Népújság, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-30 / 151. szám

Mesterségünk címere EMLÉKSZEM még gye­rekkorom játékára. Ketten jöttünk be a többi gyerek elé, egyikünk utánozni kez­dett egy jellegzetes munka- mozdulatot, másikunk bele­vágott a mondókába: „Ame­rikából jöttünk, mestersé­günk címere... ” S elhang­zott a két kezdőbetű — a mozdulatokban és a betűk­ben bújt meg a szakma. Ezt a játékot ma már mind nehezebb játszani. A ruhagyári gyorsvarrógépek korszakában nevetségesnek tetszik az öltögetés, akár a kenyérdagasztás örökölt mozdulatai a modem ke­nyérgyárak életében. A tech­nika zömmel kiűzte minden, napjainkból a derékggörbítő fizikai munkát, kiűzte vele a hagyománnyá gyökeresedett mozdulatokat is, melyekről pedig azt hittük, — elválaszt­hatatlanok a mesterségektől. Korunkban megnőtt a me­chanikusan ismétlődő, beideg- zett mozdulatok értéke. Eze­ket utánozva azonban már nem jövünk rá a szakma ne- .vére, s alig megformálható az a kapcsolat is, amely ter­méket és készítőjét valami­kor egy anyaggá gyúrta. A gyári főmérnök bemu­tatja a szalagszerű termelést és azt mondja: üzemünkben társadalmivá vált a munka, ipari kultúrával nem rendel­kező asszonyok, fiatalok ke­reshetik itt meg kenyerüket. Honnan ismerik a motorké­szítés fortélyait? — kérdem. A főmérnök legyint: a ter­melés előkészítése a nehéz, nem pedig a munka a gépe­ken. A műszakiak kidolgoz­zák a technológiát, megszab­ják a műveletek sorrendjét, a betanító betanít, megy minden, mint a karikacsa­pás. Odahajolok az egyik asszonyhoz, s megkérdezem — mit készít? Fölnéz — ke­ze egy pillanatra sem áll meg, úgy válaszol: — mo­torokat. S mit hajtanak majd ezek a motorok? Hangja bí­zón ytalanná válik: — talán porszívókat... A KÉZMŰVESSÉG kor­szakában a munkás szakmai jártasságát fokról fokra sze­rezte meg, apránként sajátí­totta el a megmunkálandó anyag természetét, egymás után barátkozott meg a szer­számokkal. A munka felap- rózódása csökkentette a ter­melési költségeket és a ter­mékre fordított emberi ener­giát, de megfosztotta a „gyártót” az anyaggal való kapcsolattól: az emberek cserélhetők, a műveletek változtathatók lettek. Ez nemcsak a készítő, ha­nem a fogyasztó viszonyát is megváltoztatta a termékhez. Fogyott azoknak a cikkek­nek a skálája, amelyek ma­gukon viselték mesterségük keze nyomát. Megjelent a garancia, a maga pecsétjei­vel, s ha a szalagnál ülők valamelyike elmulasztott egy mozdulatot, azért már a gyár vállalta a felelősséget — nemcsak a javítás költségeit, hanem esetenként termékei rossz hírét is. Mikor először találtam a Patyolatból elho­zott zakóm zsebében kis cé­dulát, „Vargáné” pecséttel, szinte túlvilági üzenetnek véltem. Elszoktunk a nevek­től. Vargáné tisztította vol­na gyűrött és pecsétes kabá­tomat? Kedvem lett volna megkeresni. Azután lebeszél­tem magam: biztosan csak azt ellenőrizte, tiszta-e? ... Mégsem felejtettem el a ne­vét, s nemcsak azért, mert egyszerű volt megjegyezni, hanem mert személyes kap­csolatot éreztem közöttünk. Nemcsak a termék keresi gazdáját, a gazda is keresi a maga készítette terméket. Egy cipőgyári munkás (ki­tüntetett cipőgyárról van szó) hosszan ecsetelte, hogyan ké­szül a lábbeli, s hozzátette: brigádjuk minőségi ellenőrei a legszigorúbb meósok. Ami­kor szalagukra kerül a ci­pő, megnézik, lehet-e belőle minőségi munkát készíteni, vagy sem. Ha nem, vissza­adják oda, ahonnan kapták. „Egyszerűen arról van szó, hogy jó érzés jól dolgoz­ni. .. ” — mondja, pedig eb­ben a gyárban is fölcserél- hetők a műveletek, változtat­hatók az emberek, csak a szalag megy monoton kiszá- mítottsággal. Szociológusok magyaráz­zák, miként fosztja meg a fejlett technika a munkást , „a befejezettség tudatától”. Pszichológusok írnak tanul­mányokat a megcsappant al­kotásvágyról. ' A szalagok mellett ülőkön pedig nem se­gít eléggé a halkan szóló ze­ne, az óránkénti torna, vagy a kékre festett műhelyfal. A hasznosság tudata azonban kárpótolhat az egyhangúsá­gért. Ahol jó a munkahelyi lég­kör és demokratikus a veze­tés, ott ez a hasznosságtudat is meglelhető. Rátalál bárki, ha beszél a szocialista brigá­dok tagjaival vagy számokat vallat a Dolgozz hibátlanul mozgalomról, olvas a brigád­naplóban a közösen töltött programokról. A TECHNIKA elgépiesíti az embert, a tárgyak ural­mát hozza magával? Fukász György filozófus könyvének címében nekünk szegezi a kérdést: Áldás vagy átok a technikai haladás? Ezt a kérdést sem lehet elválaszta­ni a társadalomtól, így fele­lete egyértelmű: a szocialis­ta társadalom humánus vol­tából adódóan alkalmas ar­ra, hogy a technikát huma­nizálja, az ember szolgálatá­ba állítsa. A termelési vi­szonyok teremtenek megfele­lő kereteket az ember tö­rekvéséhez, hogy a technika vívmányait' kiaknázza és ál­dássá tegye életében. Mind több munkás akarja megismerni, hogy mit gyárt, s azt is, hogyan lehetne job­ban, korszerűbben... Pontos statisztikák készülnek a fel­nőttoktatásról, állandó gon­dunk a szakmunkásképzés. Az üzemek kedvezményeket biztosítanak, de nem minde­nütt teremtenek kedvet a tanuláshoz. Hiszen senki sem azért ül iskolapadba, hogy megtérítsék az útiköltségét, vagy ingyen jusson tan­könyvhöz, jegyzethez, hanem azért, hogy értsen valamihez. A szocialista brigádmozga­lom hármas jelszavának tar­talmat adni — a szocialista módon élni, dolgozni, tanulni — egyenlő a technika huma­nizálásával. Automata gépe­ket állítunk üzembe, új, másfajta mozdulatokat sajá­títunk el,.,. Ezeknek a más­fajta mozdulatoknak kell mielőbb új címereket keres­ni. Tamás Ervin A Taurus Nyíregyházán Megfelelő ütemben építik a Taurus Gumiipari Vállalat nyíregyházi gumiabroncsgyá­rát. A még folyó belső sze­relési munkálatok befejezé­se után, júliustól megkez­dődik a próbaüzem. A ké­pen: vulkanizálógépek sze­relése. (MTI fotó — Paál László felvétele — KS) Horti hercehurca Dvagy: meddig tart még a járványveszély? — Valamikor emeletes faluként aposztrofált ben­nünket a Népújság, s való­ban örültünk annak, hogy a főúton egymás után épül­tek a több szintes lakóhá­zak. Sajnos, azóta szomorú következményei vannak a városiasodásnak. A sorjázó épületek, amelyekben gyógy­szertár, orvosi rendelő ka­pott helyet, szinte fertőt, gyomtelepet takarnak. S állandó a járvány veszély! Az első épülethez készített derítőre kötötték az újab­bat, nem bírja a terhelést, hetente kiönt, vagy vissza­nyomja a lakásokba a szennyvizet. Ilyenkor nincs fürdés, mosogatás, nincs vécéhasználat... Kővári Józsefné gazdál­kodási előadót idéztük, aki ■ szerint a községi ta­nács is közelről érdekelt az ügyben, mivel egy la­kás erejéig résztulajdonos a társasházban, akár csak a helyi termelőszövetkezet, vagy a megyei gyógyszer­tár vállalat, amely az ano­máliák miatt a télen szü­neteltette egységét. Sze­mélyzet, lakosság Hatvan­ba járt. Dolgozni, illetve gyógyszerért. A Minisztertanács megtárgyalta Hatvanmilliárdos érték termelői A sén kormány legutóbbi ülé- a háztáji és kisegítő gazdaságok helyzetéről is tár­gyalt. Ez a fórum legutóbb 1978-ban hozott határozatot ebben a témában, a követ­kező jelentést pedig 1980. második félévére kérte. Vagyis az ügy minden évben a Minisztertanács elé kerül. Ez sok egyébnél jellemzőb­ben bizonyítja a téma fon­tosságát. Valóban, a másfél millió kistermelő hallatlanul érté­kes munkát végez. Négy és féi millió sertést tartanak, csak nyúltenyésztésből 30 millió dollár értékű export­hoz segítik az országot; a primőr zöldségek, valamint a különlegesen munkaigényes gyümölcsfélék termesztésé­ben pedig ők határozzák meg az ellátást. A kisgazdaságok összes ter­melési értéke meghaladja a 60 milliárd forintot, ez a szektor adja Magyarországon a mezőgazdasági össztermés egyharmadát. A gazdaságok száma csökken, de az egy kistermelőre jutó termelési érték növekszik, így a szek­tor egészében visszaesés nincs, sőt bizonyos fejlődést is megfigyelhetünk. Ezek a számok bizonyos magyarázatra szorulnak. Az egyharmados arány ugyanis a háttér ismerete nélkül akár meghökkentő is lehet. Jó tehát tudni, hogy ez a bizonyos egyharmados arány évtizedünk elején még negy­ven százalék volt. Harminc- három százalékra azért csök­kent, mert közben a nagy­üzemek termelése felfutott. Amíg a kistermelés bruttó értéke másfél milliárd fo­rinttal növekedett, azalatt a tsz közös termelés 57 mil­liárd forintról 93 milliárdra emelkedett. A másik nagyon fontos tudnivaló, hogy ma már erő­sen integrált a kistermelés is. Az állami gazdaságok, ter­melőszövetkezetek és fo­gyasztási szövetkezetek ke­reken háromnegyed millió kisgazdaságnak nyújtanak olyan fokú segítséget, hogy helyenkint . már nyugodtan „bedolgozónak” nevezhetjük őket. Egy-egy pulykatenyész­tő családhoz például a ter­melést szervező tsz évi 30— 40 ezer forintos értéket he­lyez ki, és ezt meg is hite­lezi. Nagyon sokan ma már úgy tenyésztenek állatot, hogy semmi földjük nincsen. Az állam a kistermelők ré­szére évi kétmillió tonna ta­karmányt — leginkább tá­pot — hoz forgalomba, ami legalább tízmilliárdos érték. Vegyiparunknak is döntő szerepe van abban, hogy a kisgazdaságok ma már 25 millió (!) négyzetméter fó­lia alatt hajtatják a primő­röket. A kistermelők által létre­hozott összes értéknek alig a fele képződik ma már a tsz-tagok háztáji gazdasá­gaiban, viszont kétötödét munkások, alkalmazottak, ér­telmiségiek állítják elő. Ér­dekes az is, hogy a nem tsz- tagok kisgazdaságaiban sok­kal nagyobb az árutermelés szerepe. Ez utóbbiak jó ré­sze kimondottan szakosított, korszerű, árutermelő kisgaz­daság. Az örömök után beszéljünk a gondokról. Rossz jel, hogy az idén feltűnően sok szarvasmarha-hizlalásra kö­töttek szerződést. Azt jelzi ugyanis, hogy ismét sokan felszámolják, meghizlalva el. adják a szarvasmarha-állo­mányukat. A ló egyre ke­vesebb, a tsz-ek traktorai egyre nagyobbak, a kiselej­tezett traktorokat pedig nem üzemeltethetik tovább a ház­tájiban. Targoncán vagy ke­rékpáron pedig nem lehet kétmillió tápot haza, illetve több mázsa kész terméket az átvevőhelyre szállítani! Tart­hatatlan, hogy a magyar ipar nem képes elegendő és megfelelő minőségű ásót, ka­pát — úgynevezett szerárut — gyártani; de nem kielégí­tő a kisgépellátás sem. Márpedig a fiatalok munka­helyük műszaki színvonalá­ból indulnak ki, otthon egyre kevésbé hajlandók a múlt századba visszalépni! Köz­ben elsőrendű érdek, hogy a kistermelés ezután se csök­kenjen, ezért minden illeté­kesnek az eddiginél többet kell tennie. Jogsegélyszolgálat a termelőszövetkezetekben A szakszervezeti jogse­gélyszolgálat beváltotta a hozzá fűzött reményeket, s tevékenységének tapaszta­latai kínálkoztak mintául, indítékul a Termelőszövet­kezetek Országos Tanácsá­nak, amikor az igazságügyi tárcával közösen javasolta a kormánynak: alakuljon jogsegélyszolgálat a mező- gazdasági szövetkezetekben, azaz a tsz-ekben, halászati szövetkezetekben, szakszö­vetkezetekben. A feladat is azonos, a pontos fogalma­zás szerint: jogi felvilágosí­tással, tanácsadással, to­vábbá szükség esetén ható­sági és más szervek előtti eljárással, illetve jogi kép­viselet ellátásával elősegí­teni a szövetkezeti tagok és más dolgozók — az al­kalmazottak — jogainak, érdekeinek hatékonyabb védelmét. Hogy milyen ügyekben fordulhatnak a „házi jogtanácsiadóhoz” majdan a termelőszövetke­zetek tagjai? Például csa­ládjogi kérdésekben, gyer­mektartásdíj megállapí­tása, összegének megváltoz­tatása, a gyermek elhelye­zése ügyében, olyan polgá­ri ügyekben mint a háztá­ji termelvények, jószágok értékesítési szerződésének megfogalmazása, avagy a szerződésszegő eilend eljá­rás kezdeményezése. Se­gítséget várhatnak, ha a különböző államigazgatási fórumokon kell eljárniuk lakásügyben, építési enge­dély megszerzéséért, gyer­mekeik bölcsődei, óvodai, kollégiumi felvételének ügyében, gyámhatósági és szociálpolitikai kérdésekben. S mivel előfordulhat, hogy egy-egy szövetkezet belső ügyeiben — összefér­hetetlenség, gáncsoskodás, s egyéb okok miatt — nem boldogul a helyi jogsegély- szolgálat ügyvédje, jogásza, a tsz-szövetségek kebelén belül is megalakul az ilyen dolgokban is eljárni illeté­kes jpgsggélyszolgálai. A helyszínen vagyunk. A talajszintnél magasabb fe­dőlapon ömlik a bűzlő szennyvíz a régi derítőből, s csordogál egy hatalmas gödörbe, amit kora tavasz- szal ástak. A hátsó gyalog­járókon, az épületfalakon vésések, toldozgatások, bon­tások nyoma. Megannyi du­gulás! — Hét esztendő alatt de­koráltak ki bennünket ilyen szépen, ennyi ideje küzd a két épület harminckét la­kástulajdonosa, hogy meg­szűnjön az áldatlan állapot. Kezdetben a községi ta­nács jegyzőkönyvileg bizto­sított bennünket arról, ho-gy új derítőt építtet. A me­gyei szervek azonban nem engedélyezték a ' községfej­lesztési alap ilyen célú használatát, mivel túlnyo­mórészt magánlakásokról van szó. Akkor döntöttünk úgy, hogy saját erőből old­juk meg a dolgot — mond­ja Hegyi Ferenc könyvtá­ros, az egyik lakás tulaj­donosa. — Az ügy azonban nem ilyen egyszerű. Hiába készíttettünk tervet, vásá­roltunk betont, betonvasat, nincs cég, amelyik vállalta volna a kivitelezést. Két esztendeje a dolog odáig fajult, hogy a megyei ta­nácsnak kellett a kérdés­hez nyúlnia. Vállalva a kal­kulált 180 ezer forintnyi költséget, végre szerződést kötöttünk a Mátraalji Víz­gazdálkodási és Talajvédel­mi Társulattal, amely ez év június 30-ra ígérte az ob­jektum átadását. Tavaly egyszer már megvonta tő­lünk a kölcsönt az OTP ki­vitelező hiányában. Most megint fenyeget, mert a határidő letelt, derítőnek pedig se híre, se hamva... Miként a korábbi eszten­dők, úgy az idei sem telt el néhány izgalmas közjáték nélkül. Jánosi Tiborné so­ros lakóbizalmi például már fél a postabontástól, a levelektől, amelyek soro­zatban érkeznek a községi tanácstól, a járási KÖ- JÁLL-tól, figyelmeztetést és bírságot helyezve kilá­tásba, ha záros határidőn belül nem építtetik meg a hiányolt derítőt, valamint a hozzátartozó csatornát. Idegesítő az is, hogy a ki­vitelezésre szerződött Mát­raalji Vízgazdálkodási és Talajvédelmi Társulat por­tájáról olyan hírek szivá­rogtak ki, miszerint az új főmérnök gazdasági meg­fontolásból nem ítéli hasz­nosnak a fölvállalt munkát, s talán eláll a megállapo­dástól. Ezért írt még júni­us &-cm figyelmeztető leve­let a lakóbizalmi Gyöngyös­re, a társulathoz, ami­re mindmáig egyetlen sornyi választ sem ka­pott. Közben a megyei gyógyszertár vállalat kilé­pett a közösségből, szenny­vízcsatornáit leválasztotta a lakótömbéről, s külön derítőt építtetett, hogy az intézmény nyitva tarthas­son, szolgálhassa a helyi érdekeket, a hortiak gyógy­szerellátását. A nagy nyári munkák, a betakarítás kez­detével pedig még inkább megnőtt a járványveszély, mivel a MEZŐGÉP, illetve a termelőszövetkezet szip­pantás DETK-kocsijai első­sorban a termelést szolgál­ják. Képtelenek arra, hogy a csatornázás nélküli köz­ség intézményi, vagy ma- gánderítőit hetente ürítsék, noha e szolgáltatásnak bor­sos ára van.' Hogy meddig tart az ál­datlan állapot? Elsősorban az érdekelt, büntetésekkel agyonfenyegetett társasház­iatok szeretnék tudni. Ter­mészetesen a községi ta­nácsnak sem lehet közöm­bös, hogy éppen a főútvo­nal mellett, a legszebbnek, legkorszerűbbnek kikiál­tott falurészen bűzlik ' a fertő. Az inkriminált derítő kapcsán ezért merült fel bennünk a gondolat, misze­rint Hortnak, amely köz­tudottan mély fekvésű, hogy egyezséget munkáljon ki a Talajerőgazdálkodási Vál­lalat hatvani telepével. A kifejezetten ilyen célból lé­tesített üzemnek, kellő ka­pacitás lekötése esetén, ki­fizető lenne, hogy további DETIÍ-típusú, köztisztasá gi autóval gyarapítsa gép­parkját. Persze, az ügy ér­dekében valakinek lépnie kell. S talán nem esik le a karikagyűrű a horti tanács­vezetők valamelyikének ujjáról. ha csatlakozik a rászorulók deputá- ciójához. Nyomatékként, meg aztán a helyi lakosság jobb közérzete, s a takaré­kossági szempontok érvé­nyesítése végett. Mert szá­molgattunk is1! Jelenleg egyetlen 16 lakásos épület tulajdonosai évente 50—60 ezer forintot fizetnek derí- tőüríttetésért, habár rend­re késik a munka, s a szám­lázott összeget pár száz fo­rint csúszópénzzel is meg kell toldani, különben más­hol köt ki a kocsi. Ez mód­felett drága, inkorrekt szol­gáltatás, amelyen parancso­ló kötelesség változtatni, különösen az állandó jár- ványveszély árnyékában... Moldvay Győző Nimmst Ü 1979. június 30., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents