Népújság, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-22 / 117. szám
Pergő képek A héten sportadások elvették az időt a tévében a nagyobb szabású önálló művektől. így lobban oda lehetett figyelnünk az apróbb, de a műsor szempontjából mindig is fontos jelenségekre, azokra a színes, szórakoztató, vagy elgondolkoztató anyagokra, amelyek a műsort változatossá, mozgalmassá, tarkává teszik. Szerdán háromnegyed órás idő keretben foglalkoztak a Dombóváron megrendezett XXVI. amatőrfesztivállal. Szilágyi János riportot készített a zsűri két tagjával, bemutatta a* fesztivál legjobb filmjeinek készítőit. Az elhangzott szakvéleményekből és az amatőrfilmesek ki- sebb-nagyobb terjedelmű vallomásaiból nem alakult ki rózsás kép a mozgalom erejéről. Ha ezek a filmek, amiket ebben a műsorban lepergettek, jelentik azt a szellemi tőkét, amely a magyar amatőrfilmesekben van, akkor az a véleményünk, hogy ezeket az alkotókat egyelőre csak mint technika érdekli a film; az a bizonyos művészi mondanivaló, amiért a technika van és eszközül használható, még hiányzik. A kazincbarcikai Nagy Gyula Mánia című kompozíciója jó ötletként indul, a játékos mozgás vinné is magával képzeletünket, de az ugráló foltocskák utazását nem zárja olyan csattanó, amely felnyitná az egész kis alkotás célját, az öncélú játékon túl. Kovács Róbert „csak” arra vállalkozott — nem is először, hiszen az amatőrfilmeseknél veteránnak számít —, hogy egy fafaragóstílust, a spanyolozást vegye filmszalagra, ezzel is mentve a kultúrtörténet számára valamit az elmúlásból. KÉPERNYŐ ELŐTT Kovács Attila Sötétség és fény című munkája az ókori eposzok világába kalauzolna el bennünket, külsőségeiben is igyekezve a misztikumot, a régi idők lelkét, öltözékét, közelebb hozni hozzánk. Az eposzok történése nyilván jóval egyszerűbb és egyszerűségében is fenségesebb, mint amit ez a képsor előállított nekünk. Az élet- re-halálra menő küzdelemből mi éppen azt a nagyon fontosat nem kaptuk meg, amiért az alkotásnak létrejönnie érdemes volt: hogyan zajlott le az ütközet, kik kik ellen és hogyan álltak harcban? Itt csoportok vonultak egymás után, az öltözetük sem, a csoportosulásuk sem árulta el a küzdelem logikáját. Pedig amit mutatott a táj, az emberek, a képek tónusa mintha arról akartak volna meggyőzni minket, hogy az alkotó határozottan tört célja felé. Amon András győri amatőr ABC-je sok ötletet bukfencezett, néhol azonban a* fáradt közhelyek töltötték ki a vásznat. Az első díjas Nagy László technikailag mindent tud, mint ahogyan a zsűri tagjai is mondták, de a bemutatott film Kovács Rozáliáról, jellemérők, egyéniségéről nem sokat mondott el. Ha csak a technika oldaláról nézem a bemutatott amatőrfilmeket, igazat adok a megszólaló zsűritagnak: ezek a képek megközelítenek engem, a nézőt. De ha azt is elvárnám, hogy mai témák, mai ötletek, emberi és aktuális szellemességek, mondanivalók szóljanak hozzám, akkor kevesebb az elégedettség bennem. Mert szerintem a profit és amatőrt egyként a mondani-, a közölnivaló készteti munkára, s nemcsak a szakma, rutin lélek és lelkesedés kell ehhez az ügyhöz is! Gusztáv Az ötperces Gusztávok egyre otthonosabbak lesznek nálunk. Ahogy az ember a főműsorra előkészül a hírek és az időjárás után, már várja, hogy ez az első pillantásra nem egészen megnyerő figura elénk toppanjon és elkezdje azt az idétlenkedést, amelyet kinevetünk. Amelyet elítélünk. Amelyről az öt perc elején, közepén és végén is tudjuk — mert az ötletek közötti összefüggések erre ráébresztenek minket, — hogy nem Gusztávért, magáért van ez az artisztikum. Ez a jellemi és cselekményi rövidzárlatsorozat azért is van, hogy ebben a görbe tükörben, ezekben a rajzolatokban magunkra ismerjünk. Kedélyes, szellemes nevelőiskola ez a Gusztáv és ha a két szál hajával, csodálatos kalapjával, messzemenően kulturált járásával nem is a legmodernebb alkat, nem is egy sportsztár, nem is egy zseni, azért jó és elsősorban azért jó, mert a néző esendő, emberi-magára ismer benne és általa; most is így volt, amikor közlekedett. (F. A.) A nap jelszava: „Játsszunk együtt »» Térzenével és zászlófelvonással kezdődött az úttörőházi gyermeknap Egerben, ahol csaknem hatszáz kiemelkedő munkát végző kispajtás és nyolcvan szülő, patronáló, szocialista brigádtag vett részt. A vasárnap délelőtt jutalmak kiosztásával kezdődött. A Hámán Kató Megyei Üttörőház eddigi munkája jutalmaként elnyerte a KISZ Központi Bizottságának vörös selyemzászlaját, majd pedig a kiváló ifivezetők, úttörővezetők vették át jutalmukat. Nyolc szakkör elnyerte a kiváló címet. Kiváló kisdobosmunkáért öten, kiváló úttörőmunkáért pedig tizenöten kaptak kitüntetést. Dicsérő oklevelet 16-an kaptak a kisdobosok és 59-en az úttörők közül. A Magyar Úttörők Szövetsége két szakkörvezetőt jutalmazott oklevéllel, ezenkívül gazdára talált még jó néhány oklevél és legkedvesebb filmélményeiket rajzolhatták le. Az ünnepség hivatalos része után a meghívott pajtások a Vörös Csillag moziba mentek, ahol Halász Judit színművésznő és a Bojtorján együttes adott vidám műsort a gyermekeknek. A versek, dalok előtt még kiosztották annak a pályázatnak a díjait is, amelyet „Kedvenc filmek — népszerű hősök" címmel a gyermekév alkalmából hirdetett az úttörőház, s mélyben a gyerekek legkédvesebb filmélményeiket rajzolhatták le. Ebédre az Express étterembe voltak hivatalosak a csemeték, két órától pedig az úttörőházban folytatódott a program a különböző szakkörök munkáinak kiállításával, ahol makramét, hímzéseket, kerámiákat csodálhattak meg a gyerekek és a szülők. Ezután következett a gyermeknapi kavalkád. QJSwÜsju 1979. május 22., kedd Játékturmix — így szerepel a meghívóban az, ami ezután következett. Azt hiszem, ennél találóbban senki nem jellemezhette volna az eseményeket. Miről is volt tehát szó? Ezt látni kell! Leírni, elmesélni majdhogynem képtelenség. Az egész egv nagyon egyszerű, de találó ötleten alapult. A gyerekek különböző ügyességi játékokban vehettek részt, belépő a kisdobos- vagy úttörőnyakkendő volt, s ha sikeresen teljesítették a követelményeket, kaptak érte zsetont. Ezt azután a zsetonbüfében üdítőre, édességre vagv könyvre válthatták be. Több mint húsz ilyen izgalmas játékban lehetett részt venni, Székek alatt gurítani, adogatni, célba rúgni és ki emlékszik már a többire. Minden állomáson ifivezetők, vagy a szakkörök vezetői segédkeztek, csalogatni az.on- ban nem kellett a pajtásokat, jöttek szép számmal. Volt, aki minden könyvből vitt haza egyet mutatóba, annyi zsetont gyűjtött, pedig nem volt olcsó: „A bátyám és a klarinét” húsz zsetonnál is többe került. A bábosok bábkészítésre tanították a kíváncsi vagy éppen betévedt gyermekeket, a kerámiaszakkör tagjai az agyagozás művészetébe, míg néhányan a makramékészítésbe avatták be az ügyeskezűeket. Természetesen mindenki hazavihette megmutatni a művet, s még zsetont is kapott érte. A színházteremből ezalatt hangos kacajok hallatszottak. Hárman az 1-es számú iskolából saját számukat aJ- ták elő, nem kis sikerrel. A műsor érdeme, hogy felnőtt kéz közreműködése nélkül készült. Talán ennek köszönhető, hogy olyan igazi gyermekműsor kerekedett ki belőle, amely a kortársaknak is tetszett. Volt itt paródia, bohócjelenet és a táborozás élményeinek felelevenítése zenével és képekben. Estefelé megérkeztek a szülők, hogy némi noszogatás révén hazacsalogassák csemetéiket, ami több-kevesebb sikerrel járt. — néhány esetben a szülő is maradt —, de a hazamenők még eldicsekedtek a bejárat előtti aszfaltra rajzolt plakátterveikkel, s hónuk alatt a sárkánnyal, fakanálbábúval, szí. vükben pedig sok-sok élménnyel, cseppet sem fáradtan indultak haza. Minden törvényen kívül A trombitás A XVII. század vége Magyarországon, valahol Erdély hegyei között. Ez az az idő, amikor az országból kimenni és Erdélybe 'bemenni, a bújdosás minden fajtáját végigcsinálni, reszketni a rablók, zsiványok, gyilkosok támadásától, mindennapos dolog volt. Ennek a kegyetlen és vajúdó kornak metszetét mutatja be ez a film, egyik cseppjét a szenvedések tengerének. Azt a kort, amelynek végső kifejlete a Rákóczi-szabadságharc. Jól teszi, hogy bemutatja és nem is teszi rosszul. Havrán, Bajusz és Jankó, az az alvilági szentháromság, akik életre-halálra egy akarattal rabolnak, mert törvényen kívülre kerültek valamikor. Itt csak az elijesztő eredményt látjuk, bár hallunk arról is, hogy kuruc hadnagy korában, a háromtagú banda vezére, tisztességes ember volt. Nem ismerjük meg azt a nagy botlást, ami végül is ide, az erdők, a jogtalanság és a gazemberség karjaiba kergette ezeket a bővérű, mindenre elszánt embereket. A kegyetlenkedések és a vér gyakori szereplése okából korosztályhoz kötötték a film megnézését. Lehet, hogy ésszerű ez a korlátozás, bár a film egésze nem ezeknek a kissé túlnyers részeknek van alárendelve. Rózsa János, a film rendezője, egy történelmi miniatűrben a kort, annak lelkét, kegyetlen hétköznapjait vonultatja fel előttünk. Két világbirodalom — a Habsburgok alatt nyögő Európa és a török birodalom — közötti senki földjén őrlődik ez az ország és népe s bár a törököt kiűzték ekkorra az ország területéről, a pusztasággá lett országban a fehér foltokon, és jogilag és ha- talmilag nem biztosított helyeken az történhetett meg, amit a lobogó képzelet csak kifundálhat. Előttünk a filmben csak pár ember sorsa fut végzete felé, de minden kitetszik: az emberi hitványság és árulás, a pillanatnak élés és a gazemberség jelesebb emberi tulajdonsággá tudtak válni erővel párosulva, mint bármi más, ha a megtorlástól nem kellett félniük az embereknek. Ezt a tudatot és ezt a gyakorlatot kitűnően ábrá~ zolja a rendező, vad szélső~ ségeivel együtt. Amikor azonban az ellentételt is meg kellene fogalmaznia, azt ugyanis, 'hogy ebben az országban és ebben a magyarságban is voltak megtartó erők, és a legnagyobb gonoszság alján is megbú- vott valami jobba, igazabba vetett hit, — már megalapozatlanná, előkészítetlen rajongóvá válik. S nemcsak a rendező, de az író is. A képek, ahogyan például a trombitást kuruckirállyá avatják, nem győznek meg bennünket a következetes végiggondolásról. Különben ebből a jelentből érezhető, meg leginkább a főhős, a trombitás jellemének sokirányú problémája is. Az általa megtapasztalt emberi hitványság dobálja őt megfontolásaiban; cselekvései előtt mintha töprengene, hogy aztán azt tegye, amit a pillanat szükségesnek és lehetségesnek diktál számára. Nem idealizált alakot vártam volna, de valami nyíltabb fogalmazást róla, hiszen a fiú a kulcsa ennek az egész történelmi visszaemlékezésnek. Ragályi Elemér színes képsorai mindenütt enyhítik a nyomasztó légkört, pasztell színekkel érzékelteti azokat a hangulati elemeket, amik ebben a komor történetben könnyítenek a néző lelkén. Fábián Ferenc, Bencze Ferenc, Koltai Róbert, Bács Ferenc és Papp Zoltán remek alakításokat nyújtanak és nagy elhitető erővel veszik körül a trombitást megszemélyesítő Csorna Zoltánt. Markáns hatású film, a jellemszínészek kitűnő munkája, néhány képsor sokáig megmarad emlékezetünkben. Farkas András Dancza fános: Az U/IO-es vörös tüzérüteg (Részletek a szerző azonos című visszaemlékezéséből) 15. Amitől tartottunk, bekövetkezett. Lovaink a vijjogó, füttyögő puskagolyóktól horkolva, ágaskodva, eszeveszett vágtába kezdtek. A fék szinte füstölt, de a megvadult lovak döbörögve ragadták magukkal az ágyút. Alig, hogy a községbe érkeztünk, balról, a hegyoldalról, újból megszólalt egy gépfegyver. A házak közti réseken pokoli tüzet zúdítot ránk, és egy mellettünk húzódó léckerítést egyszerűen rövidebbre nyírt. A hajtők a lovak nyakára hajolva iparkodtak kisebb célt nyújtani. A lejtős, köves úton ágyúink dübörögve, csattogva fokozták azt a pokoli zajt, amit a lövöldözés, az ordítás, a káromkodás és a sebesültek jajgatása, hörgé- se okozott. Az utcán heverő- ket a lovak még iparkodtak átugrani, de sajnos a 16 mázsás ágyú kerekei irgalom nélkül tiporták a szerencsétleneket. Az volt a szerencsénk, hogy ez a gépfegyver csak a házak közti keskeny résen tudott ránk tüzelni, és ez kapáscélzást tett szükségessé. Kaptunk így is eleget. Nem volt olyan valamire való rejtekhely, ahonnét ne lőttek volna ránk. Az egyik hegyi úton felhömpörödött az egyik ágyúnk és a két „zic”-ben ülőt csak a védőpajzs mentette meg az agyonlapítás- tól. Ettől kezdve nem kapcsoltam be magam az ülésbe, és ez lett most a vesztem. Egy civil hátra tett kezekkel állt a kapuban, és ahogy elrohantunk mellette, rám lőtt. A golyó az állam mellett csapódott a pajzshoz, és szétlapulva, a vállamhoz szorult. Elfelejtettem, hogy nem vagyok becsatolva és kapásból akartam lelőni. Ebben a pillanatban ért ágyúnk egy kis, kikövezett vízáteresztőhöz, amitől akkorát ugrott, hogy engem, mint egy parittya, vagy négyméternyire feldobott. Nagyot bukfencezve zuhantam az úttestre. Egy pillanatra elsötétült előttem minden, és úgy éreztem, mintha minden porci- kámon langyos, zsibbasztó folyadék futna végig. Mozdulni akartam, de nem tudtam. Vágtában közeledett egy lovas és mellettem hirtelen megállt: — Keljen fel, elvtársimért széttapossák a lovak. — Felemeltem a fejem és nagy hajáról felismertem. A dandárparancsnok egyik jelentőlovasa volt, akivel néha el. beszélgettem. A kocsik valóban rohanva közeledtek és minden erőmet összeszedve, iparkodtam a járda felé hömpörögni. A huszár ott toporgott mellettem és méregette a helyzetet, majd megfordítva lovát, elkapta az első kocsi lovainak a kantárszárát és úgy megrántotta, hogy a két ló a földre ült. Rettentő káromkodás kezdődött, mert a többi kocsi jórészt egymásba szaladt, de mire megindultak, én mára gyalogjárón ültem. Most már gyorsabban összeszedtem magam, sőt nehezen talpra is tudtam állni. A hátam mögött egy ház volt épülőben és a kövek sorba voltak rakva az alapgödör mellett. Hátamat ennek a sor kőnek vetve pihentem. A kocsisor csörögve, csattogva rohant el előttem. Még kábultan is észrevettem, hogy a szemben levő ház padláslyukából egy vadász- fegyverrel vesznek célba. Átfordultam a köveken és a következő pillanatban a sok sörét csak úgy porzott a köveken. Odébb egy nagy kert volt, és a hosszúkás szénatartó alatt vagy harminc debreceni gyalogost láttam. Ök is láttak engem és integettek, hogy maradjak hasalva. Hárman elindultak az én jóakaróm háza felé. Az egyikük két kézigránátot tartott a kezében. Felment az eresz alatt levő létrán, a fejével felnyomta a padlásajtót, és bedobta a gránátokat. Felülről fel akarták nyitni az ajtót, de a dörrenés elintézte őket. Szabaddá vált az út. Eddig csak azt vettem észre, hogy a kezem, az arcom és a ruhám véres, de hogy hol ment le a bőr, azt még nem is sejtettem. Sapkám, karabélyom odavolt, bal karomon a blúzom ujja, bal lábamon a lábszárvédőm, nadrágom szét volt szakadva, és éreztem, hogy ezeken a helyeken vérzem. Érthetetlen módon komoly fájdalmat csak a hátsó részemen éreztem, pedig nem is arra estem, de most nem volt időm magamon alaposabb terepszemlét tartani, örültem, hogy a nagy zűrzavarban, ha bicegve is, de tudtam menni. Hajadonfővel, porosán, véresen bicegtem előre, amikor egy kis, vakon végződő beugrónál megláttam az ágyúnkat. Ott állt Rozi a lőszerkocsival, egy kis házikóba akadva, aminek a lendülettől az egyik sarkát be is döntötte. Lovak, hajtők egy kis, szűk helyre beszorulva, de kezelő bajtársaim sehol. A hajtok úgy néztek rám, mint aki a sírból jött vissza. Szentül meg voltak győződve, hogy a lovak fasírozottá tapostak. Megtudtam, hogy még három bajtársam sebesült meg. A hajtők féltették a lovakat és azért nem mertek ebből a védett kis zugból kimozdulni. (Folytatjuk.)
