Népújság, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-03 / 128. szám
Packázésok fent és lent Mentőt is érhet baleset Kálvária négy stációban ítélet: Az Egri Munkaügyi Bíróság az 1917. július 15-én kelt felmondást hatálytalanítja, s kötelezi az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 47 844 forint kártérítést. Az ítélet ellen további fellebbezésnek helye nincs. Az ítéletet és annak indoklását — mint írva van — „A Népköztársaság nevében!" hozta meg és hirdette ki a bíróság ez év február 28-án. Nem ez az első jogerős ítélet a hevesi mentőállomás gépkocsivezetőjének az ügyében. Tartok tőle: nem is az utolsó. Pontosan egy esztendővel előtte már jogerős ítélettel érvénytelenítette a felmondást a bíróság és egyben kötelezte a mentőszolgálatot, hogy 1978. március 1-től eredeti munkakörében mentő-gépkocsivezetőként foglalkoztassa a felperest. Két jogerős ítélet az egyik oldalon, két' felmondás a másikon. A munkaadó ugyanis másodszor is felmondott a gépkocsivezetőnek. Ily módon sokasodtak a jegyzőkönyvek, óvást óvás követett: a gépkocsivezető ügye már másodszor kerül a Legfelsőbb Bírósághoz. A paragrafusok kiskapui még mindig tartogatnak néhány időt húzó lehetőséget. Miközben egy ember tönkremegy. És már hiába nyeri meg a pert. Mert az ilyen munkaügyi vitáknak gyakorta bizony csak vesztesei vannak. Ilyen vesztes Szabó Ottó 49 éves, háromgyerekes erdőtelki lakos is, akit szolgálat közben — m ént és közben! — ért baleset. Több mint hat évvel ezelőtt. Azóta tart, gyűrűdzik a gépkocsivezető kálváriája. Ha csak enyi lenne az újságíró mondanivalója, már akkor is éles glosszáért kiáltana ez a mentőkhöz méltatlan perlekedés. Ám nemcsak az ügy jogi oldaláról van szó — hiszem, hogy erre végül is megnyugtató pontot tesz a bíróság —, hanem annak az emberi vonatkozásairól is. A tilalom ellenér í 1973. február 12-én este történt Tarnaszentmiklóson. Szabó Ottó társával éppen karon cipelte a beteget a távolabb álló kocsihoz, amikor megcsúszott, beesett az árokba. Négy hétig nyomta az ágyat az egri kórház idegosztályán. A baleset — amely nem az ő hibájából történt — maradandó nyomot hagyott: 67 százalékos rokkanttá nyilvánították, 1950 forint nyugdíjat kapott havonta. Ennyi a kálvária első stációja. A második: 1977 februárjában megállapították, hogy gerincízületi és más megbetegedése javult, munkaképesség-csökkenése már csak 50 százalékos, így rokkantsági nyugdíjra nem jogosult. Dolgozhat, de csak könnyebb beosztásban. A mentőszolgálat felajánlott ugyan egy sepre- getéssel, gépkocsimosással járó udvarosi munkakört, a gépkocsivezető azonban nem fogadta el; orvosi véleményekkel igazolta: egészségét veszélyezteti a rendszeres ingázás. Nem a felajánlott beosztás ellen volt kifogása, örömest vállalta volna azt régi munkahelyén, Hevesen, ott, ahol a baleset1 érte. Válaszképpen felmondták a munkaviszonyát. Mégpedig törvénytelenül, hiszen felmondási tilalom védi az 50 százalékos rokkantat! Ezt írják elő a paragrafusok, ezt diktálja az emberség is. Az állását vesztett gépkocsivezető, aki több mint egy évtizedig becsülettel dolgozott a hevesi állomáson, a munkaügyi döntőbizottsághoz , 1979. 3., vasárnap fordult. Elutasították. Ezután a bíróságnál kereste az igazságot. Az első ítélet után úgy tűnt — igaz, egyetlen napig csupán —, hogy a mentő- szolgálat végrehajtja a jogerős ítéletet, a gépkocsivezetőt visszahelyezi eredeti beosztásába. 