Népújság, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-15 / 138. szám
Hol vagytok, igények? Hálózati közművelődési munka — kérdőjelekkel Az egyes községekben tevékenykedő népművelők folyvást amiatt panaszkodnak, hogy igeh kevés segítséget kapnak a járási feladatokat is ellátó művelődési központoktól. Joggal elégedetlenek, mert a hálózati tevékenység általában nem magas színvonalú. A munkatársak meglehetősen ritkán látogatják a falvakat, ahol pedig szükség lenne a szakmai tanácsokra, a mindennapok során hasznosítható ötletekre. Annál is inkább, mert kevés a függetlenített vezető, s jó néhány klubkönyvtárigazgató sem rendelkezik az előírt képesítéssel. A gyöngyösi Mátra Művelődési Központ ilyen szempontból kivétel, mert az itt dolgozók régebben sem feledkeztek meg vidéki kollégáik gondjairól. Gazdag kínálat Szívós József, az intézmény igazgatója tények sorával igazolja azt, hogy érdemes hozzájuk fordulni. — Nem vagyunk mi sem időmilliomosok, de az éves munkatervek készítéséhez számos javaslatot adunk. Kell ez, mert így érvényesül a több szem többet lát elve. Olyan elképzeléseket ajánlunk, amelyeket a helyi viszonyokhoz alakíthatnak. Az is bevált szokás, hogy a járási hivatal művelődés- ügyi osztályával közösen jelentkezünk, s együtt beszéljük meg a tennivalókat. Esetenként az általuk végzett hivatali ellenőrzéseken is részt veszünk. Jó ez, hiszen így hiteles képet alkothatunk arról, hogy hol tartanak a. hozzánk tartozó huszonhét településen. Ez a legkevesebb, amit tehetünk. Emellett a különböző műkedvelő csoportok számára fórumot teremtünk: hadd mutatkozzanak be, hadd adjanak ízelítőt képességeikből. Az egyes találkozókra általában szakmai zsűrit is biztosítunk amelynek tagjai nemcsak rangsorolják a produkciókat, hanem a továbbfejlődést szolgáló kritikai megjegyzésekkel sem fukarkodnak. A népi együttesek esztendőnként, vagy itt nálunk vagy Mátrafüre- dén jönnek össze. Hasonló időközönként szervezzük meg a járási ifjúsági klubok mátrai szemléjét. Ez is jó alkalom az ismeretgyarapításra, a tapasztalatcserére? Oldott formában Az is dicséretes, hogy nem ragaszkodnak túlságosan mereven a hagyományos továbbképzési formákhoz, ugyanis ezek meglehetősen iskolás jellegűek, s nem mindig keltik fel az érdeklődést. Hisznek abban, hogy oldottabb módon számottevőbb sikereket érhetnek el. Ezért hozták létre a városi-járási népművelők klubját. — A foglalkozásokat évente öt-hatszor tartjuk. Általában nem itt a központban, hanem valamelyik vidéki művelődési házban, vagy könyvtárban. Jártunk például a horti bibliotékában, s ott arra kerestünk választ, hogy a kedvező tár. gyi adottságok miként formálják hatékonyabbá az olvasóvá nevelést. Mátraszentimrét a nemzetiségi napon kerestük fel, s ennek kapcsán beszéltünk a szlovák lakta területek közművelődésének sajátosságairól Közben — s ezt azt hiszem felesleges bizonygatni — számos módszert figyeltünk meg, s jó néhány tippet gyűjtöttünk össze. Tudjuk: falusi sorstársaink nem bővelkednek anyagiakban, s ez a kényszerhelyzet erőteljesen korlátozza lehetőségeiket. Enyhítjük helyzetüket, ezért folyvást különböző szolgáltatásokat ajánlunk nekik. Készséggel elküldjük vándorkiállításaink anyagát, irodalmi színpadunk, színjátszó csoportunk tagjai szívesen vállalnak szereplést, s olyan műsorokkal jelentkeznek, amelyek színvonalát mi szavatoljuk. A népszerű Vid- róczki-együttes — ha kell — akár húsz alkalommal is fellép évente. Ha kérik: neves írókat viszünk el a kultúra otthonaiba, s fedezzük is a rendezvénnyel járó kiadósokat. Bántó közömbösség Ezek után mindenki úgy gondolná, hogy a községi népművelők egymásnak adják a kilincset, s versengve rukkolnak ki a meghívásokkal. Sajnos nem ez a helyzet! — Kevesen vannak az igényesek. Ezek sorába tartozik például az ecsédi könyvSátorozni is lehet Tarnamérán Strand a ligetben Habár az elmúlt napokban esett egy kis csapadék, ilyen eső nélküli tavaszunk és nyárelőnk már régen nem volt. Hiába ,,fohászkodtak” a mezőgazdászok, a hobbikert- tulajdonosok. a vízművek dolgozói az ismert slágerrel: „Add már, uram, az esőt!” — a kánikula maradt. Tárnáméra, hétköznap. A fás, ligetes strandon a délelőtti órákban alig-alig akadnak fürdőzők. Azok is jobbára külföldiek. Csehszlovákok, lengyelek. Az árnyékos részeken azonban több magvar rendszámú kocsi is áll.. Mellettük sátor. — Igaz ugyan, hogy mi nem vagyunk kemping — mondja a strand vezetője, Urbán Istvánná —, de a tanács engedélyezte a sátorozást. tgy várhatóan nagyobb lesz a forgalom is. Hétköznap két-háromszáz jegyet adunk el, de hétvégeken több ezren is megfordulnak itt. A gyöngyösiek, a salgótarjániak mér törzsvendégeknek számítanak. Természetesen a környékről és a községből is szívesen járnak idé. Főleg a fiatalok. 1919. június 15.a péntek Az asszony szavait igazolandó, meg is jelennek a gyerekek. Helybéli iskolások, úszni tanulnak. Itt tartják nekik a tornaórákat. A kisdiákok igazán élvezik a vizet, ugrálnak, fröcskölnek, játszanak, nevelőjük alig bírja féken tartani őket. A felnőttek egy kis időre ki is szorulnak a medencéből, de sebaj, úgyis ebédidő van. Tizenkét óra elmúlt, de ebéd az nincs. A strand éttermében ugyanis csak az étkezhet, aki de. tíz (!) óráig bejelenti ebbéli szándékát. Aki később jön, éhen marad. A melegvizű medence szélén ott a hideg tus... Ez kell ilyenkor. Mert sör sincs. Még meleg se. A tarnamérai strand 39 fokos termálvize vonzza mind a hazai, mind a külföldi turistákat. A környék is rendezett, csöndes, nyugodt. Egy úszásra is alkalmas medence található itt, a másik amolyan „ülőke”. Kisgyerekeknek, idősebbeknek. Az ősszel elkezdődnek a strand bővítési munkálatai, még egy nagyobb medencét építenek majd. S remélhetőleg akkorra a fürdőhely szolgáltatásai is fejlődnek, hiszen egyre többen keresik fel ezt a szép helyet. táros, ö állandó vendégünk, s programok sorát várja tőlünk. Túlzás nélkül állíthatom: egészséges pezsgést teremtett az irodalombarátok körében. Olyannyira, hogy a képzőművészet értékes alkotásai iránti vonzódást is beléjük plántálta. Felvette a kapcsolatot a Hatvani Galériával, s onnan rendszeresen kap kamaratárlatokat!s Másutt viszont — s ez jellemző intézményeink hetven százalékára — terjeng az érdektelenség, a közömbösség. Megtörtént az, hogy az egyik helyre kiszállítottuk a kiállítási anyagot. Ügy véltük: örülnek ennek, s rögvest hozzáfognak a rendezéshez. Tévedtünk. Eltelt egy hét, ám a tablók to_ vábbra is kicsomagolatlanul hevertek a fal mellett. Megütközésünkre ezt felelték: Ügyse jönnének a látogatók, hát akkor minek strapáljuk magunkat. Igen elszomorító ez a szemlélet, mert nem egyedi jelenség. A mór említett népművelői klub is csak egy kis kört foglal magába: igen sokan, noha illene, mégsem járnak el rendezvényekre. Eltespedtek, s közben megfeledkeznek legalapvetőbb feladataik ellátásáról is. Ráadásul képesítésük sem megfelelő. Tévedés ne essék: nem értékeljük túl azt, amit mi nyújtanánk, azzal sem áll- tatjuk kollégáinkat, hogy hálózati munkánk tökéletes. Mégis: sokkal jobb lehetne, ha igényelnék is tőlünk a támogatást. Ehhez csak ennyit tegyünk hozzá: a nemtörődömség nem magánügy. A hivatalos irányításnak és ellenőrzésnek fel kell figyelnie erre, mert a kultúra kincsei csak úgy lesznek mindenki számára hozzáférhetőek, ha a lelkes népszerűsítők száma is gyarapszik. Ezekre elsősorban -a falvakban van szükség, s ahol erre nem gondolnak, ott bizony elkel a hathatós biztatás, intézkedés... Pécsi István Jubiláló iskola Iskolatörténeti kiállítás Hatvanban Az idén százesztendős a Rákóczi úti Általános Iskola, amelyet annak idején az államvasutak építtetett Hatvanban, s a felszabadulást követően nyerte el mai formáját. Az évforduló alkalmából értékes, gazdag programot bonyolít le az intézet. Elsőként ma, pénteken délután négy órakor Baráz Máté, a városi tanács művelődésügyi osztályának vezetője nyitja, meg azt a kiállítást, amely fényképek, rajzok, nyomtatványok, különböző szemléltető- és taneszközök segítségével vázolja fel az iskola történetét, az oktatás fejlődését. Ugyancsak a mai nap eseménye: az iskolában házi tárlat nyílik az egykori növendék, Pálffy Katalin szobrászművész alkotásaiból. Az immár végleges program szerint június 21-én emléktáblát avatnak az intézet Rákóczi úti homlokzatán, majd este hét órakor ünnepi hangverseny lesz a Liszt Ferenc Művelődési Házban az iskola v.olt növendékei és az ifjúsági énekkar közreműködésével. Egy nappal később kispályás labdarúgó, és kézilabda-tornán mérik össze tudósukat a város általános iskolái, június 23-án délután pedig tanévzáró csa-, patösszejövetelen nyújtja át a vasúti csomópont által adományozott iskolazászlót Marton Kálmán igazgatónak Kovács Kálmán állomásfőnök. Jubileumok Jubileumi ünnepeinknek se szeri, se száma. Ennyi megemlékezés, évforduló, búcsúztató, avató, névadó talán a világon sincs, mint éppen nálunk. Miért? Szeretünk ünne^ pelni, és így neveljük mór a gyermekeinket is. Valamelyik nap az egyik kislány örömmel újságolta,' hogy búcsúzik a bölcsődétől, a másik még meg is invitált az óvodai ballagásra. Persze, ez a nap nagy ünnep számukraj hiszen a kis bölcsődésből óvodás, az óvodásból iskolás lesz.1 Olvasom viszont az egyik lapban, hogy egy tiszántúli! kis községben nagyszabású emléktáblaavató jubileumot tar-j tottak, mivel 65 évvel ezelőtt egyik Nagy Költőnk ott nya-j ralt, a helybeli kántor-tanító hátsó konyhájában. Ugyancsak itt olvastam, hogy egy dunántúli iskolában! faültetéssel, sportversennyel egybekötött jubileumot tartot-i tak abból az alkalomból, hogy tizenöt évvel ezelőtt vezették! be az 5+1-es oktatást, amely közismerten két év múlva befulladt. Ám a kegyelet mégis azt kívánta, hogy a derék! szülői munkaközösség szendvicsekkel kirukkoljon az évfordulóra. — ön vett-e már részt ilyen és hasonló „jubileumon”? — Ha jaj! Ki sem látszom belőle! Éppen most szervezem a harmincötödik éves érettségi találkozónkat, jövőre pedig megrendezzük — ezen belül —, de külön a „jórendű-; ek” találkozóját. — Miféle jórendűek találkozóját? 1 — Maga ezt persze nem értheti! Nálunk az osztálybari heten voltunk jórendűek. És ez akkor nem volt kis dicsőség. összetartoztunk jóban, rosszban. Most, harmincöt éy után iszunk rá egy nagyot. Ahogyan beszél, közben gyanúsan pislog és rámkérdezj — Maga ugye nem jubileumpárti? ... j — Attól függ, mi az a jubileum. Ügy értem.:! — Nézze! Nekem van egy kis naptáram. Abban millió: meg egy bejegyzés van. És mit szól hozzá? Én csaknem mindennap ünnepelek. Vagy magamat, vagy mást. Születés-! nap, névnap, házassági évforduló, névadó, kisdobosavatás,1 ballagások óvodából, iskolából. A múltkor például a szocialista brigádunk megalakulásának első évfordulóját ünnepel-- tűk meg a Szépasszony-völgyben. Nagyszerűen sikerült! — És a munka! — Most akarunk újabb vállalásokat tenni. — Miért? A régiekkel mi van? — Azokat, azt hiszem, nem gondoltuk át alaposan. EgyJ két társadalmi munkanap kivételével bizony gyengécskék voltunk. — Fő, hogy az éves jubileum jól sikerült! Megérzi a szavak mögött a csípést. — Valahogyan csak össze kell tartani a társaságot! Éri azt tartom, akik fehér asztal mellett összekovácsolódnak, azok a munka frontján is megállják a helyüket. Előbb, vagy utóbb! Bizony, így vagyunk! A dolog végét kellene megfogni előbb, utóbb pedig meggondolhatnánk, hogy mit és miért ünnepeljünk. Szalay István ! Galsai Pongrác: A tiszta kirakat j.p. i. Éjfél után valami mégis történt. Három emelettel alattunk, a rosszul megvilágított, kásahavas, síkos úttesten hirtelen fékezett egy autó. Korpusz Iván kirakatrendezőt a Vidéki Filmnapok zárófogadásón ismertem meg. Magas, torzonborz, zsírosán sápadt arcú fiatalember volt. Legalább húsz évvel ifjabb nálam. Valaki bemutatta? Esetleg korábbam is találkoztunk? Vagy az ételek közt keresgélő büfétányérja kormányozta mellém? Már nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy a múzsák testvériségéről beszélt. Picasso mester a Brassai-fotókat a kor jelentős műveinek tartotta, egy filmoperatőr maradandóbbat alkothat a rendezőjénél, s a nagy nyugati cégek már képzőművészekre bízzák a kirakataikat. Ugye, ezzel egyetértek? Egyébként kár, hogy a gombasalátát hamar elpusztították... Most az utcáról, egy jajra a fékcsikorgással, éles vomyí- tás hallatszott. Aztán ugyanolyan éles csönd lett. Sohasem hittem, hogy ösz- szebarátkozom egy kirakat- rendezővel. Hogy bármilyen kapcsolatba kerülhetek vele. És tessék, már órák óta a társaságában üldögéltem. Korpusz azért hívott a lakására, hogy ismerkedjem meg Katával. Akivel mostanában jár. „Lehet, hogy egy bolond pillanatomban feleségül veszem. Mit szólnál hozzá? Vállalnád a tanúságot?” De ez az este valahogy rosszul sikerült. Először arra gondoltunk, hogy egy járókelőt gázolt el az autó. Az ember a halálos ütés fájdalmában vonyítami szokott, az állat meg különös, emberféle hangot ad. Megnéztem az órámat. Tizenhárom perccel múlt éjfél. A kirakatrendező a re- karnién hevert. félmeztelenül, a köldökéig kigombolt, frottíringtíbn, nagy, laza csomóra kötött fémlánccal a mellén. A csuklóján vörösréz karperecét viselt. Olyan volt, mint egy ótestamentu- mi rab. Mint aki letépte magát a kőszikláról. Azt mondta, valami különös rosszul- létet érez. Deréktól fölfelé pokoli melege van, övön alul pedig vacog. Vajon miféle betegség ez? Állítólag a kényesebb szervezetű brit gyarmatosítók éreztek hasonlót. A lábát egy kockás angol plédbe mindenesetre gondosan bepólyázta. Az éles vonyítás utáni csend még ott volt a fülünkben. Mint a víz. Mint amikor fürdéskor megtelik a fülünk vízzel. Először Kata rohant az ablakhoz. Pedig nem egykönnyen tudott fölkelni a helyéről. Órák óta a rekamié mellett ült a szőnyegen, akár egy gyönyörű kezes tigris, gazdája őrizetében. Hajának egyik tincsét a kirakatrendező az ujjára csavarva tartotta. S még maga alá húzott, valószínűtlenül hosszú combjaiból is ki kellett bonyolódnia. — Csak egy kutya — mondta Kata, miután kinyitotta az ablakot. De egy csöpp megkönnyebbülést sem éreztem a hangjában. — Milyen a szőre? — kérdezte Korpusz Iván, a kirakatrendező, a láncát, csörgetve —, tarka? — Még nem látom — felelte Kata. — Az én ebem — sóhajtott Korpusz. — Az a kis tarka kuvasz, aki mindig megvár a sarkon és a bokámat nyalogatja. Imádja a szagomat. Fogadni mernék, hogy az én kutyám. Amilyen rohadt napom van ma ... T- Már elmúlt éjfél — mondta Kata. Mögötte álltam. A haja majd a derekáig ért, s valami keserű-édes illat áradt belőle, talán egy régi fűszeré, amelyet már nem használnak. Az összesodort tincs kivált a hajtömegből, akár egy bomlófélben lévő, parányi korbács. Szorosan mögéje álltam. Kissé a meleg hátára is rá kellett hajolnom. Az autó csúszás közben megpördült az úttesten, farral állt felénk, srérückverc- ben. bal hátsó kere a járdára is felzökkent. Már vagy tizenöten ácsorogtak körülötte. Vajon honnan verődik össze éjnek idején, egy zuglói mellékutcában, pillanatok alatt ennyi kíváncsi ember? Egy nő pongyolában volt. Valaki hatalmas, sötét vasutaskabátot terített a vállára. A gázoló sofőr a kutya mellett guggolt, dörzsölte, vakargatta a szőrét. Egy kövérkés férfi parányi üveget húzott elő a zsebéből, ő is lehajolt a kutyához. Aztán egyszer csak halk nyüszítést hallottunk. — Még él! — mondta Kata. — Sósborszeszt öntöttek a szájába — mondtam. — De most már becsukom az ablakot, mert kihűl a szoba. — Anitát különösen félteni kell a megfázástól... A könyvespolc fölött Korpusz elvált nejének aktfotója függött. A képet a volt férj készitet.te. Csak derékon felül nyújtotta Anitát, de igen előnyös kivitelben, a bőréről lepergő vízcseppek gyöngy-hálójában, a didergéstől élénken kiugró, megduzzadt bimbókkal. — Ez egy nagyon nagy l’amour volt — mondta a kirakatrendező és fektéből kinyúlva vodkát töltött magának egy vizespohárba. — Eine wunderliche Liebe. Anita istenien felpörgetett, 98- as benzint öntött belém, a dűlőúton is sztráda-sebességgel rohantam. Akkor szereztem nevet a szakmában,, valósággal kapkodtak értem, megettem minden kirakatot. Persze sokat szenvedtem is. De most már biztosan vége. Korpusz Iván gyakran kevert a mondataiba idegen kifejezéseket. Sok nyelvtani hibával beszélt, viszont „ehet deutsch” kiejtéssel berreg- tette a céhákat. Erre azt szoktam mondani, hogy - bugaci dialektusban töri a németet. — Anitából csak egy kép maradt — folytatta. — A bolgár tengerparton készült, az Aranyhomokban, ahol a kedvesem haminc éjen át táncolt... Éles ellenfényben csináltam- Ránézel és esküszöm, a bőrödön érzed a napfényt, hallod a tenger csapkodását ... — Én nem érzek semmit — mondta Kata. — Utálom ezt a fotót! Korpusz Iván véznán elmosolyodott. Lerúgta magiról a takarót, felült, rágyújtott, ivott a vodkából. A cigarettafüstöt együtt nyelte le az itallal. — Na, jó! Ne legyél már olyan féltékeny. Életem értelme ... Korpusz Ivánnak egyébként sikerei voltak a nőknél. „Csípték” a nők. ahogy mondani szokták. S még ajándékozásra is futotta belőlük. (Folytatjuk)
