Népújság, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-08 / 82. szám

Falurészlet a történelemformáló időkre Egy igazgató számvetése — A mai gyerekek sze­rencsére csak hírét hal­lották annak a nehézségek­től terhes kornak, melyben kamasszá cseperedtem. Az országos gondok-bajok a nagyrédei nincsteleneket éppúgy megviselték, mint másutt élő társaikat. Apám gazdasági cselédként, majd napszámosként próbálta elő­teremteni a legszükségeseb­bet. Az egyik napról a má­sikra mentettük át magun­kat, jövőnk tervezésére, megalapozására aligha gon­dolhattunk. Ráadásul a há­ború szörnyűségei is rette­gést keltettek bennünk. A falu legszélén laktunk olyan házban, amilyennek ma már hiába keresnénk a nyo­mát. A Heves megyei Mú­zeumi Szervezettel karöltve most fáradozunk azon, hogy egy hasonlót helyreállítsunk azért, hogy unokáink is tudják: rnilyes sors jutott elődeinknek osztályrészül. Kell ez. mert a jelent csak gaz értékeli igazán, aki is­?B|iéri a múltat, aki sejti, *nogy mettől-meddig jutot­tunk. Napjainkban mindén- ki természetesnek véli a kétszintes, nég'y-öt-hat szo­bás. garázsos. villának is beillő családi házakat. Bez­zeg nagyapáink ilyesmiről álmodni sem mertek volna. Mégis arra neveltek min­ket. hogy jussunk tovább náluk, küzdjük feljebb ma­gunkat, , hátha így jobban érvényesülünk. Én sem vol­tam kivétel, belém plántál­ták ezt a vágyat. 1941-ben beírattak a gyöngyösi gim­náziumba. hát bizony ak­kor rácsodálkoztam a szá­momra nagynak tűnő kis­városra és iskolára. Érthető is. hiszen nálunk csak a főutcán volt járda, s ha megkezdődött az esőzés, ak­kor apóm vagy anyám a hátán cipelt minket át a sártengeren. Sok megpró­báltatást viseltem el, de ez nem csiiggesztett, hanem m égsokszorozta erőimet. Igyekeztem helytállni, ké­pességeim és szorgalmam legjavát adni. különben semmire sem mentem vol­na. Ez a csak azért is, ez a konokság átsegített a pil­la natnvi buktatókon. Belém rögződött: nem fáradhatok, toppanhatok meg. történjék bármi is. — 1945 számomra meg­hozta az annyira óhajtott lehetőségeket. 1949-ben az egri tanárképző főiskolára jelentkeztem földrajz—bio­lógia szakra. A felsőoktatá­si intézmény egy esztendő­vel korábban létesült, s a hallgatókat és az oktatókat ugyanaz a lelkesedés fűtöt­te. Igazi pedagógussá akar­tam válni, mert társaimhoz hasonlóan éreztem: az új utakon járó magyar közok­tatásnak szüksége van azok­ra a tanárokra, akik az ói rend. a szocializmus szel­lemében formálják majd a felnövekvő nemzedék arcu­latát. Nem kényszerből, nem tessék-lássék módra, hanem GMmsm 1979. április 8., vasárnap az igaz ügy megszállottjai­ként. Mi nem kacsingattunk vissza, egyetlen szállal sem kötődtünk a tegnapokhoz, mi az ifjúság szellemét és jellemét pallérozva, jövőn­kért is buzgólkodtunk. Ten­gernyi feladat várt ránk. mégsem rettentünk meg a tennivalóktól, hiszen más ezeket nem végezte volna el helyettünk. — A diplomaszerzés után meggyőztek: legyek tanár­segéd. Tetszett a megbíza­tás, s az is világos volt számomra, hogy gyors kar­riert remélhetek, kitérők nélkül haladhatok a felfelé vezető lépcsőfokokon. Az otthon vonzása azonban erősebb volt: 1953-ban ha­zamentem. s azóta is hű vagyok a faluhoz. No, nem érdemként emlegetem ezt, hiszen csak így cseleked­hettem. Annak viszont örü­lök, hogy nemcsak szemlé­lője lettem a kibontakozó fejlődésnek, hanem magam is hozzájárulhattam ehhez. A katedrán. az igazgatói székben, a közéletben egy­aránt. Mi kissé gyorsabban léptünk előre, mint mások. Ennek az a magyarázata, hogy a rédeiek mindig sze­rettek dolgozni, s az új el­járások izgatták őket. A fel- szabadulás előtt szőlőoltvá- nyaikkal járták az orszá­got. Mindenütt szétnéztek és észrevették a jövedelme­zőbb gazdálkodást ígérő el­járásokat. Később — ha csak tehették — alkalmaz­ták is ezeket. A kevésbé élelmes, a maradibb három holdon termesztett árpával nem keresett annyit, mint az, aki csak négyszáz hek­táron termelt málnát és földiepret. Az öcsém példá­ját említettem, de ez a töb­bi emberre is vonatkozott. A termelőszövetkezeti moz­galomtól eleinte — ez má­sutt is így volt — idegen­kedtek. de idővel szívvel- lélekkel csatlakoztak hozzá. Meg is lett az eredmény: esztendőről- esztendőre ran­gosabb sikerek születtek. A közös gyarapodás — s ez érthető — az egyén módo- sodását is magával hozta. Futotta már vendégcsa­logató küllemű házakra, ér­tékes bútorokra, háztartási génekre, televízióra. sze- métvgéokocsira, díszes vas­kerítésekre. — A jóléttel az igények is növekedtek: a lakosság bölcsőd^ óvodát óhajtott, a szülők a napközit sür­gették. Ezek a kívánságok — mi is szorgalmaztuk — teliesültek is. N<>m akármi- íven szintet értünk el, de ma már ezzel senki sem elégedett énn ezért fokoza­tosain bővítjük a gyermek- intézménvpket. Az mesen vuetató hogv mecéná- cr.tr [s akadnak. A lecrbőke- zűKh a lecdnikáibb megérte a közös gazdaság. A négy tanterem és az ebédíő-konv- ha építéséhez például fél _ millió forintot aiánlott fel. s vállalta. — ez is sokat íplont sTámunkrq — a ki- \Őt°lezécf is A lakoscóerra :s sTómftv.otoPiir f,z jelzi a hirlnli ntntnV'ntnnt amit a Ica fontosabbnak tartok. Valaha itt még a szomszéd­jával sem osztotta meg senki gondjait. Az emberek bizalmatlanul szemlélték egymást, az elöljáróságot, s magukba zárkóztak. Oly­annyira. hogy szinte lehe­tetlennek látszott megköze­líteni őket. Ennek a maga­tartásnak ma már nyoma sincs. Régen a gyűlésekre .alig sikerült összetoborozni néhány falusit. Ma legalább kétszázan jönnek el, s hal­latják szavukat, kertelés nélkül elmondják vélemé­nyüket, s felszabadultan vi­tatkoznak. Felelősséget érez­nek szőkébb pátriájukért, épp ezért nem vonakodnak a társadalmi munkától, saz anyagi segítségnyújtástól sem. Ezt tették a napközi esetében. A szülői értekez­letekről soha nem hiányoz­nak, s nemcsak az anyák, hanem az apák is eljönnek, mindannyiukat érdekli gyer­mekük előmenetele. A szo­cialista brigádmozgalom kedvezően alakította a ter­melőszövetkezeti tagság gondolkodásmódját. Ezzel magyarázható, .hogy . egyet­értenek az iskola támogatá­sával. Költségvetésünk sze­rény, mégis a környék szemléltetőeszközökkel leg­jobban ellátott oktatási in-, tézménye vagyunk. Ennek az az oka, hogy nem zsugo- riskodott a téesz. A viszon­zásról persze mi sem feled­kezünk meg: a jelenlegi hű­tőházi gárda zömét a tantestü­let győzte meg arról, hogy ér­demes mezőgazdasági pá­lyát választani. Számomra jó érzés az. hogy olyan ne­velői gárdát irányíthatok, (Fotó: Szabó Sándor) amelynek minden tagja tudja, hogy mit, miért csi­nál, s nem elégszik meg a hagyományos megoldások­kal. hanem az új, a koráb­biaknál hatékonyabb mód­szereket kutatja. Tanítvá­nyaink érdeklődő ifjakká formálódnak, s a világ dol­gait helyesen szemlélik. Egyszer az alsó tagozatosak­kal le rajzoltattam — felmé­rés céljából — azt. hogy mi­től félnek. Eg.v-kettő utalt szellemekre, túlvilági lények­re, pokolra, a többiek vi­szont a rossz jegyeket emlí­tették. S az is figyelemre méltó, hogy jó néhányan há­borúellenességüket jelezték. Ilyenkor jut az ember eszé­be, hogy érdemes volt fá­radozni a történelemformá­ló időkben, hiszen az elve­tett mag kicsírázik. zöldbe szökken, s gyümölcsöt hoz... Elmondta: Hanák János Lejegyezte: Pécsi István PAPP ZOLTÁN: I. A taxit John halássza elő az autóáradat forgatagá­ból a nyugati Negyvenhato­dik utcában. — Most már csak az a kérdés, hajlandó-e odáig el­menni ... Mert ezek ... Kitép egy lapot jegyzetfü­zetéből : a motorháztetőre hajolva skiccet rajzol az esti félhomályban. A sofőr töpreng. Arcán kétségek. Csak nagysokára bólint. — Oké — mondja John. — Vállalta. 