a legkedvesebb kikapcsolódásom .így meg különösen.-hogy a mai győzelemmel följebb léphettünk egy kategóriával. Persze félreértés ne essék, nemcsak a táncnak élek, az a tervem, htgy zenepedagógus leszek. Gondolom, ehhez nem rossz, hogy otthon vagyok a ritmusok világában, hiszen még sorolni is sok, mennyi más-más ütemű táncot ismertünk meg. A tangó, a rumba, a szamba, a quick stepp, mind másként fejlezsti a hallást, na és persze a lábat. — Ha szórakozni mentek, melyiket választjátok? A két fiatal egymásra néz, nevetnek. — Hát mit? A discóban mi is úgy lötyögünk, mint más lányok és srácok. (németi) Szeged készül a VII. nemzetközi szakszervezeti 7' ....... M ai tájak, havasok és alföldek üzenetét hozzák ajándékul a Tisza partjára a néptáncegyüttesek a Szovjetunióból, a Német Demokratikus Köztársaságból, Jugoszláviából, Lengyelországból, Csehszlovákiából, Romániából, Bulgáriából, Finnországból és Ciprus szigetéről, Tíz napig a tánc nyelvén beszélnek majd a nézőkhöz mozdulataikkal zenéjükkel. Tíz napon át tíz nemzet fiai, lányai mesélik majd egymásnak, a nézőknek népeik táncait, balladáit. A megnyitó napjára, július 14-re zászlódíszbe öltözik Szeged. Különösen a Széchenyi tér, de a közelmúltban átépítésre került Tisza- parti sétány is, ahol majd az impozáns lépcsősor lesz a megnyitó program nézőtere, és a vízparton helyezkedik el a színpad, s itt mutatkoznak be a VII. nemzetközi szakszervezeti néptáncfesztiválon részt vevő együttesek, s veszik át a ta. nácsi vezetőktől a város kulcsát és fogadják őket tiszteletbeli szegediekké. Az ünnepség végén meggyújtják a fesztivállángot és felhúzzák a fesztiválzászlót. A Szakszervezetek Országos Tanácsa, az SZMT és Szeged Megyei Város Tanácsa az ünnepi hetek időszakában a néptáncfesztivállal is azt a törekvését valósítja meg, hogy a hazai és a külföldi együttesek találkozója a népek közötti barátság erősítését, egymás munkájának jobb megismerését szol- , gálja. A fesztivál időszakában négy alkalommal rendeznek nemzeti napot, három este az új-szegedi szabadtéri színpadon folklórbemutató külföldi és hazai együttesek résztvételével. A magyar együttesek közül jelen lesznek és szerepelnek az Építők Vadrózsák,. a VDSZ Bartók Béla, a Miskolci Avas, a Budapesti Kertészeti Egyetem és az ÉDOSZ Szeged Táncegyüttese. Ajándék a ballagóknak Ballagtak az ecsédi napközi otthonos óvoda nagycsoportosai is. A rendezvényen ott volt a visontai Thorez Külfejtéses Bányaüzem Sallai Imre szocialista brigádjának vezetője, Báti Pál is, aki a kollektíva ajándékaival lepte meg a kicsinyeket. (Fotót Szabó Sándor)
