Népújság, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-21 / 67. szám
60 éve történt Mindenkihez ! r Amikor a kortársak által egybehangzóan tellenszenvesnek jellemzett Vyx alezredes március 20-án átnyújtotta Károlyi Mihály köz- társasági elnöknek a párizsi békekonferencia sok vita után elfogadott február 26-i határozatát, tulajdonképpen csak a pontot tette fel az i-re — a polgári demokratikus rezsim csődjére. A jegyzék színmagyar területek átengedését, sőt, a mái országterületbe is mélyen behasító semleges zónát, s egyébként is kemény feltételeket írt elő. Károlyiék levonták a következtetést; a kormány lemondott. Egyértelművé vált, hogy a továbbiakban csak a munkásosztály képes szanálni a felhalmozódott csődtömeget. A határok, a területi integritás kérdése ésupán egyik volt a sok közül. Végletesen kiéleződött a társadalmi probléma, a földreform és az üzemszocializálások kérdésében a szociáldemokrata-polgári kormány öngyilkos bizonytalanságokat és huzavonát árult el. A kommunisták elleni terrorintézkedéseket pedig a forradalmasító munkásosztály felháborodása, tüntetések követték és felforrósították a választási készülődés légkörét. A sajtóból, a szakszervezetek és a Munkástanács hangulatából, a kommunista foglyok kiszabadítására tervezett határozott kísérletekből, a kései szemlélő számára is egyértelmű a képlet. Minden vonalon teljes balra tolódás. Az antant jegyzéke így a választ könnyítette meg. A 20-án sürgősen összehívott minisztertanács elveti a Vyx-féle diktátumot, a megkérdezett katonák ellenállást, honvédő harcot javasolnak annál is inkább, mivel ekkor, az Ukrán Vörös Hadsereg vonalai alig háromszáz kilométerre voltak a Kárpátoktól. Az SZDP vezetőségi ülése — egy-két jobboldali vezető kivételével —, a szocialista, kommunista kiegyezés mellett tette le a voksát, a polgári koalíciós partnerekkel való szakítást és a munkáskormányt választotta. Károlyi Mihály maga is minden vonalon új orientációt javasolt, bár úgy hitte, s ebben az SZDP- vezetők sem vonták be bizalmukba, hogy köztársasági elnökként, majd „tiszta szociáldemokrata” kabinettel fogja a dolgokat igazgatni. 21-én reggel Landler Jenő, a szociáldemokrata baloldal képviselője a gyűjtőfogházba ment a szociáldemokraták megegyezési javaslatával. A börtönben is aktív és irányító kommunista vezetés a tárgyalások alapjául a Bogár Ignáchoz intézett Kun Béla-levelet tekintette, s azyelőzetes egyezés is ezen a platformon jött létre. Landler így már ezzel a hírrel kereshette fel az SZDP délelőtti vezetőségi ülését, amely most már hivatalos tárgyalóküldöttséget küldött a gyűjtőbe, ahol a két munkáspárt képviselői megalakították a Magyarországi Szocialista Pártot. „Ha nem is nyílt utcai harcban, de győztünk” — mondta Kun Béla. A szociáldemokrata pártválasztmány és a budapesti Munkástanács a nap folyamán elfogadta a megegyezést, a katonatanács intézkedett a főbb stratégiai pontok megszállásáról, az esetleges ellenforradalmi kísérletek elfojtásáról. Erre azonban nem volt szükség. A potenciális ellenforradalmi vagy ellenzéki rétegek is passzivitással, várakozással, esetleg lelkesedéssel fogadták a Magyar Kommün kikiáltását, a forradalmi kormányzótanács megalakulását és a Mindenkihez! című kiáltványt, amely a fordulatról értesített. Az antant-körökben nagy volt a megdöbbenés. Jegyzékük az ellenkező hatást érte el, mint tervezték; hiszen Románia megerősítésével a bolseviz- mus ellen, a szovjet hatalom ellen irányult, s mint kiderült, egyik közvetlen előidézője volt a bolsevizmus megizmosodásának, az orosz október megindította folyamat továbbterjedésének. — d. m. — megkezdik az üzemek Még néhány nap és a munkásság felfegyverzett képviselői köztulajdonba vételét. A földosztás tanúja volt A kápolnai Petőfi utcai házat, ahol találkoztunk, valamikor nagyszüleitől örökölte. A bútorok, a falon függő képek, a szekrényben levő könyvek régi időkre emlékeztetnek. A 80 esztendős, gyémántdiplomás tanítónő, aki hajlott kora ellenére is megőrizte frisseségét, a falu legidősebb polgárai közé tartozik, hiszen több mint 60 éve él Kápolnán. Semperger Katalin 19 évesen, ifjú diplomásként került a Tárná parti községbe. Nagyszülei hívására jött ide, akik előtte is Kápolnán laktak. A fiatal lány az Egri Tanítóképzőben szerzett diplomát és Tóalmáson kapott először katedrát. Ott csupán néhány hónapot töltött. — Szívesen jöttem Kápolnára, hiszen rokonokhoz jöttem — meséli emlékeit. — 1918. október 1-én álltam először katedrára az itteni iskolában és 34 éven át tanítottam. Persze a falu akkor nem ilyen volt, mint ma. A házakat nem cserép, hanem mindenütt zsuptető fedte. A föld azonban akkor is jó minőségével dohányt, zöldséget, gyümölcsöt és szőlőt adott az itteni embereknek, mert ez volt a megélhetés fő forrása. Semperger Katalin fiatal tanítóként részese volt Károlyi Mihály híres kápolnai földosztásának. — Károlyi Mihály, akivel személyesen is találkoztam — folytatja tovább — ennek a tájnak a szülötte. A deb- rő-parádi hitbizomány utolsó örököse jelképesen itt. Kápolnán osztotta fel birtokát a nincstelenek között. Emlékszem, 1919. február elején dobszóval adták hírül a faluban, hogy 23-án Károlyi ünnepélyes földosztást tart a községben. A hír kedvező fogadtatásra talált, nemcsak itt nálunk, hanem a Tarna-völgy valamennyi településén. Sok ezren készültek erre a nevezetes napra. Február 23-án már kora reggel szekerekkel, sokan pedig gyalog jöttek Kápolnára, az 1848-as csata emlékművéhez. Jöttek Aldebrőről, Feldebröröl, Tófaluból, Ver- pelétröl, Nagyútról, Kálból idősek és fiatalok, hogy részesei legyenek a nagy eseménynek. Délelőtt volt, ami. később értékelik igazán en- nek a mai napnak a jelentőségét .. — Sokáig éljenezték az ott levő emberek, aztán fokozatosan eloszlott a tömeg: A földosztásnak azonban országosan is nagy visszhangja volt, az akkori újságok mind vezető helyen foglalkoztak vele. Krúdy Gyula, az író pedig Károlyi különvonatá- val jött a neves eseményre, s riportban számolt be a kápolnai földosztásról. Ezt a művét ma is őrzi az utókor. A földosztás valójában 1919. február 23-a után következett, amikor Semperger Klára is kapott egy holdat a falu határában a Kerecsend felé eső részen. Ennek bizonyító iratát ma is szívesen mutatja. — Károlyival akkor az egyszer találkoztam, de utána még sokat hallottam róla. Alig egy hónappal később, 1919. március 21-én telefonáltak a községházára, hogy győzött a Tanácsköztársaság. Még aznap délelőtt ünnepséget rendeztek ennek örömére az 1848-as kápolnai csata emlékművénél, azon a helyen, ahol előtte Károlyi Mihály meghirdette a földosztást. A nagy előd emlékét ma is őrzik a Tarna-völgyi emberek. A kál-kápolnai termelőszövetkezet Károlyi Mihály nevét vette fel. A 48-as emlékmű mellett pedig 10 évvel ezelőtt emlékhelyet létesített a községi tanács, ahol márványtábla hirdeti Károlyi Mihály földosztását. Most februárban, amikor ennek 60. évfordulójára emlékeztünk, én is ott voltam az ünneplők között és 80 éves fejjel jóleső érzés volt felidézni azt a nagyszerű eseményt, amely a magyar történelem legszebb lapjaira került. Mentusz Károly kor abbahagytuk a tanítást és a gyerekekkel, valamint az akkori tantestület tagjaival kimentünk az emlékműhöz. Nagyon esett az eső, mi azonban türelmesen várakoztunk, amikor mondták, hogy küldöttség indult Kálba, a vasútállomásra, Károlyi Mihály fogadására, aki vonattal érkezett Budapestről. Hintóval mentek érte, ő azonban egy parasztszekérre ült fel, s azzal jött át Kálból Kápolnára. Már dél lehetett, amikor nagyszámú kíséretével az emlékműhöz ért. Addig az eső is elállt és verőfényes napsütés fogadta az érkezőket, az emberek pedig özönlöttek a környékről, a réteken keresztül, gyalogosan, és Károlyit éltették. Mi, pedagógusok, a gyerekekkel az emlékmű közelében álltunk, amikor Károlyi Mihály felállt annak talapzatára és beszédet mondott. A magas, vékony, jó megjelenésű férfi rövidre szabta mondanivalóját, de mindenkinek érthetően tudtára adta, hogy birtokát felosztja és a földet örökre átadja a nincsteleneknek, a zselléreknek. Az emlékmű mellett állt Sumi Jakab, a fiatal parasztgyerek, akit korábban tanítottam az iskolában. Ő kezében tartotta azt a híres cölöpöt, amelyet Golyha Antal, a dohánybeváltó akkori asztalosa faragott. Amikor Károlyi elmondta beszédét, az emlékmű közelében egy előre készített földhányáshoz ment és Sumi Jakab segítségével beverte a cölöpöt, a jelképes földosztás emlékét. Nagy éljenzés fogadta a látványt, nagy volt az öröm valamennyiünk között. Ezután Károlyi odajött hozzánk, kezet fogott velünk, s azt mondta a gyerekekre mutatva; „Ezek a fiatalok a jövő nemzedékei, akik majd MEGSZÜLETETT: 1919. május elsejére. Vörös molinóból szabták, s a gondosan rajzolt betűket aranyos festékkel festették ki rajta: 19. KISALFÖLDI VÖRÖS EZRED GYŐR, GYÁRVÁROS 1919. MÁJUS 1. A gyárvárosi lányok, asz- szonyok kigondolták, hogy úgy lesz az jó, ha minél többen rajta hagyják a kezük nyomát. Hímeznek rá vörös selyemszalagot, amelyet fölül, a zászlórúd hegyén csokorba lehet kötni, s minden katonának, ha csak ránéz, eszébe jutnak az otthoniak. Aranyfonállal szegték be a szalagot, azzal hímezték ki a szöveget is: NEM LESZ A TÖKE ÜR MIRAJTUNK Pelyhénére az ő betű jutott. Még azt sem egyedül hímezte, mert a kislánya, Rozika, addig rimánkodott, míg rábízta az ő betű két vesszőjét. Május elsején az ünnepi felvonuláson a katonák már az új, felszalagozott zászlóval meneteltek a Cziráky térre. Nemcsak a zászló volt új, a toborzó nóta is; visszhangzottak tőle a szűk győri utcák. Érződik is rajta: maszülött katonanóta, melyet nem csiszolt még ki a használat: Állj be, testvér, katonának, itt a helyed közöttünk. Tulipánt és piros rózsát a kalapodra tűzünk. Gyertek közénk, nem siratnak majd a győri leányok; dicsőség lesz, ha a Vörös Hadseregbe beálltoki Alkonyaikor idegen repülők jöttek, és gépfegyverrel lőtték a várost. Nem sokkal később elterjedt a dermesztő hír: a komáromi hídfőhöz felvonult munkászászlóaljakat kelepcébe csalták, s lemészárolták a cseh fehérek. Pelyhe György, a Rozika nagybátyja, éjfél körül érkezett haza, lucskosan, fülig sárosán. Nagykabátját a hídon hagyta, mikor a gyilkos gépfegyvertűz elől a Dunába ugrott. Csúnyán átfázott reggel óta, egész nap vizes ruhában; szidta, átkozta a fehér cseheket, s mihelyt kiheverte a náthát, beöltözött vöröskatonának. Ezekben ä napokban kezdődtek a sorozások, városszerte. AZ AGYŰGYÁRIAK bejelentették, hogy nem tartanak igényt a hadiüzemnek kijáró mentesítésre. Az olajgyár termelési biztosa Ponciustól Pilátusig sza- ladozott: nem lehet így dolgozni, ha a munkásság javát elviszik katonának. Végül is tíz felmentésre kapott engedélyt. Épp a fogadalomtételre készülődtek a besorozottak a selyemszalagos vörös zászló előtt, amikor a termelési biztos visszaérkezett a papírral. Tartott a civako- dástól, hiszen ötvenketten váltak be és csak tíz kaphatott felmentést, hát politikusán kezdte: — Elvtársak, lépjenek ki azok a nagycsaládosok, öt gyereken felül, akik felmentést” kérnek! Valaki a sor közepén előremozdult. De aztán visszalépett az is. Másodszorra már azzal szólította őket a termelési biztos: bárki kérheti a felmentését, akinek családja van. . Semmi mozgás; ----— Elvtársak, az egyedülállók is kérhetik!... Nem mozdul senki. — Hagyja már őket, elvtárs, hát dolgozunk mink — sírta el magát a nézelődők közt egy fiatalasszony. Pelyhe Rozika kikísérte a nagybátyját az állomásra, a katonavonathoz. A zászló miatt is, mert a zászlót még egyszer látni akarta, induláskor. Mondani nem mondta akkor Gyuri bátyjának, de később eszébe jutott, hátha nem is tud róla, és megírta neki: a selyemszalagon az ö betű a Pelyhe család keze munkája, s azon is a két vessző az övé, Rozikáé. A zászló először Hajmás- kérre kísérte el a győri újoncokat. RöVid kiképzés után onnan indültak tovább, egyenesen az északi frontra. KEGYETLEN HÁBORÚ dúlt; véresebb, mint az addigiak. A fehérek nem csupán győzni akartak; ők tűzre szántak minden vörös zászlót és halálra minden vöröskatonát. Fegyverszünetet kértek, s akkor robbantották fel a hidat; szűk kis szobákba zsúfolták össze a foglyokat és kézigránátot dobáltak közéjük. Azt vallották: vörösök ellen nem kötelező a nemzetközi jog. A győriek a Bükk borzas csúcsai közt bontották ki a pászlójukat, és az elkövetkező hetekben sok-sok főutcán hordozták végig, mindig csak előre, a fehér csehek nyomában. Bélapátfalva — Szilvásvárad — Bánréve — Sajókaza — Rudabánya — Szilice — Krasznahorka — Rozsnyó — ezen az útvonalon sokan megörültek a selyemszalagos vörös zászlónak. Sokan elolvasták rajta a gyárvárosi asszonyok aranyos hímzését. Rozsnyón valóságos népünnepély fogadta a győri ezredet. A viharzó nép betört a börtönbe, és kiszabadította a politikai foglyokat. A nőtársadalom sátrakat állított a főutcán, asztalokat hordtak alájuk, s megrakták rogyásig étellel, itallal. A népünnepély lázában kavargott a felszabadított város. Négynapos pihenőt engedélyezett a parancsnokság Rozsnyón. Örültek a megérdemelt pihenőnek a katonák — nem fogtak gyanút. Jutott idő komázásra, beszélgetésre; megtárgyalták az otthoni híreket. Miért ízléstelen szórakozás a körhinta, minek azt eltiltani; az ilyen tilalmakkal csak a népet bosszantják. Igaz, hogy a győri öregasszonyok azt követelték: nyilvánítsák ünnepnappá áldozócsütörtököt? Megkapja a család a hősi halottak után is korábbi keresetüket? Nem fér a bőrében a klérus: Fetser püspök fegyverraktárt fartott a fer= tőrákosi kastélyban; Pannonhalmán vagonszámra rejtegették a füstölt húst. Valakinek azt írta a felesége: a Kuffer-féle uradalomban borsót etetnek a marhákkal, disznók elé öntözik a túrót. Különösen a jancsifalusi felderítők tartottak össze a pihenőnapokon, akár, mint a harcokban idáig; nagy híre volt merész vállalkozásaiknak. SZAPORODTAK ekkoriban már a baljós jelek is. Gyanús lett a négynapos pihenő: miért várják meg, míg a megfutamított ellenség ösz- szeszedi magát? A negyedik napon kiderült, miért: az ezredparancsnok, fehér érzelmű tisztjeivel együtt átszökött az ellenséghez. A rozsnyói pihenő után már csak néhány napig verekedtek a győriek. Minden irányból rohamozták már akkor a fiatal Tanácsköztársaságot az antant fehér hadseregei, s a szorító ostromgyűrűben elfulladt a magyar forradalom. Aznap, amikor kihirdették a vöröskatonáknak az általános „oszolj”-t, egy falusi iskolában volt elszállásolva az ezredparancsnokság. Szétszéledt az északi front győzelmes hadserege a maradék tisztikarral együtt. Az elárvult tanteremben, a fekete tábla mellett, a falnak támasztva, ott maradt két vörös zászló. Az ezredzászlóból, melyet a győri asszonyok oly gonddal hímeztek, már ki volt vágva egy darabka, s hiányzott róla a selyemszalag is, bizonyára emléknek vitte el valaki. Elindultak, vissza a Dunántúlra, a jancsifai szakasz katonái, csak egy Kudor nevű vagongyári munkás nem tartott velük; Visszalopódzott az elhagyott tanterembe,' bajonetjával lehasította a zászlókat a rúdról, összehajtogatta őket, s bedugta hátul az inge alá mind a kettőt. Kudor Tokajnak vette az irányt. Egy zempléni faluban — Mezőzomboron — kivetkőzött, elállt etetőnek egy cséplőgéphez; ott várta meg a fehér románokat. Folytatta az útját Erdély felé, inge alatt a vörös zászlókkal. Tudta, ha megtalálják nála a zászlókat, agyonlövik a románok. A TOKAJI HÍDNÁL meg-' motozták. Beleturkáltak a hátizsákjába, s kiforgatták a zsebeit. Egész úton le sem vethet-J te a kabátját; szakadt róla a víz a nyári nagy forróságban. Igen hosszú hét telt el, míg gyalogosan eljutott Szászrégenbe, a rokonaihoz. Nyugalmasabb helyre került a két vörös zászló, egy szalmazsák szúrós sötétjébe. Kudor előszedte néha a zászlókat, leginkább a fénytelen május elsejéken, kiterítette az asztalra, és szótlanul nézegette, asszonyával együtt. Így teltek-múltak a hosz- szú esztendők. Kerek huszonöt év múltán újra előkerültek * a vörös zászlók. Már nem a zárt ajtók mögött: szabadon csat- togtak-lobogtak a ház ormán, a reggeli szélben. Fakuló vásznuk repkedve üdvözölte a Szászrégen utcáin vonuló tankokat. Később az egyik zászló a bukaresti pártmúzeumba került. A másik pedig, a kisalföldi vörös ezred zászlója, melyre a gyárvárosi asszonyok selyemszalagot hímeztek, aranyos fonnállal, Budapestre, a Munkásmozgalmi Múzeumba. BÁRKI MEGNÉZHETI, ha arra jár, . Fekete Gyula: Rövid életrajz * Sempergcr a földosztás emlékhelyénél. (Fotó: Szabó Sándor)
