Népújság, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-11 / 59. szám
Számok, adatok helyett... A munkahelyi művelődési bizottságokról Egy-egy közösség műveltségi szintjének emelése, önművelésük eredményessége az egyén aktivitásától függ. A művelődésben elért eredményeket tulajdonképpen számokkal, adatokkal is kifejezhetjük. Statisztikailag pontosan kimutatható a fejlődés: egy adott időszakban hol, hányán tanultak munka után, hányán és milyen kulturális programokon vettek részt, tagjai-e kluboknak, szakköröknek, könyvtárnak, hány könyvet olvastak el stb. Lehetne még sorolni bőven a meghatározásokat, amelyeket — sokszor — egy hatalmas, szinte áttekinthetetlenül zsúfolt táblázatba beírva végül is számokkal azonosítunk, azokat tartva a lényegesnek. Majd az adatokat — olykor, hogy a táblázat mutatósabb legyen, színes tollal ékítve — összegezzük és számszerűen kimutathatjuk a közösségnek a közművelődésben elért eredményeit. S miután azt tapasztaljuk, hogy a végleges adatok az előző évhez (évekhez) viszonyítva mennyiségileg jelentős (vagy kevésbé jelentős) növekedést mutatnak (de mutatnak!), megnyugszunk, és elégedetten gondolunk az elmúlt esztendőre, s (természetesen?!) bizakodással a jövőbe. Ezt a feladatot is teljesítettük, kipipálhatjuk a múlt évi vállalások listájáról... Most már jöhet az idei terv, az újabb feladatvállalások sora. A minőségi követelmények iránti . egyre jogosabb gazdasági és társadalmi igény kielégítéséhez nem elég csak a gazdasági életben való jártasság. A szakmai ismeretek elméleti és gyakorlati alkalmazása csak az ösz- szefüggések sokoldalú ismeretében eredményes. Ezek felismeréséhez azonban nem elegendő a szűk szakmai ismeret. Az általános műveltség, a folyamatos önművelés, tájékozódás legalább olyan jelentős és befolyásoló lehet a gazdasági munkában, mint a szakmai tudás, a szakmai gyakorlat. Azok a gazdasági vezetők, akik ezt fölismerik, és beosztottaiktól, munkatársaiktól — akárcsak önma- guktól — a művelését elvárják, jelentős változást tapasztalhatnak a munka minőségében is. Közvetve miniszteri rendelet is segíti azokat a gazdasági vezetőket, akik a társadalom és az egyén közös érdekét látják abban, hogy a dolgozóknak ne pusztán termelési kapcsolatuk legyen a munkahelyükkel. Gyárakban, üzemekben, vállalatoknál — e rendelet szellemében — művelődési bizottságokat hoztak létre, amelyeknek — helyi szinten — meghatározott szerepük van a közművelődés fejlesztésében. A művelődési bizottságok eddigi tevékenységét, eredményeit — a megalakulásuk óta eltelt rövid idő miatt — még korai lenne összegezni. Tény, hogy a helyi adottságok, lehetőségek mindenképpen befolyásolják — olykor — meghatározhatják e bizottságok munkáját. Ezért kell alkalmazkodni a helyi igényekhez, lehetőségekhez, szokásokhoz, nem pedig irreális feladatokat vállalni. Persze mindezt magas színvonalon. Nincs is központilag megszabva, hogy a művelődési bizottságok konkrétan mit csináljanak. Irányelvek figyelembevételéről van csak szó. Még az egyes helyeken bevált gyakorlat sem biztos, hogy másik helyen, más környezetben hasznosítható, alkalmazható. Nem szabad tehát — kényelemből, gondolatok, ötletek hiányában — egy az egyben átvenni módszereket, máshol bevált programokat meggondolatlanul lemásqlfú. Igaz, a művelődési bizottságok helyzete egyáltalában nem könnyű, nem irigylésre méltó. Hiszen ne feledkezzünk meg arról, hogy e bizottságoknak végül is egy adott termelési egységen belül kell eredményesen működniük. S ilyen körülmények között — legtöbb esetben a termeléscentrikusságot leküzdve — kell a szemlélet- váltást elérniük. S ez nagyon nehéz dolog. Mert még mindig könnyebb felkérni az embereket társadalmi munkára, kommunista műszakra, mint például tanulásra, színházba járásra, egy-egy jó könyv elolvasására stb. biztatni, agitálni. Ilyenkor a szellemi munkát, erőfeszítést fárasztóbbnak tartják, s választják inkább a látszatra könnyebbet, kényelmesebbet, a fizikait. (A „Majd gondolkodik helyettem más” — alapon.) A művelődési bizottságok vezetőinek nem szabad szégyellniük — a felettes szerveik előtt sem — az alapoknál való kezdést. Mert sok esetben ezt igyekszik takarni a látványosságra, a számok, adatok halmozására való törekvés. Egy rosszul sikerült, vagy az adott közösségben népszerűtlen, „nehezebben emészthető” kulturális program után a vezetőség csak a karját tárja szét: „Lám, mi mindent megteszünk, de hiába!” Ne az legyen a fontos, hogy egy-egy rendezvényre szám szerint minél többen menjenek el, hanem az őszinte érdeklődés vezesse a résztvevőket, ne a kényszer. Ezeket az embereket pedig művelődési aktívákként kell „hasznosítani”. Bár a jó, a színvonalas kulturális programoknak mindenképpen híre megy a közösségben... Nemrégen beszélgettem az egyik budapesti gyár művelődési bizottságának vezetőivel. Az elmúlt évi — gyáron belüli — közművelődési tevékenységről számoltak be. Már az éves program összeállításánál, de — a gyakorlati tapasztalatok alapján — az értékelésnél is hangsúlyozták a lépésről lépésre való előrehaladást. Nincsenek könnyű helyzetben, hiszen például a gyár dolgozóinak kétharmada vidékről bejáró... Határozott céljuk a gyár minden dolgozóját bevonni a közművelődésbe. Nem kampányfeladatnak tekintik megbízatásukat! Ügy tűnik — az eddig elért eredményeik alapján —, hogy jó, stabil alapot teremtettek a művelődési bizottság további munkájához. Tudatosították a gyár dolgozóinak többségében a művelődési bizottság létezését. Ez úgy sikerült, hogy a kulturális programokra szerveztek, agitáltak. De nem köteleztek senkit sem! A jól sikerült író-olvasó találkozó, Madách-est, gyári tárlat, szlovákiai irodalmi kirándulás stb. élményeit a résztvevők spontán továbbadták. így egyre többen >— még mindig nem elegen! — jelentek meg, veitek részt az újabb rendezvényeken, megmozdulásokon. .. A fent említett gyár művelődési bizottságának egyik társelnöke maga is gazdasági vezető, főtechnológus. Hadd zárjam e gondolatokat az ő szavaival: „...Műveltebb emberekkel könnyebb a munka. Nagyobb lehet az elvárás velük szemben. Jobban fogják érteni, összefüggéseiben látni, hogy mit, miért csinálnak, Legyen az betanított munkás, szakmunkás, tervező, vagy gazdasági vezető... Amikor egy gazdasági vezető elvárja a dolgozóitól, hogy művelődjenek, magának is igényt szab!” BUBR1K GÁSPÁR mikor telefonon beszéltem ár. Papa LaI G Jóssal, a hatvani kórII 8 ház laboratóriumának 1 ■ vezető főorvosával, javasoltam, osszuk meg a munkát: mutassa be ő a találmányát, jómagam pedig igyekszem magát a feltalálót megismertetni az olvasóval. Ebben egyeztünk. Találmányra gondolva mindig valamilyen bonyolult gépezetre számít az ember, hiszen sok-sok kísérlet, szellemi és anyagi energia feszül a szó képzete mögött. Míg Hatvan felé kanyarog áz autó, magam elé képzelem ezt a sokat ígérő orvosi találmányt, amelyről lám, most elsőnek tudósíthatok. Prototípusa bizonyára betölti az egész laboratóriumot, — de annak egy tágas helyiségét feltétlenül — nem tudom miért, de valamiféle fantasztikus monstrumra gondolok, olyanra talán, amely a századokat megforgató időgép és egy modern komputer keveréke, de mindenképp ezernyi kábel vezet az „agyközpontba”, s a hatalmas műszerfalról, mint csillogó szemek figyelnek, a színes lámpácskák. A feltaláló pedig csak ül, előtte lombikokban sorakoznak a vizsgálati anyagok, bekapcsol, nyomkodja a megfelelő billentyűket, mire az okos gépezet kattogni, működni kezd, s nyomban kiderül... Hogy mi derül ki tulajdonképpen, azt már nem tudom, ennek végiggondolására nem jutott idő, megérkeztünk Hatvanba. Amikor már kitalálták Csendes szavú, nyugodt, kiegyensúlyozottnak látszó ember a laboratórium főorvosa. Fehér köpeny, őszülő haj, divatos szakáll, a hozzáillő bajusszal, és sötét keretes szemüveg, amely mögül felméri a látogatót. Negyvenhat éves. Kevesebbnek gondoltam. Kíváncsian tekintgetek a tenyérnyi főorvosi szobában, de nem fedezek fel egyetlen komolynak tűnő gépezetet sem, mindössze egy írógép árválkodik a kis asztalon, egy másikon pedig néhány szerszámféle : elektromos fúró, forrasztópáka és hozzá hasonló barkácsfelszerelés. Tudományos munkának, mi több, találmánynak nyomát sem lelem. — Hát akkor, ahogyan megbeszéltük — kezdi a főorvos —, én bemutatom a találmányt, amely persze csak akkor lesz igazán találmány, ha már elfogadták. Jelenleg — ahogy mondani szokás — még csak folyamatban van. De azért már működik, s ami á legfontosabb, munkatársaim, kollégáim bíznak benne — magyarázza némi büszkeséggel, majd a szekrény oldaláról leakaszt egy három huzalból, dugaszból és rövid fém- rúdból álló valamit és a kezembe adja. — Tessék, ez az, erről van szó. Forgatom a vezetékfélét, amely legjobban talán egy lemezjátszó, vagy magnó összekötő zsinórjához hasonlít, s kérdőjelekkel a tekintetemben, méregetem a feltalálót, miközben csak arty- nyit dadogok: — Ez az? Ez lenne a találmány? De hiszen ez...— udvariasan elharapom a folytatást, s hagyom, hogy ő fejezze be a mondatot: — Pofonegyszerű! Mondja csak nyugodtan. Én is tudom, hogy most már pofonegyszerű. De amíg idáig eljutottam! Több mint öt év munkája fekszik benne. Beszélgetünk, Meséli a történetet, a kezdeti próbálkozásokat, az egyre jobban nekilendülő kísérleteket. Közben arra gondolok, milyen igaz és kifejező „pofonegyszerűnek” minősíteni egy találmányt, amikor már méávan. Amikór már kitalálták. Malignométer jelzi a rákot Bizonyára érvényes ez más felfedezésre is. Edison talán éppen a nadrágzsebéből húzta elő egykor világraszóló találmányát, s így mutathatta azt be a kíváncsi újságíróknak: íme, a szénszálas izzólámpa, tessék kipróbálni, világít. Vagy milyen egyszerűen, sőt hétköz- napian kezdődött az a bizonyos Nobel-díj: maga Szent-Cyörgyi Albert mesélte el egy tévéinterjú során, hogy felesége a vacsorához egyszer zöldpaprikát tett az asztalra, s mert nem volt kedve megenni, bevitte a laboratóriumba, s még aznap éjjel megtudta, hogy a paprika valóságos kincsestára a C-vitaminnak, amelyet évek óta keresett, kutatott. Milyen egyszerű! A főorvos szavaival: pofonegyszerű. 1973-ban kezdődött. — Madridban, a XIII. nemzetközi röntgenkongresz- szuson,. a sugárterápia nem kívánatos mellékhatásáról tartottam előadást. Tulajdoniképpen az volt a kongresszus célja és feladata, hogy elősegítse a különböző mellékhatások csökkentését. Ennek egyik módja például az oxigénterápia. Nem akarom szakmai dolgokkal untatni, annyit azonban elmondok : ha túlnyomásos oxi- génkamrába állítják a beteget, akkor a rosszindulatú szövetek oxigénellátottsága javul, s ilyen módon érzékenyebb lesz a sugárhatásra. Vagyis: kisebb sugárdózissal is elegendő hatást lehet elérni. Ez volt a kiindulópont. Több száz fehéregéren végeztem kísérleteket, s rájöttem: ha két elektródot ültetek a daganatos szövetbe, és abba kisfeszültségű egyenáramot (másfél voltos elemet) vezetek, akkor az egyenáram hatására, az élő szövet víztartalma hidrogénre és oxigénre bomlik, és az elektródon felszabaduló molekuláris oxigén olyan erélyes roncsoló hatást fejt ki, amely már önmagában képes elpusztítani a daganatos szövetet. Kétévi kísérlet után felfigyeltem arra: ha változtatom az elektródok elhelyezését és az anyagát, akkor az ép és daganatos szövetek elektromos jellemzői különböznek egymástól. Tulajdonképpen a sóösszetételt, pontosabban fogalmazva az ép és a kóros szövetek közötti elektrolit összetétel különbségét méri ez a készülék. Az eredmény leolvasható — Ha jól értettem, akkor olyan diagnosztikai eszközről van szó, amely kimutatja, hogy rosszindulatú-e a daganat. Ezt eddig is meg tudták állapítani, például a szövettani vizsgálattal. — Ez igaz. A rákszűréseknek évek óta kialakult ugyan a módszerük, ám a szövettani vizsgálat több napot vesz igénybe. Ennek az egyszerűnek látszó készüléknek a segítségével azonban nyomban leolvasható az eredmény. Ez csupán az egyik előnye, a másik, hogy a nőgyógyászati vizsgálatok során kimutatja a rák előtti állapotokat is. Tehát még a betegség kialakulása előtt jelet, s ily módon jelentős szerepet játszhat a megelőzésben is. — Vajon mivel és hogyan bizonyít ez a készülék? — 1975. decemberében készítettem az első műszert, vagy ahogy mondják, a prototípust, s a hosszadalmas állatkísérletek után, 1976 januárjában megcsináltuk élő emberen az első vizsgálatot, azóta majd hétszáz betegen, mintegy 1200 mérést végeztünk. Az elektród — mert tulajdonképpen erről van szó — a nyálkahártyához érintve, jelzi a rosszindulatú tumort, amely egy már használatos jelfogó segítségével egyszerűen leolvasható. És igencsak megbízható a készülék: az eddigi tapasztalatok szerint ugyanis nem ad hamis jelzést. — Túl egyszerűnek látszik. Nincs itt valami titok? — De van. Például az elektród anyaga. Erről egyelőre nem beszélhetek. A labororvos sikerélménye Ne gondolja az olvasó, hogy dr. Pápa Lajos mindenképp laboratóriumi orvosnak készült. Közepes tanuló volt a középiskolában, s azt mondja: ma, amikor főleg a lexikális tudásra és csak kevésbé a logikus gondolkodásra figyelnek, talán fel sem vennék az orvosi egyetemre. Pedig ott már jeles volt. Mint mindenki, ő is sebész akart lenni, ám közbejött egy villamos baleset, sokáig betegeskedett, nyomta az ágyat, s végül, amikor felgyógyult laboros- orvos lett. 1971-ben jött Hatvanba főorvosnak, lakást kapott, felesége ápolónő a rendelőintézetben. Fia most ötödikes, s noha büszke az apjára, egyelőre még focista akar lenni, s a labor csupán második helyen áll tervei között. Visszakanyarodunk a témához. * — Nehéz ma feltalálónak lenni? Némi töprengés után válaszol: — A laboratóriumi orvosnak nemcsak úgynevezett „mellékese" nincs, de híján van a sikerélménynek is. Márpedig az utóbbira szüksége van a« embernek. Azt hiszem ezért kezdtem gondolkodni valami új eljáráson, vizsgálati módszeren. Nem gondoltam én akkor, hogy találmány lesz belőle, még kevésbé, hogy pénzt kapok érte. (igaz, eddig még nem is kaptam). Egyszerűen rájöttem valamire, megírtam egy tanulmányfélében, el akartam küldeni valamelyik tudományos lapnak, amikor felhívták a figyelmemet: ne tegyem, hiszen ebből még szabadalom is lehet. Egyébként nem könnyű a feltaláló helyzete. Sok üggyel-bajjal jár. Noha nem tapasztaltam semmiféle rosszindulatot, maga az eljárási módszer bizony elég nehézkes. Ezért nem hiszem, hogy még egyszer belevágnék. Mert nemcsak arról van szó, hogy ki kell találni valamit, egy új műszert például, és kidolgozni a vizsgálatok módszereit, hanem a feltalálónak kell házalnia, keresnie olyan üzemet, amely vállalja a gyártást. A MEDICOR nemet mondott, a VILATI segített ugyan, de nem vállalta, végül is a RADELKIS Elektrokémiai Műszergyártó Szövetkezet vállalta a műszer- fejlesztést, a készülékhez alkalmas jelfogó készítését, valamint a külföldi szabadalmaztatást is. Országos próba következik A találmánytól a bejegyzésig, még inkább az alkalmazásig bizony hosszú az út. 1976. januárjában adta be a műszer és módszer leírását az Országos Találmányi Hivatalhoz, s most már 11 öt külföldi országban — USA, Anglia, NSZK, Fran- 9 ciaország és Japán — jelentették be a szabadalmaztatást. Ez a bonyolult és hosz- szadalmas eljárás bizony több százezer forintjába kerül a már említett RADEL- KIS-nek. — Mikorra várható a gyártás, s mikor kaphat szerepet az itthoni vizsgálatokban ez a készülék? — Készítettem hat műszert, s ígéret van arra, hogy az Országos Onkológiai Intézet,, kipróbálja. Hogy a sorozatgyártás mikorra várható, azt bizony nem tudom. — Milyen egy feltaláló közérzete Hatvanban? — Nem panaszkodom. Bizakodom inkább. Mint ahogyan munkatársaim is bizalommal fogadták munkámat, az új műszert. Neveket sorol, olyan munkatársakat, akik felismerték az újat, akik segítettek kipróbálni a készüléket, vagy helyette is dolgoztak olykor. — Dr. Szabó László Gábor kórboncnok főorvos, dr. Dzvonyár János nőgyógyász főorvos, dr. Varga Erzsébet főorvos, dr. Esztergáig Szörény adjunktus, hogy csak néhányukat említsem — és az Apci Qualitál Vállalat, a hatvani Szakmunkásképző Intézet, amely ugyancsak sokat segített. Miután mindent feljegyeztem, amit egy ilyen „folyamatban levő” találmányról tudni illik, vagy lehet, befejezésül megkérdezem: — Mi lesz a készülék neve? — Malignométer — mondja a találmány szülőatyja,, majd hozzáteszi: — Szó szerinti fordításban rosszindulatúság-mérő. ★ Hazafelé ezen az elnevezésen gondolkodva bizarr öt- 'letem támadt: tovább kellene fejleszteni ezt a maligno- métert, hogy segítségével az emberek „rosszindulatúsága” is mérhető legyen. Hátha akkor egyszerűbb, vagy könnyebb lesz a világ. Vapg i’d tudja.... « Márkusz László j iportja Egy hatvani találmány, amely jlonepenF Kezében az elektród (Fotó: Szabó Sándor)
