Népújság, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-04 / 53. szám

rr Őszinteség Tizenhat éves koromban a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy fölényeskedve, lezseren — va­lójában tele torok- és szívszorító görccsel — titkolom halálos szerelmemet Magda iránt. Nem ismertem La Rochefoucauld-nak ezt a bölcs mondását: „Nincs az a képmutatás, amely sokáig titkolhatná a szerelmet ott, ahol van, vagy színlelhetné ott, ahol nincs". Én csak azért ragaszkodtam a képmutatáshoz, hogy ne váljak nevetségessé. De később — szavamra! — sose színleltem olyan érzelmet, amely nincs. Manapság a fiatalok érzel­mi kapcsolata — ahol van ilyen — sokkal őszintébb, gátlástalanabb, mint az én ifjúkoromban volt. Ezzel szemben minden más területen mintha kevésbé volna divatcikk az őszinteség, mint régen. Nem prédikálni akarok arról, hogy bezzeg, a mi időnkben tombolt az őszinteség a társadalmi, érintkezés­ben, ma pedig az emberek a színlelés álruhájában jár­nak, s a merev arcokról nem árulkodik: vajon az ille­tők mit gondolnak erről meg arról. Szó sincs róla. Az életnek vannak olyan területei, melyeken egyenest ki­termelődtek a képmutatás, a színlelés, a tettetés, a fül­lentés, a nyílt és elhallgatásos hazugság különböző for­mái. A burzsoá diplomácia legfélelmetesebb és legrava­szabb egykori figurája, Talleyrand • óta szinte köfelező e diplomáciában a ravaszdiság, a rókaság, a félrevezetés. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az idegen szavak és kifejezések nagyszótárában e szónak — diplo­mácia — egyik jelentésmegfelelője így hangzik: „körül­tekintő ravaszság, furfang”. Ennek alapja nyilván Talley­rand cinikus mondása: „A beszéd arra való, hogy elrejt­sük vele gondolatainkat". De gyakran nemcsak a beszéd — az írás is elfedi a valódi véleményt. Amikor például két ország jegyzéket váltva, fenyegetőzik, a jegyzék záró­formulája akkor is így hangzik: „Fogadja Nagyméltósá­god megkülönböztetett tiszteletem kifejezését...” És a történelem? Mennyi változata álságnak, hazug­ságnak, fondorlatnak, ármánynak, tőrbecsalásnak. Czil- lei, a királyi hatalomra törő főúr így fordul Hunyadi Lászlóhoz: „A hon nevében nyújtom jobbomat”. A hon nevében? Ahogy Vörösmarty drámájában olvasható, Czillei már akkor László elveszejtésére tör. Shakespeare királydrámái töméntelen példát nyújtanak arra; hány­szor és mily fondorlattal csalja tőrbe a hatalomra ácsingózó egyik úr a gyanútlan másikat. Az őszinteség hiánya jellemzi a történelem hosszú feudális és polgári századait. Ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy a jóakaratú emberek mindig az igaz, nyíltszívű, tiszta, őszinte társaknak szurkoltak, s megvetették a hamisat, az alakoskodót, az álnokot, a színlelőt, az őszintétlent. Az olyan jellemvígjáték, mint Moliére Tartuffe-je, sűrít­ve nyújtja át a képmutató, hazug, őszintétlen embertí­pust minden kor vizsgálódásának. A hazugság a gyöngék fegyvere — írta volt Jókai. Ezen mindenki eltűnődhet, különösen, ha számba veszi: hányszor győzött ez a fegyver, vagyis a hazugság és a gyöngeség. A történelemben, a társadalomban, családi és munkaviszonyban. De hát ha úgy van, hogy a diplomáciában, a törté­nelemben, a társadalmi érintkezésben szinte kitermelő­dik az alakoskodás, az őszintétlenség — mikor és mi­képp van mégis hitele, értéke az őszinteségnek? A gyer­mekkorban bizonyosan. Különben mért írta volna oly találóan, kisgyerek korát és a Mamát idézőn József Attila: „Én még őszinte ember voltam, / ordítottam, to- porzékoltam...”? Keserű, kiábrándító vallomása ez a költőnek, s meg­ingatja hitünket: valóban nem lehet felnőni, létezni, élni csalás, hazugság nélkül? Az őszinteségnek valóban nincs árfolyama? Mit szóljunk akkor a manapság különösen divatos életrajzi könyvekhez? Az emlékező kötetekhez, a tárgyi­lagosnak ható, s többnyire nem tárgyilagos, mert az ön­magához megértőn elfogult író vallomásaihoz? Persze, találkozunk közöttük őszintékkel, vagy őszinteségre tö­rekvőkkel, de talán nagyobb számban kevésbé őszinték­kel. Az emlékező ugyanis — néha nem is tudatosan — megszépíti .múltját, s ezzel megtagadja a lélek föltárul- kozásánalt egyetlen indítékát: az őszinteséget. Nyilvánvaló hát, hogy az őszintétlenség, még ha nem is jut el a hazugságig, tulajdonképpen utálatos, ellen­szenves magatartás. így hát az is nyilvánvaló: nincs vonzóbb, emberibb, rokonszenvesebb vonása személyi­ségünknek, mint ha társunk, környezetünk, tárgyaló- partnerünk úgy találja, hogy fedezete van a szavunknak. Ez a fedezet az őszinteség, ami egyet jelent azzal, hogy bízni lehet bennünk. Ez, persze, kissé elvont bölcsességnek tetszik. Ezt különösen akkor érzem, mikor olyan fiatalemberekkel találkozom, akik mint szent és ősz ősállatra tekintenek rám, ha ilyen elveket hangoztatok. Azt mondják, hogy ők igen hamar megismerték a társadalom játékszabálya­it. Nem tudják, mi volt régen, de azt bizonyosan állít­ják, hogy aki balek — s a balekség egyik megnyilvánu­lása az érzelmek, a tervek, a kártyák nyílt föltárása —, az alaposan megégeti magát, más kifejezéssel: könnyen pofára esik. Az embert akkor ítélik meg kedvezően — mondják ifjú barátaim —, ha „megjátssza magát”, ha szelídnek mutatkozik, ha nem mond ellent, ha nem vi­tatkozik. Röviden: ha nem őszinte. így könnyebb előre jutni, érvényesülni. Hazudni kell az iskolában —- mond- •ják hazudni kell a lányoknak a fiúk előtt, fiúknak a lányok előtt, mert különben alulmaradnak, _ hazudni kell a főnöknek — a hazugságot mindenütt szívesebben fo- . gadják, mint a szókimondó igazságot. Eltűnődöm ezen a szemléleten. Szó nélkül vegyük hát tudomásul, hogy az a nemzedék, mely minket hiva­tott fölváltani, s mely a szocialista társadalom kitelje­sítőjének a szerepét kapta a történelemtől, ilyen elvek szerint nőjön fel? Vegyük tudomásul, hogy a történelem szocialista korszaka se fog majd különbözni az előző kor­szakoktól a tekintetben, hogy ugyanúgy az oszintetlen- ség, áz alakoskodás, a furfangos helyezkedés jellemzi, mint azokat? Ebbe nem tudok belenyugodni, s ebbe nem is sza­bad belenyugodni. Váltig kitartok egy régi rögeszmém mellett: a társadalmi együttélés — pontosabban: a szo­cialista társadalmi együttélés — nem alapozódhat az áte.itésen, a becsapáson, a hazugságon, az őszinteség nél­küli magatartáson. Nemcsak múltunk haladó törekvé­seit, ám jelenünk erőfeszítéseit, s a jövendőnek az em­bert végképp fölszabadító korszakát is tisztelettel sze­retném szemlélni. Ezért is zárom e jegyzetet úgy, mintha levél volna: maradok — a múlt, a jelen és a jövő iránt — őszinte tisztelettel: NEMES GYÖRGY # ó a falusiaknak... ! J — Hallani gyakran a városban élő kisma­mák sóhajtását. — Mennyivel könnyebb nekik, ha kiveszik a gyest. Hiszen a kieső keresetet pótolhatják azzal hogy mondjuk nem har­minc tyúkot tartanak, ha­nem ötvenet, két hízó helyett hármat. Alig több a mun­ka... A gyerekkel meg plá­ne, kevesebb, hiszen amíg itt külön sétálni kell vele, meg játszani, addig falun csak kicsapják két-három órát a levegőre. így persze igazán marad idő művelő­désre, szórakozásra, annál is inkább, mert ha kell, hely­ben a rokonság, a nagyi... Nos, a kép távolról való­ban vonzó. De vajon, hogy látják helyzetüket a fiatal- asszonyok falun? Fritz Gá- borné és Papp Gáborné a kétezres lélekszámú Nagy- füged lakói. Una om helyett házépítés... Apró kis ház a Fritzéké, a község széle felé. Az egyet­len szoba szűk kis előteré­ben a fiatalasszony éppen a teregetést fejezi be. Kétéves szőke kisfiú fekszik az ágy­ban, — mint mindenütt — sok öröm és gond okozója. — Nem vagyok kezdő a gyesben — mondja Fritz Gáborné. — Az elsővel, Eri­kával is ki kellett vennem kilenc évvel ezelőtt. Bizony, akkor sem szívesen. — S nem azért mondom, mintha nem szeretnék fog­lalkozni a kicsivel — melyik anya ne szeretne — hanem, mert eléggé hiányzik a pénz. A férjemmel, aki traktoros, ketten ötezret keresnénk. Fatal gyesen Két arc 2 i ml így, csak négy jön össze. S nekünk ez jelentős kiesés. Beszédes mozdulattal mu­tat körbe. — Régóta új ház kellene, kétszobás, fürdővel, konyhá­val. .. erre gyűjtögetünk, ahogy lehet. — Töredezve, lassan folytatja: — A nagy­szülők sajnos mind a két helyen túl idősek, nem tud­ták vállalni egyik gyerek gondozását sem. Mivel a ro­konságban nincs olyan, és nálunk bölcsőde sincs, hát nem dolgozhatok. De sajnos még arra se van, mód hogy a feltétlen szükségesnél több jószággal bajlódjam, mert a kisfiú nagyon beteges. A ta­valyi hat hét kórház után ta­lán el is kényeztettük... szóval, minden percemet le­köti. Örülök, ha legalább eb­ben a harmadik évben az új ház falait sikerül fölhúzni mellette. A napirendjüket kérdem, a válasz hamar kész. Fél hatkor reggeli, aztán Csábi­val takarítás, majd míg-al­szik, készül az ebéd, jön a mosás. Erika egy óra felé ér­kezik, kettőre megy is ta­nulószobára. A délutáni al­vásidő a kézimunkáé. Ké­sőbb' pedig sétálni indulnak a mamáékhoz ötig, hatig. Ez attól függ, hogy a kis­Fritz Gáborné Papp Gáborne (Fotó: Szabó Sándor) fiúnak milyen kedve van, mert ha ébren van, ő az úr a házban... és este vacsora és tévé. — Hát ebbe nem fér bele a tanulás — rázza a fejét, amikor azt kérdezem. — Igaz, nem is jutott eddig eszembe, jól érzem magam a ktsz-ben betanított varrónő­ként. Azaz, jói érezném, ha már mehetnék. Hiányoznak ' a nagy beszélgetések az' asz- szonyokkal. Mert — bár a férjem sokat segít — még sincs semmi szórakozásom. Una* kozom... Hát talán, majd a házépítés... Pótolni, amit csak lehet Papp Gáborné, a Dózsa Tsz könyvelője, hogy meg­tudja, miben járok, rögtön egy leckekönyvet vesz elő. Egy másfél éves munkaügyis tanfolyam bizonyítványa ez, csupa jó jeggyel telten. — Nem akartam ellazsál­ni ezt a három évet. Mert meggyőződésem, hogy aki akar, az tud is a gyerek mel­lett tanulni, szórakozni, mű­velődni — bizonygatja már első mondataival. Ez a ha­tározottság csak egy pilla­natra inog meg, amikor be­szélgetni kezdünk. — Hát szó ami szó, lehet, hogy szülők nélkül nem men­ne. .. Ebből a szempontból biztos, hogy jobb városon, mert ott egy csomó jó barát, vagy ismerős, akire számíta­ni lehet... De végül ás ne­kem is csak háromhetenként volt szükségem segítségre, amikor ejtesz napra Gyön­gyösre kellett mennem. Szó­val, falun is meg lehet csi­nálni. Nevetve folytatja: — Unat- ’ kozni persze idáig nem volt időm. Én azért jöttem a má­sodik gyerekkel is gyesre, mert tudom, mennyire szük­ségük van rám ezekben az években, így hát egyiktől sem akartam elrabolni az időt. De bizony a hiányzó keresetet nekem is ki kell gazdálkodnom a kertből és e mellé jöhet csak az egyéb. Kilenc éve, amikor Andreá­val voltam itthon, még a házat kellett csinosítanom, építgetnem, rendezgetnem. Azóta meglett mindenünk, most már a tanulásra is gondolhattam. A nagyobbik kislány, aki nemrég érkezett meg iskolá­ból, figyelmesen hallgatja anyukáját, aki élénk gesz­tusokkal magyaráz. — A dél- előttöm olyan, mint minden más asszonyé. Végzek a ház­tartási munkával, és foglal­kozom Anikóval. Délutánra viszont már úgy szoktattam, hogy maga játsszék, s így beszélgethetek Andreával is, meg olvashatok. Este a tévé után pedig, jöhetnek a tan­könyvek. Ügye, meg lehet ezt csinálni? — néz rám kérdőn. — Ki lehet használ­ni falun is a gyest! Kicsit elgondolkodik, mie­lőtt folytatja: — Persze mindezzel együtt már én is várom a végét, mert bár­mennyire is igyekszem tár­saságot gyűjteni hét végére magam köré, bármilyen rendszeresen is meglátoga­tom a kolléganőimet, azért a benti munka, az együttlét csak hiányzik.1 Talán, ha len­ne itt valami presszóféle, vagy más szórakozóhely... — Na, mindegy — legyint.' — Még van egy évem, ez alatt megtanulok autót ve­zetni és elolvasok egy cso­mó jó könyvet. Mert, ugye, mindig van mit pótolni? Németi Zsuzsa Akik szeretni szeretnének Gyermekeinek száma:..; kérdezi egyszerűen a kérdő­ív. ö odahúzza a vonalat és mély fájdalom hasít a szívé­be. Igen. Megint egyszer emlékeztette valami arra, hogy neki nincs — nem le­het — gyermeke. Mennyi tragédia bújhat meg a nemleges válasz mö­gött, hány reménykedő kí­sérlet, félig kihordott ter­hesség, halvaszülés, s a csa­lódás után az átsírt éjsza­kák, amikor bizonyossá vált, hogy meddő a küzdelem. — Könnyű neki, — mond­ták már többször is a mun­kahelyén — ráér, nincs gondja, nincsenek gyerme­kei. Ha tudnák, milyen nehéz. Mennyire vágyott arra, hogy anya lehessen. Orvoshoz járt. kezelték. Férjével együtt re­ménykedett, hogy egyszer csak megérezheti a szerel­mükből fakadó foganást, s a szíve alatt hordhatja a gyer­mekét, fájdalmak közt meg­szülheti életük folytatását. Keményen hasított belé a megállapítás, hogy erre ő sohasem lesz képes. Sokan vannak a sorstár­sai. Bár a meddőség elleni küzdelem nagy lépésekkel haladt előre az utóbbi évti­zedekben. van, akin nem tudnak segíteni. És ott van a nők egy csoportja, akik nem mentek férjhez. vagy rosszul sikerült házasságuk első éveiben gyermektelenül elváltak, s csalódásuk oly mély, hogy újabb házasságot nem kötnek. Az anyai ösztön bennük is él. Hogyan találják meg még­is az életben a gyermek sze- retése és szeretete utánii vá­gyukat ezek a gyermekte- lenségre ítélt asszonyok. Egy részük örökbe fogad árva, vagy elhagyott csöpp­séget, olyat, akiről szülei végérvényesen lemondtak, akiknek kiléte ismeretlen marad. Új okmányokkal, esetleg. — kívánság szerint — új névvel kerül a család­ba a gyermek. Sok örökbe fogadott gyer­meket tanítottam. Szép, ki­egyensúlyozott. megelége­dett családi életeket láttam, igazi, mély gvermekszerete- tet, gondoskodást tapasztal­tam. Úgv szerették, mintha a sajátjuk lenne. Legtöbben a titkot csak nekem mond­ták el. a gyermek rfetn is tudta, hogy nem az édes szü­leinél él. Az örökbefogadó szülők bátor emberek, sokan addig haboznak a saját gyer­mek reményében, amíg le­késnek, öregnek érzik már magukat az örökbefogadás­hoz. Megható példa is akadt ta- nlítónő gyakorlatomban. G. L.-ék örökbe fogadtak egy kisfiút — őt tanítottam — és utána mégis született két kisleányuk. Annyira szeret­ték Lacikát, hogy az édes szülei sem törődhettek vol­na vele jobban. Azokból a gyermektelen­ségre „ítélt” nőkből, asszo­nyokból, akik ruem fogadnak örökbe gyermeket, jó „nagy­nénik ” lesznek. Keresik a szeretetek Adni és kapni szeretnének. Hol találják ezt meg legjobban? A család­ba)'! Szeretik, nevelgetik testvéreik, rokonaik gyerme­keit. Sok ilyen „nagynéni­vel” találkoztam, aki anya­ként törődött a kisunoka- húggal, unokaöccsel. Azt lát­tam, hogy a gyermekek is ragaszkodtak ezekhez a pót­mamákhoz. Ildikóm például anyák napjára két levelet írt, egyet az édesanyjának, egyet Sári néninek, akinek nem volt gyermeke, de Ildi­kóval és testvérével sokat foglalkozott. Némelyik édesanya kicsit féltékeny, ha azt látja, hogy gyermeke szeretettel vonteó- dik a család valamelyik nő­rokonához. Ez nem helyes, Szeretni szeretné az a ma­gányos nagynéni a gyerme­ket és nem elszeretnj. Gon­doljunk arra, hogy kétsze­resen teszünk jót: a szere- tetre vágyó gyermektelen ro­kon adhat és kaphat szere- tetet és a gyermek érzelmi élete gazdagodik, a szeretet légkörében élhet. Nagy fájdalmuk a gyér-' mektelenekniek az öregedés­től való félelem. Félnek at­tól, hogy teljesen egyedül maradnak. Olyan példákat láttam, hogy azok a nagyné­nik. rokoniok, akik fiatal ko­rukban jó kapcsolatot alakí­tottak ki a család gyerme­keivel, öregségükre vissza­kapták a szeretetet, a gon­doskodást, néha jobban, mint a szeretetlenségben "ne­velkedett gyermekektől a sa­ját szüleik. Dr. Gergely Károlyné -

Next

/
Thumbnails
Contents