Népújság, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-08 / 82. szám
Mezey Katalin. Költészet napján, 1979-ben Ad magára az emberiség. Megrendezi a nők és a gyermekek évét, színházi világnapot tart. A költészet napját ünnepli. így akarja felhívni a figyelmet védtelen, kiszolgáltatott értékeire? Vagy az erős cinizmusával vet egy-egy ünnepet a gyengéknek? Uralkodó énje kegyesen koszorút dob az alárendeltnek? Amikor nincs ennél előbbre való, fontosabb teendője. Amikor jut mindarra idő, amit szükség esetén elsőnek söpör el. Nem az ünneprontó pesszimizmus sorolja elő ezeket a gondolatokat 1979. költészet napján. A körös-körül fellángoló világ. Az esendő és elesett világ, amelyről lassan már a legkiegyensúlyozottabb nyugalomban élők sem tudnak elfeledkezni. Azon gondolkodom, jó-e ez vagy rossz? Vagy mindegy? Változtat-e a dolgok megszokott rendjén valamit is, ha ünnepeinken sem tudjuk elfeledni a baljós gondokat, a fenyegető esetlegességeket? Annyi-e csak a hatása, hogy nem tudunk önfeledten ünnepelni, hittel ujjongani, kétkedés nélkül bízni? A fenyegetettség tudata felelősebbé teszi-e az emberiséget — erőseket és gyengéket egyaránt — vagy csak nyugtalanabbá? Megválaszolatlan kérdések. Mondjam-e, hogy szerencsére? Hogy még? De szavaim nem a világvég-hangulatot, atom-halál víziókat idézik, nem a „végkifejlet” kérdése foglalkoztat. EnéLkül is elég a kín, az értelmetlen szenvedés, oktalan pusztítás. Azon töprengek, mit ünnepeljünk, mindezek tudatában, a költészet napján? A költészet sajátos, magyar ünnepén, április 11-én, tragikus sorsú, fiatalon vonat alá bukott költőnk, József Attila születése napján? Azt, hogy a legkeserűbb, legkisiklatottabb élet is teremthet szépségeket? Hogy a pusztulást néhány papírra vetett költői szó ki tudja forgatni önmagából? Hogy gyönyörűséget terem a szenvedés? De kinek? Nem a költőnek. Tudjuk, neki mindez „nagyon fáj”. A széplelkű, érző szívű olvasó hátborzongását megéri-e ez? Vagy nemcsak ő olvassa, hanem a sorstársak is? Akiknek vigaszt, erőt adnak a megbocsáthatatlanul fájó sorok? Talán ez az egyetlen megnyugtató gondolat Hogy mint hajdan a népköltészetre, vagy a Bibliára, olyformán szükség lehet a költészetre is. Nemcsak a fájdalom dalaira. Mert ebben az egyben biztos vagyok: teljes kibontakozást a költőnek is a nyugodt, öntörvényű élet ad. Amit nem dúl fel minduntalan — így vagy úgy — a külső világ. Homérosz, Shakespeare, Goethe, Tolsztoj életműve néhány — ha csak pár évtized erejéig és csak viszonylag — békés történelmi kornak köszönhető. Petőfi hazájában nem istenikísértés ilyet mondani? Igen, talán eljön — vagy már el is jött — az az idő, amikor megszületik a teljes élet költői enciklopédiája magyarul is. Mert valljuk be, amire olyan büszkék vagyunk, amit a század egyik legfájdalmasabb életútjának indulópontjával ünnepelünk: a magyar költészet az elmúlt századokban nagyon egyarcú volt. A fájdalom, a lelkiismeret, a felelősségtudat, a kétségbeesés, a bukás próféciáinak tiszteletre méltó, emelkedett lírája hordja magában történelem- és nemzet-tudatunkat. Nem a költők hibájából. És mégis, ma, a nyugtalanság, fenyegetettség, szenvedés