1. Elöl ülök, ahogy megbe­széltük. A taxi lestrapált Ford, az ötvenes évek dere­káról. Kopott, sivár, kényel­metlen. A műszerfalon a so­főr kartotékja. A fényképen mintha íiatalabbnak látsza­na... James Webb. Szüle­tett 1922-ben Seattle-ben, Washington állam. Arca öreg, elgyötört. Queensbe igyekszünk. A Ford lihegve küzdi magát előre a kocsiáradatban. Előbb ki kell kevergődzni Manhattan utcaszövevényé­ből, aztán áthajtani az Éast Riveren: ahol hirtelen lejte­ni kezd az úttest, ez már .a Queens Midtown Tunnel, egy istentelenül hosszú alag­út, fala fehér csempével ki­rakva, akár egy kórházi mű­tőé. Torkolatánál, mikor a ko­csi fékez, előírásszerűén oda­adom a sofőrnek a három darab huszonöt centest, James Webb megkönnyebbül­ten bólint, majd beletapos a gázpedálba. Megy ez, akár a karikacsa­pás. Előtte John tüzetesen elmagyarázta a részletekét: itt az utas fizeti az alagút- vámot, és az nincs benne a vitel díj bán ... De ha nem, akkor ezek ... Rövidesen újra feltűnnek a város fényei. Ez itt most éppen a határvonal. Jobbról Brooklyn fénypontokkal át- lyuggatott sötét masszája, balról Queens. A hátul ülők felvihognak. Dezső éppen viccet mesél. — Amikor Móricka ... — Hang­ja csúfondárosan vontatott. Fél tizenegy múlt hét perc­cel. Már több, mint negyed­órája tart az út, és még leg­alább ugyanennyi van hát­ra. Itt, mélyen bent. Queens rengetegében már erősen megcsappant a forgalom. A járdákra kékes fényt csur­gatnak a reklámok* a beug­rókban töksötét, és sehol egy Forradal marok példaképe A TERUELI CSATÁBAN, Huescánál hősi halált halt Zalka Máté — vagy Lukács Pál tábornok — Spanyolor­szágban nyugodott. Mond­hatnánk úgy is: annak az országnak a földjében, amelynek szabadságáért vé­rét ontotta, életét adta. Csakhogy ezzel keveset mondanánk. Hogy ki volt ő, az író, a magyar és a nem­zetközi munkásmozgalom harcosa, a legendák hőse azt nehezen lehetne röviden kifejezni, mert ennek a szó­nak: internacionalista, nincs pontos magyar megfelelője. „Aki a szocialista forrada­lom ügyéért hazájától távol, más néppel együtt harcol” — így a szótár, de talán ez sem mond el mindent. Jorge Semprun Nagy uta- zás-ának főhőse, egy má­sik hivatásos forradalmár, egy „igazi” vörös spanyol, aki a második világháború alatt a francia ellenállási mozgalomban harcolt inter­nacionalistaként, tiltakozott az ellen, hogy ő csak Fran­ciaországért fogott volna fegyvert. Nem; a minden­kori forradalomért, minden nép szabadságáért! A legerősebb közösségi összetartó erőről, az inter­nacionalizmusról talán sen­ki sem ír olyan közvetlenül és érzékletesen, mint Semp­run. Amikor hősét egy nyo­morult kis német rendőr­tisztviselő „levörösspanyo- lozza”, fölforrósodik körü­lötte a légkör. „Levörösspanyolozott. és ime, hirtelen nem vagyok már egyedül ebben a nagy, vigasztalan szürke terem­ben. Ahogy elhaladtam a sor mellett, tekintetek vil­lantak rám, a világ legszebb mosolyai ragyogtak fel a tömény szürkeségben. Ke­zemben az igazolvány, majd- hogy meg nem lobogtatom a levegőben. Beállók a he­lyemre a sor végére. A fiúk közelebb húzódnak, rhoso lyognak. Egyedül voltam, egyedül voltak ők is, most már együtt vagyunk.” A Szabolcs-Szatmár me­gyei Matolcs közsében szü­letett, több mint kalandos életű író is együtt volt mind­azokkal, akik a forradalo­mért küzdöttek Európa-szer- te. Ügyvédnek szánják, de színésznek megy el, majd az első világháborúban, mint hadapród-őrmester harcol és sebesülten fogságba esik. Az oroszországi hadifogolyból az intervenciósok elleni há­ború egyik hadvezére lesz, a Vrangel elleni krími had­művelet hőse. Később a tö­rök hadseregben Kemal Ata- türk oldalán harcol az új Törökországért; a lovasságot szervezi. Amikor visszatér a Szov­jetunióba, diplomáciai futár, mbjd több fontos kulturális intézmény irányítója, alapí­tó tagja a Forradalmi írók és Művészek Szövetségének. Moszkvában jelenik meg el­ső elbeszélése, majd hama­rosan első kötete is. A forradalmi események forgatagában érlelődött iga­zán íróvá, életpályájának változatossága, gazdag harci tapasztalata, mélyen inter­nacionalista meggyőződése köteteiben nemesveretű iro­dalommá lényegül át; a har­cos forradalmár a magyar nyelv kitűnő ismerője, mű­velője lesz. 1936 végén leteszi a tollat és ismét fegyvert fog a sza­badság védelmében; a spa­nyol köztársasági hadsereg egyik parancsnoka, aki meg­szervezi a legendáshírű 12. Nemzetközi Brigádot, s részt vesz a legfontosabb hadműveletekben. 1937. jú­nius 11-én 41 éves korában az aragóniai fronton hal hő­si halált. A MAGYAR ÉS A NEM­ZETKÖZI MUNKÁSMOZ­GALOM - tisztelettel ' hajtja meg zászlóit emléke előtt. Szárnyat kap a karcagi szélmalom Megkezdték a karcagi szélmalom teljes helyreállí­tását. Elkészülte után ma­lomtörténeti múzeumnak rendezik be. A felújítás so­rán a jelenleg „szárnyat­lan” szélmalom ismét vitor­laszerkezetet kap és az őr­járókelő, csak autók,, autók, autók. Jó előre elterveztem ma­gamban a fizetés pillanatát. Átnyújtom a 'két tízdollá- rost. A taxis előbb két hu­szonöt centest ad vissza, az­tán egy tizcentest. Majd kézbe számolja a papírdol­lárokat: egy, kettő... öt. hat... Összesen tehát tizen­három dollár negyven cent a fuvardíj... Kiemelek egyet a papírpénzek közül. A sofőr megenyhül. Alig van idő körülnézni, a Ford pillanatok alatt fel­szívódik a félhomályban. Széles, rosszul világított út, körös-körül — a félhomály­ban lapulva — földszintes, egyemeletes házak, oldalt fényárban úszó. autószerviz­zel összekombinált benzin­kút. — Erre, erre! — kiáltja John a túloldalról. 2. — Még elég jó a kör­nyék — mondja aztán. Nekem nem tetszik annyi­ra. Kutyaugatással cifrázott csönd, elhagyottnak tűnő autók, rácsos kapuk, magas kerítések és eiókertek mögé húzódott villák. Itt aztán kiabálhatnék, ha valaki olda. iámhoz feszítené a késpen­gét. John mintha olvasna gon­dolataimban. — Még elég jó a környék. De már kezd romlani. Nem nagyon ugyan, ám bizonyos jelek... Ilyenkor az jár jól, aki időben szimatot fog. Már lőműveit is működőképes állapotba hozzák. Az alföl­di táj e jellegzetes építmé­nyének újjászületése után a karcagi Győrffy István Nagykun Múzeum lesz a gazdája. árulják is a házat, hatvanöt­ezerért. A ház különben fából ácsolt., a pincével együtt há­romszintes, beosztásában an­golos. Nyikorgó lépcső vezet föl az emeletre, de egyelőre megállapodunk a földszin­ten. — A pincében van a bár. Majd megmutatom — foly­tatja John. — Ott szoktak lenni a partyk. 3. Tulajdonképpen ez is par- ty, csak már nem volt elég idő rá, hogy összetrombitál­ják a megszokott társaságot. Tom, az üzlettárs, néha már keresgéli emlékezetében az otthonról hozott szavakat és a nyelvtan váza is kezd szét­esni benne. — Hozzam elő a fegyvere­ket? — kérdi. John bólint. Kinyitja a dí­szes, belül bársonyozott to­kot. A nagy forgópisztoly ékszerként csillog. — Medvét is lehetne ölni vele... Johnnak hobbija a fegy­ver. Fogom a forgópisztolyt, megpróbálom egy képzelet­beli célra tartani, ujjam a ravaszon. Oldalt elmozdítom. Most így éppen a színes té­vé képernyőjére ásít rá a cső. A képernyőn csinos gör. lök, fürdőruhában. Egy-két- há, egy-két-há ... Csuklóm elzsibbadt., a fegyveresé már remeg, mint. ha villanyáramot eresztettek volna belé, ide-oda imbolyog a célgömb. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents