Népújság, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-06 / 104. szám

Radnóti jubileumára

Május 5-én lenne 70 éves. de már majdnem 35 éve halott. A születésétől a jelenkoriig húzódó időszakasz de- lelőpöntján ragadta el az erőszakos halál. Fényes tehetséggel és nagy reményekkel távozott az élők sorából. Művét és a tiszta emberség példáját hagyta az utókorra tanulságul.

Már indulásaikor tehetséges költő, de naggyá a kor iszonyú szorításában válik. Idillre vágyó panteista lélek. Egyénitve követi az elődök és kortársak példáját. Főként Ady, Baudelaire, Verlaine és az expresz- szionizmus hatása érződik versein. A természet, a pogány életöröm a szabadvers zsúfolt képalkotásában jelenik meg: „Megőszült fák

közt csókokkal tarkán / Pogány szemekkel kitavaszodtunk”. Babits tisztán látja a a költőt és művészetének lényegét: ..a szabad vers

uniformisa alatt lelkes líra szelíd szíve dobog. Az Űj- módi pásztorok énekével a misztikus életöröm mellett a szociális lázongás motívumai is megjelennek. Képalkotására, stílusára a „népi- es-archaizálló expresszioniz- mus” a jellemző Bálint György meghatározása sze- -rlnt.

A Lábadozó széliben mélyül a lírai „én”, Letisztul a költői képalkotás, tágul a világkép. Az idillre vágyó érzéseket a halálfélelem színezi. A szorongásra hajlamos kedély a természet ártatlanságába, a pásztorélet filozófiájába menekül. Nyelvet teremt a magányérzés fájdalmaihoz. A természet apró rebbenéseit játékosain emberivé lényegit!, de kitörölhetetlenül jeien van a veszélytudat: a fény ijedten vakkant, .,egy szellő felrikolt. s féllábon elszalad”. Az egzisztenciális lét, a társadalom riasztó látomásai elől menekül az idillbe. a természet harmóniájába. Forradalmi változást vár: „Pipacspirossal zendüljön a világ”. A szegedi egyetemen tudást növelő, emberséget nevelő közösséget talál. Tört elégiát ajánl a szellemi műhely megteremtőjének: ..Professzor Sik Sándornak sokat köszönhetek”.

Árvaság, magány mélyíti a halálfélelmet az Üjhold

rímes, kötött formájú verseiben. Fegyelmezett költői nyelven, tiszta képalkotással eszmei hűségről szól vallomása: „s mosolyog a száll- dosó sötét, / hogy nem törik, csak hajlik a / virág s köny- nyedén aligha / hagyhatja el piros hitét.” A halálfélelem beárnyékolja az idillt, a pajtás! együttlét színterét, a természetet. Belopa- kodik a tájba, emlékekbe, szerelmi boldogságba: ..Karolva óv s karolva óvod, míg körül / leskel rád a viliág / s végül hosszú késeivel megöl, virág / nem hull majd és furakodva féreg se rág”. A Kortárs útlevelére három létezési formát, három magatartásmodellt fogalmaz: a „surranva” vagy „sárként” tapadva élést és a mocskoló kor elleni lázadást. Radnóti a nemet intésbe szelídült lázadást választotta.

Dallá válik a fájdalom: Járkálj csak halálraítélt. A fasizmus támad, előretör, a forradalmi lehetőség elmúlt: „sötétül lassan a piros”. A halálsejtelem, a szenvedő lélek kivetülése a tájba, az idillkeresés a lélek önvédelme: „Ó, költő, tisztán éli te most, / mint széljárta havasok / lakói és oly büntetlen. / mint jámbor, régi képeken / pöttömnyi gyermek Jézusok. / S oly keményen is mint a sok / sebtől vérző, nagy farkasok.” A haláltudat és a fegyelmező öntudat kötete a Meredek út. Versben ünnepli az „ikret szülő anyácskát”, életadó áldozatát: ..Mögöttem két

halott. / előttem a világ, /oly mélyről nőttem én. / mint a haramiák; / oly árván nőttem én. / a mélységből ide... / a pendülő. kemény szabadság tágas és / szeles tetőire.” Anyja halálának következménye: „Milyen

mély volt gyermekkorom s milyen hűvös...” A szigorú, tudatosan kemény verskom- poziciókban felerősödik a békevágy a szociális felelősségtudat. Az intim együttlét örömében sem feledheti a valóságot: „Sanghaj, vagy Guernica / szívemhez éppen oly közel. / mint rettegő kezed”.

A magyar líra régi ismerőse a halál. Hősi halálról, végzethalálról sejtelmes látomásokban gyakran szólt az ének. de így csak Radnótiban jelentkezett — írja Czine Mihály. A költő tudta a halál okát. érezte, hogy áldozatává válik. Mint kikerülhetetlent vette tudomásul, beiktatta életébe, számolt vele, mint az élettel. A tisztaságot szólaltatta meg az erkölcsöt emelte pajzsul az embertelenség ellenében. A képek felfokozott érzelmi tartalma gondolatgazdag lírát hitelesít. Költői realizmusa ki„ teljesedik, csúcspontra jut. Fennkölt ódái pátosz, elé- gikus ünnepélyesség, intel- lektuáis kifeiezőerő iellemzi a Tajtékos ég verseit. Versekben állít emléket Garda Lorcának, a mártírhalált hat spanyol költőnek. Lorca haláláról két- változatot őriz az irodalmi köztudat. A költői látomás szerint: látták kettesben sétálni a halállal. de nem félt kaszáiétól. A szemtanúk szerint pedig Lorca sírva ment a csendőrök között a kivégző- helyre. némán hulltak könv- nyei a granadai szülőföldre. Németh László írja: nem

önmagát siratta, hanem a spanyol nép legjobb lehetőségeit. amelyek őbenne adtak találkozót, siratta az emberiséget, amely annyiszor talált őrült ürügyet arra. hogv legszebb reményeit elpusztítsa. Lorca nem fogadta el a börtönben a társai által felajánlott reális szökési lehetőséget. Inkább akart élni holtan népe szívében. mintsem elveszítse annak szeretetét. Ezért oly mélyen rokon Lorca példájával Radnóti áldozatválla- ló. tiszta embersége. Tudta, hogy nem őriz. nem véd meg „Sem emlék sem varázslat”. nincs „hova futhat a költő”, hiszen balhitek, kényszerképzetek borítják a tajtékos eget. Marxista korparancsot fogalmaz: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: / ez volt a múlt. emez a vad jelen. — / hordozd szívedben. Éld e rossz világot / és mindig, tudd.

hogy mit kell tenned érte, I hogy más legyen.”

A szenvedés költésztét írta térnek és időnek tragikus változását énekelte. A kifejezés diadala, az erkölcsi tisztaság kiéneklése a Hetedik ecloga. Levél a hitveshez, Erőltetett menet. Közvetlen valósággá vált számára a halál a ..jajjal telj Szerbia ormán”. A „néma fogoly” kordokumentm mot teremt tárgyias helyzetképben : Erőltetett menet.

Razglednicák. A halál küszöbén a lélek idejét, a „múlt: kútját”. az ..eltűnt idő” nyomában az emlékké vált édent idézi: A la re- cherche. A Borban fogant versek mély rokonságot mutatnak Iván Gorán Kova- cic Tömegsír című művével. A háború dúlta otthon látomása és a rettenetes élmények lángtengeréből kiragadott emlékvilág azonban Iván Gorán Kovacic művében epikusabb előadásmódban. valóságosabb fáiban jelenik .meg. Éldtösztöne cselekvő harcra sarkallta, amit Radnóti léthelyzete sem tett lehetővé.

Radnóti halálra , szánt munkaszolgálatosként is „bú. vő otthoni tájra” vágyott, miközben a kilométerek a halálhoz vitték közelebb. Kitagadva, sárga csillagosán is szülőhazának valotta ezt a lángoktól ölelt kis országot. A Nem tudhatom a lélekmegtartó patriotizmus hűségvallomása. Mindhalálig hitte, hogy van haza. ahol értik „e hexametert is”. A sír szélén is remélte, hogy vér és pusztulás árán emberhez méltó, értelmes rend születik. Ebben a reményében. hite ereiében van a Radnóti-idill legmélyebb értelme.

A görögök azt tartották, hogy egy ember kivételesen nagy szenvedése nemzeti kincs. Oidipusz áldáshozó csontjain városok vitatkoztak. Hisszük, hogy Radnóti költészetének, nagy szenvedésének és tiszta emberségének megértése nemzedékeket segít emberebb emberré válni. Így kell értelmezni Radnóti költészetét: az emberi szenvedés költői kifejezésé, nek diadalaként és az áldozatvállalás etikus pédáia- ként. Adv kedvelt kifejezésével szólva: „emberi dokumentumként”.

Cs. Varga István

Uj könyvek

r Zsolt Róbert, az ismert sportújságíró, a Magyar Nemi

zet állandó munkatársa több évtizedes pályafutása élményeit, emlékeit írta meg Labdarúgók, sportolók címmel. A könyve a Magyarország felfedezése sorozatban jelent meg. Lehet vitatkozni arról, vajon éppen e sorozat keretébe illett-e a kötet? — László-Bencsik Sándor, Lázár István, Bertha Bulcsú, Csák Gyula — s még jó néhány nevet s címet sorolhatnánk fel — művei mellé. Zsolt Róbert nemcsak saját élményeit mondja el élvezetes s érdekfeszítő stílusban, hanem sporttörténelmet 's ír. Több mint 30 éve közelről, szemtanúként részese a magyar sport, elsősorban a labdarúgás eseményeinek. Sorsok intimitást, eddig csak „jólértesültektől származó” történetet, tényanyagot ismer, melyet rajta s a szereplőkön kívül bizonyára nagyon kevesen. Mi volt az oka, hogy 1950-ben oly sok kitűnő játékost igazoltak át más egyesületbe a Fradiból? Hogyan is vesztettük el az 54-es világbajnokságot a nyugatnémetekkel szemben? Milyen volt a londoni 6:3 külföldi visszhangja? Sokan még a mai srácok közül is kívülről fújják az „aranycsapat” összeállítását: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos... Mi történt ezekkel a világszerte ismert labdarúgókkal? Hogyan lett i Puskás öcsiből Pancho? Mindezek nemcsak a sztori mi- I att érdekesek, Zsolt mértéktartóan fogalmaz, igyekszik kerülni minden szubjektivitást s pletykaszerű tálalást is. Nem a közvéleménynek ad hangot — de véleménye azzal többnyire egybeesik. Mindenütt a magyar sport iránt érzett felelősségtudatát érezzük, ma már történelmi visszapillantásainál s mai helyzetismertetéseinél is.

A futball, a fő téma mellett "más — általa különösképpen szeretett sportokkal, azok jeles képviselőivel 13 foglalkozik a szerző, elsősorban a sikeres nagy egyéniségekkel. Talán a megszépítő nem is oly távoli messzeség teszi, hogy szívesen emlékezünk a magyar távfutás legendás sikereire: Iharos világrekordjaira, Rózsavölgyire, Tiborira, a gátfutókra, a villámsikerekre s arra: Kovács legyőzi Zatopéket. A magyar kardozók feledhetetlen nagymestereire: Kovács, Gerevich, Kárpáti. Felvillan előttünk a párbajtőrözők többszöri sikere. Minden idők legsikeresebb öttusázójának életútját nem vázolja Zsolt, hiszen azt külön könyvben Dávid Sándor már megtette. Balczó András szimpatikus alakját, emberi arcát, követésre méltó, elszánt kitartását Zsolt szavai, egyéni élményei is tanúsítják. Sorolhatnánk az utóbbi évek legsikeresebb magyar sportolóit: Jónyer Istvánt, Taróczy Balázst, a kenusokat, vízilabdázókat, Gedót, Németh Miklóst, akik „szerepelnek” Zsolt könyvében. De a szerepelnek kifejezés rossz erre: emberi-sportolói arcuk villan fel a kötet lapjain. Zsolt nem a sikerek mámorát eleveníti fel a könyvében, i hanem többnyire emberi helytállásukat, a sikertelenségeken felemelkedni tudásukat, szerénységüket, sportszerűségüket, példát állítva az utánuk igyekvőknek. Zsolt Róbert nem riportkönyvet írt, nem is tudósítások összegzése a kötet kiemelkedő sporteseményekről, hanem feltérképezése egy társadalmi jelenségnek, amin sokat bosszankodunk, hogy sikerein annál igazabban tudjunk örülni.

Bernáth László

*1

Szántó Péter:

Á filmgyár bezár

B

ikkfa tanár úr éppen hetedszer verte le a tolltartót, és Pipecz ekkorra már elég ideges lett. A tanár úr ugyanis valahányszor eljutott egy rendhagyó német igéhez, mindig közelebb nyomako- dott az első pádhoz, nem számolva azzal, hogy amennyiben combjával hozzáér a pad széléhez, a hasa legalább fél méterrel előrébb lesz. Pipecz hatalmasat sóhajtva, hetedszer hajolt le a tolltartóért, az osztályon végigszaladt a halk kuncogás.

Bikkfa tanár úr ordított, nem értvén, mi röhögnivaló van tizennyolc éves korban a rendhagyó német igék ragozásán.

Pipecz oldalt fordult. Mellette Kazal rajzolt áhítattal, száját a koncentrált figyelem állapotában összeszorítva. Két papírcsík volt előtte, s a közepükre valamiféle pálcikaembert írt, hatalmas pocakkal, mögéje meg egy másikat. Drótkeretes szemüvege fölött hirtelen Pipeczre sandított, rövidlátó, tompakék szemei vígan csillogtak.

— Mindjárt kész — biccentett. — Csak várd ki!

A fölső papírcsíkot ceruzájára tekerte, majd hirtelen rángatni kezdte a ceruzát, így a felső papír ábrája hol fedte az alsót, hol nem — ily módon a rajz mozogni látszott. A nagy hasú pálcikaembert —nyilvánvalóan Bikkfát — a hátsó, kisebbik férfiú ütemesen ... úgyszólván tomporon rúgta, mire a nagy hasú pálcikaember elszállt, pocakja zászlóként lobogott.

— Film — bólintott Kazal. — Még általánosban tanultam.

Pipecz érdeklődéssel nézte a művet. A fenébe, ilyet ő is csinálhatna, tán szebbeket, mint Kazal.

Közben a „Bikkfa megbüntetése” című alkotás körbejárt az osztályban. Hol innen, hol onnan hallatszott a ceruzák surrogása, a vihogás.

Pipecz vilámgyorsan rajzolt: a

buggyos gatyás török fejét bárd- dal ütötte egy magyar vitéz, a török lábai rugóként összecsuklottak, azután újra kiegyenesedtek. A film már színes volt, felhasználta hozzá az összes színes filctollát. Kazal áhítattal bámulta a Kinizsi Pál című művet, sóhajtott: ha ő így tudna rajzolni, dehogy jelentkezne jogra...

Pipecz máris új filmen dolgozott. Két férfi verte egymást valami fal mellett; a bal oldali alak ütött, erre a jobb oldali nekizuhant a falnak, visszapattant, hogy megkaphassa a következőt. Kis tűnődés után kevésnek találta a látványt, így a bal oldali verekedő nadrágját a második képen a bokájához rajzolta — az ütés hevében lecsúszott a nadrág.

a következő rajzon vadnyugati Saloont vázolt fel, vagy nyolc verekedő figurával, arra is gondot fordítva, hogy a mozgások szinkronban legyenek: az egyik figura ütött, a túloldalon a másik röpült, a lengőajtó lengett, valakinek a fején széttört a whiskys üveg.

A szünetben odajött a nagydarab Hajas, és elismerően hátba veregette:

— öregem, szenzációsak ezek a filmjeid. Nem gondoltál még rá, hogy rajzoló légy?

Pipecz Jutkát kereste. A lány szendviccsel a kezében, lábát ló- gázva olvasott.

— Láttad a filmjeimet?

Jutka kék szemei mintha kissé felhősek lettek volna:

— Láttam. Jók.

A szó dicséretnek hangzott, de a gúnyos hangsúly valahogy kérdőjelet biggyesztett a végére, mint mindig. Jutkában ez a végtelen, unott fölény volt a legcsodálatosabb.

Pipecz biológiaórán feldobódva folytatta a filmgyártást. Fakírt rajzolt, akit szöges ágyán fekve megcsíp a darázs, és egész csata jelenetet, cukrászdái cirkuszt, amely úgy kezdődött, hogy a cukrász tortával rálép a banánhéjra, a torta röpül, végül pedig mindenki tejszínhabos. Már maga is élvezte, mennyiféle mozgást sűríthet a két papírcsíkra.

T

örténelemórán a citromarcú Marci levelet csúsztatott eléje. Nem is levél volt, hanem Kazal zengzetes poémája, amely már megjárta az osztályt. Kazal, lélegzetét visszafojtva leste, míg ő végigolvassa.

„Visszatekintve a mester munkásságára, el kell mondanunk, hogy már az első filmben — mint csepp- ben a tenger — mutatkozott a későbbi nagy alkotások egy-egy jele. A Kinizsi Pál című monstre történelmi filmről van szó, ahol a mester a színek és a technika összhangját csiszolta ki a maga számára. A Pofonfalban azután érvényesítette eredményeit, kidolgozva a jellegzetes szimultán vágást. A Vadnyugati szél című mű, melyet

eredetileg anyagi okokból vállalt a rendező, csak azt bizonyítja, hogy a western is alkotássá válik értő kezében ...”

A kritika hasonló hangnemben folytatódott, s Pipécz nem tudta eldönteni, végül is hülyéskedik-e Kazal. Papp Zoli az ebédnél úgy vélte; lehet, hogy most viccnek tűnik az egész, viszont sosem lehet tudni. Tán egyszer majd elmondhatja, hogy ez volt az első komoly kritika, amit kapott.

Iskola után hazakísérte Jutkát, nem törődve azzal, hogy a többi lány összenevet mögöttük. Keveset 'beszéltek az úton, most Jutka sem piszkálta. Újabban már nemigen tudtak mit kezdeni egymással.

A ház előtt Jutka megállt, s nekidőlt a kapunak, Pipecz úgy érezte, ismét gúnyosan nézi.

— Ne rajzoljak neked is egy filmet? Lehet, hogy tényleg tehetségem van hozzá.

— Lehet — felelte Jutka, és a fiú homlokába rántotta a sapkát. — Csak kár, hogy hülye vagy. Nekem egyébként sose rajzolj, ha érdekel a véleményem...

M

ásnap reggel, az első órán sorban érkeztek a küldemények. A bandzsa Martos azt szerette volna, ha róla rajzol egy filmet, Kondás Zsuzsa ostoba témákat adott, Papp Zoli úgy kimondottan nem kért semmit, csak az uzsonnáját küldte előre, Prücsök pedig egy „igazi művészfilmet” rendelt, sok esővel és halott vadlibákkal. Kazal gombostűket döf- ködött a pad oldalába, és elcincog- ta rajtuk a Boci-boci tarkát, mondván, hogy ő írja a filmekhez a kísérőzenét. Horváth tanár úr azonban végül kinyomozta, honnan jön a cincogás, és kiküldte az osztályból.

Pipecz tűnődni kezdett. Ügy érezte, nem köteles engedelmeskedni az osztály kívánságainak. Végül is azt rajzol nekik, amit akar. Csakhogy nem jutott semmi az eszébe.

Jutka viszont furcsamód, háromszor is levelet írt neki.

Először a hatodik órán mozdult meg a ceruzája, ekkor azonban, szinte sorozatban gyártotta a filmeket. Feldobódva, vidáman rajzolt, érezte, hogy valami új, amit csinált. Nagy műgonddal egy majdnem tökéletes emberi arcot rajzolt, amely felváltva sírt és nevetett, s azt a címet adta neki: Üt a csillagokig. Utóbb op-art és egészen absztrakt, hullámzó, viliódzó, nagyon tarka filmeket készített. Kazal már írta is hozzájuk a kommentárt, a mester új korszakának átfogó elemzését. Terveket is szőtt: — A bratyóm lefénymásolná őket, a lányokat megkérjük, hogy színezzék ki, így lenne egy csomó sorozatunk. Akár el is adhatnád a többi osztályban!

A citromarcú Marci újabb levelet dugott az orra alá. „Pipecz! Ne haragudj, hogy zavarlak — állt a papíron —, de Prücsök megkért, hogy szóljak: csinálj egy igazi művészfilmet neki, sok esővel és halott vadiibákkal. Meg nekem is, ha nem esik nehezedre, mégiscsak furcsa, hogy nekem egy sincs. Jutka.”

Pipecz egy virágcsokrot rajzolt. Nagyon egyszerű, szép virágokból álló csokrot, ugyanazt mind a két papírcsíkra, s elküldte Jutkának. Az utolsó állófilm — ez volt a címe.

Öra végén Kazal marokra fogta az összes papírlapot.

— Szóval, akkor elvihetem őket? Holnapra meg is lesznek.

Pipecz elvette tőle a filmeket, s egy rántással összetépte őket.

— A filmgyár bezárt — mondta. — Nem alszunk ébren.

— Nahát, öregem, te teljesen be- golyósodtál! — kiáltotta Kazal, azután táskáját fölkapva, köszönés nélkül elrohant.

P

ipecz egyedül indult haza. Egész úton igyekezett az érettségire gondolni, meg hogy mi lesz utána...

\

J Á