nyomasztó tudatának korszakában remélem költészetünk derűsebb arcának kibontakozását? Nem nevetséges, nyilvánvaló ellentmondás ez? Nem ellentmondás, hanem az a két pólus, amely felől egymáshoz közelítenek a magyar költészet és a világlíra útjai. Ma az egész emberiség átéli azt a fenyegetettséget, amit a magyarság történetének annyi századán át érzett és énekelt. És utóbbi néhány békés évtizedében talán megteremtette a magyar poézis is oldottabbá, gondolatibbá, esendőbbé, emberközelibbé gazdagodásának lehetőségeit. Hiszen ehhez nem kellett más, mint belső tartalékainak mélyebb megismerése, vállalása és kiteljesítése, az egész magyar költői hagyomány megbecsülése. (Nem egy jel mutat erre, könyvkiadásunk nem egy szenzációja ilyen vállalkozás.) Nagyon mélyen kezdtem, s mintha most nagyon magasra érnék. De ünnepeljük mindenképp a költészetben megnyilatkozó alkotóerőt, ami talán vallásokból és mitológiákból kikopó világunkban az önmagát megismerni vágyó ember támasza lesz. ORSOVA1 EMIL: Bohócmosoly Ki nemsokára majd porondra lépsz, most öltöződben ülsz és hallgatod a cirkusz vágyott, drága, szűrt zaját: a tapsot, cintányért s a nagydobot. Ezek az álmodások percei, megcsillog s elringat a kinti nesz. Fűrészpor szálldos, mint a képzelet, szűk folyosód: a pillanat felett. S mit tükrödben látsz, fáj a smink alatt: bohócmosoly csak, görbült, cifra maszk, olcsó, mint előtted a tégelyek. És torz-pofát vágsz, aztán fölkacagsz, mint aki fél hogy mindjárt sírni kezd. FARKAS ANDRÁS: Ebben a korban SZOKOLÁY ZOLTÁNi A leopárd Ideje volna abbahagyni már, betiltandó, veszélyes ártatlanság, hogy életem csak érintések tartsák jelen időben s térdeljek sivár rögeszméimnél szöges zsámolyon. Találgatom, hogy minek képzelsz minket, ha szorzod-osztod vélt szeszélyeinket és jót nevetsz e „régimódomon”. Ideje volna abbahagyni már, betiltandó, veszélyes ártatlanság, hogy otthon, rend, hogy szép, hogy oltalom. De azt a tényt, hogy majd a leopárd egyszerre ejti kettőnkre a mancsát — pátosz nélkül tán eldadoghatom. TANDORI DEZSŐI CSEH KÁROLY: Ne közelíts Vassá vált fekete lángok keritésrácsok dermednek s mint őrök az örizettet szigorukkal úgy figyelnek Sálad lángja lobogásod fehér szikrát szór a kőre Ne közelíts lándjaimhoz kiegyeznénk szürkületbe Ebben a korban Már nem a föld reng, És nem a tenger Húzza meg újabb Távra a mércét, Hol, hova tartson Afrika és a déli Sarkon a jégtömb, Ebben a korban Robban az eszmék Bomba-világa, És ha az ember Húzza magával Egyre a mércét, Hol, hova tartson És ki vezessen, Most a hatalmat El-kiragadják Régi kezekből, És a kezekben — Ott, ahol épp van — Megremeg olykor, Sokszor a fegyver, Mert sütögetnék, ZALÁN TIBOR« XVI. századi kóbor poéta éneke Felejtsd el Ürnőm a gránátalma melyeket néked ültettem a kertben. Engedj ágyadba hűvös diplomatákat, pirulj, hogy előbb ott még én bevertem. * Mikor nagy szemedre gyönyör csapja pillád« piros madár fut zsilettpenge élen. Bocsásd meg utolsó, ízetlen-szép tréfám — ~ derengő hasadon patakző vérem. LELKES MIKLÓS: Repülőtér Ezüst szitakötők felhők forduló szél-idejében, ezüst szitakötők, szikrázó pontok