Népújság, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-17 / 140. szám

ÖSZTÖNDÍJASOK

AZ EMBER, ha egyetemista, vagy főiskolás, büszkélkedhet sok mindennel. Dicsekedhet rengeteg szabad idejével, amely elegendő arra is, hogy önképzéssel gyarapítsa tudását, ne csak a szakmájában legyen otthon, legyen tisztában mindennel, ámi a körülötte levő világban történik. Büszke lehet rá, hogy megtalálta igazi hivatását, érdekli a tanított, a megtanulandó anyag. Elégedetten szólhat tanulmányi előmeneteléről, vázolhatja terveit, mihez kezd majd a diplomaosztás után. Mondom számtalan oka lehet a büszkélke- désre, kivéve egyet. A tanulás nem éppen anyagi haszonnal járó ténykedés. A különféle ösztöndíjak aligha elegendőek hozzá, hogy az egyetemista úgy éljen diákévei alatt, mint a tanulás helyett a munkát választó kortársai.

Az előzőek alkossák képletünk egyik oldalát. A másik felére pedig soroljuk oda a vállalatokat, az üzemeket, a gazdálkodó egységeket tehát, amelyeknek képviselői alkalomról alkalomra szívesen beszélnek az utánpótlás hiányáról, arról, hogy nem találnak elegendő fiatalt, akik pótolhatnák a meghatározott munkakörökből hamarosan nyugdíjba menő tapasztaltakat.

A képlet két oldala között létezik egyenlőségjel. Az azonosságra tehát van lehetőség, mégpedig a tanulmányi szerződések segítségével. Látszólag minden nagyon egyszerű. A vállalat megállapodik a diákkal, hogy a tanulmányok idején havonta segíti őt egy bizonyos összeggel, kiegészítve hatalmasnak éppen nem mondható jövedelmét. Az egyetemista vagy a főiskolás pedig vállalja, hogy diplomáját legalább a szerződésben meghatározott ideig az őt támogató cég szolgálatába állítja. Természetesen oly módon, hogy friss képzettségének megfelelő feladatokat kap. Lehetőséget tehát a bizonyításra.

AZ ELMÉLET tehát kézenfekvőnek sejtet mindent. Csak ézúttal is az a fránya gyakorlat az, ami módosít a kedvező képen.

Íme két példa» Az egyetemista tudása, előmenetele sejtetni engedte, nagyra hivatott szakember lesz belőle. Nosza, megkereste hát őt egy nagyvállalat, s felajánlotta: kössenek tanulmányi szerződést. A hátralevő két esztendőre létre is jött a kapcsolat, a felek aláírásukkal szentesítették a megállapodást. A munkába állásig nem is volt semmi baj. A vállalat pontosan fizetett, a diák jól tanult, sőt nyaranként be-be látogatott leendő munkahelyére, hogy ismerkedjék a gyakorlattal. Aztán megkapta a diplomáját, jelentkezett a cégnél, felvették, besorolták, bemutatták — jól indult tehát minden. Kapott egy íróasztalt, s mondták, ismerkedjék a munkával. Ö pedig ismerkedett. Egy hónapig, fél évig. Tisztában volt már mindennel, de csak nem érkezett meg a méltó feladat. Szólt a főnökének,' ám a felettes csak széttárta a kezét. Nem tehet semmit — érvelt —, rajta múlik a legkevesebb, hibáján kívül vettek föl mást vagy egy évvel ezelőtt a neki kiszemelt helyre. Azt tanácsolta várjon nyugodtan, majd csak elmegy valaki nyugdíjba. A pályakezdő becsapottnak érezte magát, de tenni semmit se tehetett. Munkaköre illeszkedett képzettségével, nem vádolhatta hát szerződésszegéssel a vállalatot. Csendben új helyet keresett, s talált. Szerencséje volt. A másik cégnek égető szüksége volt a tudására, így azt is vállalta, hogy visszafizeti a korábban kapott ösztöndíj, a kilépés miatt meg nem szolgált részét.

MAS ESET, más körülmények: két esztendeje

dolgozott már a lány, amikor elhatározta, továbbtanul. Jelentkezett, ám a papír beadása előtt annak rendje és módja szerint alá kívánta íratni vállalata vezetőjével. Az igazgató mindenbe beleegyezett, csak egy kikötése volt. Kössenek tanulmányi szerződést, a lány kötelezze magát, hogy tanulmányai befejeztével visz- : szatér régi munkahelyére. A fiatal nem átallott kérdezni. Afelől érdeklődött, hogy szüksége van-e egyáltalán a cégnek egy leendő szakképzettsége szerinti szakemberre. Bölcs mosoly volt a válasz és egy jó tanács. Ez utóbbi arról, hogy bízza csak rájuk a dolgot. Mit részletezzem, évek múltán sem volt szükség a lány tudására, őt is besorolták a szerződésnek megfelelően, s nem a sok munkába fáradt bele.

Az említett példák alanyait tehát utolérte a fiatal pályakezdőknél nemritkán előforduló rajt: a feladatok hiánya, a munkanélküliség. A két eset a vállalatok felelősségéről szólt a tanulmányi szerződéseknél, noha található minta a diákegyezség felrúgására is. Hogy mégis a szervezetet említettem, annak egyetlen oka: a vállalatoktól elvárható a körültekintés, az utánpótlás-termelés. Pontosabban inkább elvárható, mert a fiataloknál is követelmény a felelősséggel teli döntés.

Felelősséget említettem már csak azért is, mert a tanulmányi szerződés (a neve se mond mást) szerző- . , dés. Megkövetelhető tehát esetében is,. hogy csak akkor köttessék meg, ha valóban szándékukban áll a feleknek, hogy kielégítsék egymás igényeit. Az érdekek mozgatják tehát itt is a szándékokat, s az indítékok csak akkor vezethetnek eredményre, ha az érdekek valóságosak, s felismertek.

Az. ösztöndíj, s a fejében vállalt munkába állás jó lehetőség, ám csupán alkalom. Az alkalom valóra váltása adja jelentőségét, jó esetben tehát az a tény, ha a fiatal tudása és a vállalat igényei később is találkoznak egymással. Ha tehát az ösztöndíj valóban előleg, s a későbbi teljesítésre tényleg szükség van.

PERSZE SENKI se kényszeríthető, hogy érdekei ellen cselekedjék, ha me gteheti. Se a volt diák, se a vállalat. A szerződésszegésnek léteznek beváltható szankciói. Csakhát az előzetes felmérés, a körültekintő döntés megelőzheti a kényszerítést. Sőt. Meg kell, hogy előzze a tanulmányi szerződéseknél, már csak azért is, mert esetében fiatalokról, a tudását először hasznosítani szándékozó pályakezdőről van szó. Az első ta~ pusztaiatok pedig, kell-e mondanom, sokszor egy életre meghatározóak a munkában.

M. P.

E

s miéknek szánta csupán a lelkes amatőr az itt mellékelt fotót, s nem gondolha. tott arra, hogy több mint két évtized múltával épp e fénykép lesz a krónikás ■ kalauza, amely elvezeti az

: egri Dobó gimnázium egy; kori diákjaihoz.

Nézzük a fényképet.

Az az álmodozó, gondola- ■ taiba merülő ifjú, ott a kép

■ bal oldalán, Búzás Lali, mel: lette a svájcisapkás Kiss Pis• ta, aki olyan komolyan néz

! farkasszemet a masina len! csőjével, az Vasas Laci, a

■ jobb szélen még egy Laci lát—

! ható, a határozott tekintetű

: Lisztóczki, elől pedig a min• dig mosolygós kis Jakab.

! Közöttük áll Csirmaz De~

\ zső, aki már nem válaszolhat az újságíró kérdéseire, ; helyette is a III. a volt di■ ákjai beszélnek.

Emlékeikről, meg arról, ; hogy mire vitték a nagybe• tűs Életben.

I Remek közösség

i

A kis Jakabbal kezdem a : sort. Jakab József agrármér.

• nőkkel. Ö az osztály főad* minisztrátora, ügyintézője,

: összekötője, eddig már há• rom érettségi találkozót szer• vezett, most készíti elő a

; negyediket.

Munkahelyén, a megyei • földhivatalban beszélgetünk,

ahol főelőadó.

Mutatom a fényképet, ő ■ nézi a kamaszos arcokat, s

• gondolataiban szinte , elren! deződik az osztály, már

; mondja is a névsort: — BaS logh, Búzás, Batki, Cserháti

; — és így tovább, majd utol: , sóként Vasas zárja a sort.

— Nagyszerű osztály volt, ■ remek közösség — emléke: zik'. — Elsőtől Ebergényi ta; nár úr volt az osztályfőnö• künk, az ő tudása, türelme,

: megértése, pedagógiai mód■ szere jól összekovácsolt ben.

j nünket. Pedig 52-en kezdi tűk az első osztályt. Akkor! tájt nem volt könnyű közép-’

• iskolásnak lenni, mindössze

: 28-an maradtunk. Ám akik

; végeztünk, valóban jó ala• pozást és útravalót kaptunk

[ az iskolától, tanárainktól

Íme egy gyors lista, amely E teljesnek nem mondható:

■ hat orvos, ugyanannyi p'ejj dagógus, három jogász, két

: agrár-, egy vegyészmérnök,

■ egy állatorvos, gyógyszerész,

■ kultúrmérnök... Csaknem

: mindenki továbbtanult az

• osztályból.

— Minek készült, milyen ; álmokat dédelgetett a „kis

! Jakab”? — ahogyan társai

i nevezték.

— Gyógypedagógus akar- : tam lenni. Aztán mégis a

j debreceni tudományegyetem! re jelentkeztem. 1967-től itt

: dolgozom a földhivatalban.

• Munkám: a hasznosítható

! földterület védelme.

— Szereti azt, amit csinál? — Felnémeti vagyok, most • is ott lakom a szüleimmel.

Szeretem a természetet, mun- ■ kaköröm nem elsősorban az

• íróasztalhoz, inkább a ha: tárhoz köt.

: Zűrzavar

a diákfejekben

Ügy tűnik, Búzás Lajos sem szereti az íróasztalát, nehéz őt megtalálni a megyei _ tanács művelődésügyi osztályán, ahol a közművelődést irányítja.

Egy fénykép nyomán

Négyen a Ili. a-ból 21 év után

Végül is sikerült nyélbe ütni a beszélgetést.

— Ügy tudom, nyelvtanárnak készültél — kezdem.

— Mégpedig a második gimnáziumtól. — így a vá. lasz. — Az érettségi után a debreceni tudományegyetem német—magyar szakán végeztem, 64-ben kaptam diplomát.

— Nem hiányzik a tanítás öröme, izgalma?

— Nagyon — mondja hirtelen. — Különösen azért, mert bele is. kóstoltam és nagyon tetszett. Az egyetem után ugyanis visszakerültem saját iskolámba, tanárnak. Furcsa, különös érzés volt kollégának tekinteni, mi több, tegezni volt tápáraimat. De aztán szerencsésen átlendültem a kezdet nehezén. Pontosabban fogalmazva, átlendítettek, hiszen sokat segített a tantestület, amelyben tulajdonkéopen három generáció dolgozott együtt.

— Térjünk vissza a diákéletre. Hogyan emlékszel az osztályra?

— Már a második évre, de a harmadikra feltétlenül jól összekovácsolódott az osztály. Sőt, azt is mondhatom, közéleti töltést is kaptunk tanárainktól. Szolnoki János volt. az igazgató, helyettese pedig dr. Sipos István. Mindketten fontosnak tartották a nevelést és segítették a közösségi szellem kialakítását. Nem szabad elfelejteni, hogy mi 1956. szeptemberében " kezdtük a középiskolát. és abban az időben. meg a későbbekben is szinte tombolt az eszmei

zűrzavar a diákok fejében. Mindent tudni akartunk az életről, az emberekről, az or. szágról, . a politikáról. Az igazat persze.

— Dezső bácsi sem véletlenül jött velünk a harmadik év elején arra a Balaton környéki kirándulásra. Nagyszerű osztályfőnökünk, Ebergényi Tibor, aki az Eletet is tanította a magyar irodalom mellett, néhány osztályfőnöki órára meghívta ezt a meleg szívű, kommunista veteránt, s ő eljött velünk a kirándulásra is. Mi pedig érdeklődéssel figyeltük higgadtan elbeszélt történeteit, s a sok zavaros fejű diálcg,yereknek bizony jó volt egy szemtanútól megtudni, mi és hogyan történt a kritikus években.

Ami pedig Búzás Lajos életpályáját illeti, az utóbbi években módosult ugyan, ám így sem került messzire a pedagógiától, a neveléstől. Nem beszélve arról, hogy pedagógus felesége van és két lánya.

Indítást kaptunk

Mátraderecske. A Kossuth utca 60-as számú házban kellene megtalálnom Kiss Istvánt, de helyette csak az édesanyja van odahaza. Né- zi a képet, nevetve ismeri fel a fiúkat, nyomban sorolja is a neveket. Aztán hozzáteszi: az ő Pistája a szomszéd megyében dolgozik a vízügynél, sokat utazik és mostanában építkezik Salgó. tarjánban.

Recsken több szerencsével járok, dr. Vasas Lászlót gyorsan megtalálom. Körzeti orvos. Kertes családias ház, jól felszerelt orvosi rendelő. Majd kétezer ember egészségét vigyázza. Tisztelet övezi a faluban.

Amikor a fénykép készült, bejáró volt. Mónosbélről utazott naponta az iskolába.

— Már akkor orvosnak

készült?

— Nem. Gépészmérnök akartam lenni. Szerettem a matekot, meg a fizikát. Szüleim azonban arra sarkalltak, legyek orvos. Az egye. tem után az egri kórház baleseti sebészetén kezdtem, majd 1966-ban jöttem Recsk- re körzeti orvosnak.

— Milyen emléket őriz az egykori osztályról?

— Mindig szívesen gondolok osztálytársaimra, igazán remek társaság volt, össze, tartó, nagyot akaró. És szeretettel őrzöm tanáraim em_ lékét is. Nehéz idők voltak akkoriban, s hogy ma mindannyian talpon állunk, hogy ki-ki tehetsége és érdeklődése szerint helyezkedett el az életben, azt elsősorban nekik köszönhetjük. Osztály, főnökünktől és tanárainktól kaptuk 'az indítást, az ösztönzést.

— Ha most kellene dön.

tenie?

— Az orvosi hivatást választanám.

A pedagógus feleség kólával kínál, kérnek a gyerekek is, három fia van a doktornak.

Fényes szelek

Lisztóczki László már a képen is olyan szigorúan néz, szinte látszik rajta, hogy tudatosan készült a tanári pályára. Érettségi, egyetem Debrecenben, kezdő évek Kalocsán, majd vissza Egerbe, ahol egy ideig a TIT járási titkára, aztán csaknem egy évtizedig tanít a Dobó. bán, egykori kedves iskolájában. Most pedig adjunktus a főiskola irodalom tanszékén.

— Azt csinálom, amit szeretek. A két világháború kö_ zötti magyar és világirodalommal foglalkozom, tanítok esztétikát, és stilisztikai ismereteket — fogalmaz tömören.

Visszakanyarodunk a középiskolai évekhez.

— Nehéz, de azért szerencsés időben eszméltünk. Mondhatnám úgy is: a második fényes szelek korszakát éltük át. Lelkesek voltunk és amolyan nyüzsgő emberek, akik mindenképp tájékozódni akartunk a világban és megtanultuk reálisan mérlegelni a történelmi helyzetet. Mert az ötve. nes évek második fele valóban történelmi volt — legalábbis a mi számunkra. Túl voltunk ugyan az ellenforradalmon, ám a fejekben maradtak még zavaros gondolatok. Osztályfőnökünk azonban kitartó türelemmel rendet teremtett, sok mindenre megtanított bennünket. Vonzó egyénisége engem szinte „megfertőzött”, belém oltotta az irodalom szerete- tét, a tudás, a tanítás vágyát, a közéletiség igényét.

A főiskola folyosóján izgatottan várják tanárukat a vizsgázni jött levelező hallgatók.

★

Amikor elindultam az 1958. szeptemberében készült fénykép nyomán, még arra gondoltam, felkeresem Ebergényi Tibort is. Ám az egykori diákok emlékezései felrajzolták a szeretett osztályfőnök portréját. Idézték szavait, refrénszerű intelmét: „Az isltolában rendnek muszáj lenni. Egyébként morogni lehet”.

Rend volt és morogni is lehetett a Dobóban. Jól vizsgázott az osztály. Évek múltával az életben is.

A volt osztályfőnök pedig tovább dolgozik, rendszeresen jelentkezik lapunkban is, kritikát ír a rádió irodai, mi és drámai műsorairól. Vagyis tanít, nevel ma is.

Dr. Vasas László Jakab József

Búzás Lajos

Lisztóczki László

Márkusz László