1978. március 1-én Szabó Ottó munkára jelentkezett Hevesen, ahol a garázsmester kioktatta, majd beosztotta szolgálatba, a gondnoknőtől mégkapta a benzinjegyeket. Nemkívánatos személy De: nem engedték aláírni a jelenléti ívet, elzárták előle. (A gondnoknő: Egerből kaptunk erre utasítást.) Ez már gyanússá vált előt- I te. Nem értette. Miként azt sem, miért vonakodnak mások előtt szót váltani vele a kollégák, a bajtársak. Ezen is töprengett hazafelé menet, s talán akkor érlelődött meg benne a bizalmatlanság keserű érzése. Odahaza üzenet várta: jelentkezzen Egerben! Ott közölték vele, hogy alkalmassági orvosi vizsgálatra kell mennie. Fondorlatot sejtett. Megmakacsolta magát. Arra való hivatkozással, hogy őt már magasabb fokú orvosi bizottság ellenőrizte, nem ment el a vizsgálatra. Visz- szatért munkahelyére, két hónapig szolgálatszerűen bejárt a hevesi mentőállomásra, ahol rendszeresen elzárták előle a jelenléti ívet, sőt naponta kiutasították az állomásról. Még az esetnaplóban is rögzítették a sértő eljárást. Diplomáciai kifejezéssel élve „persona non grata’’- nak, azaz nemkívánatos személynek minősítették az állomás legidősebb dolgozóját, akit jogerős ítélet helyezett vissza munkahelyére. Nemcsak a munkát tagadták meg tőle, hanem az együttműködést, az emberi kapcsolatokat is. Miért? Ki érti ezt? .. A kálvária harmadik stációja. A mentőszolgálat jogászai pénzt és fáradságot nem kímélve, felváltva járták a tárgyalásokat. Láthatóan mindent elkövettek azért, hogy Szabó Ottót távol tartsák a mentőktől. A majd 50 ezer forintnyi munkabérveszteséget kifizették ugyan, de a gépkocsivezetőt nem vették vissza. Ha a központ elrendeli. . • Jártam Hevesen, s kíváncsian vártam a volt bajtársak véleményét. Késlekedtek a válaszok, noha csupán azt kérdeztem: milyen embernek ismerik Szabó Ottót? Tétova hallgatásuk szinte megdöbbentett. Még egykori társa is bezárkózott a válasz elől, az, akivel a baleset előtti pillanatokban együtt vitte a beteget. — Mi nem beszélhetünk, nem mondhatunk véleményt. —Ilyen választ kaptam a gondnoknőtől is. Csak miután megérkezett az engedély Egerből, jegyezhettem fel néhány bátortalan mondatot. Ilyeneket: — Semmi rosszat nem mondhatok róla. — Nem összeférhetetlen. — Jutalmakat is kapott. — Nem iszákos. — Balesetéig semmi probléma nem volt vele. — Majd: — Szomorú ügy ez, kérem, de nem rajtunk múlik, hogyan oldják meg. — Egy dolgozó nem érdemel ilyen elbánást. — Csak addig kell itt az ember, ameddig mozog — fogalmazta meg egyikük a keserű igazságot. — Tudnának-e együtt dolgozni egykori társukkal ? — kérdeztem. — Ha a központ elrendeli, miért ne? — Ez már nem a mi ügyünk, a f elsőbbségre tartozik. — Ilyen válaszokat kaptam. Pedig volt idő, amikor bátran szót emeltek társukért az emberek. A szakszervezeti bizalmi még tíz aláírással megerősített beadványt is küldött a felsőbb fórumokhoz. Igaz, fent nem jó szemmel nézték az ilyenfajta „beavatkozást". El is magyarázták a lentieknek, hogy nem tanácsos beleszólni az ilyen bonyolult ügyekbe. A központ majd elintézi. A lentiek ezt megértették, s azóta bizony nem szívesen szólnak a felsőbbség dolgába. Az Országos Mentőszolgálat központjában a személyzeti, valamint a jogügyi osztály vezetője biztosított megoldást kereső jóindulatukról. Kétkedésemet elosztandó, egyikük elém tett egy 1978. március 28-án felvett jegyzőkönyvet, amelyet a főigazgató is aláírt. Csak éppen Szabó Ottó nem. Ö ugyais a jogászi kérdésekre válaszolva szinte refrénsze- rűen csak azt ismételgette: kéri a jogerős bírósági ítélet végrehajtását. Majd otthagyta a megbeszélést. Ezután következett a már említett második felmondás. ... és a kör bezárul Negyedik stáció: Ennyi a történet, amelynek végére sem javasolhatok tévedhetetlen, mindkét fél számára elfogadható megoldást. Nem tudhatom ugyanis, mennyire beteg vagy egészséges Szabó Ottó. Az orvosokra tartozik annak eldöntése is, alkalmas-e mentőgépkocsi vezetésére. De azt tudom, hogy ez a munkaügyi vita nélkülözi a „szót érteni egymással” jól bevált elvét és gyakorlatát. És azt is, hogy így nem szabad bánni egy emberrel. Egy bizalmatlanságba hajszolt makacs emberrel sem! Még akkor sem, ha azt a jog netalán megengedi, avagy csak elnézi inkább. Az emberség, a humanizmus aligha! Felháborodással, mi több, aggodalommal kíséri az ember az effajta elmérgesedett vitákat. Nem beszélve a bizalmatlanságról, a nyugtalanító hallgatásokról, egyesek esetleges félelméről, mindazokról az idejétmúlt jelenségekről, amelyek az ilyen egészségtelen ügyeket rendszerint kísérik. Miután Szabó Ottó a ország valamennyi reumakórházát végigjárta, lábra állt, újból jogosítványt kapott, s mert valamiből élnie kell — hosszú hónapokig ugyanis nem kapott fizetést —, munkát vállalt a kápolnai dohánybeváltónál. Tehergépkocsit vezet és mázsás bálákat emelget. — Visszavesszük, de előbb alkalmassági vizsgát kell tennie — mondja a mentő- szolgálat. Azt bizony kell! Saját érdekében is. Ám, ha mentőgépkocsi vezetésére nem tartják alkalmasnak, akkor... ? Akkor a kör bezárul. És kezdődik minden elölről. Márkusz László T úl a kilencvenen kis * tanyát, kertet, baromfiudvart birtokol Róza néni. Hat birkát is kihajt a gyepre minden reggel. S vizslatja az eget, ugyan mit tud elvégezni esteiig. Ásni, vetni, gyomlálni kellene. Azután gyöngyvirágot, ibolyát szedni, amiért húsvét táján jól fizet a városi nép. A szerettei? Embere a hantok alatt réges-régen. Gyermekei, unokái hivatalban, gyárban, szövetkezetben, képességük és érdeklődésük szerint. Reá ritkán tekintenek. Pedig a földtúrásnál is nehezebb a tanyai magány. Bár olykor elbeszélget az ereszalja fecskéivel, a közeli erdőből erre szálldosó feketerigókkal. Hanem az emberi szó, az csak hiányzik. Legöregebb fia tart ki csupán mellette. Buszra, biciklire ül harmadnaponként, s hoz magával mindannyiszor valami édességet, bolti árut, hogy hírekbe csomagolva a konyha kopott asz(Fotó: Perl Márton) Tervezett környezetpusztítás A világ hírügynökségei a minap látszólag jelentéktelen információt továbbítottak a telexgépeken. A japán Eida vállalat műszaki együttműködési szerződést készít elő a brazil kormány és a japán nemzetközi együttműködési szervezet, a JICA között. Az együttműködés célja egy úgynevezett erdőprojektum létrehozása. A hír rövid és aligha akadna olvasó, aki szívéhez kapna az izgalomtól hallatán. Pedig a háttérben a jövő egyik legfélelmetesebb felkiáltójele áll. Az együttműködési szerződés ugyanis nem egyebet takar, mint a világ tüdejének nevezett Amazonas menti őserdő kiirtását. Ha az üzlet létrejön, akkor megindul a gépek és a japán fakitermelők özöne az ősvadonba, amelynek mentén a tervek szerint négy fafeldolgozót hoznak létre és megindulhat a világ legnagyobb és legolcsóbb, egyben legjobban működő légtisztító berendezésének a felszámolása. A több, mint hárommillió négyzetkilométer kiterjedésű ősrengeteget „hála” a technika és az üzlet összefogásának, viszonylag rövid idő alatt sikerül majd lemészárolni, hogy az erdők kiirtása után megkezdődjék a föld alatt húzódó hatalmas vasérc-, ba- uxit,- uránium- arany- és ónvagyon kiaknázásra. Való igaz hogy ezekre a mesés kincsnél ás többet érő nyersanyagokra égető szüksége van az emberiségnek. Csak egyet felejtettek ki a számításból: hogy tiszta levegőre még nagyobb szüksége van mindenkinek. Az amúgy is veszélyesen szeny- nyeződő légkört ugyanis éppen az amazonasi ősvadon lélegzése — széndioxid-felhasználása, illetve oxigéntermelése — tisztítja amióta a világ világ és nincs az a módszer, amellyel előre modellezni lehetne, hogy a világ tüdejének kivágása mi_ lyen jóvátehetetlen károkat fog okozni a környezetnek. Valószínű, hogy a káprázatos nyereség, az üzleti lehetőség mámorában az érintett felek a dollármilliók, vagy milliárdok kábulatában mérlegre sem teszik, hogy a pusztítás milyen mértékben érinti az emberiség alapvető lételemét, a levegőt. Szomorú az, hogy a vita nem azon folyik: érdemes-e ekkora pusztítást végezni, hanem azon, hogy mi módon lehet a legnagyobb hasznot húzni belőle. Úgy tűnik, minden hiába. A civilizáció fölfűtött szent technikai bálványán egyenesen rohanunk a végromlás irányába. Pedig tudjuk, hogy valami nincs rendben. Leírjuk, elolvassuk és valami megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan könnyelműséggel nem veszünk tudomást róla. Tudjuk például, hogy az utóbbi háromszáz évben 225 állatfaj pusztult ki a földön. Azt is tudjuk, hogy további 228 féle emlőst és 338 madárfajtát fenyeget a végső kipusztulás veszélye. Tudomásul vesszük, hogy évenként 400 millió hektár erdőt irtanak ki és hogy a talajszennyeződés miatt 500 millió hektár szántóföld veszik el évente a világon. Elolvassuk Cousteau kapitány jelentését, amelyet az idős tudós felkiáltójellel küldött el az Európa Tanácsnak. Ebben a jelentésben az szerepel, hogy az óceánban országrésznyi területekről halt ki az élet a koncentrált szennyeződés miatt. Több tízezer négyzetkilométernyi területen csak élettelen k°- rálltörmelék található az óceánban. Cousteau végkövetkeztetése így hangzik: „Az óceán élővilágának pusztulását a szárazföldi élő~ világ, köztük az ember nem sokkal fogja túlélni." Tudjuk, hogy így van, el is hisszük. Nem törődünk vele. Pedig a helsinki záróokmány éppen a szocialista országok javaslatára a környezetvédelem kérdését is az emberiség legmagasabb szintű problémái közé sorolta! Ügy tűnik azonban, hogy látványosabb dolog az emberi jogok kérdésével politikai játékot űzni, mint egyszer olyan — végső konzekvenciák levonásáig tartó — vizsgálódást folytatni, amely megakadályozná, hogy a jelen üzleti érdekei sérthetik-e az ember fennmaradásának érdekeit. A közelmúltban volt a fák, virágok napja. Gyermekeinket iskolákból, óvodákból kirándulni vitték a természetbe. Nagyon tartok tőle, nehogy a jövő században ezen a napon múzeumba vigyék őket, ahol kiállítási tárgyként szerepel egy élő fa és a hermentikusan elzárt üvegfülkében megmutatnak nekik egy edény igazi vizet. A múzeumból kilépve pedig a tanár utasí- tásáija bekapcsolja magán a ■ lélegeztető készüléket, amely éltető oxigénnel látja el a gyerekeket. Mert valamikor az elődök kivágták a világ tüdejét. Szigethy András Hat árva bárány falára tegye. Az ilyen találkozásokra, látogatásokra úgy készül, olyan izgalommal, miként lánykorában várta kedvesét. Aztán ha véletlen elmarad Péter, elmaradnak a hír harangszavai, kiül a tanya elé, messzire futtatván szomorú pillantását a tavaszodó határban, ahol nagy, lusta gépek araszolnak. Hej, csak valami kis csodamasina az ő holdját is, megforgatná, elboronálná.' Mennyivel könnyebb lenne az élet...! Csodák azonban nincsenek, tudja ezt Róza néni. Ezért kisvártatva fölemelkedik az öreg sámliról, kiegyenesíti ropogó gerincét, majd kukoricát vet a káráló tyúkoknak, tört árpaszemet a négy-öt galambcsaládnak, s megigazítja az apró szénaboglya tetejét, nehogy beázzék, megpenészedjen a takarmány. Ebédre lebbencset főz, ami nem üli meg a gyomrát. De van még a múltkori borospogácsából is, ha egyebet kívánna. Húsvét hétfőjére különös gonddal, aprólékossággal készült. Lajcsi, Pista, a kis Peti, a dédunokák ilyenkor mindig útba ejtik locsolóüvegeikkel. Velük tartanak a szülők, már amelyiknek a szívéből nem kopott ki a régi szokás. Megtelik velük fél órára a föllocsolt tisztaszoba. S viszik a szagosvíz ellenében kiosztott forintokat, a kreppapírral pirosra festett tojásgarmadát. Jaj, itt lennének már. Hanem mi ez a hirtelen gyöngeség? S ugyan honnan a köd, ami ellopja tőle az ablakragyogást? Nézd már, csak nem fogadom ágyban e szép ünnepdélelőttön az én kedveskéimet, amikor olyan messzeségből ide karikáznak. Vagy mégis pihenjek kicsit, s felfrissülök? Indul a bevetett ágyhoz, megbontja, aztán nehezen a dunna alá kászálódik. Igen. Már könnyül minden tagja. Szinte lebeg a derékaljon. Kintről pedig ezüst csengők muzsikálnak, betöltve a tanya zegzugát. Hirtelen óriásra nőnek a kert gyöngyvirágai, kihajtanak az orgonabokrok is, hogy édes illattal . szolgáljanak. És Róza néni hallgatja ezt a zenét, szívja a virágok mézes lehelletét, testében szétáramló boldogsággal. Micsoda húsvét. Ezt mind hallják, eze- ‘ket az illatokat mind érzik az ő kedvesei. Április fénye így talál Róza nénire, mikor legöregebb fia nyomán a szobába szökik. Feje labdarózsa a párnán. Ágkarja rezzenetlen mutatja az asztalra készített forintokat. Kitágult szemei pedig oda tekintenek, ahol hat árva bárány tépi a zöld gyepet... Moldvay Győző