a kéktükör égen, ezüst szitakötők, kiket a csendre bízott apátok s horkantott s elszállt s ti fent is és lent is messzire láttok, ezüst szitakötők, sejtők, sejtetők kéktükör égen — holnap fordul-e felhő, idő, szél, tisztán, fehéren? Ezüst szitakötők, növök, eljövök, látemen tűiig elérők —; csillagzó szárnyatokról csillantok mesét. A végsőt? Vers Kassák Lajosnak egy rigó haláláról Mondod: a halottak nem tartanaik velünk közösséget, hiába marasztaljuk őket, s vannak, akik utánuk fordulnak hulló könnyeikkel, s vannak, akik terített asztalhoz ülnek. Mi olykor még csontot is hajítunk a bokrok tövébe, a rigók lerágják, a verebek, a többiek; a csontok is eltűnnek általában. Most egy reggel a rigó barátunkat, aki legutóbb is olyan hosszasan lapult a bokor alján, holtan találtuk, fejjel lefelé lógott a gallyak közt, át volt harapva. A torka, vagy a háta; és tollak hulltak a bokor köré. Kutyára tippeltünk, a macska elvitte volna; és elképzelhető, hogy a kutya a csontra ment oda, és így az évszak betelt a már fáradó madáron. Érdekes, hogy egy verebet, akit bezúzott fejjel találtunk holtan a Várkert Kioszk nevű megszűnt kertvendéglőben, Bristol Citynek neveztünk el, és persze, el is temettük; megfigyeltem, hogy a Bristol City addig sosem tapasztalt remek sorozatot produkált az angol labdarúgóbajnokság első ligájában — pontosan az esemény után. Egy másik verebet Norwich Citynek neveztem; a harmadik nyomán (az egy zöldike volt, csak mi hittük verébnek, s egy állatkerti ápoló cinkének) megfogadtam, hogy madarat többé nem adok Intézményes Helyre. De a magánhelyek se jobbak az Intézményes Helyeknél; olyan rigó- és verébelengedésekről tudok, hogy hajmeresztő. Az ember- elengedéseken meg fölháborodunk, de Kassák biztos azt mondaná, hogy itt nem lehet alapvető különbség, a madarakkal csak meg merünk csinálni mindenfélét; nos, ezekbe a kérdésekbe nem bocsátkozom. Tény, hogy másnap, halott rigó barátunk bokránál, új etető tűnt fel: ahogy nyolc óra tájt odaértem, legalább tíz rigó lakmárőzott különféle ízes falatokon. Tehát mégis hadd zárjam Veled, Kassák — hadd zárjam önnel, Mester —: „Ünnepeljétek meg... távozásom óráját fehérre terített asztal mellett zsíros húsokkal és elringató nehéz borokkal”. Ahogy a havas etetésből hazatértem, ki is nyitottunk hát egy üveg ilyen-meg-olyant; hanem a zsírosat nem szerettem SOHA. . KOVÁCS JÓZSEF] Gyöngy hulljon virágok virága Egyiptom leánya rideg komorságban elnémulva várlak talán elveszítlek talán megtalállak virágok virága létem napvilága vadrózsa orcádra ne verjen a bánat gyöngy hulljon hajadra virágok virága Síi» O tt él — immár 79 éve — ahol a Lónyai-csatorna ömlik a Tiszába. Szép vidék. Tiszta időben ide kéklenek a Zempléni hegyek, nyáridőben, ha északi szél fúj, itt zuhog keresztül a Rét és a Bodrogköz összes szénaillata. Ha erre járok, el nem kerülhetem Ilka néni házát, akit tulajdonképpen a veje, az én katonacimborám révén ismerek már évtizedek óta. Tél volt, hogy legutóbb is náluk vendégeskedtem. Tiszteletemre a tisztaszobába is begyújtottak, s ott iddogáltunk, beszélgettünk, amikor megszólalt a kedves szüle: — Kint a nyárikonyhában is meleg van. Ott is elücsöröghetnétek, amíg én tömöm a libákat. No de erre mint a darazsak — lánya, veje, de még a nagylány unokája is — zúdultak a jó kis öregre. — Hová vinné a kedves vendéget! Meg mi... Dávid József: A kedves szüle Ilka néni majdnem elpityeregte magát, s amikor kifelé oldalazott, csendesen megjegyezte: — Mert úgy szeretem hallgatni, amikor okoskodtok. Hát gondoltam, hogy amíg én... — Ej, mama! — csapott a szavába a veje, de én akkor már felálltam, s megölelve a kis öreget, követtem a nyári konyhába. Cimborám, — kezébe kapva a boroskancsót és a poharakat — kénytelen volt utánunk jönni. Folytattuk a beszélgetést. Az öregasszony hallgatott, de a keze ügyesen járt, s amíg mi a vejével „kiokoskodtuk” magunkat, degeszre tömött vagy tíz libát. — Mindig kitalál valamit — intett a fejével cimborám a mamára, aztán így folytatta: — Pedig nem kellene már hogy szaggassa magát. / lka néni hallgatott, de én kíváncsian megkérdeztem: — És most mit talált ki a kedves szüle? — Nem most, hanem már évek óta... — Jól van már, no — szólt közbe az öregasszony, de a veje folytatta : — A fejibe vette, hogy mindegyik lányunokájának vesz egy szobabútort, ha férjhez mennek. — Aztán hány lányunokája van? — kérdeztem. — Eddig három. — No, akkor bajban lesz a mama! — Miért lennék bajban? — röppent rám az öregasszony tekintete, s ki kellett mondanom: — Mert három szobabútor ára már komoly kis summa ám! — Mennyi? — állt le egy percre, még a keze mozgása is az öregasz- szonynak. — Hát... — tekergetem a nyakam. — Mondja csak ki! — biztatott a mama —, legalább tudom magam mihez tartani. — Gondolom, hogy legalább harmincezer forintot. — Gondolja, vagy tudja is? — Biztos vagyok abban, hogy a három szobabútorért — no persze, amelyik már rangos divatos, — ki kellene fizetnie százezer forintot. — Majd összejön az, amire kell — mosolygott magabiztosan a kedves szüle. — Ne őrjítsen már meg! — kurjantott dühösen a cimborám, — van magának fogalma arról, hogy mennyi százezer forint? — Majd kivallja a kiskönyv.., — Miféle kiskönyv? Azt hiszi a mama, hogy ha időnként berak egy kis pénzt a takarékba, hát az annyit fial majd neki, hogy csillagokat rakhat belőle az unokáira. — Hiszek, amit hiszek — ge- beszkedett fel az utolsó pár megtömött libáról az öregasszony. S amikor kivitte őket az ólba, kis idő elteltével hozta a takarékbetétkönyvet. — Kukkantson csak bele! — nyújtotta felém. r lámultam. De a veje mégin- kább, amikor kiderült, hogy a könyvecske 116 ezer forintot ér. — Tudtam — hebegett a veje —, hogy a libamájért jó pénzt adnak, dehát ennyit... — Cseppent ide máshonnan is már, vagy tíz éve — mondta büszkén az öregasszony, aztán kedvesen invitált a nyárikonyhából visz- sza a tisztaszobába. Ebben a korban Reng ez az ember, Épp ez az ember Űj hatalommal Reng, hogy a lába Néha alighogy Tartja a testét, Mert a szokatlan Terhet a vállon, És a szokatlan Terhet a leiken Tartani lázas Szorgalom és hit Rukkol előre, Egyre előbbre, Mert ez a sors ma, És ha a bomba Robban, a test reng, És ha a bomba Robban, a föld reng Mert ez a kor ma Emberi eszmék Bomba-világa — Kell menekülni?
