Népújság, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-24 / 146. szám
/ Demokrácia vagy fegyelem? JfftyŰJlfUtftl „Most nem érünk ró vitatkozni, a sürgető és hatékony cselekvések ideje jött el..Hallottam már ezt igazgatói tanácsülésen, brigádvezetői értekezleten, gyáregységi termelési tanácskozáson. Néha ugyanígy, néha más szavakkal. A lényeg azonban azonos volt: a megoldandó gondok kapcsán önkénytelenül szembeállították azt a két dolgot, amelyet nem volna szabad. Meri még csak külön emlegetni se lehetne a tetteket meg- előző, jó döntéseket segítő, közakaratot kialakító alkotó vitákat és magát a hatásos cselekvést. Am. ha az ilyen érvek birtokában vitatkozni kezd az ember az említett megfogalmazás tarthatatlanságán, olykor különös dolgokat tapasztalhat. Minden vitapartner természetesen elismeri, hogy „ez elvileg így is van”, de ugye most „más időket élünk” egy darabig, úrrá kell lennünk gazdasági nehézségeinken, úgy, hogy a „mindennapi gyakorlatnak" leginkább a fegyelmezett cselekvés felé kell fordulnia. Ez igaz, hanem ez „elví- leg-gyakorlatilag” egyfajta bizonytalanságot jelez: egyesekben némi zavar támadt a demokrácia, a fegyelem, a közakarat és együttes cselekvés összefüggéseinek értelmezésében. Több helyen is meghökkentettek e két fogalom «fajta összepárosításával: demokrácia, vagy fegyelem. Hajlamos lenne rálegyinteni az ember, s múló fogalom- zavarként felfogni ezt a szembeállítást, amely feltételezi, hogy a demokrácia kizárja, de legalábbis akadályozza a fegyelmezett tevékenységet, és fordítva. Csakhogy félúton elakad ez a legyintés, amikor ezt az elvi tévedést éppen elvvé próbálják „aktualizálni”. Valahogy így: gazdasági gondjaink megszaporodtak, másfajta munkára, másfajta vezetési stílusra van szükség, hagyjuk tehát most a demokráciát, ne beszéljünk róla addig, míg ki nem lábalunk a bajainkból. Határozott döntéseket, intézkedéseket, „kemény vonalat” emlegetnek ezután. Megtévesztően jól hangzik ez is, igaz? Mert valóban az eddiginél hatékonyabb és fegyelmezettebb munka, a célszerűbb, a határozottabb döntések, a következetesebben végrehajtandó intézkedések az ellenszerei a többi közt gazdasági nehézségeinknek. Csakhogy mindezekre gondosan kidolgozott programunk, határozataink és elképzeléseink vannak. Mégpedig olyanok, amelyek számításba veszik az egész ország népének szándékait, közös erőfeszítéseink lehetőségeit. S éppen mert ilyenek, azért hatásosan megvalósíthatók: a legszélesebb társadalmi összefogásra alapoznak, pontosan megszabva az említett másfajta követelményeket is. Akkor viszont éppen e követelmények nevében, s éppen ebben a fejlődési szakaszban egy pillanatra is mérlegre tenni a demokrácia létjogosultságát, az — nevezzük nevén — politikai rövidlátásra vall. (S ellenkezik az említett politikai-gazdasági program alapelveivel.) A szocialista demokrácia társadalmi rendünknek alaptulajdonsága, fejlődésének feltétele és fejlesztésének módszere is egyben. „Felfüggesztgetni” tehát a társadalmi szerkezet megváltoztatása nélkül nem lehet, erre gondolni is naivitás. Vagy még rosszabb: alapvető társadalmi vívmányaink egy részének meg nem értése. Mert joggal tekintjük vívmányoknak a szocialista demokrácia fejlesztésében eddig elért eredményeinket, s egyenrangú fontosságúnknak anyagi-gazdasági fejlődésünk tényeivel. Már csak azért is, mert egymással szerves egységben gyarapodhattak csupán ilyen ütemben. Az eddig elértek egyik feléről hogyan lehetne tehát lemondani, a másik fele érdekében? Ha megtennénk, úgy járnánk, mint az, aki a szeget gyorsabban akarván kihúzni, eldobja a harapófogót és a foga közé kapja a szegfejet. Hiszen gazdasági előrehaladásunknak (tehát jelenlegi gondjaink megoldásának is) éppen az egyik létfeltétele, hogy a szocialista demokrácia még inkább kiteljesedjék: a tapasztalatok bizonyítják, mekkora társadalmi erőket lehet mozgósítani általa. Hiszen minél több ember önkéntes és tudatos részvétele a társadalmi és gazdasági közügyek intézésében, a célszerű döntések meghozásában, nemcsak a beleszólás jogának gyakorlását jelenti egyszerűen: hajtóerővé válik a végrehajtásban is, az együttes cselekvés, a fegyelem; a hatásos munka feltételeinek kialakításában, egészen az áldozatvállalás közösségi készségének megteremtéséig. Nem vitatni kell tehát a demokrácia ilyen vagy olyan mértékű „alkalmazását”, ellenkezőleg: minél több teret kell adni érvényesülésének. Abban azonban, úgy vélem, az eddiginél pontosabb különbséget kell tenni — s ezen a ponton kapcsolható „naprakészen” a fegyelem fogalmához —, hogy a demokráciának miben van szerepe, és miben nincs, miben kell, hogy legyen, és miben nem lehet. Például: egy üzemben a termékváltás, a gazdaságosság, a takarékosság kérdéseiben minél több ember számára lehetővé tenni a beleszólás demokratikus jogát, az nemcsak kötelezettség, hanem igen célszerű is. A helyes döntés egyik biztosítéka lehet. De ennek megszületése után az, hogy miből mennyit, és mikorra kell megcsinálni, hogy milyen technológiával, s hány órát kihasználva a munkahelyen, az már nem népszavazás kérdése. Ne szégyelljük elővenni a régi, bevált igazságokat, amikor szükségünk van rájuk. Mindig többet érnek a legtöbb, még oly tetszetősre gömbölyített szólásmondásnál. Az égyik ilyen: a legszélesebb demokráciát kell megteremteni a közösségek ügyeinek intézésében, a döntések meghozatalában, s aztán vasfegyelmet, együttes cselekvést a végrehajtásban! Ebben kell következetesnek lenni. Ebben az összefüggésben érdemes együtt emlegetni a demokráciát és a fegyelmet. SZTANKAY JÓZSEF Sült András naiv testomUvésv alkotása 1936-ban készült ondja, Mátyás bácsi, szavazott maga valaha képviselőre? —. Igenis, kéremalás- san, mikor még adót fizettem. De hogy a szSHó kipusztult, most már nem fizetek adót, hát nem szavazok. Nemcsak én vagyok így, sokan. — Hát mondja, azért, hogy a maga szőlője kipusztult, maga nem tudna éppenúgy szavazni, mint azelőtt? — Hogyne tudnék, kérem- alássan. írni olvasni tudok, ahhoz mi kell más? — Hát aztán, ha maga írni, olvasni nem tudna, akkor nem tudna szavazni? — Akkor is tudnék, akkor is meg tudnám mondani, kit akarok képviselőnek. — Osztán kit akarna? — Hát azt most nem tudnám hamarosan megmondani ___ — Kire szavazott maga legelőször? — Legelőször is Ats Karóira szavaztam. Ügy hiszem 65-ben, vagy 66-ban vót. — Milyen párti vót aZ? Deákpárti? — Azt mán nem tudom. — Hát mér szavazott arra? — Hogy jót akar nekünk. — Hogy akar jót? Milyen jót akar? — Hogy ő lesz a megváltónk, például az országnak. — Osztán megváltotta az országot, mondja? — A jézus tudja, mit csináltak ők, milyen jóért harcolták: azóta se láttam, se nem hallottam hírit. Az öreg felnéz végre, mert ezt mind lesütött szemmel gondolkodva mondta, de most mintha érezné, hogy most jelentette ki az igazságot. — De nézze csak, vót akkor más jelölt is? — Vót: Kállay. — Hát az nem akart olyan jót? — A megint másképp beszélt. Megint másképp olvasta az ő elveit. — És az nem tetszett magának? — Nekem tetszhetett, mikor én nem értettem, abba az üdőbe. — No, de szavazott, hogy melyik tetszik! — Na igen, ahova a többiek, de hogy miért, minek, arról nem vótam fölvilágosítva. S az öregecske fölpittyesz- ti fogatlan 'száját, „nem volt fölvilágosítva”, mintha valami sóvárgás volna ebben a tudás után. — Hallott maga arról valamit, hogy most olyan szaMóricz Zsigmind: Interjú a favágóval vazást akarnak, hogy mindenkinek lehessen szavazni, titkosan: akár szegény, akár gazdag; jó lesz az? .— Nem vóna rossz. A nem vóna rossz. — Miért nem vóna rossz? — Nem vón rossz — mondja óvatosan az öreg. — Szegény, gazdag, egyformán szólhat bele az ország dolgába — segítettem neki.-— Ha értenek! — emeli fel az izomficamos ujját az öreg. Aztán újra csak any- nyit mond: Nem vóna rossz biza. — Mégpedig titkosan: tudja? — Tudom... A nem vóna rossz! Mert kéremalásson, én annyit izélek, hogy úgy vóna, mint egy egyesület, hogy egy akaraton vannak, mer addig azelőtt, ha rác vót, másképp értette, ha német vót. másképp értette, ha magyar vót, másképp értette: mért ne szavazzunk, ha e többet fizet. Az ördög elviszi: mink meg itt maradunk ... , Ohó, kisiklottunk az eredeti, szép, elméleti fejtegetés talajáról: itt a gyakorlati valóság, — Magának mit fizettek, mikor szavazott? Kapott pénzt? — Én nem, soha egy krajcárt se. én nem! — Miért nem? Maga mért nem vette el. ha fizettok. — De bele is buktak, aki elvette, mert fölvették a pénzt, azután meginten dupla adót kellett fizetni. Érteni kell ahhoz, kéremalássan; én értek a szőlőmíveléshez, meg a mezei munkához ec- cóval: de arról nem vagyok felvilágosítva, hogy az urak mit akarnak egymással. Itt a szegény ember filozófiája a politika felől. — Mondja csak. ki maguknál a polgármester? — Hogy is híjják ... azt most hamarosan nem tudnám megmondani... — Hát a rendőrkapitány? — Asse. Újak ezek, nem tudom én ükét, minden hivatalba csupa új nép van benne. Nem vagyok kíváncsi rájuk. — Hiszen maguk választják őket! A nép választja. Nem? — Nem. Ök választják egymást. Folyton oda lyukad ki, bármiről szólunk, az a gondolkozásának alapja. Oj kérdést vetek föl. — Hát azt tudja, miért van a háború? Elgondolkodik. — így hamarjában nem tudnám megmondani... Nem egyeztek... a nem egyezés, úgy vélem .. \ — Nem hallott róla semmit? — Még idáig nem. — De azt tudja, hogy háború van? — Azt igen. de hogy mér van, hogy mér küzdenek, azt nem. Vájjon Lloyd George, ha őszinte akar lenni, tudna jobb feleletet adni? — Maga emlékszik negy- vennyócra? — Hogyne emlékeznék, de nagyon is jól. — Mire emlékszik? — Arra emlékszek. mikor édes apámmal lementünk Budára gyalog, láttam mikor vitték a Lambergnak a fejét pikán. — Hol vitték? — A hídon ... Az egy vezér vót, Lamberg vezér, rosz- szul vezetett, hót lefejezték. — Ki vót a legnagyobb vezér? — Görgei! A vót a magyar tájon a vezér. — Látta? — Láttam. — Hol? — Budán. — Mit csinált? — "Lovagolt. Mint a többi nagy tisztek. — Honnan tudta, hogy ez Görgei ? — Éljen Görgei, éljen Görgei! mind azt kiabálták — s úgy felcsillog az arca a régi szép emlékre. — Azután, mikor átmentem eccer Visegrádon. akkor is láttam, mán akkor igen öreg volt, egy törpe kis ember, olyan kis kocsin ült, kis szamárkát hajtott egy ostorral, szépen fel volt hámozva a szamárka. hámmal takarosán, úgy hajtotta, mondták: ez Görgei. Istenem mondtam, ez az? Ügy elcsodálkoztam, milyen magas volt, mikor én láttam Budán. Akkor még nótát is tanáltak rá, hogy: Görgei, a rácokat töreti. Fii- tek is tülle a rácok, meg a papok. A pap nálunk úgy bezárkózott, hogy senki se mehetett be hozzá, a nagy világon senki. — Hát Kossuthot látta? — Hogyne láttam vóna. — Pesten? — Nem Pesten, Budán. Ö is ment sok tiszttel, olyan díszruhába, éljen Kossuth Lajos, éljen Kossuth Lajos! Azt is csak onnan tudom, hogy kiabálták nagyba és ő kezet fogott a pórnéppel, nem az urakkal, hanem a pórnéppel, falusiakkal, a lóról. • ir '. )0 — Hát Petőfi Sándor?..; | Ismeri a nevét? — Hallottam felőle, de ismerni nem ismerem. — Jókai? — Jókai. Petőfi, hallani • hallottam a nevét, de ismerni nem ismerem ... Tisza István, tudom ezeknek a nevét: azok mind vezérek voltak ... 1— Tisza István is? — Az is. Tudom; még most is emlegetik ükét. — Hát Damjanics? — Az nagy rác vót. Nagy rác. Arról tudott. ízé egv' fiatal asztalos nálunk egy nótát, mer a honvéd vót. az a bizonyos asztalos, hát a kocsmákba danolta, fizettek neki érte. Az tudta a Dam- jánovics nótáját. Rác vót. de úgy tudott magyarul nem mondta vóna meg senki, hogy rác. — Hát az árulásról? Mit tud az árulásról? — Élelem-árulás? — Nem, hazaárulás. Gör- gei. Hogy Görgei eladta a hazát. — Igen, a dalba benne vót, abbul hallottam, aki,t a kocsmába danoltak, az az asztalos, amit említettem kérem, az az asztalos, az olyanokat tudott danolni. mintha csak le lett vóna neki írva. S elkezdi halkan, lassan fütyörészni. — így megy ez a nóta, a Damjánovics nótája. izé, hány vezérrel, a Jézus tudná aztat összeszedni. S az öreg legyint; mind csak hiábavaló; annyi ebből a komoly dolog, csak, högyi „Hetvennégy deka kenyerei adnak egy hétre, az ember,’ hn léíM. ec» (MtAhety*N0 megeszi.” ^
